2011. október 26., szerda

Képben vagyok

Régebben - legfőképp a magam örömére - gyártottam pár videoklipet, melyek készítése során leginkább azt élveztem, hogy sosem képzeltem el előre, mit is szeretnék létrehozni, csak meghallottam egy zenét, bevillant hozzá egy vizuális asszociáció – és hipp-hopp, kész is lett a klip, sokszor nekem is meglepetést okozva. A minap elővettem a „fiókból” ezeket a rég ott heverő klipeket és felraktam a YouTube-ra, hadd jussanak egy kis levegőhöz ők is a hosszú elzártság után. S hogy aktuális is legyek, tegnap összeraktam egy új klipet, amiben elmesélek valamit, amiből magam is erőt tudok meríteni, ha úgy érzem, ez az egész játék olyan nehéz, főleg így a vége felé …  S ismét megtörtént a csoda: a klip elkészültével birtokába kerültem egy fontos üzenetnek, remélem, te is megleled benne ezt a magad számára. (A „mikor?" kérdésre kaphatsz konkrét választ, ha figyelsz.)



A régi, a fogságomból kiszabadult klipek közül egyet még megosztok, mert nagyon laza szállal, de kapcsolódik az újhoz, afféle endogenezisként. Íme: 

Leszámolás a szimulákrummal




Melyik a valóságosabb: a térkép vagy a táj? A válasz nyilvánvaló. Ám mi van akkor, ha a térkép hű mása lesz a tájnak, mert technikailag ez lehetségessé válik? Mi a valóságos: az esemény, vagy az arról szóló tudósítás? Mi a helyzet akkor, ha a világot behálózza a tudósítások minden szintre kiterjedő nonstop rendszere? Létezik-e tudósítás esemény nélkül, és jelentős esemény annak tudósítása nélkül? Platón kétfajta utánzóművészetet különböztet meg A szofistában: a „másolót” és a „látszatra dolgozót”, vagyis a hasonmás és a szimulákrum létrehozóját. A hasonmás készítője arra törekszik, hogy műve analógiája legyen az utánzottnak, de nem kelti azt a látszatot, mintha azonos lenne vele. A látszatra dolgozó azonosulni akar a modellel, vagyis kettősen megtévesztő, mert deformálja a modell eredeti arányait, és elhiteti, hogy ő maga a modell. Képzelj el egy olyan alakot, aki egy nála „valóságosabb” létezőnek vallja magát. Mint a színész, aki saját magát játssza szerepként a vásznon – csakhogy a szimulákrum épp fordítva működik: a szerepre mondja, hogy az azonos magával a színésszel. Ebben élünk jelenleg, mi több, körbe vagyunk véve „valós szimulákrumokkal”, azaz hiperrealitással. Ami Platon szerint nem más, mint a másolat másolata, mely azonban így új, önmagába forduló valóságréteget szül, s ezért számára az igazi, az eredeti valóban csupáncsak illúzió. Erre jó példa a demokráciára támaszkodó hatalom: melynek megbízó „istensége”, s alattvalója egy és ugyanaz a nép, nem úgy mint a régi királyé, aki Isten nevében uralkodott. A demokrácia számára nem létezik az őt hatalomra juttató istenség. A szimulákrum nem másolat, a szimulákrum egy virtuális-, látszatvalóság, melynek célja saját nem-valóságosságának elleplezése. Teljesen önmagába fordult kóros, s nagyon veszélyes jelenség. Míg a másolat esetében van egy kis szemfüleseknek feltárható rés a modell és eredetije között, addig a szimulákrum elhiteti, ő az eredeti is és a modell is egyben. Ezt a sürgetően időszerű jelenséget szeretném a modernkori francia filozófus, Jean Baudrillard és a magyar költő, Arany János híres műveinek (A szimulakrum elsőbbsége; Vojtina ars poétikája) segédletével bemutatni, Dariusz Miliński munkáival illusztrálva.

