2011. szeptember 21., szerda

Könyvajánló - Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország



Számomra ez egy letehetetlen, kissé szürreális, ám épp ezért zseniális olvasmány: betekintést nyújt a párhuzamos világok rejtelmeibe, mindezt egyfajta letisztult, időtlen, mágikus realista stílusban, s olyan elképesztően varázslatos atmoszférával, ami szabályszerűen elvarázsolja az embert. Bevallom, végig egyfajta fogalmakon túli, meditatív állapotban olvastam el a könyvet, s nagyon bántam, hogy gyorsan haladok vele, mégsem tudtam lerakni. Mintha Murakami Haruki nagyon közeli jóbarátomként elvitt volna vitorlásozni egy csodás partszakasz mentén: én végig hanyatt fekve ringatóztam, gyönyörködtem a tájban, miközben pontosan tudtam, merre is megy velünk a hajó. Azóta szinte minden könyvét elolvastam, de számomra ezen egyik sem tesz túl. Két szálon fut látszólag a cselekmény, ám ezek valami mesteri módon összesodródnak a regény végére egy erős fonallá: van egy afféle cyberpunk sztori, aminek matematikus-numerátor főhőse keveredik egy David Lynchet is meghazudtoló abszurd thrillerbe; s van egy másik, lírai, álomszerű, szinte pszichedelikus történet. A „Keményre főtt csodaország” harsány neon színeinek amolyan szépia változata a „Világvége”, de lehet, hogy épp a cyberpunk történet az, ami monokróm hatást vált ki a lágyan hullámzó, pasztellárnyalatú fantasyhoz képest….  Azt hiszem, ez is ránk van bízva, mint megannyi más a könyvben, az azonban biztos, az író valóban lát és képes láttatni is: tudja, hogy ez a világ nem az a világ, s ennek megfelelően hősét sorsán keresztül kíméletlenül el is tereli a másik világ felé, aki a kalandjai végén be is lép az ismeretlenbe. S hogy mi vár rá? Kiderül a mű legvégén. A filozófiai, történelmi, biológiai, régészeti esszébetétekkel váltakozó kalandtörténet a modern felfogású Murakamira jellemző módon bővelkedik irodalmi illusztrációkban, zenei utalásokban, hisz holisztikus világában békésen megfér egymás mellett Bob Dylan és Dosztojevszkij.

Beszéljenek azonban helyettem inkább az idézetek, hisz egy könyv legjobb ajánlója csakis saját maga lehet.

„– Nem félek a munkától. A semmittevésnél jobb – válaszolom.
– Akkor jó – hagyja rá az őr, s le sem veszi a szemét a kése hegyéről. – Lásson hozzá minél hamarabb. Magát itt ezentúl álomfejtőnek hívjuk. Neve többé nincsen, csak ez. Ahogy én meg őr vagyok. Világos?
– Értem.
– Más őr nincs ebben a városban és álmokat sem böngész itt senki, csak maga. Álomfejtő jogosítvány szükséges annak, aki azzal foglalkozik. Most én megadom magának a felhatalmazást.
Kis fehér tálat vesz a pohárszékről, leteszi az asztalra, s miután olajat tölt belé, gyufával lángra lobbantja. A pengék közül előkerül egy kis furcsa, lapos, vajkéshez hasonló darab, s mikor a tűz felett jól áttüzesedik, az őr elfújja a lángot, a kést pedig lehűti.
– Ezzel csak egy jelet teszek magára – mondja. – Egyáltalán nem fog fájni, ne féljen. Egy pillanat és kész is van.
A jobb szemhéjamat felhúzva a kés hegyét a szemgolyóba mélyeszti. Úgy van, ahogy mondta, semmit sem fáj és érdekes módon félelmet sem érzek. A penge úgy hatol be, mintha kocsonyát vágna, simán és hang nélkül.
Az őr ugyanígy megjelöli a bal szemgolyót is.
– Ha vége az álomolvasásnak, a heg eltűnik – mondja, s közben helyére teszi a tányért meg a kést. – Azért kell, mert ugye ez a jogosítvány. Amíg ez így van, a fényre ügyelnie kell. Ezzel a szemmel napvilágnál nem lehet nézegetni. Ha ebben az állapotban nappali fényre merészkedik, megjárja. Csak éjszaka vagy szürkületkor mehet el hazulról. Nappal sötétítsen be, amennyire csak lehet és maradjon nyugton.
Kapok tőle szemüveget fekete üveggel, és lelkemre köti azt is, hogy az alvást kivéve mindig tartsam a szememen.
Így vesztem el a szemem világát.
(…)
– Vagy elhagyja, vagy tegyen le arról, hogy ide beléphet – mondta az őr.
