2011. november 30., szerda

Hallgatni arany – Massive Attack; Morcheeba


Massive Attack: Teardrop

 


Szerelem, szerelem igéje,
a mozgásba lendítő fogalom,
az én bátor lélegzetem.
Gyengéd ösztönzés,
mely felráz és felvilágosít,
az én bátor lélegzetem.

Könnycsepp a tűzön
az én bátor lélegzetem.

Az anyag éjjelén
fekete virágok nyílnak,
az én bátor lélegzetem.
A víz az én szemem,
a leghűbb tükör,
az én bátor lélegzetem.

Könnycsepp a hitvallás tüzén,
a leghűbb tükör,
az én bátor lélegzetem.
Könnycsepp a tűzön
az én bátor lélegzetem;

amin te befelé botorkálsz, befelé botorkálsz.

***

Morcheeba: World looking in




Angyalok
mosolyognak a boldogságomon.
Veszély van,
mert a jelenet még oly zavaros
(hisz mind felrobbanhatunk).

Ne add fel,
az a mi világunk, ami az ablakunkból látszik.

Űrflotta
fonódik lassan az égből.
A békehozó
elszámol a vétkesekkel
(majd szemtől szembe láthatjuk).

Ne add fel,
az a mi világunk, ami látszik az ablakunkból.


2011. november 17., csütörtök

Deus ex machina



No, most akkor hogy is van ez? Mégsem nyílnak az ajtók, nem sül el a rajtpisztoly, és nem kezdődik az élő adás? – kérdik sokan türelmetlenül és tanácstalanul szétnézve a világban. Dehogyisnem, kezdődik, sül és nyílik, csak ha nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy azt a szobában élők annak belső logikájából következtetve elvárják, már nem is képesek értelmezni az eseményeket. Hiszen egy globális, épp a szobából történő kilépést lehetővé tevő változás semmiképpen nem a szobából indul ki. Tehát ez ügyben minden ember alkotta elképzelés csúfondárosan meg fog bukni: a buta, kreált dátumoktól kezdve, a várható események kikövetkeztetett prognózisáig. Mindenki, akinek csak egy cseppnyi esze van, pontosan tudhatta, az égvilágon semmi nem fog „történni” 2011. 11. 11-én, hisz ennél gyermetegebb dolgot tényleg már nem is lehetett volna kitalálni. Ilyen alapon hatalmas, világokat megrengető történéseknek kellett volna bekövetkeznie 1111. 11. 11-én, 1010. 10. 10-én – és sorolhatnám a butábbnál butább példákat. Már megint az történik, hogy az ember képtelen a korlátoltságán túllendülve egyszer végre nem önmagából, a saját viszonyrendszeréből kiindulva a valóságot meghatározni. Az egész időszámítás, úgy ahogy van, annak vonatkozási alapjával egyetemben az emberi perspektívából fakadó következtetés, és mint ilyen csak arra jó, hogy a szobában segítsen eligazodni, de az azon túli világhoz vajmi kevés köze van. Ugyanez vonatkozik a világ elemeinek egymáshoz való viszonyára is. A terráriumban élő teknősöm számára a neki odarakott lámpa jelenti a nappalok és éjszakák váltakozását, számára ez most a viszonyítási alap. Ha meglátja a műanyag kis vödröt, tudja: eljött az etetés ideje. Amikor átnyúlok felette ugyanazzal a kézzel, amivel az imént az ételt szórtam elé, hogy egy könyvet levegyek a polcról, minden egyes alkalommal megijed és abbahagyja a napozást, elbújva a sarokban. Azaz a saját kis közegénél tovább nem lát, s azt végképp képtelen belátni, hogy a lámpájának ritmusát és a vödör előkerülését is én szabályozom, mégpedig az én vonatkozási pontjaimhoz mérten, aminek csak következménye az ő vonatkoztatási viszonyrendszere. S persze arra is képtelen, hogy belássa a teret, amiben él: a terrárium falán keresztül látott szobakép valószínűleg nem tükrözi hűen azt a szobát, amit én abban szabadon mozogva belátok. Tehát a teknős idő- és térértelmezése, hiába élünk egy térben és időben, az enyémtől teljesen különböző. 

2011. november 13., vasárnap

Könyvajánló – Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú



„Édes fiam, alkalmatlanságod oly mérhetetlen, hozzá nem értésed oly mélységes, hogy bizonyos vagyok benne, hatalmasabb erő birtokában vagy, mint amit én valaha ismertem. Szerencsétlenségedre úgy tűnik, hogy az erő pillanatnyilag visszafelé hat, és még én sem tudom a módját, hogyan fordíthatnám a helyes irányba. Úgy kell lennie hát, hogy neked magadnak kell megtalálnod a saját utadat, és az alkalmas időben birtokába jutnod saját erődnek; de őszintén szólva, sokáig kellene élned, hogy ezt elérd. Így hát azzal ajándékozlak meg, hogy ettől a naptól kezdve ne öregedj, csak járd a világot, körbe-körbe, örökké hiába, amíg végül el nem jutsz saját magadhoz, és meg nem tudod, ki vagy. Ne köszönd ezt nekem. Előre reszketek a sorsodtól."

A semmiben egy tükör forog a tengelye körül, s önmaga fragmentált képei töltik ki számára a teret. Ám egyszer összeáll a kép, s a szerencsekerék megáll, mert teljesen más geometriai forma veszi át a helyét, a tükör töredezettsége megszűnik. Aki ezt megérti, az feloldozza magát, kikerül a karma kerekéből, megszakítja a körbe-körbe keringést, úgy is fogalmazhatnék: felteszi az i-re a pontot. Hogy érnek véget a meséink? „Itt a vége, fuss el véle.”

2011. november 10., csütörtök

2011. november 7., hétfő

Nyílik az ajtó


  
Készítettem egy 32 elemből álló képet egy olyan átlátszó fóliára, amit bármikor rá lehet fektetni az útvesztőre, és reményeim szerint így egyben egyfajta menekülési utat mutat. Nem tudatosan készült ez a térkép, csak húztam egyesével a vonalakat, ám idővel rá kellett jönnöm, a filctollam egy olyan gépre van kötve, mint a gravírozó műszere, s csak leképez valamit, amihez én csupán az élményanyagot szolgáltatom festékként a filctollba. Remélem, ez így érthető, és az is, hogy miért kell egy ember ahhoz, hogy fogjon a filc. Át kell ugyanis itatódni tintával: a legnagyszerűbb író sem tud a saját ujjával írni, vagy a legzseniálisabb muzsikus sem tud hangszerek nélkül úgy zenélni, ahogy az a fejében megszólal. Tehát megpróbálom most ezt a térképet egyben megmutatni, követve az egyes vonalak időbeli sorrendjét. Az önmagammal folytatott beszélgetések így már egy nagyobb rendszerbe ágyazottan jelennek meg előttem, azaz a fólia és a filc mellett láthatóvá vált lassan az útvesztő és a tollat mozgató kéz is. Így hát a kép, amit most láttatok, ábrázol egy asztalt rajta egy útvesztő rajzával, azon egy fóliával, amin piros vonalak jeleznek egy bejárható útvonalat, amit egy olyan filctoll rajzol, melyet az asztal mögött ülő alak fog. Kicsit strukturáltabb kép, mint egy-egy piros vonal, de mindent megteszek annak érdekében, hogy teljesen világos és érthető legyen.

2011. november 1., kedd

Radír



Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

(Ady Endre)

A mai napig nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy pontosan mi indítja be a szülést, ugyanis nincs egyetlen olyan konkrét „rajtjel”, amire az anya és magzat egyszerre reagálna: a születés megindulása egy nagyon összetett folyamat eredménye, mely során a magzat és az őt hordozó édesanya egyfajta misztikus párbeszédet folytat a szervezetükben termelődő hormonok segítségével. Később bevonják ebbe az intim titkos nyelvezetbe a környezetük jeleit is, és így a vajúdás megindulása egy olyan komplex folyamattá válik, ami óvatosan, apránként veszi kezdetét, mintha anya és gyermeke együtt figyelnék titkon a jeleket, vajon alkalmas-e az idő a nagy pillanatra – melynek menetét, tempóját, intenzitását a felszín alatt így irányítják közösen annak betetőződéséig.

