2011. szeptember 27., kedd

Kafka és Bosch a bolhapiacon


  
Furcsa társasjátékra invitáltak, ami aztán minden képzeletet felülmúlt és igencsak tanulságosnak bizonyult. Mellesleg bárki kipróbálhatja, akit érdekel, hisz a játék nyitott, belépni szinte bárhol be lehet, ahol megjelenik a móka szlogenje, csak figyelni kell, hogy észrevedd, amíg még tart. No, de nem akarok a dolgok elébe menni, inkább elmesélem, velem hogy esett meg a dolog. Életem sokféle kalandja közben valahová elraktam gyermekkorom legfontosabb „kincsét”, amiről akkoriban nem is tudtam, milyen értékes, hisz oly természetes volt, hogy mindig velem van hol a zsebemben, hol a párnám alatt, hol pedig az iskolatáskám mélyén lapulva, s sosem gondolkodtam el azon, ez vajon mi is lehet a „felnőttek világában”. Ám ahogy növekedtem, már kicsit óvatosabbá váltam, s annak érdekében, hogy még véletlenül se veszítsem el, betettem egy gyönyörű, díszes dobozba zárva egy fiók aljára. Soha, egy percre sem feledkeztem meg róla, annyira kedves volt nekem, hisz végső soron épp a féltés tetette el velem, s így lassan megszületett bennem az eredetinek egy bennem élő, gyönyörű mása, ami miatt már nem is kellett annyira aggódnom. Ám amikor egy nap az épp aktuális rendrakási rohamomban a maga valóságában újra a kezembe akadt ez a szép ritkaság, hát be kell vallanom, a szívem majd kiugrott a helyéből, mert csak így hosszú évek múltán, felnőtt fejjel fogtam fel, atyaég, nekem mim van!
Kellett egy kis idő, míg magamhoz tértem, s rendbe hoztam, letisztogattam a kincsemet. Aztán féltőn megmutattam pár embernek, akik magukat amatőr becsüsnek vélték, és végtére is így keveredtem a játékba, ami a következőképpen nézett ki. Fogni kellett a magam portékáját, becsomagolni, majd egy megadott időpontban kimenni vele egy előre megnevezett bolhapiacra. Bevallom, itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hisz olyan bizarrnak tűnt ez a helyszín, de aztán a felhívás további része megnyugtatott: azért bolhapiacra, mert viszonylag sokan leszünk, és a helyszín tökéletesen passzol hangulatát tekintve a játék jellegéhez. Ezen kívül még annyi derült ki a sejtelmes hirdetésből, hogy ez afféle kincskereső játék lesz: egy adott tárgyat kell a sok odahordott holmi közt megtalálni, ugyanis a játékban csak olyanok vesznek részt, akik hozzám hasonlóan tarsolyukban szintén kis csomaggal érkeznek, s valami fogalmuk van arról, mi mennyit ér, ám szeretnének erről játékos keretek közt bizonyosságot szerezni. A játék egyetlen feltétele: valamit vinned kell, amit értékesnek gondolsz. S az nyer a játékban, aki e sok felhalmozott régiség közt megtalál egy bizonyos kritériumoknak megfelelő konkrét tárgyat, megválaszolva így a játék szlogenjében feltett kérdést. Ám, hogy melyik a kiválasztott tárgy, azt nagyon nehéz lesz majd kideríteni, de akinek sikerül, hazaviheti a meglelt dolgot, ami – higgyük el – ritka komoly értékkel bír, amire a játékot irányító hivatásos becsüsök vállalnak garanciát. A játék igazi izgalmát az adja, hogy végig nem tudhatom, nem épp az enyém-e a keresett tárgy. Mert ha ez így van, és sikerül ezt be is bizonyítanom, akkor nem csupán megtarthatom a játékba vitt kincsemet, de még enyém a főnyeremény is, ami túltesz minden elképzelésen – ezt is garantálják a szervezők. Csakhogy az is kiderülhet a játék során, az általam hozott, s számomra oly becsesnek ítélt holmi értéktelen vacak, azonban ekkor sincs semmi veszve, hisz a játék jellegéből fakadóan bármikor lehetőségem adódik a sok felhalmozott ritkaság közül választani egy számomra értékesebbet. No és mi alapján dől el, hogy melyik tárgy lesz a kiválasztott? Ki dönti el, mikor és hogyan?  – vetődött fel bennem gyanakvón a kérdés, amire persze a felhívásban nem leltem választ. Na jó – gondoltam a dobozból kivett kincsem fölött érzett határtalan örömtől vezérelve –, lássuk a medvét, ilyenben még úgysem volt részem, állok elébe.
