2011. október 3., hétfő

Elsül a rajtpisztoly?



Létezik egy régi dramaturgiai elv Csehov nyomán, aki így fogalmazott: Ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Ami azt jelenti, hogy egy jó színdarabban az égvilágon semmi sem lehet esetleges, hisz minden egyes kelléknek és mondatnak a mű egésze szempontjából jelentősége van. Magyarán az elképzelhetetlen, hogy az első felvonásban jól láthatóan oda van készítve az asztalra egy pisztoly, és a darabban annak egy pillanatra sem jut fontos szerep. De megvizsgálhatjuk ezen egyszerű elvet a filmek esetében is, hisz ott sem elképzelhető, hogy az a piros autó, amit a film elején látszólag teljesen véletlenszerűen az alkotók többször is megmutatnak, ne kapjon idővel kulcsszerepet a történet alakulásában. Ez azért van, mert ha valami sűrítve, stilizáltan jelenik meg, ahogy egy film vagy színdarab esetében, az alkotó kénytelen a figyelmet tudatosan irányítani, s nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy úgyszólván felesleges elemekkel tömje tele a rendelkezésére álló szűkre szabott teret és időt. Azonban arra is figyelnie kell, hogy az utalás ne legyen túl direkt, ami aztán buta giccsé silányítaná a darab egészét, de ne legyen túl elvont sem, hisz akkor dramaturgiailag nem alakul ki az a kohézió, ami az érthetőség határain belül tartaná a történetet. Ezért bizony oda kell rakni a pisztoly mellé egy csokor virágot is asztalra, aminek azonban nem jut szerep, mert az illúzió csak így lesz teljes. Csakhogy a tökéletes illúzió megteremtéséhez nagyon vékony kötélen kell áttáncolnia az alkotónak, hogy valóban célba is érjen, s épp ezért nem bízhat semmit a véletlenre.

Nos, nézve ezt a mi gigantikus előadásunkat, én most azt látom, a színpadra helyezett pisztolynak lassacskán el kell sülnie. Nincs mese, ott van az asztalon egy jó ideje, a szereplők egy része már észre is vette, s a feszültség a pisztoly körül nőttön-nő, hisz a néző is érzi, egyszer valami csak történni fog ezzel a pisztollyal. S minél több idő telik el úgy, hogy még mindig nem történt semmi, a feszültség az idő múlásával csak növekszik, míg el nem éri azt a kritikus pontot, ami után azonban már nem tudja fontos dramaturgiai szerepét hatékonyan betölteni. Ugyanis a darab egészét nézve a fegyver elsülésének drámai pillanata az aranymetszéshez hasonlóan nem lehet akárhol, csak egy adott pontban metszheti a történet egyenesét. S ha körülnézünk most a világban, láthatjuk: ez a pont egyre közelebb van. És miután joggal azt feltételezzük, a darab alkotója a drámatörténet legnagyobb mestere, egyelőre eszünkbe sem jut az a lehetőség, hogy csak véletlenül került olyan feltűnően jól látható helyre az a pisztoly, amit már a szeplők is egyre gyakrabban említenek meg finoman a dráma szövegébe szőve.

