2011. szeptember 14., szerda

Az összeesküvés-elméletekről – 1. A szabadkőműves világuralmi törekvésekről



Számos teória kering – legfőképp a neten – mindazokról az okokról, amelyek ezt a rendkívül nonszensz és zűrös, mondhatni apokaliptikus világot okozzák. A következő kis sorozatban csak párat emelnék ki a sok közül: azokat, amelyekkel magam is lépten-nyomon találkozom, és amelyeken volt időm alaposan elgondolkodni, és ezáltal talán jutottam is valamire velük kapcsolatban. Ezt osztanám meg az alábbiakban – azzal a fontos kitétellel, hogy ezek csupán azok a gondolatok, amikre én magam jutottam, s nem végérvényes álláspontok, mert olyanok hitem szerint nem is léteznek. Hisz most így gondolom, aztán lehet, holnap majd máshogy; mint ahogy tegnap még magam is sokszor igazat adtam e felvetéseknek, vagy épp ellenkezőleg, nagy hévvel lesöpörtem őket az asztalról. Aztán addig forgattam magamban a szitákat, míg a sok rostálás során a következőkre jutottam:

1.
A legmarkánsabban most az a nézet jelenik meg az úgynevezett ébredező körökben, hogy van egy alapvetően szabadkőművesekből álló, illuminátus csoport a világon, mely az emberiséget leigázva, rabszolgaságba kényszerítve – mi több, látens népirtás keretében megtizedelve – amolyan világuralomra, világhatalomra törekszik. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, hiszen aki nem vak, és valóban szeretné megtudni, mi is zajlik tulajdonképpen itt a földön mostanság, nem tudja nem észrevenni ennek nyilvánvaló jeleit. Igen, aki hagyja, abból tényleg bégető rabszolga lesz. Igen, aki kívül keres valamit, amit ott amúgy sem talál, a pénz illúziója által megtévesztett biorobottá válik, aki mindig valaki mástól szeretné megtudni, milyen legyen. Igen, a politikusok rémesen „népellenesek”, a demokrácia egy nevetséges és abszurd átverés, és amerika, valamint a nyugati – ahogy mondani szokták cionista – világ szánalmasan művi, sokszor embertelen és ezáltal bosszantóan „igazságtalan”. Ezt mind valóban én magam is így látom. Azonban az is látható, hogy mostanában nem igazán úgy sülnek el ennek a „titkos” csoportnak a dolgai, ahogy azt feltételezhetően tervezték. Tehát itt az idő, érdemes ellenük felvenni a harcot, és nekikfeszülve felemelkedni – mondják sokan, egyre hangosabban. S ha az ember ezt a harcot a jó rajthoz elengedhetetlennek tartja, akkor most tényleg nagy segítséget kap az elrugaszkodáshoz, hisz ez az ellenerő nagyon komoly és profi rajtgép mindazok számára, akik szeretnének megfordulni és kihúzni végre az elzsibbadt karjukat a testük alól, amin eddig feküdtek. Csakhogy aki nem csupán ébredezni szeretne, hanem valóban egy másik valóságban önmagára rá is ébredni, nem állhat meg ezen a ponton, hisz a jelek ez ügyben – mármint, hogy nem szabad ezen a ponton megállni – is nyilvánvalóak. Hogy mire gondolok pontosan? Thomas Mann ír erről nagyon bölcsen az Egy szélhámos vallomásai című remekbeszabott regényében, amikor főhősünk ellátogat Lisszabonban az ottani természetrajzi múzeumba, és rácsodálkozik az ott kiállított ősállatokra, idézem:

