2011. október 1., szombat

Könyvajánló - Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve, Az agyag géppuska



Régebben eléggé kedveltem Kepes Andrásnak a Desszert című műsorát. Ez akkoriban volt, amikor magam is épp a „nagy beszélgetős” korszakomat éltem, ugyanis úgy alakult, hogy szinte napi rendszerességgel kávéházak, cukrászdák, vagy kellemes bárok kényelmes foteljeibe süppedve lehetőségem adódott sokféle emberrel hosszasan gondolatot cserélni. Biztos ennek az intenzív időszaknak is köszönhető, hogy ma már erre csak minimális késztetést érzek, de ha muszáj lenne beszélgetőpartnert keresnem egy hosszú októberi péntek estére valamelyik  hangulatos párizsi bár asztalához – miután nagy-nagy kedvenceim egyike sem él már –, azt hiszem, nem sokat töprengenék a kérdésen: azonnal Pelevint választanám. Nem hinném, hogy túlontúl egymásba habarodnánk e beszélgetés során, de talán nem unatkoznánk – én legalábbis semmiképp. Aztán lehet, lennék oly kegyes, és mégsem hagynám magára a nagyszerű írót saját magammal, hanem inkább Kepes András moderátori szerepébe bújva, gyorsan mellé venném még Murakami Harukit és Kim Ki-dukot. S akkor nekem már nem is lenne más dolgom, csak hátradőlni, és a koktélomat szürcsölve hallgatni – néha talán oktondin feltéve egy-egy okosnak tűnő kérdést – e három, mellesleg egymásra sok szempontból meglepően hasonlító férfiút. S miért pont őket?

Mert ők testesítik meg számomra azt a felfogást, amit különösen vonzónak tartok, és amiben töretlenül hiszek. Azt, amikor egy ember képes az önmagán alaposan átmosott eszmét oly módon tálalni, hogy az aktuális, érdekes, érthető, ám mindemellett különleges és magas művészi színvonalú, mondhatnám azt is, utánozhatatlanul egyedi formát ölt. Amikor a gondolkodó vagy alkotó kerül minden anakronizmust, mert érti és érzi is a kort, amiben él, s nem hiszi, hogy attól, mert valami fontos, nemes, magasztos, netán örökérvényű, nem lehet ugyanakkor egyszerű, hétköznapi, s igazán „mai” is. Rém nevetségesnek tartom, amikor sokan azt gondolják, a fennköltségnek kézen fogva kell járnia valami dohos ódivatúsággal, butuska érzelgős szépelgéssel. Emellett mindhárom ember kerül minden nevetséges pózt a munkáiban, nem hisznek láthatóan abban, hogy ami igaz és valóban értékes, annak az átlagos halandó számára totálisan érthetetlennek kell lennie. Magyarán nem „kultúrsznobok”, s épp ezért képesek egy viszonylag széles réteget jóllakatni, ugyanis műveik magas színvonalat képviselnek, csakhogy emellett a felszínen mernek populárisnak is mutatkozni, miközben azért műveikből végig finoman átsejlik átfogó klasszikus műveltségük. És nem utolsó sorban mindegyikük életművéből süt az autentikus, minden magamutogatástól mentes önálló ember belső harmóniája, higgadt ereje, valamint a mindezt megalapozó széles perspektívával rendelkező látásmód, amit nevezhetnénk akár egyfajta nap mint nap megélt bölcsességnek is. Láthatóan nem szakadnak el egy percre sem a földtől, az élettől: ott állnak két lábbal abban a közegben, amiről azonban pontosan tudják, csak illúzió – hisz tényleg túllátnak rajta –, ám ennek ellenére nem tagadják jelentősségét, s tanulságait, amit meglepően éles szemmel rögtön felismernek és láttatni tudnak. Nos, számomra ezért igazi csemege majd minden alkotásuk. Ettől függetlenül biztos sokan vannak, akiknek nem ízlik az ilyenfajta szellemi táplálék, s ezért nem szeretik Pelevin műveit sem, mindenesetre én szívből ajánlom mindazoknak, akik kedvelik a változatos, laktató és kicsit markánsabb vacsorákat, egy jófajta nemes vörösbor kíséretében. Az ínycsiklandó desszertről már nem is beszélve.


A Metamor Szent Könyve róka- és farkasemberek történetébe bújtat egy kellemesen borzongató, igazán romantikus, és mélyen filozofikus történetet, ami érdekes módon nagyban hasonlít Murakami Haruki Tánc, tánc, tánc című regényéhez. Mellesleg Pelevin bemutatja a Végső Nagy Metamorfózist is e művében, miközben elképesztően eredeti gondolatokkal is megajándékozza olvasóit.  


