2011. november 1., kedd

Radír



Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

(Ady Endre)

A mai napig nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy pontosan mi indítja be a szülést, ugyanis nincs egyetlen olyan konkrét „rajtjel”, amire az anya és magzat egyszerre reagálna: a születés megindulása egy nagyon összetett folyamat eredménye, mely során a magzat és az őt hordozó édesanya egyfajta misztikus párbeszédet folytat a szervezetükben termelődő hormonok segítségével. Később bevonják ebbe az intim titkos nyelvezetbe a környezetük jeleit is, és így a vajúdás megindulása egy olyan komplex folyamattá válik, ami óvatosan, apránként veszi kezdetét, mintha anya és gyermeke együtt figyelnék titkon a jeleket, vajon alkalmas-e az idő a nagy pillanatra – melynek menetét, tempóját, intenzitását a felszín alatt így irányítják közösen annak betetőződéséig.

„A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.”

(József Attila)

Az, aki életben akarja mindenáron tartani az embriót, lényegében megöli ezzel az újszülöttet, hisz a magzat „halála” a születés. A vajúdás kezdetekor két minőség kezdi el lassú haláltusáját: a várandós nőből és a magzatból új minőség: anya és újszülött lesz. Ráadásul mindez egymás ellenében történik: a vajúdó asszony minél előbb szabadulni szeretne a leendő újszülöttől, miközben a magzat számára jelen pillanatban az anya teste az az akadály, amin keresztül kell verekednie magát. A nő szabályszerűen kilöki magából gyermekét, s ez mindkettejük számára komoly szenvedéssel jár.  

„Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”

(Babits Mihály)

No, valami ilyesmit érzek mostanság én is.
Lök ki ez a valóság magából, beszorít, olyan szűkös számomra a tér, hogy az tényleg már szinte fizikailag fáj. Miközben egyre inkább azon veszem észre magam, távolodom én is ettől az egésztől forogva kifelé, ráadásul elég erőteljes kínok közepette. Fáj már embernek lenni az emberek között, olyannyira, hogy néha üvölteni szeretnék: soha többé itt és így nem akarok létezni! Egyre tisztábban látom ennek az egész létformának a nevetséges abszurditásait, a butaságát s korlátoltságát, és legfőképp az érzelmi sekélységét. Mint amikor a magzat a szülőcsatornában gyötrődve felfogja, ez így nem mehet tovább, s bár még fogalma sincs, milyen az a „másik” létezési forma, mégis arrafelé tart annak a csodás együttműködésnek köszönhetően, ami azonban ebben a pillanatban oly kegyetlennek tűnik számára. S a bezártság, az időleges kis oxigénhiányok, az eddig perspektivikusnak tűnő tér megszűnése, a folyamatosan telő időtlen idő hirtelen fellépő intenzitása, és a kitaszítottság-érzés lényegében mind az anya ellen fordítja őt – persze most szimbolikusan értelmezve az egész folyamatot. Miközben van egy olyan erő, amely azt sugallja: az a cél, maradjon minden a régiben. Ez ellen küzd anya és gyermek egyaránt. Milyen furcsa, nem? Akkor hát honnan ered mégis ez a visszatartó erő, ha nem belőlük? Érdemes ezen alaposan elgondolkodni, és azonnal értelmét vesztik az illúzióból kikövetkeztetett, s annak paradox logikájából fakadó elméletek ez ügyben. Van egy határozott erő, amely azt mondja: meg kell menteni az emberiséget ebben a formájában, ezt a hétmilliárdra duzzadt sejtkupacot; ám ott az új erő is, ami valami mást mond; talán azt, hogy ez a fajta összlétezési-mód egy olyan magzat, amely épp azért van halálra ítélve, mert túlnőtt a keretein, és végre igazán élni akar. Csakhogy az én logikám folytatásaként akkor ez már nem lesz „ember”, nem maradhat embrió, hanem valami más fog megszületni belőle. Hogy micsoda, ezt elmondani úgysem lehet a magzatnak, ezt majd megéli, hacsak valamiért nem ragad benn az anyaméhben.

„Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: ’ébredj a valóra.’ ”

(Kosztolányi Dezső)

