2011. szeptember 13., kedd

Az összesküvés-elméletekről – 3. Földönkívüliek, akik a földi kormányokkal egyezkednek



3.
A legizgalmasabb téma, és most egyre aktuálisabb. Sokáig csak legyintettem, amikor ilyesmiről hallottam, azt gondoltam, ha a földönkívüli intelligenciák meg kívánják mutatni magukat, simán képesek ezt úgy megtenni, hogy a dolog ne hagyjon semmiféle kétséget az emberekben, ha meg egyáltalán nem szeretnék megmutatni magukat, nincs szükségük bujkálásra, hiszen nálunk magasabbrendű civilizációról beszélünk. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy mi a helyzet akkor, ha egyik úgynevezett feltételezett szándék sem felel meg a valóságnak?

Nemrégiben láttam egy videót egy érdekes leánykérésről. A kreatív kérő egy nagyon jópofa ötlettel tette örökre nevezetessé ezt a mindennapos szituációt:
a mozivászonról kérte meg kedvese kezét. A lány mit sem sejtve beült egy filmre a barátaival, ahol, mint minden film előtt, filmelőzeteseket vetítettek. S ezek közé volt elrejtve az a kis filmelőzetesnek álcázott bejátszás, ami kizárólag neki szólt. Úgy kezdődött, mint valami romantikus mozi beharangozója, ám a lány nem tudta idővel nem észrevenni a saját élete színtereit, s nem tudta nem felismerni az édesapja kezét - és a többi. S most jön a lényeg, ami miatt mindezt leírtam: miután a sejtelmes képkivágások közt, ahol csak kezek-lábak és bizonyos helyszín-részletek látszottak a lány közvetlen környezetéből, egyszer csak feltűnik egy piros autó, s végre a maga teljes valójában megjelenik a kérő és beleül a lány háza előtt az autóba, ahol előzőleg csak a keze látszott, míg megkérte a szintén titokzatosan rejtőzködő, de a lány számára felismerhető apukától leánya kezét. Beindul a piros autó, végigszáguld a városon, egyenesen annak a mozinak a bejáratához, ahol a lány éppen ül, és könnyeit törölgetve nézi ezt az egészet. Látjuk a vásznon, ahogy beront a srác a mozi épületébe, vesz pattogatott kukoricát, látszik rajta, ideges, mert késésben van, hiszen a teremben már ugye ott ülnek a nézők… Egyidejűség jött létre a két valóságsík között. Majd végigrohan kukoricával a kezében a folyosón és megáll annak a teremnek a bejárata előtt, ahol a lány ül és nézi többedmagával ezt a jelenetet. S ekkor a vásznon látjuk, ahogy benyit a terembe, miközben a valóságban is kinyílik a moziterem ajtaja és a fiú ott áll a moziterem valóságában a lány előtt. Itt is, ott is: a vásznon is és a valóságban is látszik a jelenet. Majd a fények felgyulladnak a nézőtéren, és mindenki tapsol. Ez az Esemény. Egyértelmű utólag, hogy a srácnak a kis lejátszott filmen egyáltalán nem volt célja már rögtön az elején teljesen felfedni magát, hisz akkor oda a fokozatos ráeszmélésből fakadó elementáris hatás, ám értelemszerűen teljesen elbújni sem akart, hiszen mindaz, ami a vásznon történt, az Eseményt készítette elő. A moziterem minden nézője részese volt az Eseménynek, ám az mégis a lánynak szólt, hiszen ő állt kapcsolatban a fiúval.

Jókat mosolygok magamban, amikor a földönkívüliek esetleges látogatását sokan úgy képzelik el, hogy hatalmas űrhajónyi delegáció érkezik majd a földre, azonnal kezet rázva az USA elnökével és egyéb földi notabilitással. Ez a rendkívül antropomorf szemlélet azért kacagtatóan bájos, mert ha már a földön élő gondolkodó emberek sem fogadják el amolyan általuk önként elismert és szívből tisztelt hatalomként a sok politikai zoknibábot, akkor hogyan feltételezhetnénk ezt egy nálunk magasabb szférákban létező csoportról? Idejönnek, és a mi bábjainkkal paroláznak? Vagy titokban egyezkednek velük? Lehetséges, de akkor egy cseppet sem intelligensebbek azoknál, nemde? A kutyaidomár sem ereszkedik négykézlábra, csóválja a farkát és ugat csak azért, mert kutyákkal került kapcsolatba, hanem a maga nyelvén szól a kutyulikhoz, persze a négylábúak sajátosságait figyelembe véve – merthogy náluk intelligensebb –, s ezáltal kialakítva egy közös nyelvet. A srác, aki belép a mozitermbe, a saját trükkjébe kavarodna bele, ha ekkor odalépne a filmvászonhoz, és azon keresné a kapcsolatot. Nem, neki megvan a maga avatárja a teremben, aki persze szerepelt a filmben is, ám akivel ő azon túl is közvetlen kapcsolatban áll.

