2012. január 16., hétfő

Sosincs vége, fuss el véle



Amikor az ember kipakolja a konyhaszekrényét és kidobál belőle minden romlott, oda nem illő dolgot, lemossa a polcokat, újrafesti az ajtókat és új fogantyúkat tesz rá; kicseréli az agyonkaristolt konyhapultot, a mocskos mosogatótálcát, majd szép rendet rak, bepakolva pár frissen beszerzett konyhai eszközt is, joggal érezheti, új konyhája van. A háziasszony megteheti azt is annak érdekében, hogy új konyhája legyen a már-már elviselhetetlen régi helyett, hogy keres egy másik házat, s a rendetlenséget elegánsan maga mögött hagyva átköltözik. Ebben az esetben azt fogja megélni, mozog a két konyha között. Azonban a bölcs háziasszony – az, aki mellesleg egy dalocskát dúdolgat magában – már megtanulta, ez a keservesebb út. Mert amit maga mögött hagy, az újrateremtődik az újban, valamint ha azt választja, ő mozog a két konyha között, akkor addig, amíg rá nem jön arra, ez milyen balga szemléletmód, számára nem lesz megállás az állandó házcserék körforgásában, ráadásul egyre kisebb és kisebb otthonokban találva így magát. Mert ez olyan, mint az Iciri-piciri-dal: az icipici házban élő Lencsi lánynak az anyukája egy icipici házban lévő Lencsi lányról mesél, s a mesében az icipici házban élő anyuka mesél a Lencsi lányról egy mesét, amely arról az icipici házról szól, ahol az az icipici Lencsi lány lakik, akinek az anyukája a Lencsi lányról mond mesét. Szegény-szegény Lencsi lány: egyre valószínűtlenebbé válik, hiszen a végére ő nem lesz más, mint egy mesefigurának mesélt mesefigura mesefigurájának a mesefigurája, ráadásul, ahogy a mesében egyre jelennek meg az újabb és abban is újabb mesék, úgy lesz ez az icipici házikó egyre kisebb és kisebb, mígnem el nem tűnik a szemünk elől. Ez a karma. Az ismétlődés véget nem érő kényszere. Nevezhetjük reinkarnációnak is, a tarot szerencsekerekének, vagy bármi egyébnek, amivel ezt a folyamatot illetni szokták, ám az biztos, ez a körkörös spirálmozgás most ér el egy olyan fokot a folyamatosan önmagába forduló történetek során, hogy fekete lyukként összeroskad és megsemmisül, ugyanis a ház olyan nagyon iciri-piciri lett, s Lencsi lány az anyukájával és a lencsibabájával már oly áttetsző és halovány, hogy az énekes jobbnak látja lezárni a nótát mondván: „ma sincs vége a mesének, ma sincs vége, sosincs vége, fuss el véle”. Ma sincs vége, sosincs vége –­ s ez a vége. Egyidejűleg. Lencsi lány meg már így bezárva a dalba várhat arra, hogy valaki végre elkezdje elölről az éneklést, hogy aszondja: „Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó…” , s akkor ő talán már okulva az esetből, még mielőtt – fuss el véle – elfutna a daloló, végre kiléphessen abból. S hogyan tud Lencsi lány kilépni ebből a spirálból, hogy immár ne róla szóljon a mese, hanem ő maga daloljon róla? 

Csak úgy, ha nem fogadja el sem Lencsi lány valóságosságát, sem a közegét, amiben ez a nem létező lányka hallgatja a véget nem érő mesét. Hiszen Lencsi lány tényleg nem létezik, ő csak egy butuska dal szereplője, no de aki énekli, az hozzá képest nagyon is valóságos! Vagy énekelnek téged, vagy te énekelsz: itt sajnos köztes út nincs. Azonban ha azt választod, hogy te leszel az éneklő, el kell dobni a lencsibabádat, s el kell búcsúzni a mesét mondó anyukától és az icipici házikótól! Mert ha te nem vagy Lencsi lány, ezek sincsenek. E nélkül nem fog menni. Az a sok-sok „ébredezős” platform, ahol az icipici házon belül, annak faramuci logikáját megtartva, a lencsibabát püfölve, anyukára nyelvet nyújtva, a falakat átfestve folyik a „Nagy Ébredés” a legbiztosabb záloga annak, hogy a mesének sosincs vége: az új konyhák az iciri-piciri házakban mindig várják icipici pontszerű lakóikat, hogy amikor már nem lehet tovább „befelé” hatolni a mesélő meséjének a meséjében a benne lévő mesét mesélő mesélővel, akkor ez a folyamat hirtelen átfordulva elinduljon „kifelé”, s elkezdjen másik irányba pörögni, ahol a mesélő meséjének mesélője által mesélt mesében lévő mesélőt meséli egy mesében megjelenített mesélő. Ja, hogy ugyanazt mondom, azaz a két irány nem is különböztethető meg? Bizony, nem fogod tudni, hogy most melyik irányba haladsz: kiköltözöl épp valahonnan, vagy beköltözöl épp valahová. Távolodsz valamitől, vagy közeledsz valamihez. Ráadásul a látszólagos átfordulás során most még a tengelyed körül is fordulnod kell 180 fokot; ami után aztán ugyanúgy kilépsz egy házból, miközben belépsz egy házba, csakhogy ez a forduló nem lesz valami kellemes, túl azon, hogy utána tényleg kezdődik minden elölről számodra:

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó.
Ottan élt éldegélt, egy icipici Lencsi lány,
Icipici anyukával, túl az Óperencián.
Icipici Lencsi lányka, lencsibabát ringatott,
Anyuka is ezt csinálta, s boldogságban éltek ott.
Amikor este lett, az icipici lányka félt,
Icipici anyukája mondott egy mesét:

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó.
Ottan élt éldegélt, egy icipici Lencsi lány,
Icipici anyukával, túl az Óperencián...

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó…


S annak, akinek elege van ebből a dalocskából, megmutatok valamit: azt, hogy hogyan lett nekem új konyhám, hogy már ne lépkedjek újabb házakba. Ehhez egyelőre nem is kell mást elővennem, csak a teli kukámat, feltárván, hogy mit dobáltam ki a szekrényekből. Koszos, szanaszét, rendetlen, túl tömény és kellemetlen látvány lesz, de a kukák már csak ilyenek. Nos, nézzük, mi van benne:


– Az az elképzelés, hogy én valaki vagyok ebben a valóságban. Nem, ez egyáltalán nincs így. Egy nulla vagyok, egy senki, akit emiatt jóformán észre sem vesznek. Ugyanis amikor azt akartam, hogy vegyenek már észre, legyek végre valaki, ez mindig nyomban sikerült is, csakhogy a lényem, a személyiségem rögtön elveszett ebben a nagy megmutatkozásban. Visszhanggá váltam, egy tükörképpé, maszkká, valakivé, akit azok, akiknek a szemében „valaki” voltam, látni véltek bennem. Azonban megtapasztaltam, ha tényleg az vagyok, aki valóban vagyok, és azt mondom, amit gondolok, engem a többség se nem lát, se nem hallja meg szavam. Ezt nehéz volt elfogadnom, s sok rétegnyi mártírjelmez levedlésével járt a folyamat. De elértem azt, hogy mára már tényleg nem fáj, hogy amit mondok, az az emberek számára nem túl izgalmas, ugyanis belátom, hogy a hétmérföldes, határokon átrepítő csizma, amit eléjük rakok, az így tényleg csak egy ócska lábbeli a sok sportautó, magánrepülő és nagy luxushajó mellett a Nagy Utazás Katalógusában. Ez fájdalmas elengedés volt, sűrűn potyogtak a könnyeim, nem is tagadom, mikor el kellett engednem az „én a világ szemében valami nagyot alkotok” rozsdamarta, szinte folyékonnyá rohadt fémdobozt. Nem, én magam számára alkothatok valami nagyot, és ez a lehetőség boldoggá tesz.