2011. október 22., szombat

Hallgatni arany – Liszt Ferenc: Les préludes





A Les Préludes az egyik legkedvesebb zenedarabom: megkapóan lírai, ugyanakkor szenvedélyes és harcias mű, amivel egészen pici koromban ismerkedtem meg, mikor a Magyar Televízióban futó, talán első Nemzetközi Karmesterversenynek ez volt az ún. kötelező darabja. Miután végigizgultuk az összes adást, jó sokszor meghallgathattam különféle interpretációkban ezt a pompás zenét, és akkor ott a fekete-fehér tévénk előtt ülve párévesen örökre beleszerettem, mert mindig elő tudta hívni belőlem azt a „jó valamit”, aminek az emléke végigkísérte egész gyerekkoromat. Akkoriban ugyanis gyakran fogott el „az a bizonyos ismerős csodás érzés”, amit az épp felfedezésre váró világom bizonyos elemei hívtak elő belőlem, s amely bennem mindig egy meghatározhatatlan hely és egy ismeretlen ismerős képében jelent meg – persze anélkül, hogy eszembe jutott volna akkoriban mindezt tudatosítani magamban. Csak éreztem, hogy „ez a valami” van, és bizonyos „hívószavakra” felbukkan az életemben, s nem is gondolkodtam rajta, mi lehet ez a furcsán ismerős, édes érzés. Persze nem hiszem, hogy ma túlságosan többet tudok erről, hiába gondolom azt, hellyel-közzel átlátom a valóságom strukturális mélységét, ami által lassan körvonalazódik számomra egy új tér, és már az a kedves ismerős sem ismeretlen, sőt; de még bizony látom a falakat, és az ajtón sem léptem ki, átemelve magamat végleg ebbe a „jó valamibe”.

Mindenesetre nekem gyerekkorom óta ez a mű is egy bármikor elővehető hívójel: ha netán a nagy játékban megfeledkeznék a szobán túli világom valóságáról, akkor gyorsan előveszem, meghallgatom kizárva negyedórára a „külvilágot” – és már otthon is vagyok. Ez a varázslat mindig minden körülmény közt működik; szerencsére ehhez hasonló hívójelekben nem szenvedek hiányt. Tapasztalatból fakad az a meggyőződésem, hogy a nemes művészet sokkal hatékonyabb segítség minden ma divatos hókuszpókusznál, ha valaki tényleg szeretne kikerülni az útvesztőből. Hiszen egy olyan ablak, ami pont onnan és oda nyílik, ahová a kereső ember igyekszik. Mégis azt látom, az emberek zöme egyáltalán nem húzza el előle a függönyt, s nem néz ki rajta ebben a szűk és sötét szobában téblábolva, hanem inkább a szoba falára tűzött színes fényképeket nézegeti abban a hitben, ő most kinézett a szobából. Talán azért, mert nem tudja, mit is kéne nézni egy ablakon, ugyanis unalmas képként tekint rá a falon ahelyett, hogy arra használná, ami a rendeltetése: kinézni rajta, át a szobán túlra. Hiszen, ahogy a ma 200 éve született Liszt Ferenc fogalmaz: „Minden művészet egyazon forrásból ered.”

Pár szó magáról a műről: 

2011. október 19., szerda

A Joker titka



„Ő részévé vált a nagy pasziánsznak. Érted ezt, fiam? Mi éppen ilyen eleven kis törpék vagyunk. És mi sem tudjuk, hogy ki osztja a lapokat.
– Gondolod, hogy még mindig… hogy még mindig itt él közöttünk?
– Mérget vehetsz rá. A mi világunkban nincs semmi, ami árthatna neki.”