Szépen felöltöztem a megadott napon, s ahogy a felhívásban kérték, nem vittem semmi mást magammal, csak a papírba csomagolt tárgyat. Teljesen sötét lett, mire a bejárathoz értem, mert mondanom sem kell, a játékot az éjszakai órákra időzítették, gondolom, hogy teljes legyen a dolog misztikusan sejtelmes légköre. Bevallom, rám ez nem igazán hatott, számomra ugyanis nem lesz semmi izgalmasabb attól, hogy az egyértelmű a megvilágítás hiányában kétértelművé válik, de az tény, gondoltam, lesz a dolognak így egy sajátos hangulata. A bolhapiac bejáratát a már ismert szlogennel díszítették, s belépve sajnálattal vettem tudomásul, hogy talán kicsit késve érkezhettem, mert a többiek már nagyban folytattak egyfajta, számomra még természetesen értelmezhetetlen tevékenységet. Megálltam egy pillanatra a kapuban, vártam, hátha jön valaki, hogy eligazítson, de senki nem törődött velem, annyira lekötött mindenkit a zsibvásár. Így hát kissé tétován beléptem a hatalmas zárt térbe, s a következőket láttam. Temérdek stand állt a piacon, valami rémes összevisszaságban, mindegyik mögött egy vagy több játékossal. A pultokra ki voltak téve az úgynevezett portékák, némelyik pőrén csomagolás nélkül, ám volt olyan is, ami szinte nem is állt másból, mint a gyönyörű díszes borításból, s hogy mit rejtett a csomag, első pillantásra nem volt felmérhető. A pultok körül kisebb-nagyobb csoportok álldogáltak, s hallgatták, ahogy az árusok hangos szóval méltatják saját értékes tulajdonukat. Miután fogalmam sem volt, most mit is kéne tennem, óvatosan körbekémleltem, és próbáltam kifigyelni, milyen szisztéma alapján helyezkednek el játékostársaim, hogy megtaláljam én is e forgatagban a játékhoz szükséges helyemet. Az nem volt ekkor még számomra világos, hogy kikből állhatnak a pultok körül kialakult kis csoportok, hisz elvileg, a játék szabályai alapján nekik is afféle árusoknak kellett lenniük, miközben persze a kincset is keresik, így hát azt gondoltam magamban, a szerepek biztosan időről időre cserélődnek a kincskeresők és a kincsárusok közt, mert végtére is mindenki ugyanazzal a szándékkal lépett a játékba: a főkincset megtalálni. Mindenesetre alaposabban körbenéztem és megállapítottam, hogy a hozott régiségek jellege alapján észrevehető valamiféle hányaveti rendszer az elsőre kaotikusnak tűnő piacon: ugyanis a hasonló jellegű árucikket birtoklók nagyjából egy helyre tömörültek, általában körkörösen, egymással szemben állva. Elkezdtem hát sétafikálni feltérképezendő, milyen jellegű régiségeket kínálgatnak a játékosok. Felettébb érdekes kép tárult a szemem elé. Voltak olyan kupacok, ahol láthatóan komoly ritkaságok modern, utángyártott darabjait pakolták ki az asztalokra; mind igen-igen tetszetős, színes, a mai igényekhez formált kis holmi, ám régiségnek nem nagyon nevezhető, talán a prototípus az igen, de annak itt nyomát sem leltem. Elég nagy volt a tömeg, s meglepett a mód, ahogy az árusok a kis tárgyakat leginkább magukra aggatva kínálgatták. Továbbmenve másik népes gyűjtőhelyhez érkeztem, itt a pultokon kevésbé tetszetős, ám felettébb praktikusnak tűnő dolgokat találtam, párat kezembe is vettem, s kipróbáltam, ám szomorúan konstatáltam, csak behatárolt