2011. augusztus 18., csütörtök

Robotkutya

Tegnap fejeztem be Ray Bradbury: Farenheit 451 c. regényét, ami önmagában megér egy misét, és nemsokára meg is kapja, de egy nagyon különös egybeesés megint segített megérteni valamit. A könyvben szerepel a Gépkutya, amely él, miközben élettelen, s póklábain félelmetes zörejek kíséretében becserkészi és leteríti áldozatát. S erre, ugyanazon a napon mit találok az Index egyik cikkében? Egy ugyanilyen kutyát! Ne feledjük, a könyv 1953-as kiadású, ez a kutya meg a legújabb technológia eredménye. Nem sokkal ezelőtt olvastam ki Philip K. Dick híres, a Szárnyas fejvadász c. film alapjául szolgáló művét, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? címűt, ami 1966-ban íródott, és amiben, ha jól emlékszem, szintén szerepel hasonló "lény". S a leghátborzongatóbb az egészben, hogy ahogy néztem a videót, ez a robotállat valóban megelevenedett, épp, mint Dick és Bradbury regényében, félelmetes volt látni, ahogy „próbál” talpon maradni, egyensúlyoz, küzd a hóban, a köveken, mintha saját akarata lenne, s úgy keresgéli, hova lépjen, akár bármelyik létező élőlény. Még így a póklábain, s a látható huzalokkal is olyan, mintha ő valami önálló akarattal rendelkező valaki lenne, pedig tudvalevő, nem az. S miközben néztem, megértettem, hogy ilyen az ember: óhatatlanul megszemélyesít mindent, a saját énjét vetíti ki a körülötte lévő világra – csak az a kérdés, nem lehet, hogy minden csak e kivetítés eredménye körülöttünk? Ahogy Philip K. Dick fogalmaz: „A másolatok kezdenek túl valóságosak lenni.”



Pár idézet Bradbury könyvéből a Gépkutyáról:


„A Gépkutya a tűzőrség egy sötét szögletében felállított, csendesen zümmögő, halkan remegő, halványan megvilágított óljának mélyén aludt, s nem aludt, élt, és élettelen volt.
(...)
Egy óra tájt a halvány hajnali fény, a felhőtlen égről sugárzó holdvilág beszűrődött a nagy ablakon, s megcsillantotta a finoman remegő bestia hátán a sárga- és vörösrezet meg az acélt, rubin üvegszemét, a nylonkefeszerű, érzékeny hajszálakat orrlyukában. A szörnyeteg teste vibrált, miközben gumival bélelt mancsait pókszerűen a hasa alá húzta. (…) Olyan volt az, mint egy nagy méh, amely olyan mezőről tért vissza, ahol a méz kegyetlenséggel, őrültséggel s lidércnyomással telített. Most ezzel a túl gazdag nektárral telezabált teste kialussza magából a gonoszságot.
- Helló - suttogta Montag. Mint mindig, most is valósággal megigézte ez az élő-élettelen bestia.
(…)
Kutya felemelkedett óljában; ránézett. Kék neonfény csillant megelevenedett szemgolyóiban. Újra morgott; furcsa vegyüléke volt ez a morgás a reszelő hangjának, az elektromosság sistergésének, a zsír sercegésének, a fém dörzsölésének, régi, rozsdás fogaskerekek csikorgásának.
(…)
Montag hátrált. A Kutya egyet lépett felé. Montag megragadta a sárgaréz póznát. A pózna automatikusan felemelkedett vele, át a mennyezeten. A gyengén világított emeleten kiszállt. Reszketett, arca zöldesre sápadt. A Kutya elképesztő rovarlábán visszacsúszott fekvő helyzetébe, s magában zümmögött. Finoman csiszolt szeme békét tükrözött.
(…)
- Csak azon töprengtem - szólt Montag -, mire gondol éjszakánként a Kutya. Oly élőnek látszik, nem? S ez ijesztő.
- Semmi olyanra nem gondol, amit nem mi diktálunk neki.
- Ez szomorú - szólt Montag csendesen -, mert mi azt oltottuk belé, hogy vadásszon, becserkéssze és megölje áldozatát. Micsoda szégyen, hogy csak ennyit tudhat, semmi mást.”