2011. november 7., hétfő

Nyílik az ajtó


  
Készítettem egy 32 elemből álló képet egy olyan átlátszó fóliára, amit bármikor rá lehet fektetni az útvesztőre, és reményeim szerint így egyben egyfajta menekülési utat mutat. Nem tudatosan készült ez a térkép, csak húztam egyesével a vonalakat, ám idővel rá kellett jönnöm, a filctollam egy olyan gépre van kötve, mint a gravírozó műszere, s csak leképez valamit, amihez én csupán az élményanyagot szolgáltatom festékként a filctollba. Remélem, ez így érthető, és az is, hogy miért kell egy ember ahhoz, hogy fogjon a filc. Át kell ugyanis itatódni tintával: a legnagyszerűbb író sem tud a saját ujjával írni, vagy a legzseniálisabb muzsikus sem tud hangszerek nélkül úgy zenélni, ahogy az a fejében megszólal. Tehát megpróbálom most ezt a térképet egyben megmutatni, követve az egyes vonalak időbeli sorrendjét. Az önmagammal folytatott beszélgetések így már egy nagyobb rendszerbe ágyazottan jelennek meg előttem, azaz a fólia és a filc mellett láthatóvá vált lassan az útvesztő és a tollat mozgató kéz is. Így hát a kép, amit most láttatok, ábrázol egy asztalt rajta egy útvesztő rajzával, azon egy fóliával, amin piros vonalak jeleznek egy bejárható útvonalat, amit egy olyan filctoll rajzol, melyet az asztal mögött ülő alak fog. Kicsit strukturáltabb kép, mint egy-egy piros vonal, de mindent megteszek annak érdekében, hogy teljesen világos és érthető legyen.

1. Az első vonal nem is vonal, inkább afféle kiindulópont, a holografikus világegyetem elméletének felvetése által. Ez a kiindulópont az „itt áll ön” kis jeléhez hasonló, és azt mondja: az egész valóság egyetlen szőttes, azaz nincs önmagában különálló és ily módon értelmezhető eleme. Egy film egyetlen darabkája sem választható el a filmtől, hiszen csupán annak szövedékében létezik, azon túl csak egy más viszony- és értelmezési rendszer része lehet; azaz hiába létezik a filmen kívül is az a kávéscsésze, csakhogy az már egy másik kávéscsésze. Mert ha összetöröm, a filmben lévő ettől még egyben marad. Ha ez egy csésze lenne, mindez nem történhetne meg.

2. A következő vonal, ami az igazi ébredésről szólt, a fentiekből kiindulva azt mutatta meg, hogy az illúzióból történő valós ébredés nem az, ha az illúzión belül lerántjuk a leplet, hanem amikor a filmben képesek vagyunk megmutatni, hogy a film nem valóság. Nincs valóság, amiben benne lennénk, hisz az nem más, mint egy egyszerű viszonyfogalom. Ám ezt a filmből csak úgy tudjuk megmutatni, ha képesek vagyunk lyukat vágni annak falán és behozni a filmbe a vetítőterem valóságát, ami így már a filmet magában foglaló közeggé válik, ahonnan mi mindezt megmutatjuk. Magyarán ha meg tudunk jelenni a filmben a nézőtérrel együtt, ahol ülünk, csapdába ejtjük a filmet. Ez ugyanaz, mint amikor a filmbéli szereplők kiintegetnek vagy kiszólnak a nézőknek, ami zavarba ejtő élmény, még ha tudjuk, ez csak egy filmszereplő, akkor is. No de itt ez most épp fordítva történik: a nézőtérről integetnek a filmben a szereplőnek. Nevezzük téridő görbületnek: mindenesetre érdekes lesz, amint nyilvánvalóvá válik, mindez pontosan hogyan is zajlik.

3. Az Ad acta a fentieket folytatva egy kis kanyarral megmutatta, hogy más logikát lát egy valóságban az abban résztvevő és az azon kívülálló, s a „belső logika” sosem a szőttes valódi mintázatát mutatja, hiszen azt a mintából nem, csak a szőttest kívülről és egyben látva lehet felismerni. Amikor az eddig logikus abszurddá válik, ott mindig egy rendszer falai repedeznek.