Épp ezért érdemes megvizsgálni, melyek azok a dramaturgiai fejlemények, amelyek előrevetítik számunkra a közeljövőben a pisztoly törvényszerű ijesztő eldördülését ezen a hatalmas színpadon! Számomra az egyik és legfontosabb jele ennek az, hogy az emberek egy része szabályszerűen meg van „kattanva”. Nem tudok erre a jelenségre most ennél jobb fogalmat találni, mindenesetre olyan patologikus zavarodottságot észlelek bizonyos embereken, ami már nem mondható afféle múló, s épp ezért normális állapotnak. Ennek legfőbb tünete az a fajta hiperaktív viselkedési mód, amikor a cselekvés már rég nem valamire irányul, hanem a cselekvés célja önmagában pusztán a cselekvés. Mintha félnének az emberek a „semmittevéstől”, aminek számos oka van, ezt mindenkinek magában kell feltárnia, az azonban mindenesetre komolyan elgondolkoztató, hogy miért jelenik meg cikk a fősodratú médiában „Lúzer vagy, ha otthon ülsz” címmel. Az a fajta erőltetett aktivitási láz, ami most a világban terjed, meggyőződésem, hogy csak egy csiricsáré, neonszínű műszálas takaró, ami azt a célt szolgálja, hogy valami szörnyűséges dolgot elfedjen. Ez a mindenből agresszíven áradó, ízléstelenül és szinte már ordítva terjedő, „az élet szép, és itt neked lazának, fiatalosan hepinek és nagyon-nagyon hangosan vidámnak kell lenned” szemléletmód engem már lassan jobban elborzaszt, mint amit vélhetően eltakar. Pedig feltehetően az sem valami szép látvány, no de ez a rém giccses, tarkabarka, harsány és hát lássunk tisztán, bugyuta gyerekmintával díszített, ráadásul a szélein egyre jobban foszladozó, elektrosztatikusan vibráló műszálas takaró minden képzeletet felülmúl. Irgalmatlanul nagy lehet ott a baj, ahol ezzel kell letakarni a valódi bőrből készült kanapét, s amint eltűnik a gyorsan foszló takaró, szükségszerűen feltárul majd az a kép, amit mindenáron elrejteni igyekszik. Tisztán látható, hogy ez pusztán már csak idő kérdése, s ha megtörténik, gyomorforgató látvány lesz, úgyhogy érdemes felkészülni rá.

A másik fontos dramaturgiai motívum, ami sejteti, hogy a pisztoly hamarosan nagy robajjal eldördül, az a mód, ahogy az emberek lépten-nyomon egymásnak esnek. Ez is lassan minden képzeletet felülmúl, hisz legyen az egy kis internetes fórum, blog vagy a buszmegálló, egy parkoló, netán a játszótér; az emberek az őket szétfeszítő feszültséget szinte gátlás nélkül egymásba vezetik, csakhogy itt már minden robbanás új hasadást eredményez. Tisztán látszik, nem tartható fenn már sokáig az egymás ellen élés és gondolkodás feszült rendszere, ezért pillanatokon belül bekövetkezik az ún. „kritikussági baleset”, hisz mára eltűnt a rendszer elnyelő funkciója, nincs már meg az az elvezető anyag, amely eddig fenntartotta az egyensúlyt. Ahhoz, hogy létrejöjjön a megszaladó láncreakció, nem kell más, csak hasadó anyag, annak meghatározott térbeli elhelyezkedése, valamint egy adott ütközési sebesség, azaz csak a másik ellenében életképes meghasadt ember, az állandó szembenállás, illetve a folyamatos, már-már szünet nélküli ütközés. Ennek a hozzáállásnak a legnagyobb veszélye, hogy ha beindul a folyamatos maghasadás, akkor az ebből származó felszabaduló szabad neutronok, eszmék száma egyre csak nő, ami újabb és újabb hasadást eredményez – és ez a folyamat egy ponton túl nem megállítható. S ekkor óhatatlanul bekövetkezik a szabályozatlan láncreakció, hisz a rendszer szuperkritikussá válik, azaz „megszalad”, és elkerülhetetlenné válik a robbanás, ami egyébként nem tart hosszú ideig, mivel a felszabaduló energia ilyenkor úgy szétdobja a hasadóanyagot, hogy a kritikussághoz szükséges geometriai felállás azonnal megszűnik. Ugye tisztán látszik, hogyan osztódunk, hasadunk, miközben teremtjük az újabb hasadáshoz szükséges újabb és újabb elméleteket, ami egyértelműen oda vezet, hogy maga a rendszer, amiben elhelyeztük magunkat szétrepül, és az a geometriai felállás, amely létrehozta a folyamatos szembenállást, egész egyszerűen a robbanás során felbomlik, értelmét veszti. Meggyőződésem, hogy a kritikussági baleset már bekövetkezett, a robbanást már megúszni nem lehet. Azonban nem árt azt is szem előtt tartani, hogy a maghasadás lényegében az elemátalakulás (transzmutáció) egyik lehetséges módja, mivel a folyamat végén kapott hasadványmagok már nem azonosak az eredeti elemmel. S azt is tudjuk, milyen hatalmas az az energia, ami egy ilyen robbanás során felszabadul. Valószínűleg kicsit félelmetes lesz, ezért érdemes felkészülni erre is.