Ekkor hagytam el őt. Az őr arrébb állított, ahol a nap – úgy délután három körül járhatott – élesen kirajzolta az árnyékomat.
– Maradjon nyugton – szólt rám. Elővette a zsebkését, az éles pengét az árnyék és a földfelszín közé nyomta. Egy darabig nagy műgonddal igazgatta ide-oda, azután, mint aki rálelt a nyitjára, feszegetni kezdte. Az árnyék egy darabig ellenállt, megremegett de végül mégiscsak megadta magát, elvált a felszíntől és egy padra rogyott. Így, ahogy a testről leválasztották, sokkal nyomorultabbnak, ernyedtebbnek látszott, mint gondoltam volna. A kés kattanva becsukódott, és egy darabig csak bámultuk az őrrel a testetlen árnyékot.
– Milyen így nélküle, szokatlan, igaz? – kérdezte. – Pedig semmi haszna, csak nyűg az embernek.
Odaléptem az árnyékhoz, és beszélni kezdtem hozzá:
– Sajnálom, de egy darab időre el kell válnunk. Nem állt szándékomban, de így jött ki a lépés. Kibírnád egy kicsit nélkülem?
– Mennyi az a kicsi? – kérdezett vissza az árnyék.
Azt válaszoltam neki, hogy nem tudom.
– Nem fogod megbánni? – folytatta halkan. – Pontosan nem tudom, mi itt a helyzet, de rendjén való az, hogy csak úgy megváljék valaki az árnyékától? Azt hiszem, mi tévelygünk itten. Az ember nem élhet az árnyéka nélkül, és az sem lézenghet gazdátlanul. De mi mégis kettéváltunk. Nem jól van ez így. Te mit gondolsz?
– Tényleg nem normális – ismertem be –, de hát itt mindennel így vagyunk. Egy természetellenes helyhez természetellenes helyzetek illenek.
– Csak okoskodsz – rázta a fejét az árnyék –, de én átlátom a helyzetet. Rossz nekem itt a levegő, egészen más, mint bárhol eddig. Nemcsak nekem, neked sem tesz jót. Nem kellett volna elhagynod engem. Jól megvoltunk mi ketten, mire jó ez?
Késő lett volna a bánat, hiszen már szétszedtek bennünket.
– Eljövök érted – próbáltam megnyugtatni. – Talán ideig-óráig lesz ez csak így. Nem tarthat örökké, összekerülünk mi még.
Sóhajtott egy kicsit, és elgyengülve hunyorgott felém. A délutáni nap bevont minket sugaraival, árnyéktalanul engem, testetlenül őt.
(…)
– Van, amit szóval kifejezni úgysem lehet, és van, amiről nem szabad szólni, mert nincs hozzá jogom. De azért ne félj, a város bizonyos értelemben véve igazságos. Eléd rakja, ami csak kell, tudomásodra hozza mindazt, ami rád tartozik. Neked csak át kell venned egyenként mindent. Ez egy tökéletes város. A teljesség, ahol minden megvan. Ha viszont nem fogod fel ténylegesen, nincsen semmi. Teljességgel semmi. Ezt jól jegyezd meg: ha valaki tanít valamire, azzal a maga részéről be is fejezte. A fontos az, amit te magad tanulsz meg. Csak az segít rajtad. Nyisd ki a szemed, hegyezd a füled, működtesd az elméd, hámozd ki annak értelmét, amit a város elédbe ad. Addig használd az elmédet, amíg megvan. Nagyjából ennyit tudok mondani neked.
(…)
Ez itt a Világvége. Ha egyszer ide jutottunk, innen már nincs kiút.
 – Meglehet, hogy ez a Világvége, de biztos van kimenete. A madarak is átrepülnek a falon, nem igaz? Mégpedig hová? Hát a külvilágba! Mert túlnan létezik egy másik világ, s a miénk azért van fallal körülvéve, hogy az emberek el ne hagyják. Miért volna szükség a falra, ha odakint úgysincs semmi? Tehát kell lennie kiútnak innét.
(…)
– Igen. Maga most arra készül, hogy elköltözzék egy másik világba, és az lassanként láthatóvá is válik. Észleletről észleletre változik. Persze az itt és most valósága is létezik. A jelenségek fenomenológiai szintjén a világ csupán a végtelen lehetőségek egyike. A részletekbe bocsátkozva, aszerint is más és más, hogy a jobb vagy a bal lábaddal lépsz elő. Nem csoda hát, hogy emlékeink változásával a világ is megváltozik.