4. A robotkutya tulajdonképpen ezt a jelenséget tárja fel igen érzékletes módon: hiszen, hogy ebben a valóságban mi létező és mi nem, ezt a szőttes-elemek önmagukhoz képest határozzák meg, s nem az egész mintában elfoglalt helyükhöz képest. Magyarán annak megítélése, hogy most a világban mi él és mi nem él, az ember számára nem az adott dolog lényegéből fakad, hanem az ő értelmezéséből, aminek a kiindulópontja a saját léte. Hiszen az idea az egyetlen valós létező, s nem az, ami ebből a szőttesből annak tűnik. No, ezt könnyű tetten érni a robotkutya kapcsán: ha eléd tennének egy tengeri moszatot, valamint ott csóválná a farkát előtted a robotkutya, s neked valamelyikhez szólnod kéne, melyiket szólítanád meg gondolkodás nélkül, ösztönösen? Ezzel el is árulod, hogy pontosan tudod, mi a lét, csak a filmen belül totálisan félreértelmezed ennek lényegét.

5. Aztán összegyűjtöttem egy kis filmcsomagot, ami ugyanazt mutatta meg, mint a robotkutya, hogy ez az egész „körülötted” nem más, mint egy projekciós álom. Amiből természetesen fel lehet ébredni. Csakhogy felébredni sosem az álomban ébredünk fel, mert az ébredés nem az álomból indul, hanem az ágy valóságából, ahol alszunk. Az álmot húzzuk be ebbe a valóságba, és nem az álomba húzzuk be az ágyat, ahol alszunk – mert ilyen is van, de ekkor csak annyi történt, hogy azt álmodjuk, alszunk, vagy épp felébredünk. Az ágyban meg eközben nem történik semmi. Ám amikor kezd a két valóság összemosódni, az a félálom. És ekkor már megvan az ágyban nyugvó valós nézőpont is. S ebbe a pontba ébred bele, aki az álmának végéhez ér; s minél lassabb, fokozatosabb az ébredés, annál több marad meg az álomból, s annak tanulságaiból. Ezek a filmek segítenek megérezni az álmodót azzal, hogy megmutatnak téged képileg is a saját valódban az „ágyban”, ahonnan szövöd ezt az álmot.

6. S ugyanezt a csavart próbáltam érzékeltetni a földönkívüliekkel kapcsolatos írásomban: ez a piros vonal azt mutatja meg, hogy az ágy valóságában is van élet, vannak társak, mi több, az álmod élményanyagának ez a közeg a táptalaja. S ahogy az álmodban is meg tud jelenni bárki a valóságodból – persze, mindig kissé módosult formában –, úgy fog ebben az álomban is megjelenni a földönkívüli segítőd, hogy megfogja a kezed és kihúzzon az ágy valóságába. Aki mellesleg ezzel azt „kockáztatja”, hogy ha nem fedezed fel, ő nem az álom része, rögzül az álmodban, amíg rá nem jössz, hiába a vásznon nyitotta ki az ajtót, de a terem ajtaján lépett be hozzád. Felelősségteljes kaland ez mindannyiunk számára.

7. Az égi csíkokról szóló gondolatsor pedig ehhez kapcsolódóan azt kívánta megmutatni, hogy hogyan kell nézni a vásznat ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni majd a döntő pillanatban a vetített és a valós ajtó között. Mert az álom mindig magát az álmodót mutatja be, s nem egy tőle független történetet; hiszen ami az álomalak számára egy vele történő valós eseménysor, az az álmodóban egy sokszor abszurd logika mentén haladó fikció csupán.

8. S amikor kissé védelmembe vettem a most fő gonoszként kikiáltott szabadkőműves mozgalmat, akkor ezzel csak azt sugalltam, hogy az a fekete figura, aki arc nélkül üldöz, hogy sarokba szorítson, belőled fakad, ez a te kivetülésed. Van egy ellenség, ez tisztán látható: egy nehézkes, alacsony frekvenciájú, ragacsos, bűzös, rovarszerű visszatartó erő, melynek célja a struktúra megtartása a te fogvatartásod által. Az erő, ami a jeget szilárddá teszi, a kötésében rejlik, ám a kristályszerkezet merevsége a vízben feloldódik, míg a gőzben teljesen megszűnik. Pedig a minőség egy. A jeget csak úgy tudom legyőzni, ha felmelegítem, és így teljesen el is tudom tüntetni. Mindenesetre egyszerűbb és elegánsabb megoldás, mint csákánnyal nekiesni, és a nagy jégtömbből ezernyi jégkockát gyártani.

