2011. szeptember 15., csütörtök

Könyvajánló - Yann Martel: Pi élete



A spanyol születésű, Kanadában élő író harmadik könyve – amely 2002-ben megkapta a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Booker-díjat – három részben háromszorosan is mellbe vágja az embert. "Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben" – mondja a bevezetőben a narrátornak Francis Adirubasamy, Pi első igazi barátja, s névadója. Természetesen nem garantált, hogy a könyv elolvasását követően mindenki azonnal megfogja Isten kezét, de az biztos, hogy e többszörösen rétegzett történet után erős késztetést fog érezni a saját életén belül is megválaszolni a kérdést, hogy számára „melyik a jobb történet”, s nem lehetséges-e, hogy a hitetlenség épp a hit egyik vállfaja; azaz csupán egy másik, szabadon választható történet.

A regény indiai főhőse, a 16 éves Piscine Molitor Patel egy uszodáról kapta a nevét, ám ő saját nevet választ magának, lerövidítve az állandó gúny tárgyát képező Piscine-t Pi-re, s ezzel új identitást is választva magának: egy felfoghatatlan irracionális szám mögé bújt, csendes, magányos, amolyan könyvmoly istenkeresővé válik, akit már nem elégít ki csak egyetlen vallás. Ő nem lát ellentmondást a muszlim, a hindu és a keresztény hitben, ellentétben az őt terelgető egyházi személyekkel. "Jézus, Mária, Mohamed, Visnu…!" – kiált fel Pi, mikor egy mentőcsónakban találja magát, miután a családját és a család állatkertjét Indiából Kanadába szállító japán teherhajót elnyelte a tenger. Így kezdődik Pi 227 napos hányódása a Csendes-óceánon, kezdetben egy törött lábú zebra, egy nőstény orángután, egy foltos hiéna és egy bengáli tigris társaságában. Azonban a történet nem egy szokványos hajótörött sztori, hanem inkább egy szimbólumokba ágyazott, megfejtésre váró, talányos felvetés, amely épp oly szórakoztató és letehetetlen, mint amennyire inspiráló és elgondolkoztató.  "Meghoztam személyes döntésemet, hogy van magasabb értelem... És követem, természetesen kételyekkel… Ezekkel a gondolatokkal foglalkozni, és ezt a nyelvet beszélni engem boldogabb emberré tett… Az embernek döntenie kell, egyszerűen egzisztenciális okokból. Hoz egy döntést, él annak megfelelően, meggondolja magát, vagy bármi. De dönteni kell. Kényelmesen elkerülni a kérdést, nem kielégítő élet egy emberi állat számára." – állítja Martel, aki meglehetősen kiábrándult a nyugati kultúra értelem- és ténykultuszából. Szerinte Nyugaton az emberek megszállottan ragaszkodnak a tényekhez. "Kemény tényeket akarnak, mert valahogy megnyugtatják őket, és mindent gyanúsnak találnak, ami a képzelet és a hit közreműködését igényli. Pedig a valóság egy történet, és megválaszthatjuk a saját történetünket, hát miért ne választanánk a jobb történetet?"

Önmagában is inspiráló idézetek a regényből:

„Bevallom őszintén, nem annyira az ateisták piszkálják a csőrömet, hanem inkább az agnosztikusok. A kételkedés egy darabig hasznos. Mindnyájunknak át kell mennünk a Gecsemáné kerten. Ha Krisztus eljátszott a kételkedéssel, nekünk is el kell játszanunk vele. Ha Krisztus egy gyötrelmes éjszakát töltött imádkozással, ha kifakadt a Kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?”, akkor biztosan nekünk is szabad kételkednünk. De aztán tovább kell lépnünk. A kételkedést életfilozófiának választani annyi, mintha a mozdulatlanságot a helyváltoztatás eszközének tekintenénk.
(…)
A tenger sima volt, szemérmes, könnyed fény árasztotta el, ezüstök és feketék táncos játéka, amely határtalanul nyúlt el körülöttem. Elképesztő volt a dolgok terjedelme – a levegőé felettem, a vízé körülöttem és alattam. Félig meghatódtam, félig elrémültem. Úgy éreztem magam, mint Markandeja, a bölcs, aki kiesett Visnu szájából, amikor Visnu aludt, és így láthatta az egész világegyetemet, mindent, ami létezett. Mielőtt a bölcs belehalt volna félelmébe, Visnu felébredt és visszarakta a szájába. Most először vettem észre – mint ahogy ismételten észre fogom majd venni megpróbáltatásaim során, a gyötrelem egyik rohama és a másik között –, hogy szenvedésem fenséges színtéren játszódik le. Olyannak láttam kínomat, amilyen a valóságban volt, végesnek és jelentéktelennek, és elnémultam. Rájöttem, hogy szenvedésem nem illik bele semmibe. És ezt el is tudtam fogadni. Rendjén volt. (A tiltakozást a napvilág hozta ki belőlem: „Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”) Egy muszlim imát mormolva elaludtam.
(…)
Hajótöröttnek lenni annyi, mint állandóan egy kör középpontjának lenni. Bármennyit látszanak is változni a dolgok – a tenger suttogásból ordításba válthat, az ég friss kékből vakító fehérbe, majd szurokfeketébe –, a geometria sosem változik. Tekinteted mindig rádiusz. Mi több, körök sokasodnak. Hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni körök gyötrelmes balett-táncába. Ott vagy egy kör közepén, míg fölötted két ellentétes kör forog. A nap nyomaszt, mint valami lármás, tolakodó tömeg, amely arra kényszerít, hogy befogd a füled, behunyd a szemed, s amely elől a legszívesebben elbújnál. A hold azzal nyomaszt, hogy a magányodra emlékeztet; kerekre nyitod a szemed, hogy a magány elől elmenekülhess. Ha felnézel, néha eltöprengsz, vajon egy napvihar középpontjában, a Nyugalom tengerének közepén nincs-e valaki, aki hozzád hasonlóan felnéz, akit szintén csapdába ejtett a geometria, aki szintén a félelmével, dühével, őrületével, reménytelenségével, apátiájával birkózik.
Amúgy hajótöröttnek lenni annyi, mint beleragadni ádáz és kimerítő ellentétek közé. Fényben a tenger végtelensége vakító és rémisztő. Sötétben a sötétség klausztrofobikus. Nappal meleged van, szeretnél lehűlni, és fagylaltról ábrándozol, és tengervizet öntesz magadra. Éjjel fázol, szeretnél fölmelegedni, és forró curryról ábrándozol, és takaróba burkolózol. A forróságban kiszáradsz, és szeretnél nedves lenni. Ha esik, kis híján megfulladsz, és szeretnél száraz lenni. Ha van ennivaló, túl sok van belőle, és bezabálsz. Ha nincs, akkor tényleg nincs, és éhezel. Ha a tenger sima és mozdulatlan, szeretnéd, ha kavarogna. Ha felcsap és a kört, amely bebörtönöz, vízhegyek törik meg, a nyílt tenger szimptómától szenvedsz, a tágas térségek fojtogatásától, és azt szeretnéd, hogy a tenger újra sima legyen. Az ellentétek gyakran egyszerre állnak be, úgyhogy amikor a hőség lever a lábadról, tisztában vagy vele: szárítja a zsinórokon lógó hal- és hússzeleteket is, valamint jót tesz a szolárdesztillálónak. És megfordítva, amikor a zápor feltölti az ivóvízkészletedet, azt is tudod, hogy a nyirkosság ártani fog a szárított ellátmányodnak, egy része megromlik, nyúlós és zöld lesz. Amikor enyhül a rossz idő, és felfogod, hogy túlélted az ég rohamát és a tenger álnokságát, örömödet mérsékli a düh, amiért annyi édesvíz esett egyenesen a tengerbe, meg az aggodalom, hogy ez volt az utolsó eső, amit életedben láttál, hogy szomjan halsz, mielőtt még egy csepp esne.
A legpocsékabb ellentétpár az unalom és a rettegés. Néha az életed nem egyéb, mint ingalengés a kettő között. A tengeren nincs egyetlen ránc. Szellő sem rezdül. Az órák végeérhetetlenek. Úgy unatkozol, hogy már-már kómaszerű apátiába zuhansz. Aztán a tenger megvadul, s érzelmeid az őrjöngésig korbácsolódnak. És még ez a két ellentét sem válik el tisztán. Unalmadba a rettegés elemei vegyülnek: könnyekben törsz ki; eltölt a félelem; felordítasz; szántszándékkal kárt teszel magadban. És még a félelem szorításában – a legrosszabb viharban – is unalmat érzel, mélységesen eleged van az egészből.
(…)
– Ha a puszta hihetőségben is elbotlanak, minek élnek egyáltalán? Nem nehéz-e elhinni a szerelmet?
– Mr. Patel…
– Ne bosszantsanak az udvariaskodásukkal! A szerelmet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik szerelmest. Az életet is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik tudóst. Az Istent is nehéz elhinni, kérdezzék meg bármelyik hívőt. Mi a bajuk azzal, hogy nehéz elhinni valamit?
– Csupán ésszerűek akarunk lenni.
– Akárcsak én! Minden pillanatban az ésszerűséget alkalmaztam. Ésszerűséggel élelemre, ruhára, menedékre lehet szert tenni. Az ésszerűség a legjobb szerszámkészlet. Ésszerűséggel tudjuk távol tartani magunktól a tigriseket. De aki túlzásba viszi az ésszerűséget, a világegyetemet is kiönti a fürdővízzel.
(…)
– A világ nem egyszerűen olyan, amilyen. Olyan, amilyennek felfogjuk, nem? S azzal, hogy valamit felfogunk, valamit hozzá is teszünk, nem igaz? Nem válik-e ettől történetté az élet is?
– Ha! Ha! Ha! Maga nagyon intelligens, Mr. Patel.
Mr. Chiba: – Miről beszél ez?
– Fogalmam sincs.
Pi Patel: – Olyan szavakat akarnak, amelyek a valóságot tükrözik?
– Igen.
– Olyan szavakat, amelyek nem mondanak ellent a valóságnak?
– Pontosan.
– De hisz a tigrisek nem mondanak ellent a valóságnak.
– Jaj, kérem, hagyjuk a tigriseket.
– Tudom én, mit akarnak maguk. Olyan történetet akarnak, amely nem lepi meg magukat. Mely megerősíti mindazt, amit már tudnak. Amelytől nem látnak se följebb, se messzebb, se másképp. Lapos történetet akarnak. Mozdulatlan történetet. Száraz, keletlen törvényszerűséget."