„Az élőlények tévelygésének az a feltevésük az oka, hogy a hamisat el lehet vetni, az igazságot pedig meg lehet érteni. De amikor megérted saját magadat, akkor a hamis igazzá válik, és nincs semmilyen más igazság, amit azután meg kellene érteni.
(…)
A rókák esze egyszerű teniszütő, amely lehetővé teszi, hogy tetszőleges ideig visszaütögessük a bármilyen témáról folyó beszélgetés labdáját. Más szögben visszaütve, csavarva, gyertyában a magasba küldve visszaküldjük az embereknek a tőlük kölcsönvett ítéleteket.
Szerényen megjegyzem, hogy a szimulációm szinte mindig jobban sikerül, mint az eredeti. Ha továbbvisszük a teniszhasonlatot: kitűnően felemelek bármilyen nehéz labdát. Igaz, az emberek fejében minden labda nehéz. Hanem az értehetetlen, hogy ki szerválja ezeket a labdákat. Valaki az emberek közül? Vagy egy egészen más helyen kell keresni, amely egyáltalán nem is hely?
(…)
– De mégis! Mi szüksége az embereknek a nyelvre, ha csak baj van miatta?
– Először is, hogy hazudjanak. Másodszor, hogy megsebezzék egymást a mérges szavak töviseivel. Harmadszor, hogy arról okoskodjanak, ami nincs.
– Hát arról, ami van?
Fölemeltem az ujjam.
– Mi az? – kérdezte. – Miért mutatsz fingert?
– Ez nem finger. Ez ujj. Arról nem kell okoskodni, ami van. Az úgyis szem előtt van. Elegendő egyszerűen ujjal rámutatni.
(…)
A csúcsmetamor az, amivé erkölcsi öntökéletesítés és képességeinek maximális fejlesztése eredményeképpen bármelyikőnk válhat. Te potenciálisan már most az vagy. Ezért tévelygést jelent, ha valaki a külső világban keresi. Én nem fecsérelném arra az időt, hogy erről meggyőzzem I Hu-lit és a férjét (…). De neked, testvérkém, meg kell ez értened a te tiszta értelmeddel és igaz szíveddel.
(…)
Ami a csúcsmetamort illeti… Tudod, azt hiszem, hogy túlságosan belegabalyodtál az önvizsgálatba. Gondolj bele, ha a legfontosabb dolgok belénk lennének zárva, akkor mi szükség lenne a külvilágra? Vagy azt hiszed, hogy a külvilág már semmivel sem képes meglepni, és elegendő egyszerűen a fal tövében ülni a poros kis meditáló szőnyegeden, miközben úgy eltaszítod magadtól a rád törő gondolatokat, mint az úszó a döglött medúzákat? És ha hirtelen kiderül, hogy köztük van az aranyhalacska? Azt hiszem, korai lenne keresztet vetni erre a világra – kiderülhet, hogy ezzel saját magadra vetsz keresztet. Tudod, mit mondott tegnap a drága férjecském? ’A csúcsmetamor eljön, és ugyanolyan tisztán fogod látni, ahogy most engem.’
(…)
Az emberek gyakran vitatkoznak, hogy létezik-e ez a világ valójában. Vagy valami olyasmi, mint a Mátrix? Ez a legostobább vita. Az efféle problémák abból faladnak, hogy az emberek nem értik a szavakat, amelyeket használnak.  Mielőtt erről a témáról tanakodnának, tisztába kellene jönniük a ’létezni’ szó jelentésével. Akkor bizony sok érdekes dolog derülne ki. De az emberek ritkán képesek helyesen gondolkozni.
(…)
Jut eszembe a disznóval kapcsolatban. Nem emlékszem, mondtam neked vagy sem. A disznó nem tud az égre nézni, olyan a nyaka felépítése. El tudod képzelni, micsoda metafora? Egyszerűen nem tud és kész.