„A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.”

(József Attila)

Az, aki életben akarja mindenáron tartani az embriót, lényegében megöli ezzel az újszülöttet, hisz a magzat „halála” a születés. A vajúdás kezdetekor két minőség kezdi el lassú haláltusáját: a várandós nőből és a magzatból új minőség: anya és újszülött lesz. Ráadásul mindez egymás ellenében történik: a vajúdó asszony minél előbb szabadulni szeretne a leendő újszülöttől, miközben a magzat számára jelen pillanatban az anya teste az az akadály, amin keresztül kell verekednie magát. A nő szabályszerűen kilöki magából gyermekét, s ez mindkettejük számára komoly szenvedéssel jár.  

„Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”

(Babits Mihály)

No, valami ilyesmit érzek mostanság én is.

2011. október 26., szerda

Képben vagyok

Régebben - legfőképp a magam örömére - gyártottam pár videoklipet, melyek készítése során leginkább azt élveztem, hogy sosem képzeltem el előre, mit is szeretnék létrehozni, csak meghallottam egy zenét, bevillant hozzá egy vizuális asszociáció – és hipp-hopp, kész is lett a klip, sokszor nekem is meglepetést okozva. A minap elővettem a „fiókból” ezeket a rég ott heverő klipeket és felraktam a YouTube-ra, hadd jussanak egy kis levegőhöz ők is a hosszú elzártság után. S hogy aktuális is legyek, tegnap összeraktam egy új klipet, amiben elmesélek valamit, amiből magam is erőt tudok meríteni, ha úgy érzem, ez az egész játék olyan nehéz, főleg így a vége felé …  S ismét megtörtént a csoda: a klip elkészültével birtokába kerültem egy fontos üzenetnek, remélem, te is megleled benne ezt a magad számára. (A „mikor?" kérdésre kaphatsz konkrét választ, ha figyelsz.)



A régi, a fogságomból kiszabadult klipek közül egyet még megosztok, mert nagyon laza szállal, de kapcsolódik az újhoz, afféle endogenezisként. Íme: 

Leszámolás a szimulákrummal




Melyik a valóságosabb: a térkép vagy a táj? A válasz nyilvánvaló. Ám mi van akkor, ha a térkép hű mása lesz a tájnak, mert technikailag ez lehetségessé válik? Mi a valóságos: az esemény, vagy az arról szóló tudósítás? Mi a helyzet akkor, ha a világot behálózza a tudósítások minden szintre kiterjedő nonstop rendszere? Létezik-e tudósítás esemény nélkül, és jelentős esemény annak tudósítása nélkül? Platón kétfajta utánzóművészetet különböztet meg A szofistában: a „másolót” és a „látszatra dolgozót”, vagyis a hasonmás és a szimulákrum létrehozóját. A hasonmás készítője arra törekszik, hogy műve analógiája legyen az utánzottnak, de nem kelti azt a látszatot, mintha azonos lenne vele. A látszatra dolgozó azonosulni akar a modellel, vagyis kettősen megtévesztő, mert deformálja a modell eredeti arányait, és elhiteti, hogy ő maga a modell. Képzelj el egy olyan alakot, aki egy nála „valóságosabb” létezőnek vallja magát. Mint a színész, aki saját magát játssza szerepként a vásznon – csakhogy a szimulákrum épp fordítva működik: a szerepre mondja, hogy az azonos magával a színésszel. Ebben élünk jelenleg, mi több, körbe vagyunk véve „valós szimulákrumokkal”, azaz hiperrealitással. Ami Platon szerint nem más, mint a másolat másolata, mely azonban így új, önmagába forduló valóságréteget szül, s ezért számára az igazi, az eredeti valóban csupáncsak illúzió. Erre jó példa a demokráciára támaszkodó hatalom: melynek megbízó „istensége”, s alattvalója egy és ugyanaz a nép, nem úgy mint a régi királyé, aki Isten nevében uralkodott. A demokrácia számára nem létezik az őt hatalomra juttató istenség. A szimulákrum nem másolat, a szimulákrum egy virtuális-, látszatvalóság, melynek célja saját nem-valóságosságának elleplezése. Teljesen önmagába fordult kóros, s nagyon veszélyes jelenség. Míg a másolat esetében van egy kis szemfüleseknek feltárható rés a modell és eredetije között, addig a szimulákrum elhiteti, ő az eredeti is és a modell is egyben. Ezt a sürgetően időszerű jelenséget szeretném a modernkori francia filozófus, Jean Baudrillard és a magyar költő, Arany János híres műveinek (A szimulakrum elsőbbsége; Vojtina ars poétikája) segédletével bemutatni, Dariusz Miliński munkáival illusztrálva.

2011. október 22., szombat

Hallgatni arany – Liszt Ferenc: Les préludes





A Les Préludes az egyik legkedvesebb zenedarabom: megkapóan lírai, ugyanakkor szenvedélyes és harcias mű, amivel egészen pici koromban ismerkedtem meg, mikor a Magyar Televízióban futó, talán első Nemzetközi Karmesterversenynek ez volt az ún. kötelező darabja. Miután végigizgultuk az összes adást, jó sokszor meghallgathattam különféle interpretációkban ezt a pompás zenét, és akkor ott a fekete-fehér tévénk előtt ülve párévesen örökre beleszerettem, mert mindig elő tudta hívni belőlem azt a „jó valamit”, aminek az emléke végigkísérte egész gyerekkoromat. Akkoriban ugyanis gyakran fogott el „az a bizonyos ismerős csodás érzés”, amit az épp felfedezésre váró világom bizonyos elemei hívtak elő belőlem, s amely bennem mindig egy meghatározhatatlan hely és egy ismeretlen ismerős képében jelent meg – persze anélkül, hogy eszembe jutott volna akkoriban mindezt tudatosítani magamban. Csak éreztem, hogy „ez a valami” van, és bizonyos „hívószavakra” felbukkan az életemben, s nem is gondolkodtam rajta, mi lehet ez a furcsán ismerős, édes érzés. Persze nem hiszem, hogy ma túlságosan többet tudok erről, hiába gondolom azt, hellyel-közzel átlátom a valóságom strukturális mélységét, ami által lassan körvonalazódik számomra egy új tér, és már az a kedves ismerős sem ismeretlen, sőt; de még bizony látom a falakat, és az ajtón sem léptem ki, átemelve magamat végleg ebbe a „jó valamibe”.

Mindenesetre nekem gyerekkorom óta ez a mű is egy bármikor elővehető hívójel: ha netán a nagy játékban megfeledkeznék a szobán túli világom valóságáról, akkor gyorsan előveszem, meghallgatom kizárva negyedórára a „külvilágot” – és már otthon is vagyok. Ez a varázslat mindig minden körülmény közt működik; szerencsére ehhez hasonló hívójelekben nem szenvedek hiányt. Tapasztalatból fakad az a meggyőződésem, hogy a nemes művészet sokkal hatékonyabb segítség minden ma divatos hókuszpókusznál, ha valaki tényleg szeretne kikerülni az útvesztőből. Hiszen egy olyan ablak, ami pont onnan és oda nyílik, ahová a kereső ember igyekszik. Mégis azt látom, az emberek zöme egyáltalán nem húzza el előle a függönyt, s nem néz ki rajta ebben a szűk és sötét szobában téblábolva, hanem inkább a szoba falára tűzött színes fényképeket nézegeti abban a hitben, ő most kinézett a szobából. Talán azért, mert nem tudja, mit is kéne nézni egy ablakon, ugyanis unalmas képként tekint rá a falon ahelyett, hogy arra használná, ami a rendeltetése: kinézni rajta, át a szobán túlra. Hiszen, ahogy a ma 200 éve született Liszt Ferenc fogalmaz: „Minden művészet egyazon forrásból ered.”