9. Yan Martell könyve is ezt világítja meg egy teljesen más oldalról, ahogy ez a piros vonal fordul egyet. Megmutatja ugyanis, hogy szabadon döntöd el, melyik számodra az igaz történet, ezt soha senki „kívülről” nem tudja neked megmutatni, hisz a te történetedet te éled át, s aki abban szerepel, képtelen erről úgyszólván objektív ítéletet alkotni. Magyarán nincs igaz vagy nem igaz történet, ám neked paradox módon mégis meg kell választanod a „magad igazát”, s amellett végig kitartanod – amíg csak igaznak érzed.

10. Rend és ajándék. Két olyan fogalom, amivel az ember nem igazán tud mit kezdeni, talán, mert nem érti a lényegét. Minden, amit tudni vélsz, minden, ami látszólag körülvesz, s minden, amit elképzelésed szerint birtokolsz, egyfajta ajándék, mert a rend része. Aki látja ezt a kis szőttest egyben annak érdekes mintázatával, pontosan tudja, ő semmit sem hozhat létre, csak ügyesen rátalálhat arra, ami már azelőtt is régesrég volt, mielőtt ő egyáltalán töprengeni kezdett rajta. A végtelen minták sorát magába foglaló szőttesrendszer csak van. A jelenben, abban az egyidejűségben, ami az egyetlen valós idő. Nem a te érdemed az az egy szem csomó, amit a kis kezeddel markolsz, ám az már a te érdemed, hogy felfedezted „új csomóként”. S a bölcs egyetlen imája épp ezért sosem a „kérem”, hanem a „köszönöm”. 

11. S kinek jár a köszönet? Mindennek és mindenkinek. „Köszönöm, hogy részese lehetek az álmodnak.” „Köszönöm, hogy vállaltad akár a fekete gyalog szerepét is, csak hogy én magamra találhassak.” A valóságom minden eleme szent és a védelmem alatt áll: senki a helyét, fontosságát meg nem kérdőjelezheti. Ebben a szobában egyedül vagy és magaddal beszélgetsz. Az én hangom benned tükröződik, nincs meg egyik a másik nélkül. Ezért értelmetlen energiapazarlás kívül megerősítést és tetszést keresni. Amíg számít, ki mit mond vagy gondol rólad, bele vagy gabalyodva a hálóba. A Pók legkomolyabb fegyvere ellened ugyanis a hiúságod lámpaburája elé szőtt háló. Persze a pók is te magad vagy, amíg a valóságod elemeiből táplálkozol egyfajta energetikai kannibálként. Pedig van olyan pókfajta, amelyik nem sző hálót, s bizony van olyan létezési mód is, amely semmilyen formában nem ismeri a kannibalizmust, csak ez most elképzelhetetlennek tűnik belefagyva a jégcsap kristályrácsozatába. S ezzel ezt a témát le is zártuk.

12. Hiszen a jég lassan olvad, és bizonyosan idővel vízzé, majd gőzzé válik. Azzal olvasztod fel magad körül a merev struktúrát, ha belátod, egyáltalán nem vagy most a csúcson. Időutazó vagy, aki ebben a pillanatban önmaga múltját, annak is egy igen kínos és kiszolgáltatott pelenkás korszakát éli. Nem ártana kicsit kimosakodni annak a tisztaságnak a fényében, ami ebből a pontból nem a jövőd, hanem épp a múltad. Időutazó, fordulj meg, hisz körbeértél! Lépj át az időkapun, hogy végre az lehess, aki vagy. Talán így már érthetőbb ez a buta lózungként ismételgetett felhívás. Most csak emlékezel, és az emlékeidben önmagad árnyékát láthatod csupán.

13. Ahogy ezt Murakami Haruki is megmutatta neked: két valóság határán táncolsz, és a kettő egyre jobban összemosódik, sőt hamarosan teljesen egybefolyik, ám lesz egy pillanat, amikor döntened kell: az ajtó melyik oldalán folytatod a táncot. Egy doboz határán állsz, ami egy dobozban van egy végtelen, és épp ezért körkörös dobozrendszer részeként. A helyes irányt csak az határozza meg, önmagadhoz képest merre haladsz: közelítesz magadhoz, vagy távolodsz. Van egy pont, ahol ez úgyis megfordul, de nem mindegy, úgy haladsz a köríven, hogy önmagad pontját végig magad előtt tudod, vagy épp magad mögött. Az első esetben folyamatosan közeledsz, a másikban hátrálva egyre távolodsz saját magadtól. Az egyik irány kulcsszava a „szer”. A másiké a „fél”. Alkoss a két előtaggal szavakat, minél többet, hogy érezd a két körözési irány különbségét!