(…)
A Mátrixban van objektív valóság – a városon kívüli raktár, az emberek testével, akik az egészet álmodják. Objektív valóság nélkül a táskás invesztorok nem adtak volna pénzt a filmre – erre nagyon vigyáznak. De valójában minden úgy van, mint a Mátrixban, csak raktár nélkül.
– Az hogy lehet?
– Álom van, azok viszont nincsenek, akik álmodják. Illetve ők is az álom elemei. Vannak, akik azt mondják, hogy az álom magát álmodja. De a szó szoros értelmében nincs ’magát’.
– Nem értem.
– A Mátrix-ban vezetékeken keresztül mindenki rá volt kapcsolva valami reálisra. De valójában olyan, mintha GPRS-szel rá lennének kapcsolva valamire – csakhogy, amire rá vannak kapcsolva, az ugyanolyan látomás, mint ők maguk. A látomás csak addig tart, amíg a kapcsolat tart. De amikor véget ér, nem marad semmiféle hardware, amit le tudnának írni a bírósági végrehajtók. És nincs semmiféle holttest, hogy eltemessék.
(…)
– És miről szól ez a tanítás? – kérdeztem suttogva.
– A Szivárvány Áradatról – válaszolta szintén suttogva a Sárga Uraság.
Úgy sejtettem, hogy ugrat, de nem sértődtem meg.
- Szivárvány Áradat? – kérdeztem normális hangon. – Mi az?
– A csúcsmetamor végső célja.
– És ki az a csúcsmetamor?
– Az a metamor, akinek sikerül belépnie a Szivárvány Áradatba.
– És még mit lehet róla mondani?
– Külsőleg ugyanolyan, mint a többi metamor, ám belsőleg különbözik. De a többiek képtelenek erre rájönni a külseje alapján.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Be kell lépni a Szivárvány Áradatba.
– De hát mi az?
A Sárga Uraság csodálkozva felvonta a szemöldökét és így szólt:
– Hisz most mondtam. A csúcsmetamor végső célja.
– És le lehet írni valahogy a Szivárvány Áradatot? Hogy el tudja valaki képzelni, hová törekszik?
– Nem lehet. A Szivárvány Áradat természete olyan, hogy bármiféle leírás csak zavart okoz, mert hamis elképzelést teremt róla. Semmi hiteleset nem lehet róla mondani, ott csak lenni lehet.
–És mit kell csinálnia a csúcsmetamornak, hogy belépjen a Szivárvány Áradatba?
– Csak egyvalamit kel csinálnia. Belépni.
– De hogyan?
– Bármilyen módon, ahogy sikerül neki.
– De hiszen bizonyára létezniük kell valamilyen előírásoknak, amelyet a csúcsmetamor kap?
– Ebben áll az összes előírás.
– Ennyi?
A Sárga Uraság bólintott.
– Tehát az derül ki, hogy a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor?
– Pontosan.
– De akkor úgy áll a dolog, hogy az elsőt a második határozza meg, a másodikat pedig az első. Mi értelme van ennek az egésznek?
– A legmélyebb értelme van.
(…)
Ha a metamor az Úton haladva új utat talál, amely az igazsághoz vezet, nem kell különféle zavaros szimbólumokkal és rítusokkal álcázni, ahogy a farkatlan majmok teszik. A legegyszerűbb és legvilágosabb formában azonnal meg kell osztania a többi metamorral a felfedezést! De nem szabad elfelejtenie, hogy a ’mi az igazág?’ kérdésre az egyetlen helyes válasz a hallgatás, az pedig, aki beszélni kezd, nem tud semmit.”


