2011. november 30., szerda

Hallgatni arany – Massive Attack; Morcheeba


Massive Attack: Teardrop

 


Szerelem, szerelem igéje,
a mozgásba lendítő fogalom,
az én bátor lélegzetem.
Gyengéd ösztönzés,
mely felráz és felvilágosít,
az én bátor lélegzetem.

Könnycsepp a tűzön
az én bátor lélegzetem.

Az anyag éjjelén
fekete virágok nyílnak,
az én bátor lélegzetem.
A víz az én szemem,
a leghűbb tükör,
az én bátor lélegzetem.

Könnycsepp a hitvallás tüzén,
a leghűbb tükör,
az én bátor lélegzetem.
Könnycsepp a tűzön
az én bátor lélegzetem;

amin te befelé botorkálsz, befelé botorkálsz.

***

Morcheeba: World looking in




Angyalok
mosolyognak a boldogságomon.
Veszély van,
mert a jelenet még oly zavaros
(hisz mind felrobbanhatunk).

Ne add fel,
az a mi világunk, ami az ablakunkból látszik.

Űrflotta
fonódik lassan az égből.
A békehozó
elszámol a vétkesekkel
(majd szemtől szembe láthatjuk).

Ne add fel,
az a mi világunk, ami látszik az ablakunkból.


2011. november 17., csütörtök

Deus ex machina



No, most akkor hogy is van ez? Mégsem nyílnak az ajtók, nem sül el a rajtpisztoly, és nem kezdődik az élő adás? – kérdik sokan türelmetlenül és tanácstalanul szétnézve a világban. Dehogyisnem, kezdődik, sül és nyílik, csak ha nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy azt a szobában élők annak belső logikájából következtetve elvárják, már nem is képesek értelmezni az eseményeket. Hiszen egy globális, épp a szobából történő kilépést lehetővé tevő változás semmiképpen nem a szobából indul ki. Tehát ez ügyben minden ember alkotta elképzelés csúfondárosan meg fog bukni: a buta, kreált dátumoktól kezdve, a várható események kikövetkeztetett prognózisáig. Mindenki, akinek csak egy cseppnyi esze van, pontosan tudhatta, az égvilágon semmi nem fog „történni” 2011. 11. 11-én, hisz ennél gyermetegebb dolgot tényleg már nem is lehetett volna kitalálni. Ilyen alapon hatalmas, világokat megrengető történéseknek kellett volna bekövetkeznie 1111. 11. 11-én, 1010. 10. 10-én – és sorolhatnám a butábbnál butább példákat. Már megint az történik, hogy az ember képtelen a korlátoltságán túllendülve egyszer végre nem önmagából, a saját viszonyrendszeréből kiindulva a valóságot meghatározni. Az egész időszámítás, úgy ahogy van, annak vonatkozási alapjával egyetemben az emberi perspektívából fakadó következtetés, és mint ilyen csak arra jó, hogy a szobában segítsen eligazodni, de az azon túli világhoz vajmi kevés köze van. Ugyanez vonatkozik a világ elemeinek egymáshoz való viszonyára is. A terráriumban élő teknősöm számára a neki odarakott lámpa jelenti a nappalok és éjszakák váltakozását, számára ez most a viszonyítási alap. Ha meglátja a műanyag kis vödröt, tudja: eljött az etetés ideje. Amikor átnyúlok felette ugyanazzal a kézzel, amivel az imént az ételt szórtam elé, hogy egy könyvet levegyek a polcról, minden egyes alkalommal megijed és abbahagyja a napozást, elbújva a sarokban. Azaz a saját kis közegénél tovább nem lát, s azt végképp képtelen belátni, hogy a lámpájának ritmusát és a vödör előkerülését is én szabályozom, mégpedig az én vonatkozási pontjaimhoz mérten, aminek csak következménye az ő vonatkoztatási viszonyrendszere. S persze arra is képtelen, hogy belássa a teret, amiben él: a terrárium falán keresztül látott szobakép valószínűleg nem tükrözi hűen azt a szobát, amit én abban szabadon mozogva belátok. Tehát a teknős idő- és térértelmezése, hiába élünk egy térben és időben, az enyémtől teljesen különböző. 