Mert földönkívüliek, saját tapasztalatom alapján, igenis léteznek. Földön-kívüliek. Ezen az illúzión túliak. Csodásak, gyönyörűek és egy cseppet sem félelmetesek, sőt. Csakhogy ők nem a filmben fognak a film egy másik távoli most még láthatatlan térbeli pontjából megjelenni a filmen, hanem ők a film eseményébe kapcsolódva jelennek meg annak egyik jelenetében a filmvászon előtt. A moziterem valóságában. Itt vannak most is, csak nem látszanak, mert megy a vetítés, s a teremben sötét van. Még. Aki nagyon beletemetkezett a filmbe, onnan a vászonról hiheti azt, az ő megjelenésük a film része, hisz ott állnak majd a vászon előtt abba tökéletesen belesimulva, csakhogy ez már egy másik dimenzió lesz, s aki felébred addigra a moziterem valóságára ráeszmélve, tudni fogja, itt az idő: számára vége a vetítésnek. Meghasad az ég, elszakad a valóság vászna, és ott majd ki lehet bújni. A vetítés, a film nem ér véget, az mindörökre ott lesz egyben a filmtekercsen, de a mozi épületét ekkor el lehet hagyni.

Tehát szerintem minden ezt a pillanatot készíti most elő. A felszínre került paleoasztronautikai leletektől kezdve az egyre több UFO észlelésig, minden, amin megakad a figyelmed. Töredezett, kissé zavaros, mozaikszerű kép hüllőkkel, lezuhant űrhajókkal, kachinával, Ezékiel és Jelenések könyvével, annunakikkal, Blue Beam Projekttel, holografikus valósággal épp azért, hogy összerakhasd magadnak szép lassan a képet. Gondolom, a mozin túli világ is rétegzett, ám abban szinte biztos vagyok, hogy a föld csak egy vetítőterem. Egy szimulációs program – de ezt már többen pedzegették, ha jól tudom, pl. Dr. Johannes Fiebeg, de sok kvantumfizikus is ezen a véleményen van. Ahogy az én „vásznon túli kérőm” nekem megsúgta: higgyem el, a Föld nem gömbölyű és nem is forog. Erre persze felszisszentem. Aztán végiggondoltam, hogy valaha épp ugyanígy szisszentek fel a „Föld nem lapos” elképzelés hallatán mondván, de hisz az empirikus tapasztalatok azt igazolják, lapos! Lám, a megismerésünk korlátai. Most azt hisszük, mindent tudunk a Földről, a Naprendszerről, a Világegyetemről. Egy módon nézve, igen, de mi van, ha a mostani megismerésünk is csak a valóság egy korlátolt észlelésén alapuló tévképzet? Körbeutazzuk a gömbölyű Földet, ahogy régen elnéztünk a látóhatár széléig. És ha van ezen túl is valami, amit most még csak nem is sejtünk? Hamarosan talán kiderül. Nem állítom, hogy mindaz, amit ez ügyben megtapasztalok általános érvényűnek tekinthető, mégis megint csak azt kell mondanom a saját tapasztalataim alapján, hogy nincs mitől félnünk. Az a forró szeretet, türelem, megértés, elfogadás, bölcsesség, amit a mozitermben tapasztaltam, páratlan. A vásznon még fut a film, ezért nem látom az ott ülők arcát, de érzem a jelenlétüket, hallom a suttogásukat és értem a szavaikat. És pontosan tudom, nincs mitől félnie annak, aki képes lesz különbséget tenni a vásznon futó képsorok és a vászon előtti történések között. S most minden abban segít, hogy gyorsan megtanuljuk ezt a különbséget megtenni. Különbséget tenni a között, amikor azt látod, a filmen történik valami, s a között, amikor belátod, bár mindez szervesen és logikusan illeszkedik a filmbe, de mégis tudod, pontosan érzed, itt a vászon egy kicsit mintha meghasadt volna, s amit láttál, bár még a leforgatott film része, de közvetlen kapcsolatban áll az azon túli valós világgal. Teljesen szinkron azzal, mint a lánykérés esetében a moziterem ajtaja a vásznon és a valóságban. Egy térben több dimenzió van jelen. Szíven üt ilyenkor az élmény, pontosan, mint a lányt, mikor felismerte az otthonának töredezett képeit. Egyre több ilyen élmény lesz, sokszor kicsit mókás helyzetek, mert a moziteremben nagyon jó ám a hangulat, ezt is lehet érezni. Természetesen fenntartom, hogy valamit félreértettem a suttogásokból és tévedek, ám most mégis az összes sejtemmel azt érzem, minden eddigi tapasztalatom alapján úgy sejtem, azaz most határozottan azt gondolom, az Esemény itt van a küszöbön. Bizony, hamarosan megjelennek a „földön-kívüliek”, megjelenik a filmben a valós otthon az álmodóval együtt. És ekkor az álomalak és az őt álmodó egyesül, pont úgy, ahogy ez minden reggel megtörténik veled, és jöhetnek az új kalandok. Egy űrhajón utazol oda, ahol majd azt látod, megérkezett az űrhajód. De előtte minden a helyére kerül, rend lesz végre ebben a kusza álomban, hogy a kincset, amit a markunkba gyűjtöttünk e hosszú kaland során „befizethessük” amolyan belépti díjként az új világ kapujában, ami mindaddig csukva volt előttünk, amíg az oktondiságunk folytán veszélyeztettük a magasabbrendű, szabad játékot. Mint ahogy gyerekként sem engedtek sokszor a felnőttek dolgainak közelébe, pedig annyira bájos voltál, és ők annyira nagyon szerettek. Tán épp ezért nem engedtek meg mindent. A világ legtermészetesebb dolgai ezek, s utólag pontosan látjuk a járóka létjogosultságát, illetve azt is, hogy amelyik gyerek ágaskodva kikéredzkedik, rövid időn belül biztosan megérik arra, hogy elhagyja a kis rácsos védelmi zónáját, bizonytalan lépéseket téve egy számára új valóság felé.