2011. augusztus 16., kedd

Az igazi ébredésről



Sokan próbálnak amolyan „ébredezőként” eligazodni ennek a szövevényes 3D-s abszurd, tragikomikus thrillernek a kibogozásában, amit jobb híján az életünknek nevezünk. Csakhogy nagyon nem könnyű a dolog, hisz ahogy Töki mondta a Nagy Lebowskiban, van egy csomó kivét, egy csomó bevét és egy rakás egyenleg – semmi sem az, aminek látszik, az meg végképp nem, aminek nem látszik.

S ebben a filmben, ha körülnéz az ember, azt látja, sok szereplő azt hiszi teljesen felébredt, s abszolút kiigazodik a szövevényes áttételek útvesztőjében, míg sokakat ez az egész nem is igazán izgat, mások meg épp most kezdték el keresni a kijáratot, dörzsölgetvén csipás szemüket. No de mi van a főhőssel, ő most hol tart ebben a játékban? Ehhez először is meg kellene határozni, ki is a főhős, ki a mi filmünk „Tökije”. Nos, kapiskálod? Egy főhős lehet csak, az, aki meséli, azaz épp elszenvedi a történetet, s azt mondja, „én”.

És ez csak te lehetsz, mindenki csak rajtad keresztül, a te észleléseden belül mondja, hogy „én”. Még én is, látod? Benned jelent meg, hogy azt írom, „én”. Ha te nem vagy, én ezt nem is mondhatnám. Hisz ha te felébredsz az álomból, az álomalakok újra benned egyesülnek, egy én lesz az a sok ő, akik ott ugrabugráltak az éndarabkád körül az álmodban. Egyáltalán nem olyan merész és nem is túl új ez a gondolat, csak kicsit furcsa belegondolni, ezért nehéz az ébredés, mert az álom valósága, amíg benne vagy, felülír minden mást. De talán az a kép segít, hogy ha te tükörként belenézel egy tükörbe, akkor azt látod: mennyi tükör! De ez mind te vagy, a te éned jelenik meg ott sok-sok „ő”-ként. S hogy mi a másik tükör és miért tűnik mégis olyan irgalmatlanul valóságosnak a másik „én”, ami számodra egy te – nos, ezt kell Tökinek kibogoznia filmben. Mert a végső cél, hogy a Töki rájöjjön, ő nem is létezik, ő csak egy szerep, amit a Stáb filmre vitt – és ezt felismervén kilépjen a film dobozba zárt valóságából egy, a filmet létrehozó közegbe, ami a filmhez képest végtelen, örök és szabad.

Tehát Tökinek három rétegen kell áthatolnia a valós ébredéshez, s minden lépéshez szüksége van segítségre – és meg is kapja, hol itt, hol ott. Először is ki kell bogoznia magát a film csavaraiból, csapdáiból, hogy megértse az illúzió természetét. Amikor a bárányról kiderül, tulajdonképpen farkas, a békáról meg, hogy valójában gyönyörű királyfi. S miután a film története épp arról szól, hogy Töki hogyan szabadul meg az illúzió fogságából, minden ezt az első ébredést fogja szolgálni a sztoriban: Töki a film feléig teljesen valóságosnak fogja hinni azt az illúziót, amit aztán az alkotók szép lassan elkezdenek eltúlozni, hogy Töki mindezt átlássa. Ránéz a filmben egy fényképre, s már nem tudja, igaz-e amit lát, holott nem is olyan rég a fotó igazán a valóságot tükröző dolognak számított. Vagy olvas egy tudományosnak kikiáltott eredményt, ami régen a Tudás volt – és immár kételkedik. Megnézi a híreket, s már pontosan tudja, a fele sem igaz. És ebben segíti az a sok szereplőtárs, aki szintén felfedezi a vetített kép fals voltát. Persze mindez a filmben iszonyú harcokat indukál, hisz az illúzió mindenáron fenn akarja tartani magát – különben maga a sztori, a hős egyéni története laposodna el, és merülne teljes érdektelenségbe. Egy jó szerephez ugyanis zseniális forgatókönyv kell – no meg egy tehetséges, a szerepet száz százalékig átélő színművész.