Pár szó magáról a műről: 

2011. október 19., szerda

A Joker titka



„Ő részévé vált a nagy pasziánsznak. Érted ezt, fiam? Mi éppen ilyen eleven kis törpék vagyunk. És mi sem tudjuk, hogy ki osztja a lapokat.
– Gondolod, hogy még mindig… hogy még mindig itt él közöttünk?
– Mérget vehetsz rá. A mi világunkban nincs semmi, ami árthatna neki.”

Azt javasolta pár napja barátom, a bölcs bűvész Csiri bá, hogy most már maradjak nyugton addig, mígnem egyértelművé válik, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy és onnan erednek, mint ahogy azt az emberek hiszik. Állítása szerint ugyanis ez hamarosan és kétségkívül nyilvánvalóvá fog válni. Remélem, alapvetően eleget teszek a kérésének, hisz nem igazán jellemző rám mostanában, hogy túlságosan nyugtalan lennék, holott tényleg szinte minden jel arra utal, közelítünk a nagy pasziánsz végéhez, mert egyre csak fogynak a lapok a jól megkevert pakliból az egyik oldalon. Ám épp ennek köszönhetően a másik oldalon meg fokozatosan gyűlnek a lapok, mindegyik a méltó helyére kerülvén e zseniális kirakósban. Egyben nézve ezt az egyidejű, ám kétirányú folyamatot, bámulatos varázslat tárul az ember szeme elé. S miközben ezt vizsgálgatom, egy Jostein Gaarder könyv akad kezembe, A kártya titka címmel. Izgatottan elolvasom. A regény minden fejezete egy-egy kártyalapnak felel meg, pikktől a kőrig, amit a főhős, Hans Thomas (hát nem érdekes név, ha A varázshegyre gondolunk?), mesél el, aki kalandos utazása során egy zsömlébe bújtatott könyvet kap egy különös péktől, ami olyan kicsi, hogy csak nagyítóval lehet elolvasni, amit szerencséjére egy titokzatos törpe még korábban váratlanul a kezébe nyomott.

„Ne feledd, hogy Frode kártyáinak történetét le kell jegyezni egy kis könyvbe. A kis könyvet pedig bele kell sütni egy zsömlébe. Mert az aranyhal nem árulja el a sziget titkát, de majd a zsömle. Kész! Punktum! (…) Aki pedig megkapja a nagyítót, el tudja olvasni.”

2011. október 17., hétfő

Könyvajánló – Thomas Mann: A Varázshegy



„Isten hozzád, akár élsz, akár halsz! Kilátásaid nem a legrózsásabbak; a félelmetes táncmulatság, amelybe belesodródtál, még jó néhány bűnös esztendeig eltart, és nem mernénk nagy összegbe fogadni, hogy ép bőrrel menekülsz. Őszintén szólva nem is igen törődünk vele, nyitva hagyjuk a kérdést. Egyszerűségedet felfokozó testi-szellemi kalandokon mentél keresztül, lélekben túlélted azt, amit testben talán semmiképp sem élhetsz túl. Voltak pillanatok, midőn halálból és paráznaságból a szeretet álma derengett föl benned sejtelmesen, uralkodói módon. Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepéből, a borús esteli eget körös-körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is feltámad egykor a szeretet?”

Ha valaki a halála előtt két héttel tőlem kérne tanácsot, mivel töltse el a maradék idejét, én habozás nélkül azt javasolnám neki, hogy olvassa el A varázshegy-et, s megnyugodva fogja letenni, bátran nézve maga elé. E regényt olvasva ugyanis valami megmagyarázhatatlan csoda történik az emberrel. Egyrészt már pár lap után meglepetten fedeztem fel: ez a könyv ismer engem, az égvilágon mindent tud rólam, s nem szemérmeskedik, hanem e tudás fényében beszélgetni hív, amit nevezhetünk afféle szellemi párbajnak is. Félelmetes volt erre az interaktivitásra ráeszmélni, igazi kihívásnak éltem meg. Másrészt képes volt úgy kiragadni a valóságomból oda, ahol minden történet születik, hogy amíg olvastam a könyvet, effektíve nem tudtam a magam varázshegyéről eljönni, mert szinte fizikailag magába zárt és rákényszerített, hogy igenis járjak végig egy totális belső átalakulási folyamatot. Ez tényleg egy olyan varázslat volt, amit más könyvnél még sosem éreztem, bármennyire is magával ragadott. Mai napig nem tudom, mi okozta ezt a hatást, mi lehet e regény titka. Mindenesetre hátborzongató és gyönyörűséges élmény volt, alig tudtam magamhoz térni, miután elhagytam az „alkímiai szanatóriumot”, s ahonnan kilépve már tényleg egy másik emberként tekintettem önmagamra és a világra, kívül kerülve végre oly sok dolgon, ami addig fölöslegesen magába zárt. Meggyőződésem, hogy mindenki átéli ezt a varázslatot, akit személyében megszólít a könyv.

A lebilincselő történet röviden arról szól, hogy egy fiatal hamburgi mérnök, Hans Castorp a csodálatos levegőjű svájci falu, Davos szanatóriumába érkezik, hogy beteg unokaöccsét meglátogassa. Látogatása azonban furcsa fordulatot vesz, s Hans Castorp tulajdonképpen egy alkímiai beavatási szertartás alanyává válik – ahogy azt említettem, az olvasóval együtt. Fanyar humorral, mély emberismerettel megírt, és a lelki felemelkedés folyamatának teljes ismeretében keletkezett regényt olvashat az, aki szeretne teljesen kizökkenni egy időre a mindennapok megszokott ritmusából és felmerészkedik a Varázshegyre.

„Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. De vajon nem volna-e idő, ha mozgás nincsen? Nem volna mozgás, ha nincs idő? Rajta, kérdezz! Vajon az idő a tér függvénye? Vagy megfordítva? Vagy azonos a kettő? Kérdezhetsz váltig! Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és "időzít". Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak; mert az akkor állandóan megismétlődik a mostban, az ott az ittben. Mivel továbbá véges idő és korlátozott tér a legkétségbeesettebb erőfeszítéssel sem képzelhető, az emberiség elhatározta, hogy az időt és a teret öröknek és végtelennek "tekinti" – azzal az elgondolással, nyilván, hogy ez ha nem is éppen jól, de mégis valamivel jobban sikerülhet. De az öröknek, a változtathatatlannak a kitűzése nem egyértelmű-e minden korlátozottnak és végesnek logikai és aritmetikai megsemmisítésével, zérusra való redukálásával? Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmellettiség? Hogyan férnek meg az örök és végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!”

2011. október 16., vasárnap

Hallgatni arany – Csík zenekar, The Mission


Csík zenekar: Te majd kézenfogsz és hazavezetsz



***

The Mission: Garden of  Delight




Az öröm kertje

Nézem táncoló, nevető, meztelen
kedves szép arcodat,
az ígéretet, mely fényesen ég kristály szemedben,
kegyetlen és erőszakos testedet,
a vágást, ahogy vérzik, a csókot, ahogy szúrva fáj.
Felszökünk a csillagokig, s milyen kétségbeesetten hull a hó
a pislákoló égből, úgyhogy

fogd a kezem és vezess
az öröm kertjébe.

A kinyilatkozás elcsendesül és visszatükröződik
ennek a lélegzetelállító örvénynek, boldog halálnak,
eleganciának és bájnak
szélfútta folyékony tükrén.
A kincset érő, drága, s elsőre tünékeny
érintése egy barátságos idegennek
megigéz és elragad engem.
Tudom, hogy veled biztonságban vagyok, ezért

fogd a kezem és vezess
az öröm kertjébe.

