2012. január 10., kedd

Könyvajánló - Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre



Szeretném magával megosztani egynémely következtetésemet. Emberek helyett holmi nyomorult fantomok vesznek körül. Úgy gyötörnek, ahogy csak a rossz álmok, zagyva látomások, lázálmok szemete, lidérc-lom gyötörheti az embert. Mindaz, ami életszámba megy. Elméletileg szeretnék felébredni. Csakhogy külső segítség nélkül nem tudok, de rettentően rettegek ettől a segítségtől, meg aztán a lelkem is lusta lett, megszokta szűk lepleit.”

Épp akkor olvastam ezt a könyvet, amikor az Átlépés című írásomban feltárt folyamat kellős közepén voltam. Ott tartottam épp, hogy tudtam, ez az egész élet, beleértve ezt a nyomorultnak megélt emberi formámat is, így már nem maradhat – hisz a külső, belső nyomás csak nő-nő, de sehol egy kézzelfogható, valós kijárat. S ebben a gyötrő állapotban lassan beláttam, én magam egyedül ebből ki nem tépem saját kezűleg magam, főleg ez alatt az egyre növekvő nyomás alatt roskadozva. Éreztem, hogy bezár, egyre jobban bezár a félelem, ami a komfortzónám elvesztésére irányul – ami persze ekkor már csak látszólagos volt, hisz ez mindennek nevezhető állapot, csak nem komfortosnak. Hóhérként, engem ítélő gonosz bíróként tekintettem a potenciális segítőkre, féltem a véres késeiktől és a fájdalomtól, amit okozni fognak; féltem, elveszik a még megmaradt pici (látszat)szabadságomat is. S közben nem is értettem, hogyan kerültem e cella szűkös falai közé hirtelen: egyáltalán, miért is kell most nekem bármiféle rémségre várnom – amit most már nyilvánvalóan csak elodázva tologatok magam előtt –, amikor nem sokkal ezelőtt még azt hittem, büszkén s elszántan gyalogolok az általam kinézett kijárat felé? Csakhogy észre kellett vennem, ez az öntudatosnak tűnő séta épp e cellába vezetett. Hát ez csúcs – gondoltam cinikusan –, valamit mégiscsak elrontottam ezek szerint. S félve néztem körül, hogy vajon létezik-e egyáltalán igazi, most már nem csak a képzeletemben létező szabadulás innen? Vagy csak délibáb volt mindaz, amit erről láttam, hallottam, tapasztaltam, s csak árnyék az a láthatatlan kéz is, amit végig szorítottam, s melynek gazdájával oly valóságos, közvetlen, kézzelfogható és már-már fizikailag is körülhatárolható kapcsolatban állok?

Nos, ez a könyv megadta a választ, mégpedig úgy, hogy azt is megmutatta, a dolgok hogyan fognak alakulni. Csak azt kellett végre felfognom ennek megértéséhez, hogy a hős lelépése a filmvászonról magában a film valóságában is megjelenik, hiába azon túlra mutat!  Magyarán, ez nem úgy néz ki, hogy hopp, ma még itt vagyok a filmben, aztán, hopp, holnap már nem vagyok láthatóan benne; hanem úgy, hogy miközben a filmen az látszik, hogy én lassan a távolból elindulok a filmvásznon a nézőtér felé (persze végig a film logikájának megfelelő módon), majd elérve annak képzeletbeli határához kinyitok azon egy nagy piros ajtót, ami eddig ott állt csukva a kép közepén, s lépek egyet, aközben jelenik meg a lábfejem a vászon előtti színpadon, ami a filmen még egyáltalán nem lesz egy feltűnő „hiány” belőlem. Csakhogy ekkor már ténylegesen egyszerre két helyen vagyok, ám még nagy részben a vásznon. S ahogy végtelenül lassan, ilyen aprócska kis darabokban tolom át magam a nézőtér felé, úgy lesz egyre nagyobb részem kint, mígnem teljesen ki nem jutok, de még akkor is az árnyékomnak egy darabig ott kell maradnia a vásznon, hogy az átmenet végig szép folyamatos legyen. S ha így teszek, mindez nem egy bakugrás lesz számomra, amely során nagyon könnyen el lehet ám veszni a két sík között, hanem egy, az átmenetet is megélhetővé, láthatóvá tévő könnyed átlépés. S ahogy egyre nagyobb részem lesz kint, azt hiszem, akkor a film valóságához képest majd ott a színpadon, magam mögött a vásznon kinyílt piros ajtóval, hirtelen én nagyon kicsinek fogok tűnni a filmbéli szereplőkhöz képest. Csakhogy akkor már a viszonyítási alapom nem az lesz, mi milyen magas vertikálisan és horizontálisan a síkban, hanem, hogy milyen mélységgel rendelkezik befelé és ezzel egy időben kifelé is a térben.