Szóval Töki most ébredezik a filmben, rájön, itt valami nem stimmel, és lassan kibogozza az összekuszálódott szálakat. De még mindig a filmen belül kapirgál, s a végső cél nem ez, hanem, hogy kilépjen a film vetített illúziójából. Magyarán ez jóval bonyolultabb csavar annál, minthogy kiderül a jófiúkról, hogy valójában rosszfiúk és csúnyán átverték Tökit. Ugyanis amikor Töki felfogja, hogy becsapták, átverték, megmásították a múltját, a jelenét, megfosztották attól, hogy azt higgye magáról, aki ő valójában, akkor – ha van egy kis esze, márpedig van – nem áll meg. Ugyanis ha már egyszer megtapasztalta, semmi sem az, aminek látszik, nem fog nyugton maradni, s el akar menni a valóság határáig. Megkeresni az abszolút igazságot. Mint Truman Burbank – hogy fokozzuk a filmes képzavart. El kell mennie a szerepe széléig: oda, ahol megszűnik a szerep, és értelmetlenné válik a filmben leleplezett oly sok hazugság. Persze, ott a filmben továbbra is igaz. Igen, a filmben egy nagy erő le akarja igázni a hőst, azt akarja, hogy rabszolga legyen, értelmetlen képtelenségekkel kívánja összezavarni az agyát, s minden áron meg akarja akadályozni, hogy öntudatára ébredjen. Közben pedig a Stáb tagjai dörzsölik a tenyerüket, hiszen Tökit épp ezek az események lökdösik a végkifejlet felé, ami majd a film katarzisát teremti meg.

Jön tehát a második állomás, amikor tökiből Truman Burbank lesz, és felfogja, nem a filmben van a nagy átverés, hanem maga a film valósága az! Ekkor már a filmben ő nem harcol, nem hadakozik, hanem köszönetet mond a sok „ellenségnek”, hogy kilökdösték a festett vászon széléig. Ezt kell megélni a második fázisban. Hogy itt minden Trumanról szól, mert ez a Truman Show. Amikor a főhős felfedezi, ez az egész film egy olyan egységes, megbonthatatlan egész, aminek ő áll a középpontjában, s aminek egyetlen eleme sem független a másiktól, mert ez egy film. Ekkor Truman számára már a nagy illúzió nem az ilyen-olyan -usok, -osok, -esek által létrehozott látványos holografikus átverés lesz, hanem maga a film. A Nagy Illúzió az ő trumani léte a filmben, hiszen Truman nem létezik, az csak egy szerep.

S amikor majd hamarosan ráébred minderre, fellépked a fal melletti lépcsőn, és tudatosan kilép az eddig a számára világot jelentő stúdióból a Hold-vezérlő alatt, jön a harmadik fázis: fel kell fognia, hogy ahová lépett, az is csak illúzió. Hiszen már kétszer megtapasztalta (először a filmben, majd magáról a filmről), hogy valami, ami olyan valóságosnak tűnt, kiderült, mégsem az. És ha ezt megérti, akkor szabadon játszhat, mert már többé nem ragad bele a szerepbe – semmilyen szerepbe. És ott, a színfalak mögött várja a Stáb, már mind megtették ezeket a lépcsőfokokat, és épp ezért pontosan tudják: nincs olyan, hogy „te” és „én”, mert Én csak egy van. Az egységtudat feltétele, hogy felfogjuk, egy álomrendszer részei vagyunk, ahol egyetlen egy alvó van és sok-sok álomalak. Pont, mint az álomban: üldöznek a gonosz gyilkosok – de ők végeredményben te magad vagy, a gyilkos te éntudatod kivetülése, csak az alvó éned hasította magát annyi tudatra, ahány szereplős az álmod. Tehát a második és az abból következő harmadik ébredési fázis onnan ismerhető fel, hogy a hős rájön: nem érdemes már a filmen belül tovább kutatni az ellenségeket, akiknek nekifeszülve az illúzióról tovább lehet rángatni a széthasadt fátylat, mert ha az már félig leszakadt, gyorsan el kell gyalogolni a felépített város, azaz a stúdió széléig, mert ott új valóság várja Trumant, aki – immár a végsőkig fokozva a képzavart – ebben az "új valóságban" Neová válik önmagára ébredve, kilépve a virtuális illúzióból, s a „való világban” folytatva a történetét. No de mi innen tudjuk, hogy az a valós, mátrix-mentes világ is csak illúzió, hisz Neo is csak egy szerep, Neo nem létezik azon a síkon, ahonnan mi nézzük őt, mert a Mátrix csak egy film. Kopp-kopp Neo, ébredj, nem létezel!