Játszunk a tűzzel, s a lángokban táncolunk,
az olthatatlan égésnek részesei vagyunk.
Angyalok jöhetnek, mehetnek,
de a menny itt van a földön, amikor

megfogod a kezem, és elvezetsz engem az
Örömnek Kertjébe.


2011. október 13., csütörtök

Sikerül kinyitni az ördöglakatot?



Kaptam egy üzenetet. Az üzenet tartalmaz egy üzenetet. S az üzenet a benne foglalt üzenet kapcsán azt állítja, hogy minden üzenet három síkon értelmezhető. Ebben a pillanatban nyilvánvalóan a matematika-filozófia-szemantika-logika interdiszciplináris területére tévedtünk, amit (ha belekeverünk a fortyogó üstbe még egy cseppnyi irodalmat is, hogy finom is legyen az erősítő főzet) Thomas Mann szavaival élve nevezhetünk egy mélységes mély kútnak – vagy mondjuk inkább feneketlennek. Miután az üzenet fontos, és szeretném, ha megkapnád annak valós jelentésében, kénytelen vagyok belekanalazni a különleges főzetet tartalmazó üstbe. Persze most itt csak egy kávéskanálnyi kóstoló erejéig, hisz akit komolyabban érdekel a téma, úgyis utánanéz.

Mindenki hallott már az úgynevezett „hazug-paradoxonról”, aminek kiindulópontja Arisztotelész igazságelmélete, melyben azt állítja, hogy egy kijelentés akkor igaz, ha az a valóságban is úgy van. Azaz az „esik a hó” attól függően igaz vagy hamis, hogy tényleg esik-e a hó, vagy sem. No de – és itt jön a képbe a paradoxon – mi a helyzet a következő mondatok igazságtartalmával?

2011. október 11., kedd

Félmegoldások helyett



Gyerekkoromban, amikor elkezdtem egyedül utazgatni táborokba, rokonokhoz, anyukám, sok egyéb mellett, mindig azzal a tanáccsal engedett útnak, hogy ha valahonnan végleg kilépek – vonatfülkéből, tábori szobából, ideiglenes szállásról –, miután gondosan összepakoltam a táskám, mindig nézzek vissza még egyszer az ajtóból, hogy meggyőződjek róla, mindent rendben hagyok magam mögött, s biztos nem maradt ott semmim. Hasznos kis tanács volt, mert az egész tényleg csak egy pillanat, pusztán cseppnyi odafigyelés, ámde mennyi kellemetlenségtől megkímélheti az embert egy ilyen tudatos visszapillantás! Apukámmal sok más egyéb mellett többször beszélgettünk arról, milyen nehezen viseli ebben az életben azt, hogy itt mindig rossz és kevésbé rossz közül lehet csak választani, s sosem érzi a földön élve, hogy a mérleg egyik serpenyőjében a tényleg jó, a másikban a valóban rossz megoldás lapulna. Nem szerettem, amikor így beszélt, ugyanis az én lelkes és optimista természetem számára ez a depresszív hozzáállás igencsak idegen volt, ám mára meg kell állapítanom, apámnak volt igaza, s nem a keserűség beszélt belőle, hanem egy sokat megélt ember hétköznapi bölcsessége. Nap mint nap szembesülök most már afféle „felelős döntéshozóként” én is ezzel: bármikor, ha az élet válaszút elé állít, mindig egy satuba szorítja a lényem, mert a valóságom egymásba kapcsolódó bonyolult szálai sosem teremtenek számomra tökéletes megoldásokat; s akkor már igazán elégedett lehetek magammal, ha megtalálom a legkevésbé rossz félmegoldást. Épp most lábadozik e legkevésbé rossz megoldásnak az eredményeként a gyönyörű, a világ iránt töretlen bizalommal viseltető fiatal kislánycicánk, akit kénytelenek voltunk minden elvemmel ellentétben megcsonkíttatni, mert alaposan mérlegelve úgy gondoltuk, minden szempontból ez a „jó” megoldás, hisz ha nem így döntünk, a környéken lévő folyamatos macskainváziónak köszönhetően csak növelnénk a szerencsétlen sorsú állatok számát. Korlátolt istent kell játszani egy tökéletlen világban, miközben naponta szakad meg az ember szíve a „kevésbé rossz” megoldások eredményeit szemlélve. Miért kell ennek így lennie? – kérdezik sokan, köztük én is. Meg is kaptam a választ, csakhogy nem úgy és nem onnan, ahonnan vártam. 

2011. október 6., csütörtök

Csend, adás!



Viszonylag hosszú tévés múltam legfantasztikusabb pillanatai mindig az élő adásokat megelőző percek voltak, főleg a televíziózás hőskorának vége felé, amikor még készültek komoly szakértelmet és igen nagy stábot igénylő produkciók. Van e grandiózus összmunkának egy olyan utánozhatatlan atmoszférája, amibe ha valaki csak egyszer is belekóstol, nehezen tud szabadulni tőle. Hosszú és sokrétű munka előzi meg egy fajsúlyosabb műsor első élő adását, ahol mindenkinek megvan a maga egyéni szerepe, s amit az előkészítő fázis során legfőképp a többiektől függetlenül végez. Ám ahogy telik az idő, ez a sokféle különálló tevékenység kezd egyre jobban összerendeződni, s az adást megelőző próbán megtörténik a „beállás”, ahol a stáb összehangolja a sok részfeladatot, a másnapi adásra koncentrálva. Ilyenkor a legnagyobb a nyüzsgés a stúdióban, hisz ekkor tényleg jelen van mindenki, mi több, a próbán még a rendező is lent áll a többiekkel, és nem fent ül a vezérlőben, mint rendesen. Majd eljön az élő adás napja. A tegnapi káosznak ekkorra már nyoma sincs. Mindenki a helyén van. A rendező eltűnik a stúdióból, felmegy a vezetőoperatőrrel és a technikusokkal a vezérlőbe, s már csak mikrofonon keresztül tartja a kapcsolatot a lentiekkel. Itt-ott még egy-egy utolsó hangolás történik, amolyan kis korrekciók. Az egész stáb koncentrál, egyre terebélyesedik a csend. Több monitor van a stúdióban ilyenkor. Az egyiken fut folyamatosan a „kinti” műsor, akár egy sima tévén, míg a többi monitoron a stúdió képe látszik a kamerák különböző látószögeiből. A műsorvezető számára a kimenő adás monitorán egy digitális óra pergeti vissza a másodperceket az adás kezdetéig. S ahogy véget ér az adást megelőző műsorszám, ott fut a kimenő monitoron annak vége főcíme. Ilyenkor a rendező általában leszól a stúdióba: gyerekek, álljunk össze lassan adásra, még tíz másodperc!

2011. október 4., kedd

Hallgatni arany - Verdi, Mozart: Requiem


Giuseppe Verdi: Requiem (1873-1874)


Dies irae, Tuba mirum




Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla,
Teste David cum Sybilla.
Quantus tremor est futurus
Quando iudex est venturus,
Cuncta stricte discussurus.

Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.
Reszket akkor holt meg élő,
Ha megjön a nagy ítélő,
Mindeneket lattal mérő.
*
Tuba mirum spargens sonum
Per sepulchra regionum,
Coget omnes ante thronum.
Mors stupebit et natura
Cum resurget creatura
Judicanti responsura.

Csodakürtök zengenek meg,
Sírok éjén átremegnek:
Ítéletre, mindeneknek.
Csodájára a halálnak,
Aki rég por, talpra támad,
Számot adni bírájának.

Tovább a Mozart muzsika-részletekhez:

2011. október 3., hétfő

Elsül a rajtpisztoly?



