2011. október 19., szerda

A Joker titka



„Ő részévé vált a nagy pasziánsznak. Érted ezt, fiam? Mi éppen ilyen eleven kis törpék vagyunk. És mi sem tudjuk, hogy ki osztja a lapokat.
– Gondolod, hogy még mindig… hogy még mindig itt él közöttünk?
– Mérget vehetsz rá. A mi világunkban nincs semmi, ami árthatna neki.”

Azt javasolta pár napja barátom, a bölcs bűvész Csiri bá, hogy most már maradjak nyugton addig, mígnem egyértelművé válik, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy és onnan erednek, mint ahogy azt az emberek hiszik. Állítása szerint ugyanis ez hamarosan és kétségkívül nyilvánvalóvá fog válni. Remélem, alapvetően eleget teszek a kérésének, hisz nem igazán jellemző rám mostanában, hogy túlságosan nyugtalan lennék, holott tényleg szinte minden jel arra utal, közelítünk a nagy pasziánsz végéhez, mert egyre csak fogynak a lapok a jól megkevert pakliból az egyik oldalon. Ám épp ennek köszönhetően a másik oldalon meg fokozatosan gyűlnek a lapok, mindegyik a méltó helyére kerülvén e zseniális kirakósban. Egyben nézve ezt az egyidejű, ám kétirányú folyamatot, bámulatos varázslat tárul az ember szeme elé. S miközben ezt vizsgálgatom, egy Jostein Gaarder könyv akad kezembe, A kártya titka címmel. Izgatottan elolvasom. A regény minden fejezete egy-egy kártyalapnak felel meg, pikktől a kőrig, amit a főhős, Hans Thomas (hát nem érdekes név, ha A varázshegyre gondolunk?), mesél el, aki kalandos utazása során egy zsömlébe bújtatott könyvet kap egy különös péktől, ami olyan kicsi, hogy csak nagyítóval lehet elolvasni, amit szerencséjére egy titokzatos törpe még korábban váratlanul a kezébe nyomott.

„Ne feledd, hogy Frode kártyáinak történetét le kell jegyezni egy kis könyvbe. A kis könyvet pedig bele kell sütni egy zsömlébe. Mert az aranyhal nem árulja el a sziget titkát, de majd a zsömle. Kész! Punktum! (…) Aki pedig megkapja a nagyítót, el tudja olvasni.”

A zsömlekönyv lejegyzője egy kisvárosi pék, aki a kiskönyvben egy történetet mesél el, amit egy másik pék mond el annak a péknek a története nyomán, amit neki is egy pék mesélt el, egy Frode nevű hajótöröttről, akivel ez a pék egy szigeten találkozott, mikor az ő hajója is elsüllyedt. Frode 52 éve egymaga ért partot a szigeten, zsebében egy pakli, 53 lapot tartalmazó franciakártyával. Nem volt a paklin kívül semmije és senkije a szigeten, ezért egymagában pasziánszozgatott, hogy ne unatkozzon annyira az amúgy bőséges táplálékot nyújtó, kellemes éghajlatú szigeten. Olyan sokáig játszott egyedül, hogy idővel az egyes lapokat önkéntelenül is sajátos tulajdonságokkal ruházta fel, majd beszélni kezdett gondolatban az így megszemélyesített kártyákhoz. A kártyalapok persze „válaszolgattak” neki, és egyszer csak – láss csodát! – egyesével és fokozatosan megelevenedtek körülötte, szép lassan benépesítve a szigetet négyszer tizenhárom törpe személyében – kárótól a kőrig, ásztól a királyig, összesen 52 kis lakó –, az elmaradhatatlan Jokerrel egyetemben, akit csak kis bajkeverőnek nevezett mindenki.

„A joker valójában egy kis bolond, aki sokban különbözik a többiektől. Nem olyan, mint egy treff, egy káró vagy egy kőr. Nem olyan, mint egy nyolcas vagy egy kilences, de nem is király vagy bubi. Kívül áll mindazon, aminek a többiek részeivé váltak. Beletették a kártyacsomagba, de nem tartozik oda. Éppen ezért ki is lehet emelni onnan anélkül, hogy bárkinek hiányozna.”