Az agyag géppuskában vagy épp egy elmegyógyintézet ápoltjai között vagyunk, vagy pedig a polgárháborús frontokon, s a regényben ez a két valóság egymás mellett, amolyan párhuzamos realitásként van jelen – meglepő módon hasonlatosan Murakami Csodaországához. Igencsak humoros és szürreális könyvecske, amiben persze semmi sem esetleges vagy véletlen, hisz a még olyan látszólag különálló víziók is, mint amilyen a mexikói szappanoperahős, Maria és Arnold Schwarzenegger szerelmi kalandja, a történet egészét nézve, annak szerves részét képezik.


„– Mielőtt bonyolult dolgokról beszélnél, Petyka, előbb az egyszerűek közt tegyél rendet! Hiszen a „mi” bonyolultabb, mint az „én”, igaz?
– Igaz.
– Mit nevezel „én”-nek?
– Úgy néz ki, hogy magamat.
– Meg tudod nekem mondani, hogy ki vagy?
– Pjotr Puszta.
– Ez a neved. De az ki, aki ezt a nevet viseli?
– Hát azt lehetne mondani, az én, az egy pszichikai személyiség. Szokások, tapasztalatok összessége… Meg ismereteké, ízlésé, ilyesmi.
– És kiéi ezek a szokások, Petyka? – kérdezte meggyőződéssel Csapajev.
– Az enyémek – vontam meg a vállam.
– De hát épp most mondtad, Petyka, hogy szokások összessége vagy. Ha ezek a szokások a tieid, akkor az derül ki, hogy szokások összességeinek a szokásai?
– Mulatságosan hangzik, de tulajdonképpen így van.
– És milyen szokásai vannak a szokásoknak?
Ingerültség fogott el.
– Meglehetősen primitív ez az egész beszélgetés. Hiszen azzal kezdtük, ki vagyok a természetem szerint. Ha úgy tetszik, azt tartom magamról…Nos, mondjuk, hogy monád vagyok, leibnizi értelemben.
– És akkor ki az, aki ennek a mondádnak tartja magát?
– A monád tartja magát – mondtam, és szilárdan elhatároztam, hogy uralkodom magamon.
– Jól van – hunyorított ravaszul Csapajev –, a „ki”-ről majd később beszélünk. De most, drága barátom, gyerünk, vizsgáljuk meg a „hol”-t! Mondd csak, hol él ez a mondád?
– A tudatomban.
– És a tudatod hol van?
– Hát itt – mondtam, és megkopogtattam a fejem.
– És a fejed hol van?
– A nyakamon.
– És a nyakad hol van?
– Ebben a szobában.
– És a szoba hol van?
– A házban.
– És a ház?
– Oroszországban.
– És Oroszország hol van?
– Bajban, Vaszilij Ivanovics.
– Hagyd ezt! – förmedt rám szigorúan. – Majd akkor viccelsz, ha a parancsnokod utasít rá! Válaszolj!
– Hát hol lenne? A Földön.
– És a Föld hol van?
– A világegyetemben.
– És a világegyetem hol van?
Egy pillanatig gondolkoztam.
– Önmagában.
– És hol van ez az önmagában?
– A tudatomban.
– Na akkor Petya, az derül ki, hogy a tudatod a tudatodban van?
– Az derül ki.
– E-egen – mondta Csapajev, és megtörölte a bajszát. – Most pedig jól figyelj! Mi az a hely, ahol a tudatod van?
– Nem értem, Vaszilij Ivanovics. A hely fogalma is a tudat kategóriák egyike, úgyhogy…
– Hol van az a hely? Milyen helyen van a hely fogalma?
– Hát, mondjuk, hogy az már egyáltalán nem hely. Azt lehetne mondani, hogy az a re…
Torkomon akadt a szó. Lám – gondoltam –, hová akar kilyukadni. Ha használom a realitás szót, akkor megint arra futtat ki mindent, hogy valójában csak az én gondolataimat alkotják. Aztán megkérdezi, hogy hol vannak. Amire azt mondom, hogy a fejemben, és… Sakk, matt.
(…)
– Dehogy – vágott a szavamba. – Csak egy példát szeretnék felhozni, és szeretném, ha minél jobban éretné. Képzeljen el egy szellőzetlen szobát, amely iszonyúan sok emberrel van tele. És mindnyájan különféle otromba zsámolyokon, rozoga székeken, valamiféle batyukon, és egyáltalán mindenféle vacakon ülnek. A fürgébbek viszont egyszerre két székre akarnak ülni, vagy el akarnak valakit zavarni a helyéről, hogy elfoglalják. Ilyen a világ, amelyben él. És közben ezen emberek mindegyikének hatalmas, fénylő trónja van, amely e világ és minden más fölé magasodik. És ez valóban cári trón – nincs semmi, ami ne lenne annak hatalmában, aki ráül. És ami a legfontosabb, a trón abszolút legitim – jog szerint bárkit megillet. Csakhogy jóformán lehetetlen felülni rá. Mert olyan helyen áll, ami nincs. Érti? Sehol van.
– Igen – mondtam elgondolkozva -, éppen tegnap gondolkoztam erről, báró úr. Tudom, mit jelent a „sehol”.
– Akkor most a következőt gondolja át! – mondta a báró. – Mint már mondtam, mindkét állapota, amelytől nem tud megszabadulni – Csapajevtől is, nélküle is – egyaránt illuzórikus. Ahhoz, hogy sehol találja magát, és felüljön a végtelen szabadság és boldogság trónjára, elegendő eltávolítani az egyetlen teret, amely még megmaradt, tehát azt, ahol engem és saját magát látja. A gyámolítottjaim is ezt igyekeznek elérni. De kicsi az esélyük, és egy idő után meg kell ismételniük a lét szomorú körét. Akkor maga miért nem akarná még életében „sehol” találni magát? Esküszöm, ez a legjobb, amit az életben el lehet érni. Biztos szereti a metaforákat: nos, ez olyan, mint egyszer csak kikerülni a bolondokházából.
(…)
Eh, Petyka… Hogy magyarázzam meg neked… Ez az egész világ: vicc, amelyet az Úristen mesélt önmagának. És maga az Úristen is vicc.”