Azt javasolta pár napja barátom, a bölcs bűvész Csiri bá, hogy most már maradjak nyugton addig, mígnem egyértelművé válik, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy és onnan erednek, mint ahogy azt az emberek hiszik. Állítása szerint ugyanis ez hamarosan és kétségkívül nyilvánvalóvá fog válni. Remélem, alapvetően eleget teszek a kérésének, hisz nem igazán jellemző rám mostanában, hogy túlságosan nyugtalan lennék, holott tényleg szinte minden jel arra utal, közelítünk a nagy pasziánsz végéhez, mert egyre csak fogynak a lapok a jól megkevert pakliból az egyik oldalon. Ám épp ennek köszönhetően a másik oldalon meg fokozatosan gyűlnek a lapok, mindegyik a méltó helyére kerülvén e zseniális kirakósban. Egyben nézve ezt az egyidejű, ám kétirányú folyamatot, bámulatos varázslat tárul az ember szeme elé. S miközben ezt vizsgálgatom, egy Jostein Gaarder könyv akad kezembe, A kártya titka címmel. Izgatottan elolvasom. A regény minden fejezete egy-egy kártyalapnak felel meg, pikktől a kőrig, amit a főhős, Hans Thomas (hát nem érdekes név, ha A varázshegyre gondolunk?), mesél el, aki kalandos utazása során egy zsömlébe bújtatott könyvet kap egy különös péktől, ami olyan kicsi, hogy csak nagyítóval lehet elolvasni, amit szerencséjére egy titokzatos törpe még korábban váratlanul a kezébe nyomott.

„Ne feledd, hogy Frode kártyáinak történetét le kell jegyezni egy kis könyvbe. A kis könyvet pedig bele kell sütni egy zsömlébe. Mert az aranyhal nem árulja el a sziget titkát, de majd a zsömle. Kész! Punktum! (…) Aki pedig megkapja a nagyítót, el tudja olvasni.”

2011. október 17., hétfő

Könyvajánló – Thomas Mann: A Varázshegy



„Isten hozzád, akár élsz, akár halsz! Kilátásaid nem a legrózsásabbak; a félelmetes táncmulatság, amelybe belesodródtál, még jó néhány bűnös esztendeig eltart, és nem mernénk nagy összegbe fogadni, hogy ép bőrrel menekülsz. Őszintén szólva nem is igen törődünk vele, nyitva hagyjuk a kérdést. Egyszerűségedet felfokozó testi-szellemi kalandokon mentél keresztül, lélekben túlélted azt, amit testben talán semmiképp sem élhetsz túl. Voltak pillanatok, midőn halálból és paráznaságból a szeretet álma derengett föl benned sejtelmesen, uralkodói módon. Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepéből, a borús esteli eget körös-körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is feltámad egykor a szeretet?”

Ha valaki a halála előtt két héttel tőlem kérne tanácsot, mivel töltse el a maradék idejét, én habozás nélkül azt javasolnám neki, hogy olvassa el A varázshegy-et, s megnyugodva fogja letenni, bátran nézve maga elé. E regényt olvasva ugyanis valami megmagyarázhatatlan csoda történik az emberrel. Egyrészt már pár lap után meglepetten fedeztem fel: ez a könyv ismer engem, az égvilágon mindent tud rólam, s nem szemérmeskedik, hanem e tudás fényében beszélgetni hív, amit nevezhetünk afféle szellemi párbajnak is. Félelmetes volt erre az interaktivitásra ráeszmélni, igazi kihívásnak éltem meg. Másrészt képes volt úgy kiragadni a valóságomból oda, ahol minden történet születik, hogy amíg olvastam a könyvet, effektíve nem tudtam a magam varázshegyéről eljönni, mert szinte fizikailag magába zárt és rákényszerített, hogy igenis járjak végig egy totális belső átalakulási folyamatot. Ez tényleg egy olyan varázslat volt, amit más könyvnél még sosem éreztem, bármennyire is magával ragadott. Mai napig nem tudom, mi okozta ezt a hatást, mi lehet e regény titka. Mindenesetre hátborzongató és gyönyörűséges élmény volt, alig tudtam magamhoz térni, miután elhagytam az „alkímiai szanatóriumot”, s ahonnan kilépve már tényleg egy másik emberként tekintettem önmagamra és a világra, kívül kerülve végre oly sok dolgon, ami addig fölöslegesen magába zárt. Meggyőződésem, hogy mindenki átéli ezt a varázslatot, akit személyében megszólít a könyv.