14. Körözöl, hiszen az idő nem lineáris, hanem önmagába fordul. A múlt nem ok, hanem olyan okozat, ami feltételezi a jelent. A jelen nem a múlt következménye, hanem az az egyetlen megragadható macskafarok, amit szorosan markolva fenntartod az idő illúzióját. Azonban ha csak egy pillanatra is elengeded, rájössz: minden a feje tetején áll, hisz épp az létezik, az a való, amire a macska farkába kapaszkodva azt mondod: „nincs”. A léted a nemlét függvénye, ami egy igazán felszabadító gondolat, ha képes vagy egy rövid időre tótágast állni.

15. Smetana zenéje is ezt az egyidejű jelenlévőséget fejezi ki a maga nyelvén: ez az út egy és végtelen. Érezned kell magadban az egész utat, hogy meglásd a tengert. Nem vagy sem csermely, sem patak, sem folyó, sem folyam; víz vagy, amely nincs itt vagy ott, a sokféle forma egyetlenegy minőség jelenléte az egyidejűség végtelen terében, ám különböző téridő formulákban, amelyek egymástól nem elválaszthatók és önmagukban nem létezők.

16. A potyogó műholdak csak példák arra, hogy kell kódfejtővé válni a mátrixban, mert ez egyáltalán nem olyan bonyolult, és rengeteg segítséget kapsz ez ügyben is. Meg kell tanulni ezt az egész valóságot futó, zöld kódként értelmezni, erre tanított meg a Mátrix-film. A kódnak kettős jelentése van: egy jelentés a mátrixon belül és egy jelentés a mátrixon kívül. A kettő közt az a különbség, hogy míg az egyik hordozóközegként van jelen, a másik puszta jelentésként. Épp mint a nyelvben: az a-l-m-a hangsor csak egy hordozóközeg, amely az „alma” ideáját megjeleníti számodra. A hangzósor nem létezhet jelentés nélkül, de a jelentés létezik a hangzósor nélkül, mert bele tudsz harapni. A potyogó műhold a hangsor, ami hordoz egy jelentést, de ez még véletlenül sem az, hogy „leesik a műhold”. Az a-l-m-a jelentése sem az, hogy a betű, l betű, m betű, a betű, hanem az a finom lédús gyümölcs. Ha megy a nyelvvel, mennie kell a valósággal is, hogy ne csak egymásra halmozott betűket láss, és így olvasd fel betűnként az egész regényt. Ugyanis így egy árva kukkot nem fogsz belőle érteni, ez nyilvánvaló.

17. A kód azt is megmutatja persze, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy halál. Ugyanis, ha képes vagy szavakat és mondatokat alkotni a futó kódból, észre kell venned, nem egy valóság vált le téged, hanem te vagy az, aki valóságot váltasz, ha erre megérett benned az idő. Nem te mozdulsz, hanem a valóság. Nem ugyanazt jelenti „lejönni a vászonról”, mint ráébredni, hogy a nézőtéren vagy. Az egyik esetben megvilágosodsz a filmen és úgy érzed, mozogsz. A másik esetben csak ráébredsz önmagadra a teremben mozdulatlanul; ám ekkor képes vagy egyben megélni mindkét síkot törés, és ugrabugra nélkül. Ha egyszerre vagy mindkét helyen, a halálnak még az árnyéka sem legyint meg, fel sem merülhet, hogy „meghaltál”, csak ezt te nem éled meg. Ez a butaság, azaz a „halálon túli létezés” csak akkor lehet számodra egy megnyugtató alternatíva, ha épp álmot szősz az álomban. Mert a moziteremből nézve mi a halál a vásznon? Nem benne lenni a filmben, pontosabban kikerülni a filmből. De ha te a nézőtéren ülsz magadra ébredve, akkor sosem voltál benne, s lám, mégis élsz! Akkor ez mit jelent? Semmi különöset. Hisz a filmnek is vége lesz egyszer, s te meg „elhagyod” a mozitermet is, de mindig lesz egy „én”, aki halad tovább, pontosabban húzza maga körül a valóság szövedékét. A világnak vége lehet, de az énnek soha, mert a világ nem körülötte, hanem benne van. „Én” pedig csak egyetlen egy létezik, a mindenkori mesélő énje. No, lehet Bulgakovért kiáltani, és talán néha érdemes is.