Létezik egy régi dramaturgiai elv Csehov nyomán, aki így fogalmazott: Ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Ami azt jelenti, hogy egy jó színdarabban az égvilágon semmi sem lehet esetleges, hisz minden egyes kelléknek és mondatnak a mű egésze szempontjából jelentősége van. Magyarán az elképzelhetetlen, hogy az első felvonásban jól láthatóan oda van készítve az asztalra egy pisztoly, és a darabban annak egy pillanatra sem jut fontos szerep. De megvizsgálhatjuk ezen egyszerű elvet a filmek esetében is, hisz ott sem elképzelhető, hogy az a piros autó, amit a film elején látszólag teljesen véletlenszerűen az alkotók többször is megmutatnak, ne kapjon idővel kulcsszerepet a történet alakulásában. Ez azért van, mert ha valami sűrítve, stilizáltan jelenik meg, ahogy egy film vagy színdarab esetében, az alkotó kénytelen a figyelmet tudatosan irányítani, s nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy úgyszólván felesleges elemekkel tömje tele a rendelkezésére álló szűkre szabott teret és időt. Azonban arra is figyelnie kell, hogy az utalás ne legyen túl direkt, ami aztán buta giccsé silányítaná a darab egészét, de ne legyen túl elvont sem, hisz akkor dramaturgiailag nem alakul ki az a kohézió, ami az érthetőség határain belül tartaná a történetet. Ezért bizony oda kell rakni a pisztoly mellé egy csokor virágot is asztalra, aminek azonban nem jut szerep, mert az illúzió csak így lesz teljes. Csakhogy a tökéletes illúzió megteremtéséhez nagyon vékony kötélen kell áttáncolnia az alkotónak, hogy valóban célba is érjen, s épp ezért nem bízhat semmit a véletlenre.

Nos, nézve ezt a mi gigantikus előadásunkat, én most azt látom, a színpadra helyezett pisztolynak lassacskán el kell sülnie. Nincs mese, ott van az asztalon egy jó ideje, a szereplők egy része már észre is vette, s a feszültség a pisztoly körül nőttön-nő, hisz a néző is érzi, egyszer valami csak történni fog ezzel a pisztollyal. S minél több idő telik el úgy, hogy még mindig nem történt semmi, a feszültség az idő múlásával csak növekszik, míg el nem éri azt a kritikus pontot, ami után azonban már nem tudja fontos dramaturgiai szerepét hatékonyan betölteni. Ugyanis a darab egészét nézve a fegyver elsülésének drámai pillanata az aranymetszéshez hasonlóan nem lehet akárhol, csak egy adott pontban metszheti a történet egyenesét. S ha körülnézünk most a világban, láthatjuk: ez a pont egyre közelebb van. És miután joggal azt feltételezzük, a darab alkotója a drámatörténet legnagyobb mestere, egyelőre eszünkbe sem jut az a lehetőség, hogy csak véletlenül került olyan feltűnően jól látható helyre az a pisztoly, amit már a szeplők is egyre gyakrabban említenek meg finoman a dráma szövegébe szőve.

2011. október 1., szombat

Könyvajánló - Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve, Az agyag géppuska



Régebben eléggé kedveltem Kepes Andrásnak a Desszert című műsorát. Ez akkoriban volt, amikor magam is épp a „nagy beszélgetős” korszakomat éltem, ugyanis úgy alakult, hogy szinte napi rendszerességgel kávéházak, cukrászdák, vagy kellemes bárok kényelmes foteljeibe süppedve lehetőségem adódott sokféle emberrel hosszasan gondolatot cserélni. Biztos ennek az intenzív időszaknak is köszönhető, hogy ma már erre csak minimális késztetést érzek, de ha muszáj lenne beszélgetőpartnert keresnem egy hosszú októberi péntek estére valamelyik  hangulatos párizsi bár asztalához – miután nagy-nagy kedvenceim egyike sem él már –, azt hiszem, nem sokat töprengenék a kérdésen: azonnal Pelevint választanám. Nem hinném, hogy túlontúl egymásba habarodnánk e beszélgetés során, de talán nem unatkoznánk – én legalábbis semmiképp. Aztán lehet, lennék oly kegyes, és mégsem hagynám magára a nagyszerű írót saját magammal, hanem inkább Kepes András moderátori szerepébe bújva, gyorsan mellé venném még Murakami Harukit és Kim Ki-dukot. S akkor nekem már nem is lenne más dolgom, csak hátradőlni, és a koktélomat szürcsölve hallgatni – néha talán oktondin feltéve egy-egy okosnak tűnő kérdést – e három, mellesleg egymásra sok szempontból meglepően hasonlító férfiút. S miért pont őket?

2011. szeptember 29., csütörtök

Teljesen „elfásulok”



Pár napja a következő kishírre bukkantam, ami hirtelen megállásra késztetett. (Itt a link az eredeti cikkről.)

„38 éve tartja az ég felé a kezét a jógi

Amar Bharti 1973 óta tartja fel jobb kezét, mely mára csonttá aszott, és mozdíthatatlanul égnek áll. Az indiai férfi saivita (azaz Siva-hívő), szent ember, életét 38 éve a vallásnak áldozta. Furcsa kéztartásával nem csak istene előtt tiszteleg, állítólag égnek emelt jobbjával a háborúk ellen is tiltakozik.
A férfi 1970-ig átlagos középosztálybeliként élt, felesége és három gyereke van, akiket otthagyott, amikor besokallt az anyagi világ hívságaitól és életét Sivának szentelte. Eleinte csak otthonát hagyta el, és elkezdett vándorolni, kezében Siva háromágú szigonyával (triszúla), de ez sem volt számára elég elszakadás a hétköznapi luxustól, úgyhogy 1973-ban kitalálta, hogy haláláig égnek tartja jobb kezét. A haridwari Kumbh Melában leült, és 38 éve tartja is karját. Mostanra példaképpé vált a saivisták közt, több hívő követte, van, aki 7-10-15 éve tartja magasba karját – írja a todayilearned.co.uk.
Mint Bharti elmondta, a kar magasba tartása nem csak kitartást és türelmet igényel, valójában nagyon fájdalmas is hosszú ideig. Most már persze nem érez semmit: karja beállt egy furcsa, félig függőleges pózba, mostanra hosszú, fekete köröm kunkorodik le ujjairól.”

Bevallom, többször elolvastam a cikket, majd rápillantottam a fotókra, s ezután csak néztem-néztem magam elé hosszasan, üres fejjel. Kis idő elteltével azonban elkezdtem töprengeni a dolgon. Leginkább az ragadott meg, hogy akadtak szép számmal követői is a jobbját az égbe tartó dicső férfiúnak. Kicsit meg is irigyeltem ezeket a követőket, mert nagyszerű dolog lehet ilyen mestert találni, s követni őt árkon-bokron át, csakhogy egy dolgot sehogy sem tudtam megérteni: miért nem végeznek teljes munkát, ha már belevágnak, miért elégednek meg afféle félmegoldásokkal? Micsoda dolog ez? S ekkor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, magam is beállok a szent férfiút követők táborába, csakhogy megpróbálom tökélyre vinni az eljárást, s bármennyire is kecsegtető lenne a könnyebbik utat választva 7-10-15 évig az ég felé tartanom a jobbomat, legyőzvén a rá ható gravitációt, én mégsem állok meg itt gyáván, hanem hozzáteszem a „rosszabbomat” is. Mi több, még ezen is túlmenve megkísérlem a lehetetlent, és megpróbálom az egész lényemet a magasba tartani, nem csupán a jobb kezemet. Azonban annak érdekében, nehogy később szégyenletes kudarcként fel kelljen adnom az elhatározásomat, mert csúfondárosan belebukom kissé maximalista vállalásomba, úgy döntöttem, felkészítem magam mindarra, ami ezzel jár.