S a harmadik nagyon fontos dramaturgiai elem, hogy a színpadon lévő, eddig a díszletbe statikusan beleolvadó ajtók közül párnak a kilincse elkezdett mozogni. Nincs mese, ott valami történni fog, ez egyértelmű, no meg az is, hiába nyilvánvaló a színfalak mögötti mozgolódás, ám az, hogy pontosan melyik ajtó nyílik majd ki a háttérre festett sok közül, most még nem tudható biztosan. Az azonban már szinte minden néző számára bizonyos és egyértelmű, a színfalak mögött nem a „semmi” van, hiszen a kilincs nem magától mozog, hanem azt a színpad mögül mozgatják, s az is észrevehető, lassan elkezdett forogni a színpad is, kicsit más oldaláról megmutatva most már a dolgokat, s kisvártatva teljesen megfordul. Ekkor az eddigi díszlet és a darab statikus szereplőgárdája eltűnik a „semmibe”, és mindaz, ami eddig a díszlet mögött volt előre kerül; miközben páran, nevezzük őket afféle „dinamikus szereplőknek”, akik a megfordulás pillanatában ott álltak a színpad hátterében a kinyíló ajtó előtt, átlépnek azon megmutatva: ez egyetlen díszlet két oldala. Azaz a minden képzeletet felülmúló új színpad nem más, mint az eddigi színpad eddig rejtett hátoldala. Feltehetően lélegzetelállító lesz ez a forgószínpad a most még nem látszódó színpadképpel, érdemes tehát még egy kicsit kitartani ott hátul az ajtóknál, s megvárni, míg a színpadtechnika megfordítja a színfalakat, hogy egyként mozdulván ki lehessen lépni oda, ami lényegében ismét egy „bent” lesz. No ez a forduló aztán mindent felborít, amit eddig a dolgokról hittünk: ami eddig kint volt, az lesz a bent, és az eddigi bent lesz a kint; olyan csavar ez a történet menetében, ami mindennek új értelmet ad. Megrázó, világnézet-rengető, felkavaró, katartikus élmény lesz, ám nem biztos, hogy jó, ha az embert felkészületlenül éri.