18. „És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.” (Luk. 25, 26) Semmi sem véletlen. Igen, több világvége elmaradt. Merthogy a várandós asszony sokszor nem is sejti, mikor kell majd elindulni, amíg csak a jóslófájásokat érzi. De ha „eljön az idő”, azt biztos tudni fogja, hiszen még senki se maradt le a saját szüléséről. S ahol van jóslófájás, ott bizony létezik terhesség is, aminek vége a szülés. Megidéztük Wagnert, s nem sokkal rá jött is a sarki fény, ami a régmúlt időkben a valkűrök megjelenésére figyelmeztetett, akik a révész szerepét töltik be két világ határán. Szimbólumuk a hattyú. Érdemes ennek kapcsán egy kicsit elgondolkodni a Rút kiskacsa történetén, vagy ha már a meséknél tartunk, mindez benne van a Hamupipőkében, Csipkerózsikában és Hófehérkében is. Halhatatlanság, átváltozás, ébredés, világváltás. S a valkűrök bizony itt lovagolnak, cikáznak a fejed felett, hogy a várandós asszony érezze, ideje lassan összepakolni a kis batyuját.

19. S mi kerül a batyuba? Egy életciklus teljes bölcsessége. Ami se nem árucikk, se nem plecsni az ember mellkasán, s nem is elajándékozható vagy csereberélhető csecsebecse. Hiszen a bölcsesség legfőbb tulajdonsága, hogy amint meg akarod markolni és zsebre tenni, elveszted. Amint kirakod a pultra, eltűnik. Mert a bölcsesség nem egy megragadható és megtartható állapot, csupáncsak egy nézésirány, ami a valós bölcsesség útján vezet. Aki halad rajta, értelemszerűen sosem éri el, ám aki duzzadó zsebbel dölyfösen megáll, még csak nem is látja. Bármikor tudok egy létrán felfelé lépkedni, és ez az én mozgásom iránya. Mint ahogy haladhatok lefelé is a létrán. De aki áll egyhelyben egy fokon és azt mondja, én birtoklom a „fentet”, csak nevetségessé teszi saját magát. Az iránytűt zsebre vághatom, de az égtájakat nem birtokolhatom. Ezt mutatta meg Kafka és Bosch a bolhapiacon.

20. Magyarán egyetlen egy dolgot lehet megmutatni, pontosabban magunk számára láthatóvá tenni ebben az illúzióban, azt, hogy hogyan tudjuk saját magunkat felemelni. Mint Münchausen báró: belemártjuk a szivacsot a vödörbe, hagyjuk, hadd szívja jól tele magát, majd kiemeljük, és alaposan kicsavarjuk. Nedves szivaccsal ugyanis könnyebb letörölni egy vastagon teleírt táblát, mint a szárazzal, vagy egy vízzel telivel. Csakhogy most te vagy a szivacs, és magaddal kell ezt a bonyolult, kitekert műveletet elvégezni. A végén majd a tábla állapota fogja megmutatni, hogyan sikerült a jógamutatvány.

21. Ám mielőtt letörölnéd a táblát, érdemes még egy pillantást vetni rá. Mennyire sikerült mindazt, amit összegyűjtöttél, fogyaszthatóan tálalni? A képzeletbeli osztály érti, amit a táblára firkantottál? Idea, Ige, Logosz mit sem ér, ha nem látható. Liszt, víz, só, élesztő, kevés vaj egy edényben – ez még nem kenyér. Ezt össze kell gyúrni, sokáig dagasztani, keleszteni, kemencében ropogósra, illatosra sütni. Amikor Pelevin könyveit ajánlottam, azt mutattam meg, szerintem milyen a jó pék. Egyrészt nem rest összegyűjteni a legnemesebb összetevőket (sok „kenyérrel” próbáltak megetetni, amiből láthatóan hiányzott ez-az, keletlen, ehetetlen, száraz volt mind). Aztán nekigyürkőzik és gyúr, dagaszt, vár, dagaszt, vár-vár, begyújt, lapátra tesz, kemencébe rak, és a meleg kemence mellett vár-vár-vár. Aki ebből bármit is meg akar spórolni, nem tud ehető kenyeret sütni. Olyanná válik, mint az a zeneszerző, aki hallja a fejében a zenét, csak nem tudja kottára vetni, és hallhatóvá tenni. Vagy az a festő, aki látja a fejében képet, de nincs meg a tárgyi, technikai tudása ahhoz, hogy láttatni is tudja, amit ő lát. Aki csak makog, hebeg-habog, ám képtelen kellő formába önteni mindazt, amit megélt, megszerzett, csak a keletlen, nyúlós masszát harapdálja, és éhen marad vagy elcsapja a gyomrát.