– Ehhez az elfolyósodott szeméthez volt nyúlósan hozzáragadva az az elképzelés – ami nem is volt soha igazából az enyém, valamiért mégis ott találtam a saját szekrényemben –, hogy bárminek, ami valóban jelentős, magasztos, fennkölt, azaz e világ buta szabályain túlmutató, annak bonyolultnak, kacifántosnak, látványosnak vagy réginek, ősinek kell lennie. Tehát egy úgynevezett magasabb tudatosságú létező nem lehet hétköznapi, modern, nem lehet dühös, nem tévedhet, nem szisszenhet fel néha, s legfőképp nem beszélhet úgy, mint bárki más, csakis úgy, mint valami bolondos mesehős. Beláttam, hogy hatalmas tévedés, hogy a magasabb rendű csak anakronisztikus lehet, megmosolyogtató számomra, amikor azt látom, valaki egy általa kapott, nem e világinak tartott üzenetet olyan nyelvezettel tolmácsol, amit már ükapáink sem beszéltek, vagy amikor vérmesen kijelenti valaki, „ilyet egy magasabb rendű létező nem mondhat”. Többdiplomás szülőként miért is ne mondhatnám a hároméves kisgyereknek ahelyett, hogy „drága balga gyermekem, te most erőteljes ingerrel illetted a térdkalácsom feletti izomkötegemet, ami agyi impulzusokon keresztül fájdalomként érzékelhető számomra”, hogy „aú, juj-juj, nézd csak, bibis lett a mami lába”, hogy megértse a maga kis nyelvezetén, ez bizony fájt. Kihajítottam tehát azt a viszkető gondolatot, hogy nem is igaz az én magamban hordozott igazságom csak azért, mert nincs kedvem köré egy cirkuszt, alá egy emelvényt építeni, valamint nem már meglévő, elfogadott tanrendszerre támaszkodik, hanem belőlem fakad. S miután számomra a mostani életem elemei nyújtanak kapaszkodót, így a kukát nézve már nem is értem, miért kéne, hogy a 21. századi elmémnek igazabbnak tűnjön az, ha valaki a tintába mártott lúdtollal példálózik a tablet PC helyett, és korszerűtlen fogalmakat használ még akkor is, ha azóta van rá jóval találóbb? E kartondobozt kidobva tudomásul kellett vennem azt is, hogy az én gondolataim tényleg olyan semmilyennek, színtelennek, netán még butuskának is látszók a sok tetszetős és látványos teória mellett; s ki kellett dobnom azt az orrfacsaró fűszert, ami mindig elbizonytalanított emiatt. Meg kellett értenem, hogy miután a gondolataim bennem születtek, majd a tapasztalat próbáját is kiállták, és még a szívemet is újra lángra lobbantották, ezért számomra csak igazak lehetnek, még ha nem is olyan „Nagy Gondolatok”, mint reméltem.

– Ott hever a kukában penészesen az az elképzelésem is, hogy a szellemi folyamatoknak semmi közük a világ fizikai történéseihez. Azaz, hogy az én szellemi utam egy olyan belső kaland, aminek vajmi kevés köze van a reggeli dugóhoz, az elvágott ujjamhoz, a gyerekem hisztériájához és a zárlatos hajszárítóhoz. Hogy az csak elszigetelten élő, a világ sokszínűségét önmaguk elől elzáró jógik útja lehet. Azt hittem, az a folyamat, ami során Lencsi lány kilép a dalból, nem jelenhet meg a dalban. No, ez egy címeres ökörség volt. Hiszen én és a valóságom egyek vagyunk. Magyarán nem én állok egy objektív valóság közepén, ahol egyes valóságelemek hatnak rám, hanem én magam vagyok ez a valóság, hordozom magamban és magammal annak elemeit. S minél teljesebb vagyok, annál teljesebb maga az élet is. Minden fontos és komoly, úgy is mondhatnám sorsfordító szellemi továbblépésemet mindig egy teljesen hétköznapi helyzet hordozta számomra: gyerekszülés, haláleset, hirtelen baleset, egy váratlan találkozás, költözés, munkahelyváltozás, kellemetlen főnök, egy új feladat, betegség vagy épp hirtelen gyógyulás. S mondhatnám erre: hát persze, hisz ezek a dolgok mind-mind kihatottak rám és még szép, hogy megváltoztattak engem „belül” is, csakhogy az én tapasztalatom nem ezt mondatja velem, s ezért is hajítottam ki ezt a földhözragadt pszichologizáló butaságot, s ezzel együtt ennek ellentétét is, a „gondolataid teremtik a valóságodat” maszlagot egyaránt a kukába. Mert a tapasztalataim azt mutatták: nem a gyerekszülés változtatott meg, hanem a bennem zajló változások szinkron megnyilvánulása volt az ezzel egy időben manifesztálódott gyermekáldás – és minden, ami ezzel jár. Nem a betegségem, és az ezt lezáró műtét okán éreztem azt, valamitől megszabadultam, hanem a szabadulást én most erre az eseménysorra fordítottam le magamnak a fizikai létezésem síkján. De nem is annak köszönhettem a kellemetlen főnököt, ahogy sokáig hittem, mert bizonyos előzetes gondolatok ezt teremtették meg számomra, hanem az előzetes gondolataim és az ezzel egyidejű események egyszerű törvényszerű folytatása az új főnök és minden, amit számomra ez jelent, ami ismét valamiféle folytatást feltételez. (Tehát a recept nem a jövőre irányuló pozitív gondolkodás, mert ez nem is működik túl azon, hogy a lineáris időbe ragaszt téged, hanem a helyes „szövegértelmezés”. Az adott, épp folyamatban lévő esemény és annak jelentése közti valós kapcsolat megtalálása a jelenben.) Nem lehet egy szellemi utat úgy bejárni e földön, hogy annak nincs lábnyoma. Ezért hiteltelen számomra a teljes kivonulás, mert az a könnyebbik út, még ha látszólag nehezebbnek is tűnik. Az egy kevés szöveget tartalmazó képeskönyv a Bűn és bűnhődéshez képest. Ebben a most fizikai világnak nevezett dalocskában a történések azok a hangjegyek, amelyek által megszólal a dallam. Amikor bevered a lábad, összeveszel a főnököddel és kiömlik a kakaó; ez mind-mind egy betű, ami által papírra veted mindazt, amit magadról gondolsz, s amit mindig csak a pillanatban tudsz értelmezni. Aki el akarja választani a gondolatot a papírtól és a betűtől, vagy a lehető legkevesebb sort akarja leírni, sose fogja megtudni, mit is gondol valójában, és ki is ő, akiről ez a történet szól.