De én, bevallom, már várom ezt a pillanatot. Még ha netán a színpaddal együtt ki is fordulok a képből, akkor is. Dördüljön csak el az a pisztoly, én nem bánom, mert a feszültség már szinte tarthatatlan. Talán nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a legeslegjobb az lenne, ha a világon meg lehetne nyomni már végre egy pillanatra azt a fránya stop gombot! Mint amikor valaki a káosz közepén egyszer csak torkaszakadtából elüvölti magát: elég volt már ebből, csend legyen, a kutyafáját! Nem bánt senkit, csak egy nagyon-nagyon nagyot kiált, amitől végre megszűnik az őrjöngés. És ekkor megint, most már az elmúlt jó pár évben sokadszor, beférkőzött az agyamba egy gondolat, hogy igen, a világot egy rövid időre valóban ki fogják húzni a konnektorból. Lehet, hogy ez lesz az a bizonyos pisztolydördülés? Talán, hisz a téma egy ideje ott hever az asztalon, ez kétségtelen. Ráadásul nekem évek óta motoszkál a fejemben: mi lenne, ha hirtelen nem lenne áram a földön? Ott él bennem már nagyon régóta egy töredezett kép, hogy valahogy kint egyszer csak tényleg minden megáll, és akkor nekünk itt bent helyt kell állnunk. S most a napokban, ismét bevillant a kép afféle játékos módon, mintha valami régi akadozó némafilmet néznék. S mi mindent láttam a töredezett, egyelőre fiktív képkockákon? Először is azt, hogy átlagember fél nap alatt úgy kiszakadna a komfortzónájából, ami a lényét tényleg alapjaiban rengetné meg. Ez már önmagában kicsit megdöbbentő felfedezés, hisz a vezetékes áram története azért nem olyan régi, mégis mára szinte lételemünkké vált. Aztán persze tudomásul is venné a dolgot, azaz „nem halna bele”, egyáltalán nem, hisz fogcsikorgatva, de valahogy csak megbirkózna a feladattal, persze mindvégig arra várván, mikor oldják már meg a dolgot „az illetékesek”. És közben nem is érezné, milyen gúnyos fricskát tart ezzel önmaga orra alá. A legviccesebb szerintem mégis az a jelenség lenne, ahogy az emberek, ameddig csak bírnák, próbálnák fenntartani a látszatot, az életüket erőnek erejével benntartva a megszokott kerékvágásban – ami az összjátéknak köszönhetően egy darabig még valamelyest talán sikerülne is. Azonban ahogy idővel kiderülne, a probléma jóval kiterjedtebb, mint gondolták, na akkor kicsit mindenki megállna a döbbenettől. No és ezután a következőkre lenne kénytelen az ember rájönni: az alapvető komfortot szolgáló tényezőket is, úgymint vezetékes víz, üzemanyag, gázfűtés, világítás mellőznie kell, magyarán fel kell fognia, visszaröpült az időben 120 évet. Ez a 21. századi ember önérzetének igencsak nem tenne jót, ráadásul, mivel mi egy lapra raktunk fel mindent, ha az az egy lap kicsúszna alólunk, viszonylag sok időbe telne, míg talpra állnánk. Vagy összedőlne a magas torony? Ugyan, dehogy, persze egy része mindenképp: az ingatag része. No de ez még csak a jéghegy csúcsa, hisz az erre a lapra rakott legfontosabb építőelem, azaz a világ pénzforgalmának tetemes része, volt-nincs, eltűnne! No ez aztán a kaland! Az egész világnak csupán – és még az is csak ideig-óráig – annyi pénze lenne, amennyi a nyomatott papírdarabok és préselt érmék által megmaradt, no meg az arany és ezüstkészletek, és a többi. Hopp, de ez még csak hagyján, ugyanis még egy fontos építőelem is kicsúszna azzal az egyetlen lappal együtt, hiszen ha nincs semmiféle tömegtájékoztatás, akkor ezzel egy időben – csiribí-csiribá! – eltűnne a világ összes vezetője! Ez a szűk, valljuk be, innen nézve irgalmatlanul nevetséges csoport attól, hogy már nem képes az emberekhez „eljutni”, azonnal eltűnik: a mostani társadalmi struktúrában, amit a demokrácia