Cincinnatus C. az egyetlen valós mélységgel rendelkező ember a síkbeli figurák között, akik éppen ezért halálra ítélik, majd egy erődbe zárják és a szánalmas, 2 dimenziós lényükből fakadó pszichés módszereikkel gyötrik. Számtalan, első olvasásra is könnyen kibomló szimbólum segít megérteni, hogyan kell ezt a varázslatosan megírt, a szürreális elemek révén képszerűen és izgalmasan elénk táruló regényt segítségképp ráhelyezni a mostani világra: az anya, az abszurd külvilág, a rendszert védő ügyvéd, a csalafinta pók, akit mindennap etetni kell; a szabadságra nyíló elérhetetlen ablak, az útvesztő, a kulcs, a tikos átjáró, a csalárd álsegítő, az önmagába visszatérő látszatszabadulás útvonala, a rés a falon, a vetített ablak, a bitófa, a szépen becsomagolt bárd és a barátságosnak tűnő hóhér – mind már ismert motívumok. Rövidke könyv, érdemes beszerezni, és valóban megpróbálni térképként használni, nekem nagyon sokat segített, nem is annyira a történet által, hanem a benne foglalt közvetlen üzenet borzongató érzése által. Muszáj kinyitni ahhoz a spalettákat a ház falán, hogy láthatóvá, megtapasztalhatóvá váljanak a kintről érkező segítségnyújtók, akik a művészi alkotásokon keresztül integetnek befelé – hisz ez egy valós párbeszéd mindazok számára, akik képesek ezt az integetést benne meglátni; ugyanis erre nem lehet azt mondani, hogy ez a sok mű és a benne foglaltak „nem igazak”, sem azt, hogy a lényegük nem kintről szüremkedik be. A művészet egy titkosírással írt nyelv, aminek konkrét célja van: ugyanis e nyelvezeten keresztül a komor falakon belüli korlátok ellenére is szabadon elérhet a rabokhoz a sok-sok reménykeltő, kintről jövő üzenet.

No és akkor még egy kis ízelítő a gyötrődésből, az ébredést megelőző elkerülhetetlen vajúdásból, ahogy Nabokov ezt nekünk bemutatja:

„Amióta csak emlékszem magamra – és törvénytelenül éles az emlékezetem –, önmagam összeesküvőtársa vagyok, aki túl sokat tud magáról, és ezért veszélyes és ezért… Oly tüzes homályból lökődtem ki, oly vad búgócsigaként, akkora hajtóerővel, oly hévvel pörögtem, hogy a mai napig érzem – olykor álmomban, olykor a forró fürdőbe merülve – azt a legelső fölindulást, eredendő megperzselődésemet, énem rugóját. Hogyan pattantam ki csupaszon és iszamosan… igen, tudok valamit, igen… és még most, amikor vége mindennek, még most is… Félek-e, hogy kísértésbe viszek valakit? Vagy talán semmit sem sikerül elmondanom mindabból, amit el akarok mondani, s csupán megfojtott szavak fekete tetemei maradnak utánam, akár az akasztottak? (…) A gondolat idejéről beszélek, a szabadságról, amelyet a tény és fantázia közti ingyenes oda- és visszaútra engedélyezek a gondolataimnak… Még van mondanivalóm, de ó, jaj, nem tudom leírni, csak kapkodok, izgulok, gyengeség fog el… Tudok valamit. Tudok valamit. De olyan nehéz kifejezni! Nem, képtelen vagyok rá… abba akarom hagyni… ugyanakkor olyan érzésem van, hogy kifutok, mint a tej, hogy megőrülök a csiklandástól, ha nem tudom valahogy megfogalmazni (…) Ráadásul régóta együtt élek azzal a gondolattal, hogy amit álomnak neveznek, tulajdonképpen félig valóság, a valóság ígérete, előszobája, fuvallata, és hogy nagyon homályos, oldott állapotban ugyan, de több valóságot tartalmaz, mint ez a mi magasztalt ébrenlétünk, ami igazából álom, bódító bóbiskolás, de ebbe az álomba rettenetesen megváltozva behatolnak a tudat látóteréből kieső világ valódi hangjai és képei – valahogy úgy, ahogy álmában kaján, fenyegető híradást hall az ember, amikor egy ág verdesi az ablakát, vagy úgy érzi, hogy a hóba süpped, mert lecsúszik róla a takaró. Ó, hogy félek az ébredéstől! Hogy félek az ébredés pillanatától, pontosabban attól a bárddal félbehasított pillanattól, amikor a bakó fölrikkant, mint egy favágó… Pedig mi félnivalóm van? Hiszen én már csak a bárd árnyékát érzékelem, és a porba taszító ’zutty’-ot már nem e világi hallással hallom (…) Álomittasan, gömbölyűen, kékes fénnyel fordul felém lassan az én eredeti világom. Olyan ez, mint mikor egy borús napon behunyt szemmel a hátán heverészik az ember, és hirtelen megmozdul a sötétség a szemhéja alatt, lassan sóvár mosollyá, majd perzselő boldogsággá alakul, és már tudja az ember, hogy kibújt a nap a felhők közül. Hát ennél az érzésnél kezdődik az én világom: lassan kitisztul az ólomszürke ég, rebegő jóság árad el benne, és lelkem kiterjeszti szárnyát – meglelte szülőföldjét. De mi lesz, hogyan tovább? Hát igen, ez az a határ, amelyen túl elvesztem hatalmamat (…) Még mindig nem mondtam semmit, illetve nagyon papírízű ez az egész… abba kellene hagynom és abba is hagynám, ha valakinek, egy ma létező embernek szánnám, de mivel egyetlen ember sincs a világon, aki az én nyelvemen beszél, vagy rövidebben, egyetlen ember sincs, aki beszél, vagy még rövidebben, egyetlen ember sincs… hát csak magamról kell gondoskodnom, illetve arról az erőről, amely arra kényszerít, hogy megfogalmazzam létezésemet (…) Ismétlem (a ráolvasás ritmusában, újból nekifutva), ismétlem: tudok valamit, tudok valamit, tudok…”