Magyarán a helyzet a következő: ez a világ bizonyos emberek számára nem élhető. Pont. Ezt nem szabad sem szépíteni, sem agyonmagyarázni, sem ezeknek az embereknek az érzései felett ítélkezni, hisz ennek számos oka lehet; ám tény, hogy ez egy jelenvaló érzés az emberiség adott részében. Ráadásul a Föld mint hordozóközeg is egyre nehezebben viseli magzatát, ezt az elnehezült, hatalmasra nőtt csecsemőt. Meg fogja szülni, aki ezt nem érzi, az tényleg alszik. Ráadásul a folyamatban biztosan odavész a köldökzsinór, a méhlepény, a gyermeket körülölelő magzatvíz és a magzatburok, s eltűnik a kismama nagy hasa is. Az újszülött megérkezését követően ezek a részek már nem lesznek e rendszer élő részei, hiszen az anya és gyermek újraértelmezett kapcsolatát tekintve értelmetlenné válnak. Ha képesek vagyunk ezt a szép szimbólumot lefordítani a valóságra, rögtön látszik is, mi van ezzel a születéssel a világunkból eleve halálra ítélve. S persze jobb esetben először a baba feje indul el a szülőcsatornában, miközben a nagylábujja talán nem is fogja fel, most épp születünk, csak azt: ajaj, reng a föld! De a fej már a szülőcsatornában forog, összenyomorítva, eltorzulva és beszorítva. S hamarosan kibukkan, épp a jelenlévő „nem bírom tovább”-érzés a biztosíték erre. No de a fentiek fényében mindez mit is jelent a magzat számára? Érdemes erről egy magasabb nézőpontból elgondolkodni, és most már tényleg a polcon hagyni a szentimentális, csak a szülés folyamatát nehezítő, az emberiség nagyságát hirdető és annak jelenlegi állapotát fenntartandó korlátolt nézeteket. A magzat addig magzat, amíg a köldökzsinóron keresztül az anya testéből táplálkozik. Az első levegővétel, ami szintén a fejen keresztül történik, a magzat halála. „Nem akarok magzat lenni” – ezt fejezi ki öntudatlanul a baba, miközben halad a szülőcsatornában. Ez egy megvetendő gondolat részéről? Ugyan. „Soha többé nem akarok ember lenni” – nos, miben különbözik? De ha kimondom, sokan még mindig felszisszennek. No de vajon a Föld, az embert hordozó valóságmátrix mit gondol szülés közben az emberről? Talán ez a gondolat segít megérteni, hogy a „nem akarok soha többé ember lenni” egy csodás új élet kezdete, s nem valami meglévő csoda eltiprása.

„Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”

(Vörösmarty Mihály)

Summa summarum, én ebből a világból szabadulni fogok, és már talán azt is sejtem, hogyan. Úgy nem tudok, ha a valóságomban létezve kívül helyezem magam azon, mert ez így csak önáltatás lenne, hisz ezzel épphogy egy réteggel beljebb süllyednék az illúzióba, amitől elakadna a váll a szülőcsatornában, az pedig nem szerencsés. Benne maradva azonban szintén nem tudok kiszabadulni, mert a paradoxon az, hogy csak akkor tudok kilépni belőle, ha már egyáltalán nem vagyok benne. De én már tudni vélem, ezt hogyan lehet feloldani: a bűvös segítség ebben a fájdalmas folyamatban a radír. Próbáltam már és működik, ráadásul extrém esetekben is, feltéve, ha az újszülöttet támogatja, ugyanis a magzatlét megtartása érdekében értelemszerűen nem alkalmazható, akárcsak egy szülészeti fogó. A módszer lényege, hogy a valóság nonszensz, szorongató, visszahúzó elemeitől csak úgy lehet megszabadulni, ha annak fojtogató ölelésében az ember egész egyszerűen nem tekinti valóságosnak az adott elemet, elemeket. Hogy ez pontosan hogyan működik, annak szemléltetésére elmesélem az egyik konkrét megtapasztalt esetemet, mert így sokkal érthetőbb. Egyik munkám során irgalmatlanul pimasz és engem ellehetetlenítő kollégákkal hozott össze a sors. Pár nagyon erőteljes csörte után rájöttem: a további harcoknak, bármilyen kemény ellenfél is vagyok, semmi értelme, mert a helyzet csak egyre jobban elmérgesedett, s megoldás nemhogy nem született, hanem csak még rosszabb lett minden. És ekkor valahogy teljesen ösztönösen nyúltam a radír után. Azt mondtam magamban: na jó, ők ketten nincsenek. És kész. Ezen a gondolaton túl nem is mentem, csak elővettem a radírt, és ahogy azt egy átlagos radír esetében is kell, használtam. A radír csak eltűntet: nem minősít, és nem is akar semmit megváltoztatni, főleg nem valami ellenében ugyanazzal az erővel fellépni. Csupán annyit „mond” teljes közönnyel: ez a pár szó többé ezen a papíron márpedig nem látható. (Vigyázni kell, mert sokan összetévesztik a radírt a satírozással, átjavítással, netán az ollóval.) Tehát fogtam a radírt és letisztáztam az agyonfirkált lapomat. Persze ezután ugyanúgy vegzáltak, hívogattak, egzecíroztattak a kollégák, csakhogy én minden velük kapcsolatos dolgot egy másik valóságsíkra helyeztem, egy amolyan „piszkozat lapra”, ami csak arra való, hogy a radírtörmeléket átsöpörjem rá, néha a tollam bejárassam rajta, kipróbáljak rajta egy-egy szót stb. – ilyen lapja mindenkinek van ugyanis. Azaz felvettem a telefonjaikat, de ahogy leraktam, a dolog belőlem eltűnt, egy másodpercet sem engedtem meg magamnak, hogy rájuk vagy a velük folytatott beszélgetésre gondoljak. Végeztem kedvesen és tisztességgel a dolgom, ám őket afféle értelmezhetetlen árnyalakoknak tekintettem, akiken – természetesen anélkül, hogy ezzel nekik ártottam volna – simán át tudtam innentől kezdve bármikor sétálni. Nem vettem őket látványosan semmibe, nem lázadtam a létük ellen, ez ugyanis nem radírozás, hanem maszatolás: nem, én magamban nem éreztem őket már valóságnak. És ezt kitartóan fenntartottam, aminek köszönhetően pár nap múlva már nem is kellett erre különösebben odafigyelnem, s két hét múlva teljesen el is múlt a gombóc a gyomromból, ha dolgom akadt velük. Majd kb. egy hónap múlva, teljesen váratlanul, mindkettőt áthelyezték – ráadásul nekik igen kedvező módon –, és helyettük igazán együttműködő, kedves társakra cserélték. Ez csak egy eset a sokból: teljes bizonyossággal állítom, a radír-technika csodákra képes. Hiszen minden tudatos pillanatunkban újra és újra alkotjuk a magunk valóságát, ami csak olyan, mintha egy folyamat lenne, de nem az. Ezért is működik a radír-technika.

„Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?"

(Szabó Lőrinc)

S hogy érezd is mindazt, amit a magam tapasztalatairól írok, csak kísérletként gondolj bele egy tíz évvel ezelőtt történt eseménybe! S ha ez megvan, most érezd magad mögött a múltad történéseit ettől a kiválasztott ponttól a mostaniig! Azóta tíz év telt el. Iszonyú sok idő. 3650 nap, 87 600 óra, 5 256 000 perccel. Ezt te azóta mind átélted? Biztosan ott van ebben az időalagútban 3650 nap, 87 600 óra, s annak minden egyes kis eseménye? Tömött, vagy épphogy lyukacsos ez az időtömb „mögötted”? Ha azt érzed: tényleg, mintha nem igazán érezném ennek a 87 600 órának a valós tömörségét magam mögött; nos, akkor használd bátran a radírt, mert ez esetben képes vagy bármit kiradírozni anélkül a lapról, hogy csak még jobban elmaszatolnád kiradírozás helyett, netán eltépnéd a papírt. Hiszen egyik sem a radír hibája, csak a helytelen használaté.

Nos, mindezt végiggondolva tegnap este úgy döntöttem, hosszú idő után most ismét előveszem a radírt. Csakhogy most nem két szót fogok kiradírozni, nem is egy mondatot, hanem ennél sokkal nagyobb fába vágom a fejszém; s talán a radírral és a használatának köszönhető csavarral végre valahára ki fogok fordulni az engem szorongató létformából. Legalábbis megpróbálom, ugyanis valamit tennem kell magamért, értelmetlenség lenne bárkire vagy bármire várnom ez ügyben. Élni akarok végre szabadon, egy ennél igazabb világban. Mert ott érzem magamban ennek a világnak a valóságát egy töredék emlékképként, s ez a kép, ami miatt ennyire szenvedek ebben a játékban. Addig úgysem nyugszom, míg ezt végleg magam mögött nem hagyom – persze a sok-sok itt nyert tapasztalatot a legféltetebb kincsemként őrizve. S ennek továbbra sincs semmi köze a halálhoz; sőt, ha ügyes vagyok, hamarosan levegőhöz jutok, és a saját tüdőmből szabadon kibömbölhetem magam „ott kint”.  Valószínűleg nagyon sokáig csak káromkodni fogok – mint egy elhúzódó beugratás után a megkönnyebbült alany. „Csesszétek meg, ez tényleg nagyon durva volt!”

„Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.”

(Heltai Jenő)

Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Mi lesz a kiradírozott valóságdarabkákkal? És mi van, ha valaki épp engem akar kiradírozni? Van egy pont, ahonnan azért ez nem ennyire egyértelmű, de továbbra is kitartok az álláspontom mellett: ami nem valóságos, az nem tud eltűnni, s ami egyszer életre kelt, az sem. Attól, hogy egy lapról kiradírozom azt a szót, hogy alma, maga az „alma” mint minőség nem tűnik el, nem tűnhet el. Hisz a dolog úgy áll, hogy én csak azért tudtam a lapra írni ezt a szót, mert az, amit kifejez, több mint a szó. S attól, hogy én már nem látom leírva az alma szót, hanem helyette mást vetek papírra, az az „almát” önmagában nem érinti. S engem sem, hisz az a tudás, hogy van olyan, hogy „alma” már örökké a részemmé vált. Ezért nem félek a radírtól, sem a ceruzától, hisz pontosan tudom, engem senki nem tud sem leradírozni a papíromról, sem a maga képére megrajzolni, hacsak én magam nem adom kezébe a saját ceruzámat. S ennek a tudásnak fényében használom tiszta szívvel a radírt, mert beláttam, a magzatot az újszülöttől az az aprócskának tűnő különbség választja el, hogy elszakadt a köteléktől, ön-álló lett: és innentől elkezdi a saját makro- és mikrokozmoszát megteremteni, benépesíteni és megélni. Persze egy végtelen kontinuum részeként, minek során sosincs egyedül, csak más minőségben kapcsolódik, egyre szabadabb módon. S az egyén szabadsága másokat is szabadabbá tesz – ilyen egyszerű ez.

„Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.”

(Keresztury Dezső)