A lebilincselő történet röviden arról szól, hogy egy fiatal hamburgi mérnök, Hans Castorp a csodálatos levegőjű svájci falu, Davos szanatóriumába érkezik, hogy beteg unokaöccsét meglátogassa. Látogatása azonban furcsa fordulatot vesz, s Hans Castorp tulajdonképpen egy alkímiai beavatási szertartás alanyává válik – ahogy azt említettem, az olvasóval együtt. Fanyar humorral, mély emberismerettel megírt, és a lelki felemelkedés folyamatának teljes ismeretében keletkezett regényt olvashat az, aki szeretne teljesen kizökkenni egy időre a mindennapok megszokott ritmusából és felmerészkedik a Varázshegyre.

„Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. De vajon nem volna-e idő, ha mozgás nincsen? Nem volna mozgás, ha nincs idő? Rajta, kérdezz! Vajon az idő a tér függvénye? Vagy megfordítva? Vagy azonos a kettő? Kérdezhetsz váltig! Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és "időzít". Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak; mert az akkor állandóan megismétlődik a mostban, az ott az ittben. Mivel továbbá véges idő és korlátozott tér a legkétségbeesettebb erőfeszítéssel sem képzelhető, az emberiség elhatározta, hogy az időt és a teret öröknek és végtelennek "tekinti" – azzal az elgondolással, nyilván, hogy ez ha nem is éppen jól, de mégis valamivel jobban sikerülhet. De az öröknek, a változtathatatlannak a kitűzése nem egyértelmű-e minden korlátozottnak és végesnek logikai és aritmetikai megsemmisítésével, zérusra való redukálásával? Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmellettiség? Hogyan férnek meg az örök és végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!”

2011. október 16., vasárnap

Hallgatni arany – Csík zenekar, The Mission


Csík zenekar: Te majd kézenfogsz és hazavezetsz



***

The Mission: Garden of  Delight




Az öröm kertje

Nézem táncoló, nevető, meztelen
kedves szép arcodat,
az ígéretet, mely fényesen ég kristály szemedben,
kegyetlen és erőszakos testedet,
a vágást, ahogy vérzik, a csókot, ahogy szúrva fáj.
Felszökünk a csillagokig, s milyen kétségbeesetten hull a hó
a pislákoló égből, úgyhogy

fogd a kezem és vezess
az öröm kertjébe.

A kinyilatkozás elcsendesül és visszatükröződik
ennek a lélegzetelállító örvénynek, boldog halálnak,
eleganciának és bájnak
szélfútta folyékony tükrén.
A kincset érő, drága, s elsőre tünékeny
érintése egy barátságos idegennek
megigéz és elragad engem.
Tudom, hogy veled biztonságban vagyok, ezért

fogd a kezem és vezess
az öröm kertjébe.

Játszunk a tűzzel, s a lángokban táncolunk,
az olthatatlan égésnek részesei vagyunk.
Angyalok jöhetnek, mehetnek,
de a menny itt van a földön, amikor

megfogod a kezem, és elvezetsz engem az
Örömnek Kertjébe.


2011. október 13., csütörtök

Sikerül kinyitni az ördöglakatot?