Frode – akit a törpék önkéntelenül is csak mesternek szólítanak – csodás rendbe foglalta a törpécskék életét: rendezett kis várost alapított számukra, mindenkinek önálló szerepet, feladatot osztott, mi több, kialakította a sziget időszámítását is. A varázsszigeten az év 52 hétből áll, így minden törpére jut egy, s ez összesen 364 napot tesz ki. A fennmaradó egy nap a Joker-nap, ami nem tartozik sehová az évben, amolyan szökőnap, s négyévente kerül belőle kettő a naptárba, afféle ünnepnapként. Az 52 hét 13 huszonnyolc napos hónapra van elosztva, ezért minden lapra jut egy hónap, ugyanis az éveket a színek alapján is felosztotta négyesével a mester. Az első év a Káró év, ezt követi Treff, aztán a Kőr és végül a Pikk. No meg az évszakok elosztásában is segítséget nyújtott a négy szín. S ha a lapok számértékét összeadjuk az ásztól a királyig és megszorozzuk a négy színnel, ismét megkapjuk a 364-et, hisz az ász egyesétől a király tizenhármas értékéig összeadva a számokat épp 91-et kapunk, ami megszorozva néggyel pont 364-et tesz ki. A kártyalapok misztériuma. A valódi rend. A törpék azonban nem látták meg saját magukat e rendben, és nem tudtak önmagukra ébredni megértvén, hogy ők Frode mester teremtményei, mert azt sehogy sem voltak képesek felfogni, hogy ők egyetlen tudatból léptek ki egy számukra valóságosnak tűnő „külső” térbe. Ehelyett csak kortyolták a sziget egyik virágának nektárjából készült „bíboritalt”, ami folyamatos mámorban, ám ezáltal állandó tompultságban is tartotta őket.

„Pedig valójában csodálatos kaland részesei vagyunk. A legtöbben úgy gondolják, hogy ’normális’ világban élünk. Ezért aztán állandóan olyan élményt keresnek, ami nem szokványos, ami eltér a ’normális’-tól. Például angyalok vagy marslakók után ácsingóznak. És közben nem veszik észre, hogy saját világunk a titok. Szerintem a világ csodálatos álom. Most meg épp azon voltam, hogy megfejtsem ezt az álmot, ezt a titkot.”

S én azt olvasom a kezembe akadt könyvben, hogy Hans Thomas épp azt olvassa a zsömlekönyvben, hogy a varázsszigeten most telt le az időszámítás. Frode mester ugyanis úgy mérte az évek múlását, hogy minden eltelt évet is egy-egy konkrét kártyalaphoz rendelt, s pont most van az ötvenkettedik, a Kőr Király évét záró két utolsó Joker-nap. És utána, mint az a kirakott pasziánszból majd kiderül, a sziget felemészti önmagát, s az ottrekedt törpék ismét statikus kártyalapokká válnak. Ám a történet itt nem ér véget, hiszen a pékmester, aki hajótöröttként a szigeten hallgatja a szintén hajótörött Frode történetét a törpékről, hamarosan a Joker segítségével hajóra száll, hogy folytassa a maga történetét, amit majd tovább ad egy másik péknek, míg az el nem ér így Hans Thomashoz, s általa hozzám és hozzád. Vajon a mi történetünket, ami magában foglalja e kis írást, s azon belül ezt a könyvet, valamint még millió más dolgot, ki olvassa most ebben a pillanatban? A történet történetét, a mindenkori hajótöröttek és pékmesterek egymásba kapcsolódó meséjét? Nem olyan bonyolult kérdés ez, csak olyan sok az áttétel, hogy megzavarhatja néha az olvasót, aki azonban idővel megszokja, hogy a könyvben a sok elbeszélő tulajdonképpen mindig egy „én”, s ekkor rájön: nem érdemes már egy ponton túl állandóan azt keresgélni, most épp kinek a történetéről van szó. A mindenkori „enyémről”.

„– Egy földön játszódó titokzatos mese szereplői vagyunk. Hát nem csodálatos? – mondta végül, és néhányszor belecsípett a karjába, hogy megtudja, valóban létezik-e. – Megtaláltam a választ. És ehhez mindenki hozzájárult kicsit. Önmagában senki nem elég ahhoz, hogy rájöjjön a megoldásra. Össze kell dugni a fejünket ahhoz, hogy kitaláljuk a legegyszerűbb gondolatot. Túl sok bíborital csurgott le a torkunkon. Joker egy titokzatos lény, de ti ugyanolyan titokzatosak vagytok magatok is. Csak nem veszitek észre. De még csak nem is érzitek. Mert amikor bársonyitalt isztok, csak a méz, a levendula, a citrom, a ringló ízét érzitek. Egyek vagytok a természettel, de anélkül, hogy átélnétek ezt az érzést. Mert az, aki az egész világot a szájában tartja, megfeledkezik arról, hogy szája is van. Az a lény, aki karjában, lábában érzi a világ minden ízét, megfeledkezik arról, hogy létezik. Hányszor belefogtam, hogy elmondjam az igazságot, de nektek nem volt fületek ahhoz, hogy meghalljátok. Eldugaszoltátok a hallójáratokat almával, körtével, eperrel, banánnal. Ugyanígy bántatok a látásotokkal is. De mire való a szem, ha nem arra, hogy lássatok vele? Ti viszont állandóan csak azt lestétek, hogy lehet még több bíboritalhoz jutni. (…) Van még valami, amit tudnotok kell – hallatszott Joker egyre nyugodtabb hangja. – Kicsoda valójában Frode? Ő is egy titokzatos bábfigura. Csakhogy ő egy másik kártyacsomaghoz tartozik. Hányan élnek abban a másik kártyacsomagban? Nem tudjuk. No és azt sem, ki osztja a lapokat. Egyvalamit azonban tudok. Frode is egy életre kelt bábfigura. Kinek a fejéből pattant ki, kérdem én. Kérdem, kérdezem, kérdezek folyton. De valamikor talán meglelem a választ.”