körülmények közt működnek ezek a tárgyak, azonban akkor igen jól. No meg hát olyan korból származtak mind, amikor az esztétikum és a praktikum nem járt kézen fogva, s ezért e korlátozottan hasznos holmik – nevezzük bátran nevén a gyermeket – igencsak csúnyák voltak. Futólag azt is megállapítottam, talán itt voltak a legdühösebbek mind az árusok, mind pedig a bámészkodók, a hely légköre valamiért kifejezetten feszült volt, főleg az előző standkupachoz képest, ahol a levegőnek egyfajta kellemesen álmosító jelleget kölcsönzött a sok színes giccs, de bevallom, engem mindkét hely hangulata szinte menekülésre késztetett. Bóklásztam még egy kicsit, sok vegyes helyet is felleltem, ahol nem is lehetett meghatározni a cikkek jellegét: oda volt hordva az égvilágon mindenféle; sőt, legnagyobb meglepetésemre találtam pár olyan standot is, amin nem volt semmi, olybá tűnt, ezeken a helyeken a játékosok félreérthették a játékot, mert mind viccesen magamagát ajánlgatta az arra járó pár bámészkodónak. Végig félhomály borította a csarnokot – hisz éjjel volt, s csak pár halovány lámpa pislákolt –, csakhogy a hatalmas zűrzavarban és kiabálásban az ember hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy alig lát valamit, s ezért abba a hitbe ringatta a sok bámész alak magát, hogy könnyedén kiigazodik a játék színhelyén. Én ezt egy cseppet sem mondhattam el magamról, merthogy épp igencsak elveszettnek éreztem magam e furcsa forgatagban, mikor hirtelen ráleltem a félhomályban az én kincsemhez hasonló portékák gyűjtőhelyére, aminek nagyon megörültem.
Óvatosan, nehogy valaki lábára lépjek a nagy tolongásban, odalopóztam az egyik pulthoz imádott kincsemet szorongatva. Elsőre nagyon megtetszett, amit láttam, hisz valóban ahhoz hasonlatos holmik voltak kiterítve a pultokon, mint az enyém, látszólag mind eredeti állapotában, s nem utángyártva, s a hangulat is kellemesnek ígérkezett, nem volt sem bután álmosító, sem idegtépőn feszült. Itt is úgy tűnt, hogy a régiségek mellett az árusoknak is különös figyelmet szentelnek az őket rajongással körülvevő bámészkodók, ugyanis ezek a játékosok is előszeretettel aggatták magukra értékeiket, de ezzel most mit sem törődve, figyelmemet inkább a játékban résztvevő portékákra irányítottam. Mi tagadás, valóban nagyon hasonlítottak az enyémhez. S bár még mindig nem voltam képes felfogni, pontosan hogyan is zajlik a játék, és elképzelni sem tudtam, miként fogok ebbe bekapcsolódni, de a többiek példáját követve kis idő múltán én is egy magányos, üres asztalka mögé álltam, s kitettem kissé félénken az újságpapírba csomagolt kincsemet. Páran oda is sodródtak a másik, nagy tömeget vonzó pulttól, méregették a portékámat, kicsomagolták, forgatták, miközben végig azt firtatták, a márkajelzés vajon valódi-e rajta. Nem igazán tudtam erre mit mondani nekik, csak annyit, vizsgálják meg bátran, s ne tőlem kérdezzék meg azt, amit maguk is könnyedén meg tudnak állapítani. Mindeközben próbáltam megtudakolni, hogyan is zajlik itt tulajdonképp a játék, ám csak annyival lettem okosabb, hogy beláttam, ők sincsenek jobban képben, mint én; úgy látszik, a szervezőknek egyáltalán nem állt érdekében kellő tájékoztatással