Kaptam egy üzenetet. Az üzenet tartalmaz egy üzenetet. S az üzenet a benne foglalt üzenet kapcsán azt állítja, hogy minden üzenet három síkon értelmezhető. Ebben a pillanatban nyilvánvalóan a matematika-filozófia-szemantika-logika interdiszciplináris területére tévedtünk, amit (ha belekeverünk a fortyogó üstbe még egy cseppnyi irodalmat is, hogy finom is legyen az erősítő főzet) Thomas Mann szavaival élve nevezhetünk egy mélységes mély kútnak – vagy mondjuk inkább feneketlennek. Miután az üzenet fontos, és szeretném, ha megkapnád annak valós jelentésében, kénytelen vagyok belekanalazni a különleges főzetet tartalmazó üstbe. Persze most itt csak egy kávéskanálnyi kóstoló erejéig, hisz akit komolyabban érdekel a téma, úgyis utánanéz.

Mindenki hallott már az úgynevezett „hazug-paradoxonról”, aminek kiindulópontja Arisztotelész igazságelmélete, melyben azt állítja, hogy egy kijelentés akkor igaz, ha az a valóságban is úgy van. Azaz az „esik a hó” attól függően igaz vagy hamis, hogy tényleg esik-e a hó, vagy sem. No de – és itt jön a képbe a paradoxon – mi a helyzet a következő mondatok igazságtartalmával?

2011. október 11., kedd

Félmegoldások helyett



Gyerekkoromban, amikor elkezdtem egyedül utazgatni táborokba, rokonokhoz, anyukám, sok egyéb mellett, mindig azzal a tanáccsal engedett útnak, hogy ha valahonnan végleg kilépek – vonatfülkéből, tábori szobából, ideiglenes szállásról –, miután gondosan összepakoltam a táskám, mindig nézzek vissza még egyszer az ajtóból, hogy meggyőződjek róla, mindent rendben hagyok magam mögött, s biztos nem maradt ott semmim. Hasznos kis tanács volt, mert az egész tényleg csak egy pillanat, pusztán cseppnyi odafigyelés, ámde mennyi kellemetlenségtől megkímélheti az embert egy ilyen tudatos visszapillantás! Apukámmal sok más egyéb mellett többször beszélgettünk arról, milyen nehezen viseli ebben az életben azt, hogy itt mindig rossz és kevésbé rossz közül lehet csak választani, s sosem érzi a földön élve, hogy a mérleg egyik serpenyőjében a tényleg jó, a másikban a valóban rossz megoldás lapulna. Nem szerettem, amikor így beszélt, ugyanis az én lelkes és optimista természetem számára ez a depresszív hozzáállás igencsak idegen volt, ám mára meg kell állapítanom, apámnak volt igaza, s nem a keserűség beszélt belőle, hanem egy sokat megélt ember hétköznapi bölcsessége. Nap mint nap szembesülök most már afféle „felelős döntéshozóként” én is ezzel: bármikor, ha az élet válaszút elé állít, mindig egy satuba szorítja a lényem, mert a valóságom egymásba kapcsolódó bonyolult szálai sosem teremtenek számomra tökéletes megoldásokat; s akkor már igazán elégedett lehetek magammal, ha megtalálom a legkevésbé rossz félmegoldást. Épp most lábadozik e legkevésbé rossz megoldásnak az eredményeként a gyönyörű, a világ iránt töretlen bizalommal viseltető fiatal kislánycicánk, akit kénytelenek voltunk minden elvemmel ellentétben megcsonkíttatni, mert alaposan mérlegelve úgy gondoltuk, minden szempontból ez a „jó” megoldás, hisz ha nem így döntünk, a környéken lévő folyamatos macskainváziónak köszönhetően csak növelnénk a szerencsétlen sorsú állatok számát. Korlátolt istent kell játszani egy tökéletlen világban, miközben naponta szakad meg az ember szíve a „kevésbé rossz” megoldások eredményeit szemlélve. Miért kell ennek így lennie? – kérdezik sokan, köztük én is. Meg is kaptam a választ, csakhogy nem úgy és nem onnan, ahonnan vártam. 

2011. október 6., csütörtök

Csend, adás!