„Tojásokat szülő erszényes emlősök is voltak a közelben, távolabb meg nyomott pofájú óriás övesállatok, amelyeket vastag csontlemezből való hát- és oldalpáncéllal védett a gondos természet. De a természet az övesállat falánk kosztosáról, a fűrészfogú tigrisről is ugyanúgy gondoskodott, oly erős állkapcsokat és olyan kemény fogakat növesztett neki, hogy a csontpáncélt játszva meg tudta repeszteni, és nagy húsdarabokat - neki bizonyára igen ízletes falatokat - tudott kiszakítani az övesállat testéből. Minél nagyobb lett a tőle idegenkedő házigazda, s minél inkább vastagodott a páncélzata, annál hatalmasabb állkapcsa nőtt a vendégnek, amely fürgén ugrott amannak a hátára, hogy kedvére lakmározzon. De mikor egy napon - magyarázta Kuckuck - az éghajlat és a növényzet rútul megtréfálta a nagy övesállatot, úgyhogy többé nem talált ártalmatlan táplálékára és kimúlt, a nagy vetélkedés után hoppon maradt a fűrészfogú is hatalmas állkapcsával és páncéltörő fegyverzetével, hamarosan elnyomorodott, és megszűnt létezni. Az egyre növekvő övesállat kedvéért mindent elkövetett, hogy le ne maradjon a versenyben, és megtartsa ropogtatásra kész erejét. Amaz viszont sohasem lett volna akkora nagy és vastagon vértezett, ha a másik nem pályázik a húsára. De ha a természet meg akarta védeni egyre nehezebben feltörhető páncélzattal, miért erősítette ugyanakkor folytonosan ellenségének állkapcsát és fűrészfogait is? A természet mindkettőt - így hát egyiküket sem - pártolta, csak tréfát űzött velük, s miután a lehetőség határáig fejlesztette képességeiket, cserbenhagyta őket. Vajon mit gondol magában ilyenkor a természet? Semmit sem gondol, s az ember sem gondolhat semmit róla, csak csodálhatja tevékeny közönyét, s közben jobbra-balra ajándékozhatja szívét, ha díszvendégként járkál a teremtmények sokfélesége közt…”

Tegyük fel, mi ébredők legyőzzük az illuminátius sátánt – és akkor mi történik? Mi, a legyőzők ismét két pártra szakadunk, s az egyik párt teljes erejéből nekifeszül a másiknak: legyőzi, aztán ismét szakadás. Ezt akarjuk? Nem lenne jobb inkább ebből végleg kikerülni oda, ahol nincs szükség sem hatalmas szemfogakra, sem vastag páncélra, mert nem mindig osztódunk és feleződünk, hanem végre valahára összeadódunk és duplázódunk? Aki látott már épp rajzolódó fraktált pontosan tudja, ez a fraktál szempontjából egy irány: az, hogy bomlik vagy épül, lényegtelen - egy végtelen folyamat esetében nem is megkülönböztethető a két irány. Ám számodra, aki ezt egy adott mintaként épp megéled, nagyon nem mindegy, hogy mit élsz meg nap mint nap: együtt vagy ellene. Itt, ebben a bolondos játszóparkban csak ellene lehet, ez nem vitás. Mindig valaminek nekifeszülni, eltolni magunkat tőle és így haladni. Hisz járni is csak így tudunk. A föld ennek az ellentétnek, ahogy most divatosan mondani szokás, dualitásnak a szimulátora. Hogy megtanuld, milyen, amikor valami fél. Amikor te magad is állandóan félsz. Nyílt Budapesten egy szórakozóhely, a minap olvastam róla. „ParaPark”. Nem fogok elmenni, annyira azért nem izgat, de a dolog mindenesetre érdekes: bemész társaiddal egy pincébe, ahol rád zárják az ajtót, aztán szabadulj ki, ha tudsz. Közben ezer rejtvényt kell megoldanod, miközben halálra szorongod, parázod magad, s a játékba be van építve persze pár apróbb köztes sikerélmény is – nagyon ötletes. Kb. 50% a kiszabadulási arány. Nos, szerintem ez a világ azoknak a „paraparkja”, akik biztosan ki fognak belőle szabadulni. A többieknek meg igazi valóság. De a sikeres szabaduláshoz abba kell tudni hagyni időben a „mindig valami ellen” elnevezésű játékot, hisz minden a parapark része, s épp azt szolgálja, hogy te kiszabadulj! Fel kell használni az elrugaszkodáshoz, no de ott maradni mellette és püfölni tovább, nagy balgaság. Meg kell neki köszönni inkább, hogy olyan akadályt képezett, ami segített – persze egy kis borzongató parával –, de továbblépni.