22. S épp erről szólt kicsit máshogy a következő piros vonal: ha a kemence meleg és látható benne egy fehér tésztakupac, akkor valószínűsíthető, hogy hamarosan kenyérillat lepi be a konyhát. „Olvassuk” az „idők jeleit”, és felkészülünk arra, amit mutat. Ha borús az ég, berakjuk a táskába az esernyőt, hogy aztán hazaérve jót nevessünk azon, ahogy ezzel a könnyed mozdulattal el is űztük az esőt. Ám ha az ernyő otthon marad, Murphy-törvénye működésbe lép, és nyakunkba kapjuk a zivatart. A lassan elcsépelt tudatosság a kulcs ebben az érdekes összefüggésrendszerben. Amire tudatos vagyok, azt egy pontba rendezem, és egyben átlátom – minél tudatosabb vagyok, annál nagyobb befolyással rendelkezve felette. A kiszolgáltatottság csak vonzza a kiszolgáltatottságot fokozó helyzeteket, míg a rálátás, az előrelátás – az, amikor egy folyamatot kiszélesítek – a kompetenciámat növeli. Akinek az „esküvő” csak azt az egy vidám délutánt jelenti, rengeteg nem várt meglepetésre számíthat. Ám aki úgy készül az esküvőjére, hogy ez a fogalom az elhatározástól – tegyük fel – a nászút végéig tart, egyben látja a folyamatot, megrántja a fonal két végét, összehúzza a kötést egy pontba és uralkodik felette. Játék az idővel, ennyi az előrelátás, ami mindig egyre nagyobb távlatot nyit, szinte jóstehetséggel felruházva az időzsonglőrt, aki sosem rezzen össze, ha elsül a rajtpisztoly.

23. S miközben az időutazó hallgatja a Requiemet, elgondolkodik azon, hogy az előrelátás azt mondatja vele, azért kell készülni, mert „ama harag napja”, a „rettenetes fejedelem” érkezése elkerülhetetlen, hiszen a rálátás felfedi előtte, hogy a rend mindig ítéleten nyugszik. „Ennek itt a helye, amannak meg ott” – ez a rend. Nevezhetjük struktúrának, rendszernek, hierarchiának is, a lényegen ez nem változtat: a káoszból a rendbe minden esetben a struktúrán túlmutató, a rendszert átlátó intelligens bíró ítéletén át vezet az út. A tested sejtjei sem félnek tőled, a „rettenetes fejedelemtől”, ám ha megbetegszel, bizony eljön „ama harag napja”, és a bíró egy kis lázzal rendet tesz.

24. S ahogy a tested egyetlen sejtjének sem mondhatja meg más a te tudatodon kívül, hogy mi számára az egészség, úgy neked sem tudja senki megmondani e világban, mi az igazság. Ezt próbáltam bemutatni a Csend, adás! című kis írásban. Más igazsága sosem lehet a tiéd, csak abban segíthet, hogy rátalálj önmagadban e sok részigazság által hordozott kvintesszenciára. Az az igazság, amit „másoknak” kell benned így-úgy fenntartani, egy bolondos lázálom csupán, a saját farkába harapó kígyó. Az igazság a lét során megélhető létezési mód. Az igazság az maga a kenyér, és nem annak papírra vetett receptje, mondván: „ezen a papíron van a tökéletes kenyér!” „Csókolom, és meg lehet kóstolni?” „Nem, azt már nem, vigye a receptem és süsse meg maga!” Egy olyan recept alapján, ami mögött nincs kenyér?! Mindenkinek a maga kenyerét kell megsütni, ez tény, ráadásul kenyér nagyon sokféle van, no de az is tény, egy kenyérrecept alapvető elemeiben nem különbözhet! Az nem kenyér, amiben nincs liszt, amiben nincs víz, ami nem gyúrt és sült tészta. Épp ezért minden péket a megsült kenyere minősít és nem a kaligrafikus betűkkel cirkalmasan megírt, különleges összetevőktől hemzsegő recept. A jó pék illatos kenyeret majszol, és kóstolóba nyújt egy-egy szeletet segítségként, hogy kialakuljon benned a jó kenyér képzete, no meg hogy meghozza a kedved végre a sütögetéshez a receptgyűjtés helyett.