– Kidobtam minden olyan konyhai eszközt, ami arról szólt, hogy a sorsomat nekem egy általam meghatározott pontba irányítanom kell. Akarattal, tettel, gondolattal, vágyakkal, félelemmel, mantrával, bármivel. Egy jó nagy papírzacskó megtelt ezekkel a limlomokkal. Hiszen nem is oly rég végre talán életem sok-sok történetének szintézise során megérettem, hogy a sorsom egy olyan vidámparki kisautó, aminek a kormánya csak forog-forog, de nem csinál semmit, mert az autó azon a sínpályán fut velem, ami már azelőtt kész volt, hogy én, a kis áttetsző „Lencsi lány” egyáltalán a vidámparkba tévedtem volna. Tehát rá kellett jönnöm, nem azt jelenti a szabad akarat, hogy úgy hajlítgatom a sorsom, ahogy jólesik, hanem épp azt, hogy azt teszek, amit akarok. „Tégy, amit akarsz!” Sokan azt mondják, ez valami vad, ördögi nézet. Nem, ez egy nagyon komoly kijelentés: a tégy azt, amit akarsz, ugyanis azt jelenti, hogy először is határozd meg, ki vagy te. E nélkül ugyanis honnan tudnád, mit akarsz? Azután határozd meg, mit akarsz. Ezt csak annak fényében tudod megtenni, amit eddig magadról megéltél, és a világból láttál – kérdés, mindez mit mutat meg neked, mire elég számodra, milyen vágyakat ébreszt a szívedben. Majd mindezt váltsd át tettekre. Azaz maradván a vidámparkos példánál, ülj be a kisautóba, s nevezd meg magad! Azt mondod, te most egy autóversenyző vagy a Forma-1-en? Akkor nyerni akarsz, hát versenyezz! Vagy taxisofőr Párizsban? Úgy fogod értelmezni a játékot, hogy ennek a jelentésnek feleljen meg. Netán asztronauta egy űrhajón? Akkor felfelé vágysz, és érzed is majd, ahogy repülsz az égben. Vagy rájössz, valójában egy kisgyerek vagy a vidámparki kisautóban? Mindegyik esetben teljesen másról fog neked szólni ez az utazás, de hidd el, a kimenetele ugyanaz lesz: a kisautó azon a sínen megy végig, amire fel van fektetve. Sose fogod ezt megérteni, ha abban hiszel, te most hatalmas bravúrral kikerültél egy gödröt, netán elkerülhetnéd azt a közelgő emelkedőt, hisz tiltakozni fogsz az ellen, amit állítok, mondván: „Még hogy nincs szabad akarat? Márpedig igenis én döntöm el, mit fogok tenni!” De közben legbelül tudnod kell, ez persze nincs így, mert ha így lenne, sosem lennél boldogtalan, nem fájna soha semmi, és egyáltalán nem félnél. Az nem szabad akarat, ami hol van, hol nincs, mert közbeszólhatnak az úgynevezett körülmények, mert az igazi szabad akarat mindig megadja neked a teljes szabadságot. A szabad akaratod ugyanis abban áll, hogy eldöntheted ki vagy, és minek nevezed azt az életet. Ebben tényleg teljes a szabadságod. És akkor ez számodra pontosan azzá is válik, és sok-sok kört kell megtenned ahhoz az autóban, hogy megértsd, a kormány csak játék, s ha elengeded, az autó akkor is megy veled éppen oda, ahová a sínek vezetik, éppen oda, ahova érkezni szeretnél, ahová érkezhetsz, ahová érkezned kell. Mert az egyidejűségnek úgyszólván ez a következménye: mindig épp a kocsid alatt keletkezik az a sín, ami mindig is ott volt. A szabad akarat nem a tetteidre irányul, hanem arra, milyen jelentéssel ruházod fel mindazt, amit átélsz, mert ez fogja meghatározni, mi lesz a következő lépésed jelentése – és így alakul az életed, ami lehet, hogy autóversennyé válik, ha azt választod, és ebbe soha senki nem fog beleszólni. Nézz körül, hogy meglásd, mindenkinek van egy főtémája, amit gumicsontként rág végig az egész életén. Ha a kormány valóban forgatná az autó kerekeit, ez nem történhetne meg. Azonban pár valós krízisen túljut az ember, és megérti azt, hogy a legbölcsebb, amit tehet, hogy a történések és a jelentés közti rést egyre jobban csökkenti, mígnem megjelenik egy olyan fogalom, ami már olyan közvetlenül utal önmagára, mint például az a szó, hogy „szó”. Mert akkor rájön, minden, ami történt, pontosan úgy alakult, ahogy ő, aki majd kiszáll az autóból a menet után, akarta. S akkor mindezt belátja és eszébe sem jut többet padlóig nyomni a fékpedált vagy a gázt, ami szintén csak játék, vagy rángatni a váltót, ami nem kevésbé az. Számomra mellesleg ez volt a legfelszabadítóbb elengedés, több üres szekrényt nyertem általa, amibe most már pakolhatok pár modernebb konyhai gépet is akár.