– A szofisták beszéltek így – adtam hangot kétkedésemnek –, mindez túl szépen hangzik, de figyelmen kívül hagyja azt, amit időnek nevezünk. Az ilyesmi a maga valójában csak az időparadoxon problémájaként létezik.
– Bizonyos értelemben éppen erről van szó. Időparadoxon – kapott a szón a prof. – Azzal, hogy maga előállítja az emlékeit egy magánhasználatú párhuzamos világot teremt.
– Vagyis vonulok kifelé a való világból?
– Lehetséges. Természetesen nem olyan ostobaságra gondolok, mint a tudományos fantasztikum paralel univerzuma. A megismerésről mint olyanról van szó. A világ észleletéről. Ez változtatja most meg a maga agyát.
 – Szóval az „A” funkció kialvását követően megjelenik a másik világ és abban fogok élni? Nem tudom kikerülni ezt a fordulatot? Várakozzak ölbe tett kézzel?
– Hát igen.
– És meddig tart majd az a világ?
– Örökké – felelt a prof.
– Ezt nem értem. Hogyhogy örökké? A test mulandó. Ha meghal, az agynak is, a tudatnak is vége szakad. Nem igaz? – Nem. A gondolat számára az idő nem létezik. Ebben is különbözik az álomtól. Egy pillanat elég, hogy ráeszméljünk a mindenségre. Egy zárt rendszerben lehet a végtelenségig körbe-körbejárni. Ilyen a gondolat. Nem szakad meg, mint az álom.
(…)
– Hirtelen jött ez az egész, nem volt ideje felkészülni rá, biztos még sok elintéznivalója volna ezen a világon.
Némán bólintottam csak, hogy igen.
– De azért ne féljen jobban a kelleténél – folytatta a vigasztalást. – Nem olyan borzasztó ez, hiszen nem hal meg. Igaz? Sőt élni fog örökké. Meglátja, feltalálja majd magát ott is. Ahhoz képest ez a világ csupa látszat és puszta érzékcsalódás. Erről ne felejtkezzék meg.
(…)
Az örök életre gondoltam eztán – a halhatatlanságra. A prof azt mondta, hogy átmegyek az örökkévalóságba. Nem halállal zárul le a világ: ami bekövetkezik, az új, átváltozás; megint önmagam lehetek, és megtalálom mindazt, amit egykor elvesztettem és amit most veszítek el. Úgy bizony. Valószínűleg így lesz. Az öreg csak tudja. Mindent tud. Ha ő egyszer kijelenti, hogy nincs halál, akkor nincs. Akármit is mond, megfellebbezhetetlen. Csak éppen túl elvont, túl homályos az egész. Hiszen eddig is önmagam voltam önmagam számára, a tulajdon halhatatlanságát pedig hogyan fogja fel az, aki eleve halhatatlan? No és az egyszarvú, meg a fal… ezekhez képest még az Óz, a csodák csodája is jóval közelebb áll a kézzelfogható valósághoz. Tűnődve vakargattam a fejemet: mit is veszítek tulajdonképpen, Mindenfélét. Ha mindet leírnám, dugig lenne vele az egyetemi jegyzetfüzetem. Van köztük olyan, amelyiket észre sem vettem, ahogy eltűnt az életemből, csak a hiánya fájt később, s van példa ennek ellenkezőjére is. Dolgokat, embereket, érzéseket hagytam el. Ha az életemet lyukas zsebhez hasonlítom, nincs hozzá tű és cérna, hogy a végzetes szakadást összeöltse. Semmi jogom nem lett volna, hogy ellentmondjak annak, aki rám nyitja az ablakot, és beordít:
– Az életed egy nagy nulla!
Éreztem ugyanakkor, ha újra kezdhetném, megint ide lyukadnék ki. Ugyanis ez a veszendő élet – én vagyok, magam. Nem volt más útja annak, hogy az énem megvalósuljon. Hiába hagytak el engem, s hagytam el én másokat, szép érzéseimet, álmaimat megcsúfolhatták, korlátozhattak, de saját énemből nem zökkenthettek ki soha. Fiatal koromban azt hittem, lehetek más is, mint saját magam. Azt gondoltam, hogy még talán a Casablanca bárjában is ülhetek Ingrid Bergmannal. Sőt ami ennél azért reálisabb – vagy ki tudja -, azt gondoltam, hogy talán élhetek olyan életet, ami hasznos és megfelel az egyéniségemnek. Szerettem volna forradalmasítani létezésemet, még különféle gyakorlatokat is végeztem evégett. Elolvastam a The Greening of Americá-t és háromszor is megnéztem a Szelíd motorosok-at. A végén azonban, mint egy hajó, görbe kormánylapáttal, mindig ugyanoda tértem vissza. Saját magamhoz.”