kellemessé és gördülékennyé tenni a kalandot, ami így, ebben a formában szinte nem is volt játéknak nevezhető. Annyit azonban nagy nehezen megtudtam, hogy akiket a szervezők „hivatásos becsüsként” emlegettek, lényegében az itt nézelődő játékosokból kerülnek ki, azaz – ahogy nekem magyarázták – attól válik valaki hivatásos becsüssé a játéban, minél nagyobb számban van jelen. Tessék – kérdeztem –, ezt meg hogyan értsem? Így ahogy mondjuk – jött a válasz –, a sok-sok játékostárs, akik lehetnek árusok is, de ez nem kritérium, minél többen állnak ki egy tárgy mellett egy tömbbe, annál hivatásosabbak lesznek. No hát ennek a fele sem tréfa, gondoltam, micsoda kafkai játék, majd újabb kérdésemre, miszerint nem az volt-e a feltétele a játékban való részvételnek, hogy mindenki rendelkezzen valamiféle értékkel, a válasz szinte letaglózott: hogyne, rendelkezik is, hiszen ebben a játékban szabad a rablás Azaz, ha netán üres kézzel érkeztél, oda se neki, szerezz valami értéket, tedd a saját papírodba, és bátran kiállhatsz vele annak reményében, tiéd lesz a fődíj. Ezért is nézzük – folytatták – a márkajelzést, mert túl sok itt a hamisítvány és a lopott áru, amit ha jelenteni tudsz a becsüsnek, jutalmat kapsz.
Szóhoz sem jutottam, micsoda se füle, se farka szervezetlen butaság ez! Bántam is már nagyon, hogy hagytam magam csőbe húzni, de tudtam, sokat köszönhetek még ennek a kalandnak, hisz csak az oktondiság hozott ide, s ennek felismerése számomra mindig annak a jele, most valami fontosat tanulhatok. Épp ezért úgy döntöttem, adok még egy kis esélyt ennek a bolondos mókának, de a kincsemet gyorsan visszacsomagoltam a papírba, mert bevallom, szorongás fogott el ettől a hangos, zűrzavaros piactól. Elfáradtam, fáztam is, ráadásul egyre sötétebb lett, mert pár lámpa időközben kihunyt, s ezért az emberek minduntalan egymásnak mentek, az árusok pár helyen össze is verekedtek, majd az őket nézők úgyszintén, sőt olyan is volt, hogy egyes csoportok estek a másiknak, mert már tényleg nem lehetett tudni, ki miért is lökdösődik éppen, s ez úgy látszik, nagyon felhergelte a résztvevőket. Egyre jobban vacogtam, miközben azt láttam ebben az eszeveszett fejetlenségben, hogy ez az egész egyre kevésbé a felhalmozott értékes régiségekről szól, hanem leginkább magukról a dühödt árusokról, s lassan olybá tűnt, nem is bolhapiacon vagyunk, hanem valamiféle Bosch festményre emlékeztető embervásáron. Ekkor ráadásul az egyik mellettem lévő stand árusa, ahogy észrevette a pultomon heverő papírba burkolt kincsem, meg is fenyegetett, hogy ha nem megyek azonnal odébb a hamisítványommal, jól ellátja a bajom, majd páran a nézelődök közül is bokán rúgtak, meg a hasamba könyököltek – biztos a nagy lökdösődés és a sötétség miatt, én nem tudom –, de ekkor már kezdtem magam igazán kényelmetlenül érezni, s kicsit hátrébb húzódtam, megbújva a sötétségben. Azonban még mindig kitartottam, várván a tanulságra. S ahogy ott álldogáltam kissé szárnyaszegetten, látom ám, nem messze tőlem, szintén beleveszve a sötétbe, mozdulatlan áll egy fekete ruhás alak. Látszólag egyáltalán nem vett részt a játékban, afféle helyi őr lehetett. Odamentem hozzá, s csak megálltam mellette szótlanul.