2011. szeptember 27., kedd

Kafka és Bosch a bolhapiacon


  
Furcsa társasjátékra invitáltak, ami aztán minden képzeletet felülmúlt és igencsak tanulságosnak bizonyult. Mellesleg bárki kipróbálhatja, akit érdekel, hisz a játék nyitott, belépni szinte bárhol be lehet, ahol megjelenik a móka szlogenje, csak figyelni kell, hogy észrevedd, amíg még tart. No, de nem akarok a dolgok elébe menni, inkább elmesélem, velem hogy esett meg a dolog. Életem sokféle kalandja közben valahová elraktam gyermekkorom legfontosabb „kincsét”, amiről akkoriban nem is tudtam, milyen értékes, hisz oly természetes volt, hogy mindig velem van hol a zsebemben, hol a párnám alatt, hol pedig az iskolatáskám mélyén lapulva, s sosem gondolkodtam el azon, ez vajon mi is lehet a „felnőttek világában”. Ám ahogy növekedtem, már kicsit óvatosabbá váltam, s annak érdekében, hogy még véletlenül se veszítsem el, betettem egy gyönyörű, díszes dobozba zárva egy fiók aljára. Soha, egy percre sem feledkeztem meg róla, annyira kedves volt nekem, hisz végső soron épp a féltés tetette el velem, s így lassan megszületett bennem az eredetinek egy bennem élő, gyönyörű mása, ami miatt már nem is kellett annyira aggódnom. Ám amikor egy nap az épp aktuális rendrakási rohamomban a maga valóságában újra a kezembe akadt ez a szép ritkaság, hát be kell vallanom, a szívem majd kiugrott a helyéből, mert csak így hosszú évek múltán, felnőtt fejjel fogtam fel, atyaég, nekem mim van!

2011. szeptember 26., hétfő

Hallgatni arany - Richard Wagner: A valkürök lovaglása

A Nibelung gyűrűje (közismert nevén Ring-tetralógia) Wagner négy operából álló ciklusa, aminek szövegét is ő írta olyan germán és skandináv mítoszok alapján, mint az Edda-énekek, Völsunga saga, Thidriks saga és Nibelung-ének. A mű egy egész világ keletkezésének és elmúlásának, az elvakult hatalmi vágy és a szeretetlenség által okozott emberi katasztrófának gigászi, művészi látomása. A ciklus második részének harmadik felvonásában hallható a valkürök lovaglása. A valkürök Wotannak vagy más néven Odinnak a segítő istennői, szárnyas lovakon száguldó gyönyörű védelmező szüzek, sisakban, lándzsákkal felfegyverkezve. Odin vagy Wotan a főisten: atya és uralkodó, a mágia ura és mestere, a varázslás istene, a halottak vezetője. Teremtő isten is, a teremtésmondában ő ölte meg Ymir óriást, és testéből megalkotta a földet. Fél szemét áldozta fel azért, hogy megszerezze a tudást. Mágikus erőit a Yggdrasil-fától, a világot alkotó kőristől kapja, amelynek csúcsa az eget éri, ágai pedig átölelik a világot. Nyilvánvalóan a világ közepén álló és a három kozmikus szintet összekötő világfa közismert képéről van szó. A mítosz szerint felbukkanásától kezdve eleve elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti Yggdrasilt, s majd ha kidől, az lesz a világ vége. A Yggdrasilban a lét példaértékű és egyetemes végzete ölt testet; minden létmód saját határain belül múlandó, ám mégis képes újjászületni e határon túl, egy új kozmikus ciklus kezdetén. Az utolsó időkben megremeg majd a föld, kiönt a tenger, és az egész világ a tűz áldozatává lesz. Később azonban új föld emelkedik a tenger habjából, új istenek veszik át az uralmat, és új emberi nemzetség népesíti be a földet.

Az idők végén, ha a harcos előtt megjelenik egy valkűr, akkor az azt jelenti, elérkezett ittlétének vége, mert ez az ég és föld között cikázó kísérő átvezeti őt a másik világba, ahol hatalmas lakomával ünneplik a hősöket, akik a világ végén az istenek oldalán vettek részt a nagy, utolsó küzdelemben. A közönséges halandók viszont a Helbe jutnak haláluk után, e név az angol hell, német Hölle szóban pokoljelentéssel maradt fenn. A valkűröket a „harci szüzek” mellett hívják még „védelmező szüzek”-nek vagy „hattyú hajadonoknak”, mivel ruháik a hattyúk tollaiból készültek, hogy tudjanak repülni. Léteznek azonban a mítoszokban ún. „földi valkűrök” is, akik a földön élve támogatják, segítik a vitézeket, védik a hősöket. Képesek alakot váltani (itt is a hattyú-motívum jelenik meg), ugyanis bár halandó nő képében teljesítik küldetésüket, végig visszavágyódnak régi életükbe, s 7-9 év múlva át is változnak eredeti hattyú-alakjukba.

(A zenerészlet elhangzik Coppola: Apokalipszis most c. filmjének egyik híres jelenetében is.) 


2011. szeptember 25., vasárnap

Sírba visztek?



Tegnap fél napra meghaltam, nem képletesen, hanem inkább amolyan bulgakovi értelemben. Mindig is vonzódtam a fekete humorhoz, ám sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem ér az a megtiszteltetetés, hogy céltáblája lehetek a legnagyobb mókamester zseniális iróniájának. Ráadásul a történet laza szálon kapcsolódik egy másik fekete komédiába illő helyzethez, amikor édesapám halálát követően elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, elintézni az elintézendőket. Nem volt üres az iroda, ugyanis előttünk volt épp soron egy megtört páros, talán anya és lánya, akik szintén közeli hozzátartozójuk – nevezzük most Bélának, nem emlékszem már a valódi nevekre – temetését intézték. Csakhogy a dolog nem volt valami egyszerű, mert Béla utolsó kívánságával jól megkavarta a kissé már poshadt állóvizet, ugyanis azt kérte, hogy hamvasszák őt össze korábban megboldogult, s hagyományosan eltemetett asszonyával – legyen most a neve Jolán –, aki egy sírban pihengetett valamely később meghalt férfirokonával, esetünkben most Jenő, s temessék a közös urnájukat Béla édesanyja sírjába – akinek adjuk az Irén nevet. Ezt a bonyolult ügyletet kellett a bolondos külsejű és negédességét tekintve leginkább egy valentin napi lufikkal teli ajándékboltba illő ügyintéző hölgynek ott helyben leszerveznie. Mi szépen illedelmesen ücsörögtünk, én igencsak fájó szívvel magamba roskadva, hiszen apámtól egyben mint legjobb barátomtól is búcsúztam, s már épp erőt vett volna rajtam a szűklátókörű önsajnálat, amikor az asztal felöl, ahol az ügyintéző hölgy már nagyon régóta telefonált fontoskodva magyarázván egy értetlenkedő illetékesnek a szövevényes helyzetet, a következő mondatok jelentése ütött rést gyásztól bezárult tudatomon:

2011. szeptember 24., szombat

Nyuszifüle: az UARS mint égi veszély



Ma reggeli hír:

„A legfrissebb tippek szerint valószínűleg Kanada felett semmisül meg az UARS, de a NASA hangsúlyozottan feltételes módban osztotta meg ezt az információt pár perccel reggel nyolc előtt. Az szinte biztos, hogy a kiszolgált műhold hat óra után léphetett be a Föld légkörébe. Legalábbis a NASA ezt gondolja, de azt továbbra sem lehet tudni, hogy hol zuhannak le a nagyobb darabjai. Elég nagy területet jósoltak még korán reggel is, Kanada, Afrika és a három óceán közül valamelyik van veszélyben. Hamarosan minden kiderül.”

Bizony, és épp ezért nem árt megint megállni és gondolkodni. Mi történik itt pontosan?

