2011. szeptember 19., hétfő

Ez alkalommal lezártuk a témát



Még mielőtt leesnék róla, és csúnyán összetörném magam, gyorsan szeretném kivágni magam alól azt a vadfacsemetét, amire felmásztam; épp annak érdekében, hogy továbbra is elücsöröghessek kényelmes ágán, de már ne kelljen lóbázni a lábam, hanem békésen a földre helyezhessem azokat ismét. Egy pillanatra megint olybá tűnt előttem, mintha fontosnak tartanám a gondolataimat megosztani másokkal, de ez számomra egy olyan időről időre felbukkanó téves elképzelés, amit már jól ismerek, akár egy rakoncátlan kutyát, amelyről pontosan tudom, mikor kell egy hirtelen pórázrántással a helyére tennem. Mert a kellemes közös sétának az a feltétele részemről, hogy soha ne feszüljön a póráz: ez kutyának, gazdának is egyaránt így a jó.

Tehát még egyszer önmagam előtt leszögezendő, s magamat figyelmeztetendő: egyáltalán nem tartom fontosnak, hogy az emberek nyilvános fórumokon megosszák egymással a gondolataikat – a megosztás lehetséges okairól épp ezért nem is téve említést. Számomra az írás az egyenlő a légzéssel: ha állandóan csak belélegeznék, hiába nem szenvedek légszomjtól, ugyanúgy megfulladnék, mintha nem jutnék levegőhöz. Alapvetően jellemző, hogy csak szívom-szívom a levegőt, s egész egyszerűen néha muszáj kilélegeznem – és ehhez közeg kell, ez tény. Nem tudok egy légüres térben lélegezni, csakhogy a közeg egy percre sem tévesztendő össze a közönséggel – no ezt a kettőt könnyű összekeverni, hisz olyan hajszálnyi a különbség. S miután közegről beszélünk, a világ legtermészetesebb dolga az, hogy az általam kilélegzett levegő annak részévé válik, és van e közegnek olyan eleme, aki önmaga számára ezt valamilyen módon hasznosítja, de ezzel már nekem a továbbiakban semmi dolgom nincs. Meglátásom szerint ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek, aki a gondolatait mások elé kiteregeti. Ez alapvetően szén-dioxid és nem oxigén, ami nagyon hasznos dolog az egész rendszer szempontjából, de csak addig, amíg egyensúlyban és a maga helyén van. Baj csupán akkor keletkezik, ha frissnek hisszük egy zárt szobában a teljesen elhasznált levegőt, s épp ezért eszünkbe sem jut, hogy netán ki kéne nyitni végre az ablakot, ehelyett egyre jobban szédelegve tántorgunk egyik faltól a másikig.

Tegnap olvastam el Jostein Gaarder A történetárus című zseniális regényét, épp miután megfogalmaztam magamnak a fentieket. Ismét ott voltak pont a megfelelő pillanatban előttem a gondolataim csodálatosan megírva – e gyönyörű és orbitális társastánc újabb fontos lépéseként –, szinte szó szerint úgy, ahogy magam is gondolom. Köszönet illeti részemről Jostein Gaardert e beteljesítő élményért!

„Az élet leírhatatlanul rövid. Talán ezért nem akartam a nevemet egy könyv borítójára tetetni. A kultúrából, becsvágyból és ostobaságból álló vékony máz elvesztette jelentőségét a hatalmas kaland láttán, amelyben szempillantásnyi ideig a Földön tartózkodtam. Megtanultam elnézni a lényegtelen dolgok fölött. Már gyermekként is egy másik időszámítás szerint éltem, mint a magazinoké és az őszi könyvheteké. Gyermekként láttam egy sok millió éves borostyánrögöt, a rögbe egy ugyanannyi idős pók volt bezárva. Itt voltam a Földön, mielőtt négymillió évvel ezelőtt kialakult az élet. Tudtam, hogy a Nap rövidesen vörös óriássá változik, és a Földből hosszú idővel azelőtt kiszáradt, élettelen bolygó lesz. Aki egyszer tudatosítja magában mindezt, nem fog többé festőtanfolyamra jelentkezni. Nincs már meg benne a szükséges lelki nyugalom. Nem jelentkezik írói tanfolyamra sem, nem lóg a kocsmákban, és nem állítja, hogy „ír valamit”. Talán ír, ebben nincs semmi kivetnivaló, de nem „ír”. Az ember azért ír, mert valami nyomja a szívét, mert szeretne egy másik embernek vigasztaló szavakat mondani, de nem ül le a Tejút egyik spirális karjában egy íróasztalhoz, és „ír”, csak azért, hogy „í-r-j-o-n” vagy hogy „í” "r" „j” "o" „n”. Ez a meggyőződésem. De a poéták a kifutón pózolnak. Csak tessék, tessék, befelé, Hölgyeim és Uraim! Isten hozta Önöket az új tavaszi kollekcióhoz! Ez a modell bizonyosan érdekelni fogja Önöket! Egy választékos Armani-regény, unikum a műfajában! És itt látják a költői divatfit – költősállal a nyakában természetesen… Dedikálja, kérem, írja alá a helyet és a dátumot!”  

S ahogy a regényben Méter, a kis álomember végleges eltűnése előtt velősen megjegyzi: „Ez alkalommal lezártuk a témát!”