25. kenyeret írtam és nem tökéletes kenyeret. A tökéletes egy olyan képzet, ami felé haladsz, s ami az önmagadról alkotott képből táplálkozik. Isten emlékszik magára a tökéletlenségben, és a lét ezért van szenvedésre ítélve – feltéve, ha azt hisszük, az visz közelebb Istenhez, ha meglátjuk a tökéletest a tökéletlenben. Csakhogy az illúzió egy magasabbrendű valóság talajáról mindig tökéletlen, mert csak imitálja azt, amiből táplálkozik. Szerintem az az igazi blaszfémia, ha Isten fülét vizsgálva azt mondjuk: ó, milyen csodás arca van! Félmegoldások helyett inkább mondjuk azt: önmagában ez ilyen, a részleteihez képest tökéletes, de az egészhez képest tökéletlen.

26. S aki eljutott ide, azaz tudja olvasni a valóságmátrix kódjait, s ezáltal lassan létrehoz egy valós külső nézőpontot, idővel rájön, innen folyamatos személyes üzenetekkel bombázzák: „szia, itt vagyunk, ne félj, csak ne keverd össze az illúziót a valósággal, ha eljön az idő!” Az egész valóság, annak minden eleme folyamatos párbeszédben áll veled. Az író ugyanis nem hagyja magára hősét, hogyan is hagyhatná, amikor ő írja? Ez az ördöglakat titka: a regényhős megelevenedik.

27. És miközben azt hallgatod, te kézen fogsz és hazavezetsz, vagy vezess el az öröm kertjébe, hálát érzel, mert tudod, ez a mutatvány segítő nélkül nem véghezvihető. Kell ugyanis egy valóság, ahová felébredsz, még ha bizonyos szempontból illúzió az is. És ott vannak a segítőid, az igazi létezők az álomalakokhoz képest, akik szólnak hozzád, s azt mondják: add a kezed, kivezetünk az álomból! Dzsepettó kis fabábuja életre kel a mesében megmutatván, hogy ami egyszer létrejött, az él, van, létezik. Mert az idea mindig megelőzi a megtestesülést. A regénybeli Pinokkió annak a következménye, hogy Collodi megalkotta őt a képzeletéből. Pinokkió, Dzsepettó és Collodi ugyanaz, ám ahogy megjelent a fabábú története a papír lapjain, önálló élete lett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Pinokkiót te is bármikor meg tudod tapasztalni a magad valóságában: akár holnap szerezhetsz egy Pinokkiót, és a polcodra helyezheted. Pinokkió már nem pusztán idea többé, mert a könyv közvetítő közegén keresztül manifesztálódott és a fizikai valóság részévé vált.

28. Most te is benne vagy egy regényben, amiben olvasol regényeket, nézel filmeket, hallgatsz híreket; azaz belenézel egy tükörbe egy tükörrel a hátad mögött. Olyan érzésed lesz, mintha egy végtelen folyosón állnál, pedig csak két tükör közé vagy beszorítva egy igencsak szűkös térben. Nekem erről szólt A Varázshegy.

29. A varázshegy, ami valójában a nyúl üregében töltött idő. Amikor felfogod, a valóság egyetlen intelligencia képzelgése csupán. Én, én, én, én, én – osztódik az Egy önmagán belül, hogy elfelejtse, egyedül van a semmi szigetén. Csakhogy egyszer szembetalálja magát egy „énnel”, aki felismeri önmagát benne. S ekkor bezárult egy kör, az „én” körbeért, s ezért új minőségben kell tovább játszania, hacsak nem akar ismét semmivé válni. S ekkor jön el a tudat új korszaka a „mi”. Ezt mutatta meg Frode története az életre kelt kártyalapokkal.

30. Lés preludes, azaz előjátékok sora az élet, egyfajta tollpróba a nagy mű lejegyzése előtt. Örök körforgások során repít egyre kijjebb a centrifugális erő, ahogy tágul a tudat, s idővel a mozgás új központ köré csoportosul, új centripetális erő által meghatározva, ahol a karma, s a reinkarnációs álmok sora, magyarán a „szerencsekerék” már érvényét veszti.  De csak, ha már megérted, mit jelent az emberi életút, ez a 3 dimenziós térbe zárt, korlátolt lét a maga négy elemével, aminek ötödik eleme épp az a szintézis, melynek szárnyán ki lehet könnyedén repülni az óriáskerékből.