2011. szeptember 23., péntek

Hallgatni arany - Bedřich Smetana: A Moldva

A Moldva egy Csehországban eredő, Prágát is érintő folyó. A zenemű pedig a cseh Bedřich Smetana Hazám című szimfonikus ciklusának második darabja, amely a szimfonikus költeményekre jellemző módon jelenetekre tagolódik.

A mű elején lent, délen, az erdőben elindul egy kis forrás egy szólamban, s ahogy a többi patakocska beléfolyik, úgy nőnek a szólamok, majd egyszer csak megjelennek a mélyebb hangszerek: lám, a csörgedező patakból folyó lett, mely a gyönyörű, közismert melódiával folydogál tovább, végighaladva a mesés tájon. Egyre szélesedve hömpölyög a dombok közti réteken, s lassan, szinte észrevétlenül jelentőségteljes, örvénylő víztömeggé válik. Lassan  megjelenik az első komor hegyszoros, s a nagy folyó egy városba érkezik, ahol fölé magasodva ott áll a vár, jellegzetesen vidám cseh tánczenével illusztrálva. Ahogy az áramló víz a várost elhagyja, leszáll az éj, feljön a hold, és ő újra megbúvik a természetben. Ám hajnalban ismét megszólal a főtéma: először lágy mollban, mint ahogy a mű elején hallhattuk, aztán egyre harcosabb dúrban. Hisz most következik a nagy küzdelem a hegyekkel... A harcot csend követi, hogy aztán a semmiből futótűzként újra előtörhessen a főtéma, most már végig diadalittas, győzedelmes dúrban, hisz a folyó kijutott a sziklafalak mögül, s hamarosan eléri fent északon a tengert. Azonban a Moldva nem közvetlenül jut a tengerbe, hanem előtte egyesül az Elbával, hisz csak így, vele eggyé válva érheti el az otthonául szolgáló Északi-tengert.

Ha szánsz 10 percet arra, hogy játékból képzeletben folyóvá válj, és így újraéld a saját történetedet, szabadon áramolva amerre a zene sodor, akkor - lám - ismét lehetőséget teremtettél önmagadnak, hogy egy kis lépéssel közelebb kerülj a lényed lényegéhez.



Csacska macska farka



(Nem épp nyúlfarknyi, inkább méretes macskafaroknyi elbeszélés létről és nemlétről, aminek csupán bizonyos részeit írtam én, az idézőjelben lévő szövegrészletek ugyanis közvetlenül a szereplőtől származnak.)


Lucifer cicám emlékére
  

 Pénteken tudatosítottam magamban, hogy eltűnt a macska, amikor este eltávolítottam a tálkájában maradt, már erősen rohadó konzerv-macskaeledelt. Mellbevágó érzés volt, holott az egész olyan banális: a macska nem ette meg a neki kikészített ételt, az megromlott a tálban, legyek lepték el és megbüdösödött. Mégis, amint a számára annyira kedvelt eledelt a kukába borítottam, hasonlóan éreztem magam, mint amikor – nem is olyan rég – a kórházban a kezembe nyomták azt a bizonyos, holmikkal teli nejlonzacskót. Nincs. Furcsa egy állapot. Mert ami nincs, annak mégiscsak valahol lennie kell, ez nem vitás – különben mire mondjuk, hogy nincs? Leültem a teraszra, élveztem az esti hűsítő szellőt és elkezdtem visszaemlékezni, mikor is láttam utoljára a macskát.

2011. szeptember 21., szerda

Könyvajánló - Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország



Számomra ez egy letehetetlen, kissé szürreális, ám épp ezért zseniális olvasmány: betekintést nyújt a párhuzamos világok rejtelmeibe, mindezt egyfajta letisztult, időtlen, mágikus realista stílusban, s olyan elképesztően varázslatos atmoszférával, ami szabályszerűen elvarázsolja az embert. Bevallom, végig egyfajta fogalmakon túli, meditatív állapotban olvastam el a könyvet, s nagyon bántam, hogy gyorsan haladok vele, mégsem tudtam lerakni. Mintha Murakami Haruki nagyon közeli jóbarátomként elvitt volna vitorlásozni egy csodás partszakasz mentén: én végig hanyatt fekve ringatóztam, gyönyörködtem a tájban, miközben pontosan tudtam, merre is megy velünk a hajó. Azóta szinte minden könyvét elolvastam, de számomra ezen egyik sem tesz túl. Két szálon fut látszólag a cselekmény, ám ezek valami mesteri módon összesodródnak a regény végére egy erős fonallá: van egy afféle cyberpunk sztori, aminek matematikus-numerátor főhőse keveredik egy David Lynchet is meghazudtoló abszurd thrillerbe; s van egy másik, lírai, álomszerű, szinte pszichedelikus történet. A „Keményre főtt csodaország” harsány neon színeinek amolyan szépia változata a „Világvége”, de lehet, hogy épp a cyberpunk történet az, ami monokróm hatást vált ki a lágyan hullámzó, pasztellárnyalatú fantasyhoz képest….  Azt hiszem, ez is ránk van bízva, mint megannyi más a könyvben, az azonban biztos, az író valóban lát és képes láttatni is: tudja, hogy ez a világ nem az a világ, s ennek megfelelően hősét sorsán keresztül kíméletlenül el is tereli a másik világ felé, aki a kalandjai végén be is lép az ismeretlenbe. S hogy mi vár rá? Kiderül a mű legvégén. A filozófiai, történelmi, biológiai, régészeti esszébetétekkel váltakozó kalandtörténet a modern felfogású Murakamira jellemző módon bővelkedik irodalmi illusztrációkban, zenei utalásokban, hisz holisztikus világában békésen megfér egymás mellett Bob Dylan és Dosztojevszkij.

Beszéljenek azonban helyettem inkább az idézetek, hisz egy könyv legjobb ajánlója csakis saját maga lehet.

2011. szeptember 20., kedd

Az időutazó kézitükre



Kicsit el vagyok keseredve, mert azt látom, akivel negyven éve megosztom az életem, nagyon rossz bőrben van. Elvesztette valahogy a fényét, azt a mágikus sugárzást, aminek annyit köszönhetek. Épp olyanná vált, mint távozása előtt a kis herceg, vagy szegény E.T., az űrmanó, mielőtt végre hazatalál, netán Murakami Haruki Világvégéjében a főhős árnyéka, de megemlíthetném Bulgakov Mesterét is. Halovány lett, alig pislákol, medúzaszerűen átlátszóvá vált. Félő, a folyamat visszafordíthatatlan, bár rajta azt látom, ezzel nincs teljesen tisztában, mégis sok dolog arra utal, valamit talán mégis érez. A viselkedése árulja el, hogy ha nem is úgy, mint én, de ő is látja magán mindezt. Beköti a cipőjét, kifűzi, mint aki nem is tudja, épp megjött vagy elmegy; van, hogy összepakolja a cókmókját abba a nagy sárga bőröndbe, amit valaha jól megtömve s kezében szorongatva betoppant hozzám, aztán lerakja maga elé a földre, és összetett kézzel ülve nézi-nézi órákon át. Majd hirtelen kinyitja, hevesen pakol a lazán elhelyezett holmik között, párral kirohan a kertbe, gyorsan behajítja őket a kukába, aztán újabb lázas pakolás következik. Most már szinte alig maradt valami e sok viharos selejtezés után, amit a bőröndbe rakhatna, s ahol nem is lehet biztonságosan rögzíteni a dolgokat, mert azok a legkisebb mozdulatra is óhatatlanul összekeverednek a hatalmas és merev táska alján. Általában aztán az az egésznek a vége, hogy mindent visszapakol a szekrénybe, ledől a kanapéra, mosolyogva néz maga elé, mintha már otthon lenne, és Margarita szavait hallgatná: 

„Hallgasd a csendet (…). Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat...”