– Most nézd – mondta rám se pillantva –, hát nem gyönyörű? – s fejével a habzó, dulakodó tömeg felé intett. Én csak a vállamat rándítottam meg, mert szólni nem nagyon volt kedvem, főleg azért nem, mert képtelen voltam megérteni, mit tart ez az őr ebben a bolond, értelmetlen kuszaságban szemet gyönyörködtetőnek.
– Láttad a szlogent, nemde? – kérdezte, de még mindig nem fordult felém, mire én bólintottam, hisz tudtam, ha nem is néz rám, látja, hogy válaszolok. 
– No, és tudod már a választ? – folytatta a szenvtelen kérdezősködést.
– Nem – válaszoltam halkan és szégyenkezve.
– No, akkor csak gondolkozz! – förmedt rám atyaian, bajsza alatt mosolyogva. – Használd az eszed, hisz azért kaptad!
Így hát álltam ott, távol a zsibvásártól és gondolkoztam, mi lehet a válasz, hol a megoldás. De nem jutottam sokra, ezért inkább csendben maradtam. Kisvártatva az őr ismét megszólalt:
– És te miért jöttél ide? Talán csak nem azért, mert nem voltál biztos az értékedben? S azt hitted, hogy itt majd a „hivatásos” becsüsök segítenek neked, így van? – s erre olyan kísértetiesen hahotázni kezdett, hogy kirázott tőle a hideg. Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdte, abbahagyta és végre rám nézett. Csak a szeme csillogását láttam a sötétben, az arca végig árnyékban maradt.
– Ugye tudod, hogy el is veszíthetted volna? Nézz csak rájuk – biccentett ismét a tömeg felé –, mind elveszítik, amijük van, és tudod miért?
Csak a fejemet csóváltam riadtan, mert bevallom, nem sokat értettem ebből az egész párbeszédből.
– Mert sosem volt az övék. Idejönnek, és a régesrég idehordott holmik közt járnak-kelnek keresvén valamit, amit talán haza is vihetnének. Üres kézzel érkeznek mind, és úgy is távoznak. Mert otthon nincstelenek. Akárcsak te is, amíg ide járkálsz. Hisz ha nem az lennél, ugyan, minek jönnél ide? Ha te a fiók mélyén rátalálsz arra, ami mindig is a tiéd volt, miért mennél ki vele egy cserebere piacra? Válaszolj!
– Mondtam már – vágtam rá most már kissé hevesen –, mert nem tudom, mennyit ér.
– Netán meg akarsz válni tőle, el akarod cserélni, be akarod váltani? – kérdezte gúnyosan.
– Nem, dehogyis! – tiltakoztam.
– Akkor nem mindegy neked, mennyit ér, ha számodra kedves, hasznos, értékes?
– Nem – válaszoltam –, mert azt szeretném megtudni, objektíven mennyit ér.
Na, erre megint hangosan hahotázni kezdett, de úgy, hogy félelmetes kacaja szinte megfagyasztotta ereimben a vért.