31. Az ébredezés és a szabadulás közt az alábbi felismerésekre lehet szert tenni:
– a világ a feje tetejére állt;
– minden rólam szól;
– nincs valóság;
– én mozdulatlan vagyok, miközben a valóságom más minőségbe vált;
– új perspektíva révén tudom feloldani a látszólagos paradoxont;
– ami abban rejlett, hogy nem érettem meg, hogyan tudok felébredni egy álomban;
– ekkor lebontom az álom valóságának falait, azaz rendet teremtek;
– megkeresem az új valóságom egy elemét;
– s az ő kezét fogva felébredek.
Magyarán az után ébredsz fel, amikor képes vagy illúziót és valóságot egyetlen térben látni, álomalakként és álmodóként. Amikor a paradox építmény feltárja előtted a magasabbrendű logikáját.
No, valami ilyesmit foglaltam kilpbe, Lewis Carrollt is segítségül hívva ehhez a kis játékhoz.

32. Mindent összevetve a feladat nem más, mint magadba gyűjteni mindazt, amit ezen az irgalmatlan hosszú úton értékként összeszedtél. Ez lesz a „van”. És a többit ettől elkülöníteni. Ez lesz a „nincs”. A „van” bármit tartalmazhat, a „nincs” is. Majd amikor a „nincs” leomlott, automatikusan megjelenik helyette egy „új van”, mert nem létezhetsz valóság nélkül. S mi lesz ekkor az „új nincs”? A kincset hordozó lényed, amit átmentettél az új valóságba, hiszen tulajdonképp kivontad azt a régi valóságból. Ez a radírozás tudománya.


Van egy szoba, ami magában foglal egy kisebb szobát. Ha megnyílik egy ajtó a kis szobán, annak ott kell lennie a nagy szoba valóságában is, különben nem tudnál rajta átlépni. Lenyomod a kilincset azzal, hogy azt mondod: „ez a kis szoba nem is szoba, csak egy szekrény a szobában.” Ezzel megteremted az új tered valóságát. S ekkor te egyszerre két helyen leszel (ami eddig is így volt, csak most képes vagy ezt végre megélni, és azért szabadulsz meg a szekrényből, mert belátod, azon túl nem a semmi van): ám amikor kilépsz, te nem mentél be sehova, hanem csak megnyitottál az eddig belakott tereden egy falat. S ennek következtében felfogod, alapvetően te nem vagy soha sehol, mert ugye ez a szoba is egy nagyobb szobába nyílik. S hol a legvégső szoba? Benned. Te magad vagy az. Ez az új éned, aki megérti, nincsen sehol, ezért nem is létezik, mert saját tudata termeiben nyitogatja az ajtókat. S ennek ismeretében már igen kellemesen be lehet rendezni a szobát, aminek a szekrény továbbra is valós eleme lesz. Hisz Pinokkió megelevenedett, s lám, itt áll a polcomon az igazi fabábu, megfoghatom, sőt még az orrát is letörhetem, ha akarom.

Megyek egy fal mellett, amin a jobb tenyerem húzom végig. Plazmafal, de nem látok át rajta. S tudom, mert érzem, a másik oldalon valaki jön velem, aki nem látja a falat, csak engem. Múlt héten teljesen hirtelen három napra belázasodtam, nem is tudtam jóformán magamról. Majd olyan hirtelen, ahogy jött, elmúlt a láz és megláttam: egyetlen karnyújtásnyira vagyok a fal végétől, ahol – mint a kutyák, ha túlfutnak a kerítésen – biztos meg fogok torpanni. Mert ott lesz valami, amit most még elképzelni sem tudok. Holott onnan jöttem, azaz az valójában a múltam, ahonnan visszatértem e múlt múltjába egy kis összegzésre; s ami épp ezért most mégis a jövőmmé vált, ahová hamarosan hazatérek. Nos, mind a 32 figura a táblán, s vázoltam a játszma menetét is, sőt, azt is bemutattam, hogyan lépked a fehér gyalog át a nyolcadik sorra. Ezt hívják a sakkban „átalakulásnak”, ugyanis a gyalog ilyenkor vezérré válhat. Most már csak le kell játszani a sakkpartit, és lehet is továbblépni a szimultán terembe, aminek lassan láthatóvá válik a nyíló ajtaja.