hazug eszmerendszerével ők maguk építettek maguk alá afféle magas trónusként, a hatalmukat „tömegkommunikáció” nélkül nem tudnák megtartani. Bohóckodhatnának még egy sort a saját kis szűk holdudvarukban, de idővel a saját embereikhez sem jutnának már el egy hosszú és átfogó áramkimaradás esetén. Láthatjuk is, milyen törékeny trónon tartjuk fenn őket. Menjünk tovább, ugyanis azt is sajnos látni kell, sokan vesztenék az életüket idővel a kórházakban, valamint a vegyi üzemek, atomerőművek és közlekedés anomáliái miatt, s azzal is számolni kell, vészesen megromolna a közbiztonság, hisz mind a központi védelem, mind pedig a sok börtön biztonsági rendszere is megszűnne. Tartós élelmiszerhiány lépne fel, és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, mert az igazi folyománya annak, ha a mai embert egy időre kihúzná a Nagy Dramaturg a konnektorból, a totális identitásválság lenne. A „ki vagyok én” kérdésére vezetékes áram hiányában az emberek zöme már nem is tudna kielégítő választ adni! Elsőre hihetetlen a feltételezés, mégis így igaz. Szedjünk csak ki képzeletben egy mai ember alól mindent, amit ez a rendszer tett köré! Nos, mi marad belőle? Akinek van szeme és körülnéz a világban, ezt tisztán láthatja, s aki látja, annak tényleg érdemes alaposan elgondolkodni ezen, mert rém tanulságos, főleg, ha képes önmagát is megvizsgálni ezen a módon. (Valamint azon is el kell nekünk töprengenünk, hogy az áramtörténet legfontosabb csomópontjain mind magyarok álltak. Az a mostani színpadkép, ahol ott van az asztalon a csőre töltött pisztoly, nagyban nekünk, magyaroknak köszönhető. A vezetékes áram kiépítéséhez szükséges transzformátor, a wolframszálas izzó, a világgazdaság alapjául szolgáló hírközlési központ, a dinamó, mind-mind magyar találmány. Ez nem véletlen, s ha kicsit messzebb megyünk a képtől, ennek a tanulsága egy fontos kérdést meg is válaszol, és a rálátással rendelkező elmét egyúttal végtelenül megnyugtatja.) Tehát itt van a 21. századi ember, aki az egész lényét, identitását függővé tette olyan dolgoktól, ami fölött ő csak látszólag és még azon belül is csak korlátozott mértékben rendelkezik, s ami, látható, milyen mérhetetlenül kiszolgáltatottá tette. Mit élne meg ez a sok-sok ember, ha ez a fals identitás egy pillanat alatt romba dőlne? Sokan azt vizionálják, hogy kitörne a káosz, az emberek egymást gyilkolnák egy palacknyi vízért. Lehetséges, igen: azok az emberek biztos egymásnak esnének, akik csak azért, mert a világot egy kisidőre kihúzta a mókás rendező a konnektorból, teljesen elvesztenék a fejüket, s nem tudnának hirtelen magukkal mit kezdeni, se így, se úgy.

S ehhez közvetlenül kapcsolódik egy olyan gondolatmenet, ami – belátom – nem illik a gyermeteg színes szeretetlufik, sem a természetellenesen ránk erőltetett egyenlőségszemlélet polcán található hasznavehetetlen limlomok közé. Meggyőződésem ugyanis, ha a világ egy kis időre ki lenne húzva a konnektorból, épp azoknak, akik a színpad leghátsó sorában álldogálnak már egy ideje némán, észrevétlenül afféle statisztaként, szinte meg sem kottyanna ez az egész dolog. Persze kényelmetlenséggel járna, némi kis problémával is, de ahogy mondani szokás, bennük „nem dőlne össze a világ”. Ugyanis senki sem véletlenül van ott, ahol van, hanem azért, mert az egész életével odateremtette saját magát. Ő tudatosan lépett a színpadnak erre a helyére, nem pedig odasodródott – ilyen nincs. És itt azon nyomban felmerül a felelősség kérdése, amit ma szeretünk mindig csak másokra hárítani. Csakhogy ha eldördül a pisztoly, ez a metódus már nem fog működni. Legfőképp, mert volt