Nos, most az időszámítás végén a törpék érdekes játékot játszanak: ugyanis mindenkinek van egy mondata, amit a szigeten észben kellett tartania. S ezt szépen egymás után elmondják egy kört alkotva a Nagy Ünnepen, hogy a Joker majd összerakva a mozaikdarabkákat, megtalálja a látszólag értelmetlenül különálló mondatok közt az összefüggést, s el tudja mesélni az így összeállt történetet. És amikor ez a történet kirajzolódik az ünnepen, a szigetre vetődött pék nyomban felismeri saját élete történetét a kirakósban, aminek eredete Frode története a törpékkel, és ami magában foglalja Hans Thomas történetét is, amiről most mesélek neked.

„– Most pedig mondja el mindenki a mondatát – hallottam az éles kis hangot. A pasziánsz csak akkor nyeri el valódi értelmét, ha a részeket értelmes egésszé fűzzük össze. Elvégre közös az eredetünk.”

Most állj meg egy pillanatra, kérlek, és nagyon figyelj! Olvasol most egy történetet, amiben valaki utal egy történetre, ami magában foglal öt egymásba fonódott történetet – és ez mind egy történet – és mind rólad szól, csak ezt meg kell látnod. Itt van az orrod előtt és körülötted mindenben, mindenhol. A történet, aminek részese vagy, nagyon régi: egy történet a történetben történet, amit épp most olvasol, és aminek lassan a végére érsz, hogy folytathasd már egy újabb síkon, egy új „én” kerettörténetét megteremtve a sok egybefonódó történet köré.

„– A varázsló kabátujjából potyogtunk ki, és eleven lényként kalimpálunk a levegőben! – kiabálta. – Szerintem ez nagyon különös!”

Látható, hogy kevés az idő, a már említett tíz másodperc visszaszámlálása történik éppen. Akárhova nézel, ezt látod. Közben mintha kezdene kitörni egy kisebbfajta pánik mind a fogyó pakli, mind pedig a lerakott lapok körül. Hogyan tovább? Mi lesz most? Történik-e egyáltalán bármi? Netán marad minden ugyanígy? Honnan jöhet segítség, ha jön egyáltalán? Mi a felemelkedés? Jaj, most mit kell tennem? Miért mondják, hogy baj van, amikor én ezt nem látom? El fognak tűnni emberek a földről? Mit tervez a háttérhatalom? Kitör a harmadik világháború? Mikor ér véget a válság? Hol vannak az igazi vezetők, akiknek hihetünk? – kérdik sokan ijedten, mikor azt látják, akik szép szavakkal bizonygatták, már mindent tudnak, ezt valahogy mégsem tudják most a tettek mezején megmutatni, ehelyett sejtelmesen elbújnak – mindenki a saját paravánja mögé, amit nagy üggyel-bajjal kivágott és megfestett magának a felkészülési idő alatt. Mintha az üres fekete cilinderek tömegéből nem nagyon akarnának előkerülni a fehér nyuszik, s így a beígért mutatványok sorra elmaradnak. A nyúlhiányt az egyik oldalon az egyre savanyúbbra sikeredő cinizmus rejti el, vidámságnak álcázva a vak dühöt: hiszen már régesrég elő kellett volna rántani azt a fránya nyulat, csakhogy úgy tűnik, az végleg eliszkolt. Legalábbis a közönség nem látja sehol, ezért feszülten várakozik, s a taps is elmarad.

„– Fogjátok meg őket! – üvöltötte Pikk Király. – Vissza a csomagba a kóborlapokkal!”