2011. november 13., vasárnap

Könyvajánló – Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú



„Édes fiam, alkalmatlanságod oly mérhetetlen, hozzá nem értésed oly mélységes, hogy bizonyos vagyok benne, hatalmasabb erő birtokában vagy, mint amit én valaha ismertem. Szerencsétlenségedre úgy tűnik, hogy az erő pillanatnyilag visszafelé hat, és még én sem tudom a módját, hogyan fordíthatnám a helyes irányba. Úgy kell lennie hát, hogy neked magadnak kell megtalálnod a saját utadat, és az alkalmas időben birtokába jutnod saját erődnek; de őszintén szólva, sokáig kellene élned, hogy ezt elérd. Így hát azzal ajándékozlak meg, hogy ettől a naptól kezdve ne öregedj, csak járd a világot, körbe-körbe, örökké hiába, amíg végül el nem jutsz saját magadhoz, és meg nem tudod, ki vagy. Ne köszönd ezt nekem. Előre reszketek a sorsodtól."

A semmiben egy tükör forog a tengelye körül, s önmaga fragmentált képei töltik ki számára a teret. Ám egyszer összeáll a kép, s a szerencsekerék megáll, mert teljesen más geometriai forma veszi át a helyét, a tükör töredezettsége megszűnik. Aki ezt megérti, az feloldozza magát, kikerül a karma kerekéből, megszakítja a körbe-körbe keringést, úgy is fogalmazhatnék: felteszi az i-re a pontot. Hogy érnek véget a meséink? „Itt a vége, fuss el véle.”

2011. november 10., csütörtök

2011. november 7., hétfő

Nyílik az ajtó


  
Készítettem egy 32 elemből álló képet egy olyan átlátszó fóliára, amit bármikor rá lehet fektetni az útvesztőre, és reményeim szerint így egyben egyfajta menekülési utat mutat. Nem tudatosan készült ez a térkép, csak húztam egyesével a vonalakat, ám idővel rá kellett jönnöm, a filctollam egy olyan gépre van kötve, mint a gravírozó műszere, s csak leképez valamit, amihez én csupán az élményanyagot szolgáltatom festékként a filctollba. Remélem, ez így érthető, és az is, hogy miért kell egy ember ahhoz, hogy fogjon a filc. Át kell ugyanis itatódni tintával: a legnagyszerűbb író sem tud a saját ujjával írni, vagy a legzseniálisabb muzsikus sem tud hangszerek nélkül úgy zenélni, ahogy az a fejében megszólal. Tehát megpróbálom most ezt a térképet egyben megmutatni, követve az egyes vonalak időbeli sorrendjét. Az önmagammal folytatott beszélgetések így már egy nagyobb rendszerbe ágyazottan jelennek meg előttem, azaz a fólia és a filc mellett láthatóvá vált lassan az útvesztő és a tollat mozgató kéz is. Így hát a kép, amit most láttatok, ábrázol egy asztalt rajta egy útvesztő rajzával, azon egy fóliával, amin piros vonalak jeleznek egy bejárható útvonalat, amit egy olyan filctoll rajzol, melyet az asztal mögött ülő alak fog. Kicsit strukturáltabb kép, mint egy-egy piros vonal, de mindent megteszek annak érdekében, hogy teljesen világos és érthető legyen.

2011. november 1., kedd

Radír



Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

(Ady Endre)

A mai napig nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy pontosan mi indítja be a szülést, ugyanis nincs egyetlen olyan konkrét „rajtjel”, amire az anya és magzat egyszerre reagálna: a születés megindulása egy nagyon összetett folyamat eredménye, mely során a magzat és az őt hordozó édesanya egyfajta misztikus párbeszédet folytat a szervezetükben termelődő hormonok segítségével. Később bevonják ebbe az intim titkos nyelvezetbe a környezetük jeleit is, és így a vajúdás megindulása egy olyan komplex folyamattá válik, ami óvatosan, apránként veszi kezdetét, mintha anya és gyermeke együtt figyelnék titkon a jeleket, vajon alkalmas-e az idő a nagy pillanatra – melynek menetét, tempóját, intenzitását a felszín alatt így irányítják közösen annak betetőződéséig.

„A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.”

(József Attila)

Az, aki életben akarja mindenáron tartani az embriót, lényegében megöli ezzel az újszülöttet, hisz a magzat „halála” a születés. A vajúdás kezdetekor két minőség kezdi el lassú haláltusáját: a várandós nőből és a magzatból új minőség: anya és újszülött lesz. Ráadásul mindez egymás ellenében történik: a vajúdó asszony minél előbb szabadulni szeretne a leendő újszülöttől, miközben a magzat számára jelen pillanatban az anya teste az az akadály, amin keresztül kell verekednie magát. A nő szabályszerűen kilöki magából gyermekét, s ez mindkettejük számára komoly szenvedéssel jár.  

„Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”

(Babits Mihály)

No, valami ilyesmit érzek mostanság én is.