Viszonylag hosszú tévés múltam legfantasztikusabb pillanatai mindig az élő adásokat megelőző percek voltak, főleg a televíziózás hőskorának vége felé, amikor még készültek komoly szakértelmet és igen nagy stábot igénylő produkciók. Van e grandiózus összmunkának egy olyan utánozhatatlan atmoszférája, amibe ha valaki csak egyszer is belekóstol, nehezen tud szabadulni tőle. Hosszú és sokrétű munka előzi meg egy fajsúlyosabb műsor első élő adását, ahol mindenkinek megvan a maga egyéni szerepe, s amit az előkészítő fázis során legfőképp a többiektől függetlenül végez. Ám ahogy telik az idő, ez a sokféle különálló tevékenység kezd egyre jobban összerendeződni, s az adást megelőző próbán megtörténik a „beállás”, ahol a stáb összehangolja a sok részfeladatot, a másnapi adásra koncentrálva. Ilyenkor a legnagyobb a nyüzsgés a stúdióban, hisz ekkor tényleg jelen van mindenki, mi több, a próbán még a rendező is lent áll a többiekkel, és nem fent ül a vezérlőben, mint rendesen. Majd eljön az élő adás napja. A tegnapi káosznak ekkorra már nyoma sincs. Mindenki a helyén van. A rendező eltűnik a stúdióból, felmegy a vezetőoperatőrrel és a technikusokkal a vezérlőbe, s már csak mikrofonon keresztül tartja a kapcsolatot a lentiekkel. Itt-ott még egy-egy utolsó hangolás történik, amolyan kis korrekciók. Az egész stáb koncentrál, egyre terebélyesedik a csend. Több monitor van a stúdióban ilyenkor. Az egyiken fut folyamatosan a „kinti” műsor, akár egy sima tévén, míg a többi monitoron a stúdió képe látszik a kamerák különböző látószögeiből. A műsorvezető számára a kimenő adás monitorán egy digitális óra pergeti vissza a másodperceket az adás kezdetéig. S ahogy véget ér az adást megelőző műsorszám, ott fut a kimenő monitoron annak vége főcíme. Ilyenkor a rendező általában leszól a stúdióba: gyerekek, álljunk össze lassan adásra, még tíz másodperc!

2011. október 4., kedd

Hallgatni arany - Verdi, Mozart: Requiem


Giuseppe Verdi: Requiem (1873-1874)


Dies irae, Tuba mirum




Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla,
Teste David cum Sybilla.
Quantus tremor est futurus
Quando iudex est venturus,
Cuncta stricte discussurus.

Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.
Reszket akkor holt meg élő,
Ha megjön a nagy ítélő,
Mindeneket lattal mérő.
*
Tuba mirum spargens sonum
Per sepulchra regionum,
Coget omnes ante thronum.
Mors stupebit et natura
Cum resurget creatura
Judicanti responsura.

Csodakürtök zengenek meg,
Sírok éjén átremegnek:
Ítéletre, mindeneknek.
Csodájára a halálnak,
Aki rég por, talpra támad,
Számot adni bírájának.

Tovább a Mozart muzsika-részletekhez:

2011. október 3., hétfő

Elsül a rajtpisztoly?