– Ebből egyenesen fakad, hogy ott büdösödik a kukában tele gusztustalan féreggel az a hitem is, hogy meg kell győznöm másokat arról, hogy ott egy gödör vagy épp egy szép kilátó, ha én azt meglátom. Pondrók, férgek ették meg azt a vágyam, hogy megvitassam az elképzeléseimet, a gondolataimat, tapasztalataimat másokkal. Nyüvek rágják már a vágyamat, hogy bárkivel bármilyen beszélgetésbe elegyedjek annak reményében, hogy ezzel az eljárással majd kitágítjuk egymás nézőpontját. Itt nincsenek valós beszélgetések, csak ilyen-olyan buta játszmák. Az úgynevezett „konstruktív vitát” régen a következőképpen képzeltem el: tegyük fel, rájövök, hogyan kell egy főzeléket rántás nélkül is finom állagúra készíteni. Elmegyek a szomszédasszonyhoz és elmondom neki a felfedezésemet, mire ő kiegészíti azzal, hogy azonban ő azt tapasztalta, a keményítős ételt nem lehet lefagyasztani. Hú, erre nem is gondoltam, de jó, hogy mondja! Mindenesetre – folytatja – jó is, hogy mondtam ezt a rántás dolgot, mert jut eszébe, ő meg arra jött rá, hogy hogyan tudja ételízesítő nélkül ízletesre főzni az ételt. Mire én elmondom, hogy kicsit félnék leveskocka nélkül elkészíteni egy erőlevest, ám ő elmeséli, maga is ettől félt, de még a finnyás gyermekének is ízlett a reform-leves – és így tovább. Elkérjük egymás receptjét, és otthon módosítjuk, a magunk módján alakítgatjuk, végig hálával gondolva a hasznos ötletekért egymásra. Ehelyett mi történt a legtöbb esetben, ha világnézeti vitáról volt szó? A végén sosem az ételről beszéltünk kedélyesen, hanem mindig egymásról indulatosan! Hogy miért ebben a ruhában mentem át, miért nem vágatom le a frufrumat, és ő csak jót akar, amikor szól, hogy ferde a szemöldököm, aggódik értem, hogy miért főzök mindig főzeléket, és különben is, ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak gyakorlott háziasszonyoknak, bizonyítsam be, hogy van fakanalam, mert ő anélkül el nem hiszi, egyébként is van aki már úgy főz, hogy annak csodájára jár az egész környék, hisz egyik kezével tojást ver, miközben a szájával konzervet bont, a másik kezével húst paníroz – és a többi, nem folytatom, mert belefájdul a gyomrom. Az egyik legocsmányabb dolog ez volt, amit ki kellett dobnom, s egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hova való. Szerencsére az üres fecsegéstől, pletykálkodástól, dumcsizástól, jópofán egymásnak beszólogató időrabló fórumozástól, „cseteléstől” már jóval ezelőtt megváltam, úgyhogy a „komoly filozófiai eszmecserék” hasznosságába vetett hitemet elengedni már azért nem volt olyan nehéz. S úgy döntöttem, mikor ünnepélyesen megváltam ettől a gusztustalan zacskótól, hogy soha többet nem fogadom el senkitől, hogy engem, a lényemet, bármilyen módon minősítsen, hisz csak a gondolataimat és a tetteimet ismerheti, engem nem. S magam is eszerint járok el minden egyes ember esetében. Senkit nem lehet személyében minősíteni, mert ez valójában egy csapda. Hisz minden ilyen típusú gondolatot azonnal visszaver az a tükör, ami mindenki házát kívülről borítja. Egy tükörteremben csúfolódni, s nyelvet nyújtogatni szánalmas aktus.