– Buta vagy – mondta végül, és elfordult tőlem. Sokáig nem szóltunk, csak néztük tovább a hömpölygő tömeget. Láttam, ahogy az önjelölt becsüsök valóban tömböket alkotva vonulnak egyik helyszíntől a másikra, s riadtan néztem, ahogy egyes portékákat lesöpörnek a pultokról, míg másokat a fejük fölé emelnek, hogy aztán teljes erőből a földhöz vágják, miközben már nem is azt kutatják lázasan, melyik lehet a kiválasztott tárgy, hanem legfőképp azt, kinél lehet. Az árusok persze csatlakoztak a becsüsökhöz, hogy minél több holmit megsemmisítve a saját portékájuk esélyét növeljék a fődíjra; s ekkor derült ki számomra, nincs is előre meghatározott főkincs, mert az lesz a nyerő régiség, amelyik ezt a cécót épséggel megússza, amelyik nem törik össze az árusok és becsüsök sötét piacán történő csetepatéban. Hálásan néztem ekkor az őrre mélyen zsebembe süllyesztve a számomra oly kedves tárgyat, s épp búcsúzóul biccenteni akartam felé, de ő megelőzve ismét felém fordult, kezét nyújtotta és csak annyit mondott:
– Jól van, most már mehetsz. Tartsd meg magadnak, ne zárd el, ám ne hozd többé e falakon belülre! S mire hazaérsz, válaszold meg magadnak a kérdést, amit a játék szlogenje feltett neked, s gondolkodj el azon, mire szolgált ez a piac, s miért vesznek benne ilyen sokan részt! –, s kezembe csúsztatott egy ördöglakatot. Belenéztem csillagszemébe, majd elindultam a sötét, üres utcán hazafelé. Éjfél már rég elmúlt, s én egész úton a kezembe nyomott ördöglakattal játszottam, miközben a feladványon törtem a fejem. Az egyértelmű volt számomra, hogy a játék szlogenjéül szolgáló, „kinél van az igazság?” – kérdésre a válasz az, hogy annál, aki tudja, nem létezik olyan, hogy „az igazság”.  Forgattam az ördöglakatot. Tehát annak van igaza, aki azt mondja, nincs olyan, hogy bárkinek igaza van. Akkor hát kinek van igaza? Tán épp nekem, mert azt mondom, nem nekem? Nem, ez így újabb csapda. Forgattam tovább az ördöglakatot, de az csak nem akart kinyílni. Nézzük csak még egyszer! Amikor az igazság lehet igaz vagy épp nem igaz, akkor csak valami ennél jóval nagyobbat szabdalok fel önmagán belül hazug és igaz részekre. Nem, a lakat csak nem akart megnyílni, bár éreztem, nagyon közel kerültem a megoldáshoz. Nem adtam fel. Tehát akinek abban van igaza, hogy nem lehet igaza, talán nem is válaszol ilyen buta kérdésekre, mert számára ennek nincs értelme, csak ott a falakon belül, ahol az igazság a nem-igazság párjaként hever egy bolhapiac pultján. Hopp, csak ekkor vettem észre fejem felemelve az ördöglakatról, hogy hazaértem, már szinte ott álltam a házunk kapujában. Ám ahogy a kulcsomért nyúltam a zsebembe, egy pillanatra megfordult velem a világ, mert a másik zsebem üres volt! Útközben elhagytam a kincsemet! Kiforgattam az összes zsebem, de a kulcson és az ördöglakaton kívül semmi nem volt nálam. Ó, istenem, a drága régiségem, a dobozba zárt féltett kincsem, hát nem elveszettem az úton? Zokogva a lépcsőre rogytam, kulcsot, lakatot a földre dobva magam elé, mikor látom ám, az ördöglakat megnyílt! Gondolkozz! – idéztem fel magamban az őr hangját, s én szót fogadtam, abbahagytam a sírást és gondolkoztam. Mit is mondott utoljára? „Tartsd meg magadnak, ne zárd el, ám ne hozd többé e falakon belülre. S mire hazaérsz, válaszold meg magadnak a kérdést, amit a játék szlogenje feltett neked, s gondolkodj el azon, mire szolgált ez a piac, s miért vesznek benne ilyen sokan részt! ” S ekkor jöttem rá, azért hagytam el útközben féltve őrzött kincsemet, mert