Létezik egy régi dramaturgiai elv Csehov nyomán, aki így fogalmazott: Ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Ami azt jelenti, hogy egy jó színdarabban az égvilágon semmi sem lehet esetleges, hisz minden egyes kelléknek és mondatnak a mű egésze szempontjából jelentősége van. Magyarán az elképzelhetetlen, hogy az első felvonásban jól láthatóan oda van készítve az asztalra egy pisztoly, és a darabban annak egy pillanatra sem jut fontos szerep. De megvizsgálhatjuk ezen egyszerű elvet a filmek esetében is, hisz ott sem elképzelhető, hogy az a piros autó, amit a film elején látszólag teljesen véletlenszerűen az alkotók többször is megmutatnak, ne kapjon idővel kulcsszerepet a történet alakulásában. Ez azért van, mert ha valami sűrítve, stilizáltan jelenik meg, ahogy egy film vagy színdarab esetében, az alkotó kénytelen a figyelmet tudatosan irányítani, s nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy úgyszólván felesleges elemekkel tömje tele a rendelkezésére álló szűkre szabott teret és időt. Azonban arra is figyelnie kell, hogy az utalás ne legyen túl direkt, ami aztán buta giccsé silányítaná a darab egészét, de ne legyen túl elvont sem, hisz akkor dramaturgiailag nem alakul ki az a kohézió, ami az érthetőség határain belül tartaná a történetet. Ezért bizony oda kell rakni a pisztoly mellé egy csokor virágot is asztalra, aminek azonban nem jut szerep, mert az illúzió csak így lesz teljes. Csakhogy a tökéletes illúzió megteremtéséhez nagyon vékony kötélen kell áttáncolnia az alkotónak, hogy valóban célba is érjen, s épp ezért nem bízhat semmit a véletlenre.

Nos, nézve ezt a mi gigantikus előadásunkat, én most azt látom, a színpadra helyezett pisztolynak lassacskán el kell sülnie. Nincs mese, ott van az asztalon egy jó ideje, a szereplők egy része már észre is vette, s a feszültség a pisztoly körül nőttön-nő, hisz a néző is érzi, egyszer valami csak történni fog ezzel a pisztollyal. S minél több idő telik el úgy, hogy még mindig nem történt semmi, a feszültség az idő múlásával csak növekszik, míg el nem éri azt a kritikus pontot, ami után azonban már nem tudja fontos dramaturgiai szerepét hatékonyan betölteni. Ugyanis a darab egészét nézve a fegyver elsülésének drámai pillanata az aranymetszéshez hasonlóan nem lehet akárhol, csak egy adott pontban metszheti a történet egyenesét. S ha körülnézünk most a világban, láthatjuk: ez a pont egyre közelebb van. És miután joggal azt feltételezzük, a darab alkotója a drámatörténet legnagyobb mestere, egyelőre eszünkbe sem jut az a lehetőség, hogy csak véletlenül került olyan feltűnően jól látható helyre az a pisztoly, amit már a szeplők is egyre gyakrabban említenek meg finoman a dráma szövegébe szőve.

2011. október 1., szombat

Könyvajánló - Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve, Az agyag géppuska



Régebben eléggé kedveltem Kepes Andrásnak a Desszert című műsorát. Ez akkoriban volt, amikor magam is épp a „nagy beszélgetős” korszakomat éltem, ugyanis úgy alakult, hogy szinte napi rendszerességgel kávéházak, cukrászdák, vagy kellemes bárok kényelmes foteljeibe süppedve lehetőségem adódott sokféle emberrel hosszasan gondolatot cserélni. Biztos ennek az intenzív időszaknak is köszönhető, hogy ma már erre csak minimális késztetést érzek, de ha muszáj lenne beszélgetőpartnert keresnem egy hosszú októberi péntek estére valamelyik  hangulatos párizsi bár asztalához – miután nagy-nagy kedvenceim egyike sem él már –, azt hiszem, nem sokat töprengenék a kérdésen: azonnal Pelevint választanám. Nem hinném, hogy túlontúl egymásba habarodnánk e beszélgetés során, de talán nem unatkoznánk – én legalábbis semmiképp. Aztán lehet, lennék oly kegyes, és mégsem hagynám magára a nagyszerű írót saját magammal, hanem inkább Kepes András moderátori szerepébe bújva, gyorsan mellé venném még Murakami Harukit és Kim Ki-dukot. S akkor nekem már nem is lenne más dolgom, csak hátradőlni, és a koktélomat szürcsölve hallgatni – néha talán oktondin feltéve egy-egy okosnak tűnő kérdést – e három, mellesleg egymásra sok szempontból meglepően hasonlító férfiút. S miért pont őket?