– Volt még egy hasonló zacskó, amiben az az elképzelésem volt elraktározva, hogy nekem mindent szó nélkül el kell tűrnöm, csak azért, mert mélyen belém van kódolva (néha azt gondolom, talán mélyebben, mint az egészséges túlélési ösztön), a „soha senkinek nem ártani” belső parancsolat. Ezért aztán akkor sem szóltam, amikor más már réges-rég kiabál, sokszor szinte gyáván tűrtem az engem ért méltatlanságokat, figyelmetlenségeket, esetleges pofonokat. Továbbra is egyik fő mozgatórugóm, hogy a másikra minden esetben ugyanúgy tekintettel kell lennem, mint magamra, de most már nem gondolom, hogy kevésbé. Ugyanúgy magamnak is kijár az a tisztelet, amit másoknak megadok, nem vagyok a világ hasznára azzal, ha hagyom magam ellökdösni, lenyomni, rugdosni, püfölni, megalázni.

– S e fenti zacskókból kimászó nyüvek sajnos átmásztak pár szép dobozomba is, amit emiatt fájó szívvel szintén kihajítottam. Az egyik ilyen díszdobozomban azt az édességet tartottam, hogy igaz társakra lelek ebben a bolondos álomban, hogy lesz mellettem egy-két olyan barát, akivel teljes, szinte százszázalékos kapcsolódást lehet megélni csalódás és hazugság nélkül. Nyilvánvaló, hogy maga az álomszövedék nem teszi ezt lehetővé: Lencsi lány anyukája nem tud a dalocskát dúdoló háziasszony társa lenni a dalban, de szegény Lencsi lányé sem, mert nincs meg hozzá a kellő felület. A köztük lévő kapcsolatot a dal határozza meg („ottan élt, éldegélt”), s az így minden, csak nem teljes. Nincs ezen mit továbbragozni, ha nem akarom tovább áltatni magam és látszatkapcsolatokról elhinni, hogy valóságosak, amíg én magam nem válok azzá kilépve a dalból, fölösleges igazi kapcsolódásokról álmodoznom. Mellesleg épp ennek a doboznak a kinyitása volt az a fájó pont, amikor azt mondtam meglátva, mi lett a félretett finom édességemből, hogy itt ebben a konyhában most azonnal rendet kell tennem. Amikor felfogtam és megértettem azt, hogy se én másokat, se ők engem soha nem fogjuk egymást megérteni és látni, tiszta szívből, egy valós egységet megélve lángolva szeretni, ugyanis épp az, ami miatt szeretni szeretnénk egymást, az én és te szétválasztása lesz aztán ennek megélésében a legnagyobb akadályunk. Vagy egyek vagyunk, és akkor nem tudjuk egymást nem imádni, vagy nem; de akkor az icipici házban hallgatjuk a mesét Lencsi fiúként vagy Lencsi lányként nem létező lencsibabánkat szorongatva. A másik ilyen kisebb csemegés dobozban az az elképzelés lapult, hogy ha valakit szeretek, azt nem nézhetem kritikus szemmel. Azaz kidobtam azt a tévképzetemet, hogy nem vagyok önmagamban elég erős, éles szemű és hiteles ahhoz, hogy meglássam benne azt a lehetőséget, amit ő maga talán elsőre nem vesz észre saját magában. Ennek természetesen semmi köze a férgek rágta, s épp ezért szemétre való személyeskedő, lehúzó ítélkezéshez. Nem, nekem pont azt kellett kidobnom, hogy összekevertem a kettőt. A kocsmai verekedést a mesterek által vívott Shaolin Kung-fuval. A „te kevesebb vagy nálam”, mindkét felet a sárba taszító szemléletmódot, az „olyan erős vagyok, hogy képes vagyok téged a fejem fölé emelni és segíteni abban, hogy megkapaszkodj és magadtól már ott is maradj” nézőponttól. Életem összes segítségét értelemszerűen az icipici házikó falain kívülről kaptam, s mindegyik egy velős kritika volt: egy helyzet, amiben komolyan elszégyellve magam tudtam önmagam fölé lépni – azaz a saját árnyékomat meglátva épp azon túllépni. Ez persze nem jelenti azt, nem kell elismerni a valódi teljesítményt, az igazi nagy tetteket. Éppen ezért kötéltánc az igazi segítők munkája. Éles szem, bátorság, rengeteg empátia és nagyon sok megélt, széles körű tapasztalat kell ahhoz, hogy valós segítséget tudjon nyújtani az ember, ha netán megkérik rá.