az csak egy tárgy volt, egy holmi, egy portéka, ami ebben a formájában valóban bolhapiacra való. S ezért kellett régen iskolatáskába, dobozba, újságpapírba csomagolnom féltőn. És tulajdonképpen azzal, hogy elhagytam, teljesítettem az őr minden kérését. Hisz voltaképp épp így szereztem meg igazán, ezáltal tartottam meg magamnak, mert ami ebből a kis régiségből valóban az enyém, az úgysem becsomagolható, zsebbe, párna alá vagy táskába, fiókba gyömöszölhető, lerakható majd újra felvehető, könnyen elveszíthető. Egy tárgyat bármikor ki lehet dobni, még akkor is, ha az a legkedvesebb, mert épp azt, amitől a „legkedvesebb”, na azt nem lehet tőled elszakítani. S így már nem is kell elzárni, kis lakatkával záródó díszdobozba rejteni, mert ami nincs, azt nem kell félteni, sem pedig bolondos bolhapiacokra cipelni. S lám, az ördöglakat megnyílt, mert a játék szlogenjének kérdésére végül is önmagam számára a legmegnyugtatóbb választ adtam. Mégpedig azt, hogy nem értem a kérdést. S ezért nem akarok többet az erre látszólag választ kereső játékban részt venni. Hisz nincs semmim, amit odavihetnék, csak magam vagyok; járom az utam zsebre tett kézzel, amit azért járhatok, mert minden lépéssel odateremtem magamnak azt a talpam alá, csakhogy épp ezért nem tudom azt soha egy másik útra cserélni, hisz ez lehetetlen. Kinek az útja a jó út? Ez a kérdés rém korlátolt, ha megértjük, maga a járás teremti az utat a talpunk alá, s az nem tőlünk függetlenül létezik, hogy a bonyolult kereszteződések rendszerén át idővel „rátaláljunk”. Annyi út van, ahány utas, és ha az úthálózatot egyben nézzük térképként, semmi értelme a „melyik a helyes út” kérdésének. Ennek csak a térképen belüli viszonyrendszer ad értelmet, ám egy helikopterről nézve egyben a tájat, ezt a buta kérdést többet fel sem tesszük. Nos, számomra ezt mutatta meg a piac, hogy engem a térkép egyben már sokkal jobban érdekel, mint az azt létrehozó, s egymást keresztező utak egyenként. S ez igazán felszabadító, ugyanis ha kikerülöm a zajos zsibvásárt, nem kell többet zavart éreznem, ha bármilyen portéka kerül utamba, mert már nem akarok rájönni a szlogen után menve balga fejjel, hogy most ez igaz vagy sem, hanem csak hozzáillesztem a fentről nézett nagyobb képhez amolyan újabb, azt részletező képelemként tudva tudván: nincs abszolút igazság, hiszen még ez a térkép is csak egy óriási atlasz egyik alkotóeleme. Tehát az őr utolsó kérdésére magamban így válaszoltam: azért vesznek benne olyan sokan részt, mert így jön létre a térkép, ami voltaképp egy élő, állandóan épülő, s lineárisan végigjárható úthálózat egyidejű képe. Csakhogy biztos vagyok benne, idővel kiürül a bolhapiac csarnoka, ahogy szép lassan egyre többen választják a kényelmes légiközlekedést. Azonban előtte még zavarodottságukban nekik is hátra kell lépniük az őr mellé, hogy megnyugodhassanak miközben forgatják s kinyitják az ördöglakatot felismervén: itt maga a hívogató szlogen volt csalóka, mert azt sugallta, van valami, ami nem eleve a miénk, s amire ebben a bolondos forgatagban tudunk csak rálelni, kizárólag más értékek ellenében, azok elpusztítása által, s magunkat nevetségesen hivatásos becsüsként kikiáltva.
Felálltam a lépcsőről a megoldott ördöglakatot a földön hagyva, s míg nyitottam az otthonom ajtaját, lelki szemeim előtt már láttam, ahogy az őr majd pirkadatkor, a felkelő nap fényében hunyorogva s bajsza alatt mosolyogva elégedetten végleg bezárja az éjszakai bolhapiac kiüresedett, fülledt csarnokát.