A másik oldalon meg a bűvészpalánták az üres cilindert úgy próbálják álcázni, hogy titokzatos rébuszokban beszélnek a benne lapuló nyúlról – ráadásul őrületes és valljuk be, ijesztő dolgokat –, amit ők sem húznak elő arra az állítólagos törvényre hivatkozva, hogy az igazi tudást nem kaphatja meg mindenki, csak az, aki képes olvasni a kusza, sokszor elképesztően intelligenciahiányos sorok között. Zavaros, blőd, képtelen mondatok halmaza az ő „nyuluk”. A sakktáblán, úgy tűnik, a játékosok lassan már abban sem tudnak megállapodni, most melyik bábu a sötét és melyik a világos. Érdekes egy játék, így kívülről leginkább afféle tükörsakknak tűnik.

„– Nagyon szeretnék kigondolni egy olyan gondolatot, amely annyira bonyolult, hogy képtelen lennék végiggondolni, de sajnos nem megy.
Eltűnődtem azon, amit mondott, végül arra jutottam, hogy a gondolkodás művészetét sem sajátíthatja el bárki.
Egyikük hirtelen sírva fakadt. A Káró Hármas volt az.
– Én pedig… – mondta szipogva.
A Kilences átkarolta, mire a Hármas befejezte a félbehagyott mondatot.
– Szeretnék felébredni… de már ébren vagyok.”

Közben meg peregnek az ezredmásodpercek a számlálón. S a Jokernek ki kell raknia a kirakóst. Ha ez sikerül neki, kiemelkedik a törpék világából, „felemelkedik” és akkor nem marad ott élettelen kártyalapként az önmagát elemésztő szigetbe zárva. Amikor felfedezek minden történetet a magam történetében, és túllátva ezen meglátom a sok áttétellel rendelkező történetemet egy azt magában foglaló nagyobb történetbe ágyazva – számomra valami ilyesmi a felemelkedés. Ez nem valamiféle intellektuális kaland, hanem ez egy megélhető új valóság, ami kapuként, átjáróként szolgál egy olyan világba, ahol ez az alap. Ahol azt mondják a létezők körülnézve a maguk valóságában: ez az egész nincs, és épp ezért van. És nem azt, ami az itteni kiindulópont, azaz hogy ez az egész van. Csakhogy épp ezért sosincs igazán. Nincs ebben semmi titok. A nyulat fülön lehet csípni. Csak meg kell keresni az életedben, mikor volt már biztosan a kezedben, és akkor pontosan honnan húztad elő. S ennek felidézése nyomán újra meg lehet ragadni – és ha ez sikerült, már tényleg nem szabad elengedni, arra meg végképp kár várni, hogy más húzza majd elő, mert tisztán látható, a színpadi mutatványokat sorozatos kudarc kíséri. Egyszer volt alkalmam részt venni egy karate versenyen. Egy nálam több fokozattal rendelkező profi versenyzővel hozott össze a sors. Esélyem sem volt a ráadásul nálam egy jó fejjel magasabb karatékával szemben. És akkor történt valami megmagyarázhatatlan dolog. A két perces mérkőzés mozdulatai, a tatami a talpam alatt, a közönség zsibongása körülöttünk, és az ellenfelem meg én egybeolvadt a tudatomban. Az idő mutatta ezt meg a legkifejezőbben, mert eltűnt: nem emlékszem linearitásra, csak egy intenzív eseménycsomóra. Amikor a bíró intett, hogy kezdhetjük, én minden átmenet nélkül kapcsolatba kerültem önmagam azon részével, aki számára ez a mérkőzés egy egyidejű mondat volt csupán abban a könyvben, amit épp olvasott, ám ami már régen meg volt írva arra várván, hogy ő most ezt felolvassa nekem. S én akkor úgy győztem e küzdelemben, hogy egyáltalán nem is vettem abban részt, s ennek köszönhetően csúfosan legyőztem a látszólag legyőzhetetlent. Nekem emelte fel a döbbenettől leesett állú bíró a karom, holott én nem küzdöttem, csupáncsak megnéztem a saját küzdelmemet a páston. S ez azért sikerült, mert a könyvet olvasó és a könyvben szereplő „én” eggyé vált ebben a mérkőzésben, ebben a könyvben leírt mondatban. Persze megismételni ezt a mutatványt nem is tudtam, s a soron következő küzdelemben úgy elvertek, hogy több napba került, mire kihevertem a sérüléseimet. De amit ekkor kaptam, sosem fejeltem el: megtanultam, ez az a jelenlét, amire szükségem lesz az élő adás kezdetekor is.

„Ugye tudod, hogy ki kell próbálnod. (…) Lehet, hogy most nem kételkedsz, de ha nem ma, akkor majd holnap tör rád a kétely. Éppen ezért fontos, hogy egész testedben érezd mindazt, amiről eddig meséltem neked. Mert csak ezáltal válhat bárki dorfi pékmesterré.”