idő minderre felkészülni. Három évet kapott kivétel nélkül mindenki a földön, hogy kinyissa végre a csipától összeragadt szemét és észrevegye a csőre töltött pisztolyt az asztalon. Három év nem kevés idő. Három éve volt elengedni mindent, ami nem ő. Három éve volt felépíteni ezek helyett mindazt, amit már nem lehet tőle egy gombnyomással elvenni. Három éve volt, hogy úgy helyezkedjen el a rendszer geometriájában, hogy a döntő pillanatban ő épp ott legyen, ahol számára a pisztolydördülés nem egy félelmetes helyzet, hanem a rajt jele: nem a szakadékba vezető út, hanem csak egy apró lépcső, ami ráadásul nem le, hanem felfele vezet. Minden segítséget megkapott ehhez a helykereséshez, tényleg nagyon sokat innen is, onnan is. Három éve volt, hogy felfogja, el fog jönni az idő, amikor a saját cirkuszi számát végre biztosítókötél nélkül is kipróbálhatja. Aki kihasználta az idejét, az épphogy nem fél ettől, hanem kifejezetten várja már a megmérettetést. Nemde? Senki sem fogja garantálni, hogy te vagy én, amikor a halászat során a hálót kiemelik a vízből, benne leszünk aranyhalacskaként, azaz amikor a biztonsági háló kikerül alólunk, nem zuhanunk le szánalmasan a fűrészporba. Csakhogy nem félünk. Mert úgy állunk a kihívás elé, tudjuk, eljött az ideje, hogy most már megtapasztalhassuk, mire volt elég ez a sok munka, legyen bármi is az eredménye. Van egy pont, amikor az ember tényleg úgy érzi, ezen túl már nincs értelme tovább gyakorolni azt az egy légtornász-számot, hisz ez ügyben mindent kipréselt már magából, ez az ő teljesítményének a maximuma – és ilyenkor már kifejezetten várja a megmérettetést. Abban az esetben nem képes ezt nyugodtan, tiszta szívvel így érezni, ha pontosan tudja, még hiányzik az a sok ellustálkodott edzés, hiányzik ennek-annak az izomnak a megerősítése, s a magánszámból is hiányzik a rutin, a kíméletlen ismétlésből fakadó automatizmus, s hiányos az egész szám tudatos ismerete is, amikor fejben is tökéletesen megy már a mutatvány. Csakhogy minden tanulási folyamatnak van egy határa, nem lehet állandóan csak edzeni igazi megmérettetés nélkül, mert az egy ponton túl már a teljesítmény rovására megy. Tehát én azt gondolom, ha netán eldördül az a bizonyos pisztoly, az itt a színpadon csak egy jeladás lesz, hogy most eljött az idő megmérni a magunk számára, mire jutottunk. A pisztoly meg csak ehhez egy kellék, s nem fegyver, csupán rajtpisztoly, ami a színészt egyáltalán nem tudja megsebezni, legfeljebb, ha nem számít rá, nagyon megijeszteni. Ezért nem árt felkészülni mindenkinek a maga módján, legfőképp azt végiggondolva, és most már tényleg a mindennapokban meg is élve, hogy mi is a létezés lényege: ki vagyok én ebben az érdekes színdarabban? Van-e saját légzésem, vagy ha netán kicsúszna a dugó a konnektorból, a rendszerrel együtt az én létem is meginogna? Mennyire és pontosan hol? S miért van ez így? Milyen lennék a konnektor nélkül: egy fénylő, vezérlő csillag, vagy csak önmagam rozoga árnyéka? Mire elég az az erő, amit a mozdulatlanság alatt gyűjtöttem, mit mutat meg rólam a bennem felébredő igazság, amit színes leplek nélkül bátran pőrén hagytam, s jó helyre vezetett-e a megszerzett tudás, ami segített megtalálni a helyem a színpad forgatagában? És végezetül, mit gondolok én magamról: abban a történetben, aminek én vagyok a főszereplője, mi a szerepe számomra az asztalon heverő pisztolynak? Hogy is mondta Molnár Ferenc? „Ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie.” Én még annyit hozzátennék: sosem a szereplők, a darab és a nézők ellenében, hanem az egész Színház szolgálatában. És ez így van jól.