És még egy gondolat a mostani nagy szabadkőműves ellenségképgyártás kapcsán. Megjegyzem, az égvilágon semmi közöm hozzájuk, pár éve még azt sem tudtam, mi fán terem a dolog, csak valami homályos elképzelésem volt arról, mi is lehet ez az egész. S ezzel így vagyok most is, talán a kép egy kicsit konkrétabb lett, de nem állítom, hogy a valósághoz közeli, hisz nem vagyok benne. S épp ezért azt gondolom, egy nagyon régóta fennálló szervezetet, amit egyben nem is lehet innen átlátni, ilyen módon kikiáltani a világ fő bajokozójának, talán szűklátókörűségre vall. Biztos ma valamit kifejez ez a mozgalom, vagy minek is nevezzem, amit sorolhatunk akár a „negatív”, „sötét” oldalra is, de az alapján megítélni embereket, eszményeket, hogy „vakoló vagy nem vakoló”, szerintem oktondi túlzás. Thomas Mann, Mozart, Mark Twain, Swift, Ady, Händel, Gandhi, Liszt Ferenc, Kipling, Planck, Beethoven, Móra Ferenc, Karinthy, Kosztolányi, Csáth Géza, Puskin, Blake, Byron, Shelley, Tolsztoj, Balzac, Stendhal, Zola, Mendelssohn, Brahms, Verdi, Schubert, Márai, Csokonai  – és még lehetne sorolni a példákat –: mind csodálatos alkotók, igazi humanista művészek, s uram bocsá’ szabadkőművesek voltak. Biztos az volt a „céljuk”, amivel ma ezt a „mozgalmat” felruházzák valakik, valamiért? Vagy ki ilyen ebben, ki olyan? Netán a „mozgalom” változott? Vagy megint az alacsony perspektíva okán valamit nem látunk tisztán? A választ nem tudom, ám épp ezért méltatlannak tartok mindenféle általánosítást, főleg olyan neveket „belekeverve”, akik a legfőbb szépséget tolmácsolták műveik által számunkra, és akiket ezért csak köszönet illet, ha vakoltak, ha nem. És ha ez a múltra érvényes, tán a jelenben is lehet egy mérték számunkra...

Mellesleg, ha ez egy nagyon szupertitkos társaság, azzal a nagyon-nagyon titkolt szándékkal, hogy a föld lakosságának egy részét aljas módszerekkel megöljék, másik részüket rabszolgának használják, miközben építik korlátlan uralmukat a világ felett, akkor nincs is mitől félnünk. Hisz akkor egy rém amatőr béna banda, mert lám, a tervük nagyon könnyedén kitudódott még jóval a teljes megvalósulás előtt, s miután már mindenki erről beszél, a titkos tervüknek annyi, így már nem fogják tudni megvalósítani, különben nem kellett volna titkolózniuk. Magyarán mára már olyanok, mint a Fekete Lovag a Gyalog galoppban: kezük-lábuk levágva, csak a szájuk jár, hogy jól megijedjünk. De mi nem tesszük. Mi persze észnél vagyunk, de nem riadozunk, s legfőképp árnyakkal nem hadakozunk. S miután a karunk már nem zsibbad, de még azért alszunk, értelemszerűen nem vásárolunk hitelre, főleg mindenféle értelmetlen kütyüt, egyszezonos divatruhát és ránktukmált vackot nem; mi több, ha nem muszáj, bankszámlával sem rendelkezünk, a mobilunk kifejezetten kamerával nem rendelkező, ezer éves vacak és sosem tudjuk hol van, mert szinte alig használjuk, közösségi oldalakra nem pakoljuk ki az életünket, s teljesen kiiktattuk az életünkből a tévét, helyette inkább olvasunk, zenét hallgatunk és elmélkedünk; nem pletykálunk úton-útfélen sem másokról, sem magunkról, nem eszünk nátrium glutamátos vegetát, levesport és mindenféle ocsmány szemetet, fával fűtünk és a háztartásunkat lehetőségünkhöz mérten, de legalább opcionálisan függetlenítjük a szolgáltatóktól, legfőképp a gáztól és az áramtól (magyarán, ha nincs gáz és áram, mi tutira kényelmesen elvagyunk), fogkrém helyett fluormentes mentolos vagy citromos habzófogport használunk, a gyerekeknek sok-sok népmesét olvasunk, nem dőlünk be semmiféle buta divatnak, még ha a geo-, öko- vagy bio- előtaggal illetik, akkor sem; s alapvetően csendben és rendben vagyunk - és szerintem nagyjából ennyivel érjük is be, s egyezzünk ki a Fekete Lovaggal egy döntetlenben, hisz tulajdonképpen épp ezzel győzzük le, mi pedig foglalkozzunk nála sokkalta fontosabb dolgokkal. Mondjuk saját magunkkal és a bennünk lakó fűrészfogúval és páncélossal, akik talán így szintén végre megegyeznek ott legbelül abban a - minket egy magasabb dimenzióba továbblendítő - döntetlenben.