Tehát az én receptem a következő: ki kell tágítani az időt azáltal, hogy a múltat és a jövőt egy pakliba rendezed. Nincsenek már önálló kártyalapok, csak a pakli, ami pereg a kézből le az asztalra. Ami az egyik oldalon értelmetlen lapok halmaza, a másik oldalon egy kialakuló mintázat. Te vagy az, aki a lapokat rakosgatod, nincs tehát mitől félned, hisz te nem vagy benne a kártyacsomagban, csak megszemélyesíted azt, hogy átlásd a játékot. Mindkét oldalt egyben kell látni, s ez óhatatlanul felránt egy felsőbb nézőpontba. Amint ez sikerült, arra készülj fel, lassan minden össze fog folyni. Egy egyre terebélyesedő déjà vu-élmény lesz a léted egy darabig, ahogy alakulgat a kirakós az asztalon. Minden kezd majd hátborzongatóan ismerőssé válni, minden besűrűsödik egy idő- és tércsomóba, ahogy a Joker kezdi kirakni a történetet a zavaros, kusza mondatokból. Minden kártyalap hordoz számodra egy mondatot, ami elengedhetetlenül fontos az egész történet szempontjából. És a Joker azért képes ezt egyben átlátni, mert ő nem a pakli része.

„– Mindenki tudja, hogy más voltam, mint a többiek. Ezért voltam ilyen visszahúzódó.
A törpék hegyezni kezdték a fülüket. Úgy tetszett, érdekli őket, miben különbözik tőlük a kis bajkeverő.
– Sehol sem vagyok otthon – folytatta. – Nem vagyok kőr, káró, sem pedig treff vagy pikk. De király, bubi, sőt nyolcas, vagy ász sem. Joker vagyok, de hogy ki is a joker valójában, arra nekem kellett rájönnöm. Ahányszor csak oldalra hajtom a fejem, arra figyelmeztetnek a csengettyűk, hogy nem tartozom senkihez. Nincsen számom, és nincsen foglalkozásom sem. Nincs olyan ügyes kezem, mint a treffeknek, és nem olyan erős a karom, mint akármelyik pikké. Így kívülállóként figyelem őket, hogy mit csinálnak. Ennek a helyzetnek köszönhetem, hogy sok mindent láttam, amit ők nem vesznek észre. (…) A törpék nap mint nap ellátták teendőiket. De hiába keltek fel reggel, soha nem voltak eléggé ébren. Látták a napot, a holdat, a csillagokat és maguk körül mindent, ami létezik. De nem látták eléggé. Jokerrel másképp történt. Ő abban a hátrányos helyzetben volt, hogy mindent mélyebben látott, hogy igyekezett a dolgok mélyébe hatolni.”

A játék végén az asztalra kerül mind az 52 lap. Szétválogatva végre a négy szín, szépen körkörös sorban. És ekkor mit tapasztalnak az egyes színekben az Ászok? Hogy ők az elsők és utolsók is egyben! Hiszen ha ők voltak a lerakásban az elsők, és velük kezdődtek a színek, amit a kettes folytatott, akkor most náluk a Király van felül. Viszont annál a színnél, ahol a kettes kezdte a sort, most az Ász van legfelül, letakarva a Királyt: kezdetéül egy-ként egy új sorozatnak.

„Félelmetes robajlás hallatszott valahonnan. Mintha megrepedt volna a sziget. Magas pálmák között folytattuk menekülésünket. (…) Amikor megfordultam, a sziget már csak akkora volt, mint egy aprócska halom a hatalmas víztükrön. Láttam a túlparton a pálmalevelek közt felvillanó tengert. Most is csendes volt, de a partot mosó hullámok egyre erősebben fodrozódtak. Megértettem, hogy a sziget hamarosan el fog süllyedni.
Az egyik pálma alatt sárga lobogó anyagra lettem figyelmes. Kőr Ász ruhája lengett a szélben. (…)
– Kőr Ász? – suttogtam.
Megfordult és rám emelte gyengéd, vágyakozó tekintetét. Attól féltem, hogy mindjárt a nyakamba borul.
– Megtaláltam a labirintusból kifelé vezető utat – mondta. – Tudom, hogy én is egy másik világba tartozom. Hallod, hogy csapkodják a hullámok a partot?”

És te, hallod? Mert én igen. És már nem érdekel semmi más, csak hogy végre ismét a nyílt tengeren hajózhassak Jokerrel és az új történet ígéretével. Egy-ként, és végre együtt.