S közben tényleg egyre haloványabb, néha az az érzésem, egyik reggel arra ébredek, kialszik, mint egy rossz égő, pedig tudom, azért ez nem így fog történni, búcsúzás nélkül ő nem megy el. Mindenesetre az aggodalom olyannyira erőt vett rajtam, hogy egyik este, mikor már aludt, az ágyához lopóztam és kiloptam a párnája alól a kis kézitükrét, amit mindig magánál hord, s amitől egy másodpercre sem válna meg, hisz ő ezen keresztül nézi a világot. Mindezidáig rém őrült dolognak tartottam, hogy valaki egy kis tükröt tartva az arcához mindig csak maga mögé tekintve élje az életét, de ő, amikor kérdőre vontam ez ügyben, csak annyit mondott, ez számára afféle kamera és valóság-napló egyben, egy holografikus rögzítőeszköz, nem pedig tükör, és különben se okvetetlenkedjek, mert csak a tudatlanságomról teszek minduntalan tanúbizonyságot a buta kérdéseimmel. Így hát ráhagytam a dolgot, s a tükör témát egyszer és mindenkorra ejtettem, még azt sem kérdeztem meg, miért keletkezik idővel annyi repedés a tükrén, ami miatt mára már csak nagyon töredezett képet láthat benne.

Miután kiloptam tehát a tükröcskét a párnája alól – azzal a magam előtt sem titkolt szándékkal, hogy ebből a hozzá legközelebb álló személyes holmiból talán megtudhatok róla valamit –, s belenéztem, szavak nélkül is megértettem, mit értett az alatt, hogy ez számára nem holmi magamutogató hóbort, hanem amolyan „munkaeszköz”. Nagyon nehéz lesz a fogalmak síkján mindazt visszaadnom, amit a tükörbe nézve megláttam, de megpróbálom mégis valahogy összefoglalni, hátha egyszer valakinek kezébe kerül ez a jegyzet, és általa ő is belenézhet abba a tükörbe, amibe belenézni nem volt számomra valami nagy öröm. Mégsem bánom, hogy megtettem e nem igazán elegáns lépést – hiszen ő sosem mutatta volna így meg nekem a tükrét, mert pontosan tudja, nagyon fájó mindaz, amit abban láthatok –, hiszen e kép akkor is létezik, ha nem tekintettem volna meg, s így legalább tisztába jöttem sok mindennel, aztán majd kezdek vele, amit tudok. Most épp azt, hogy leírom. Nos, akkor jöjjön a tükör képe szavakban, s miután az üveg szanaszét van repedezve, az én összegzésem sem lesz talán túlontúl egységes, de legalább híven visszaadja, amit én, mint egy kaleidoszkópban egyidejűleg láttam:

2011. szeptember 19., hétfő

Ez alkalommal lezártuk a témát



Még mielőtt leesnék róla, és csúnyán összetörném magam, gyorsan szeretném kivágni magam alól azt a vadfacsemetét, amire felmásztam; épp annak érdekében, hogy továbbra is elücsöröghessek kényelmes ágán, de már ne kelljen lóbázni a lábam, hanem békésen a földre helyezhessem azokat ismét. Egy pillanatra megint olybá tűnt előttem, mintha fontosnak tartanám a gondolataimat megosztani másokkal, de ez számomra egy olyan időről időre felbukkanó téves elképzelés, amit már jól ismerek, akár egy rakoncátlan kutyát, amelyről pontosan tudom, mikor kell egy hirtelen pórázrántással a helyére tennem. Mert a kellemes közös sétának az a feltétele részemről, hogy soha ne feszüljön a póráz: ez kutyának, gazdának is egyaránt így a jó.

Tehát még egyszer önmagam előtt leszögezendő, s magamat figyelmeztetendő: egyáltalán nem tartom fontosnak, hogy az emberek nyilvános fórumokon megosszák egymással a gondolataikat – a megosztás lehetséges okairól épp ezért nem is téve említést. Számomra az írás az egyenlő a légzéssel: ha állandóan csak belélegeznék, hiába nem szenvedek légszomjtól, ugyanúgy megfulladnék, mintha nem jutnék levegőhöz. Alapvetően jellemző, hogy csak szívom-szívom a levegőt, s egész egyszerűen néha muszáj kilélegeznem – és ehhez közeg kell, ez tény. Nem tudok egy légüres térben lélegezni, csakhogy a közeg egy percre sem tévesztendő össze a közönséggel – no ezt a kettőt könnyű összekeverni, hisz olyan hajszálnyi a különbség. S miután közegről beszélünk, a világ legtermészetesebb dolga az, hogy az általam kilélegzett levegő annak részévé válik, és van e közegnek olyan eleme, aki önmaga számára ezt valamilyen módon hasznosítja, de ezzel már nekem a továbbiakban semmi dolgom nincs. Meglátásom szerint ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek, aki a gondolatait mások elé kiteregeti. Ez alapvetően szén-dioxid és nem oxigén, ami nagyon hasznos dolog az egész rendszer szempontjából, de csak addig, amíg egyensúlyban és a maga helyén van. Baj csupán akkor keletkezik, ha frissnek hisszük egy zárt szobában a teljesen elhasznált levegőt, s épp ezért eszünkbe sem jut, hogy netán ki kéne nyitni végre az ablakot, ehelyett egyre jobban szédelegve tántorgunk egyik faltól a másikig.

Tegnap olvastam el Jostein Gaarder A történetárus című zseniális regényét, épp miután megfogalmaztam magamnak a fentieket. Ismét ott voltak pont a megfelelő pillanatban előttem a gondolataim csodálatosan megírva – e gyönyörű és orbitális társastánc újabb fontos lépéseként –, szinte szó szerint úgy, ahogy magam is gondolom. Köszönet illeti részemről Jostein Gaardert e beteljesítő élményért!

„Az élet leírhatatlanul rövid. Talán ezért nem akartam a nevemet egy könyv borítójára tetetni. A kultúrából, becsvágyból és ostobaságból álló vékony máz elvesztette jelentőségét a hatalmas kaland láttán, amelyben szempillantásnyi ideig a Földön tartózkodtam. Megtanultam elnézni a lényegtelen dolgok fölött. Már gyermekként is egy másik időszámítás szerint éltem, mint a magazinoké és az őszi könyvheteké. Gyermekként láttam egy sok millió éves borostyánrögöt, a rögbe egy ugyanannyi idős pók volt bezárva. Itt voltam a Földön, mielőtt négymillió évvel ezelőtt kialakult az élet. Tudtam, hogy a Nap rövidesen vörös óriássá változik, és a Földből hosszú idővel azelőtt kiszáradt, élettelen bolygó lesz. Aki egyszer tudatosítja magában mindezt, nem fog többé festőtanfolyamra jelentkezni. Nincs már meg benne a szükséges lelki nyugalom. Nem jelentkezik írói tanfolyamra sem, nem lóg a kocsmákban, és nem állítja, hogy „ír valamit”. Talán ír, ebben nincs semmi kivetnivaló, de nem „ír”. Az ember azért ír, mert valami nyomja a szívét, mert szeretne egy másik embernek vigasztaló szavakat mondani, de nem ül le a Tejút egyik spirális karjában egy íróasztalhoz, és „ír”, csak azért, hogy „í-r-j-o-n” vagy hogy „í” "r" „j” "o" „n”. Ez a meggyőződésem. De a poéták a kifutón pózolnak. Csak tessék, tessék, befelé, Hölgyeim és Uraim! Isten hozta Önöket az új tavaszi kollekcióhoz! Ez a modell bizonyosan érdekelni fogja Önöket! Egy választékos Armani-regény, unikum a műfajában! És itt látják a költői divatfit – költősállal a nyakában természetesen… Dedikálja, kérem, írja alá a helyet és a dátumot!”  

S ahogy a regényben Méter, a kis álomember végleges eltűnése előtt velősen megjegyzi: „Ez alkalommal lezártuk a témát!”