– S molyok másztak abba tasakba is, amiben a megmutatás, a láthatóvá tevés, valamint a tukmálás, netán az erőszakos kínálgatás közti megkülönböztetésre irányuló képtelenségem lapult. A haszonszerzés és a szolgalelkű vagy épp gőgös adakozás összemosása. Az, hogy nem hittem abban, hogy el lehet választani élesen az általános zsibvásártól azt, amit én is kiteszek a pultra, s ezért el kell azt inkább dugnom, mert ha megmutatom, vállalnom kell azt, hogy jönnek az alkuszok, s elkezdik a „termék” osztályzását, beárazását, minősítését. De ma már tudom, ez sincs így. Én mutatok valamit, ami az enyém, de csak azért, hogy felfedezd, jé de hisz ilyened neked is van! Nagyon nem tartom jónak ezt a fene nagy szellemi „demokráciát” (már a szó is beszédes, „népcsinálmány”), ahol bárki, ha bármit létrehoz, azt oda kell dobnia csontként a kutyáknak (különben nem lesz demokratikus), hogy ítélkezzenek felette, ahogy ma mondjuk modorosan, „alkossanak róla szabadon véleményt”. Tele van az internet olyanokkal, akik semmit nem tesznek ki a saját pultjukra, csak járnak asztalról asztalra, s nagy hangon ítéletet mondanak a kirakott holmik felett, s azt gondolják, az így ide-oda köpködött „véleményük” nélkül már ez az egész amúgy is zsúfolt zsibvásár nem is létezne. Nem véletlenül utálta a legtöbb, az alkotás kínjait jól ismerő művész a kritikus firkászokat minden korban: egyáltalán nem a sokszor jogos kritikájuk miatt, hanem amiatt, hogy a petyhüdt impotenciájukat a fröcsögő vagy épp aljasan negédes kritikájuk hatalmas műfalloszával álcázzák, amit mindenkinél vehemensebben lóbálnak ezen a hatalmas agorán. Kifejezetten gusztustalan ez az egész, mégis csak nemrég sikerült kihajítanom nekem is ezt a spórákkal terjedő csúfságot.

Mondtam, hogy ronda lesz, minden kuka ilyen büdös, úgyhogy lassan be is csukom a tetejét, most már csak gyorsan végigsorolom, mi van még a szemetesem legalján:

– Ott lapul a „létezik abszolút igazság” téveszméje;
– az, hogy az egymásrautaltság egy szükségszerűség a világon és ugyanazt jelenti, mint az igazi egyenrangúságból fakadó természetes munkamegosztás, tehát, hogy csak ilyen élősködő, „egyedül nem megy” bolyszellemben lehet csak létezni az önállóság ellenében – ami persze mindig a gyengébbek filozófiája;
– kidobásra ítéltetett a „segíts másokon, ha kérik, ha nem” népszerű magamutogató álcája is;
– annak a tévhite, hogy van olyan végső tudás, amit megszerezve megtarthatok, és idővel nem kerül az is a föld termékeny komposztállományába, mint a többi;
– hogy erőnek erejével szeretnem kell – még akkor is, ha nem sikerül – másokat;
– azon elvárásnak való megfelelés, hogy ez az út olyan jelentőséges és komoly, hogy mellőznie kell minden humort, játékosságot, vidámságot, könnyedséget: mert oly magasztos és fennkölt az, aki ezen végigmegy, hogy meg kell körülötte savanyodjon e dunsztosüvegben az a kevéske levegő is, ami még maradt, és szentségtörő vagyok, ha nevetek, mókázom mindazon, amin végig kell verekednünk magunkat, és ha csak az embert nézem, és sosem a rangot;
– ott hever a kuka alján az a botorság is, hogy vitába kell szállnom bárkivel arról, hogy van-e amerikai nagynénim vagy nincs csak azért, mert az illető nem járt a „tengeren túl”, vagy ha járt is, nem találkozott vele; valamint bárkit meg kell győznöm arról, hogy Luzja néni valóban Lujza néni és nem Béla bácsi, s velem van a baj, ha a saját szememnek hiszek a nagynénémmel kapcsolatban, és nem a Lujza néniről festett ilyen-olyan néha kifejezetten fura portréknak;
– hogy bármit be kell bizonyítanom azon túl, hogy fogom és megteszem: azaz nem elég, ha szaltózom egyet a trambulinon, emellett még utána le is kéne ugranom onnan, és konkrét bizonyítékok felsorakoztatásával alá kellene támasztanom a porond fűrészporán állva, hogy ez tényleg szaltó volt;
– összegyűrtem azt az aggodalmat, hogy nekem ilyennek, vagy olyannak kell lennem, hogy nem szabad letérnem arról az útról, amit a világ számomra a saját logikája alapján kijelöl, hogy mások buta elvárásainak kéne megfelelnem;
– kihajítottam azt az elképzelésemet, hogy más nem gondolhat egészen mást ugyanolyan meggyőződéssel magában, mint én, és nem lehet egyszerre mindannyiunknak mindeközben igaza; hisz rájöttem, épp ez a lényeg: e sok egyidejű igazság alkotja e világ igazsághálóját, ez az az összetett szem, amin keresztül a világ nézi magát (nézzük magunkat) csak így egyben mutat meg róla, rólunk valamit;
– kidobtam a félelmemet, hogy nem tudom szegény Lencsi lányt megnyugtatni és felkészíteni arra, ami vár rá, hogy együttműködjön velem, azaz, hogy az egót nem lehet megszelídíteni, csak elnyomni;
– s végezetül azt, hogy nem lehet bármitől nagyon könnyen megszabadulni, ha tényleg ezt választom, és nem csak áltatom magam azzal, hogy ez kukába való.

Hisz legyen az cigaretta, vagy bármilyen más fizikai vagy épp nem fizikai szenvedély, rossz gyerekkori beidegződés, netán egy gondolati séma, ami hosszú ideje nem ereszt, vagy egy csalfa vágy, egy hiedelem, netán egy betonbiztosnak tűnő tudás; a magamról alkotott ilyen-olyan elképzelés, vagy másról alkotott előítélet, egy szeretett személy, egy konkrét élethelyzet; a múltam eseményei és vélt, vagy valós sérelmei; a fizikai javak, kedves tárgyak egész sora, egy egész élet munkája alatt felépített karrier, sok-sok délibáb és szinte babonás hiedelmek; a szűk látókörű butaság, a harag, a bosszúvágy és az „igazságtalan az egész világ”-érzése; a dolgok megszokott logikájához való ragaszkodás, az abszolút valóságba vetett hit, a ráció és a miszticizmus, valamint a tradíció és a progresszivitás szükségszerű ellentétének feltételezése, az idő hagyományos értelmezése, a félelem a fájdalomtól, a haláltól és magától a félelemtől, valamint a saját sorsomtól – ezeket mind a szemetesbe lehet egyetlen mozdulattal dobni. Igenis meg lehet szabadulni a jó és a rossz szétválasztásától; attól, hogy mindig kell valamiféle ellenségkép, hogy nem lehet mindenkinek igaza, és nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó; az állandó bűnbakkereséstől, a felelősség minduntalan áthárításától – magyarán az Iciri-piciri dal icipici házának a fogságából. Mindent, amit most felsoroltam – és biztos nagyon sok mindent ki is hagytam –, tudatosan kihajítottam az életemből, mert csak zavart, gátolt, bezárt. Már lassan nem volt kedvem ettől a szeméthalomtól belépni a konyhámba. Úgyhogy most már csak azon csodálkozom: miért is nem tettem meg ezt idáig? Ráadásul olyan könnyen ment, csak ki kellett nyitnom azt a konyhaszekrényt, s azonnal nyilvánvaló volt, mit kell tennem: félretettem pár értékes dolgot, s a többit szinte egy mozdulattal elintéztem. No persze választhattam volna azt, hogy megvárom, míg betemet a saját konyhám, s megyek megint tovább, egy új, tiszta konyhát választani, de nem, elég volt a csalfa dalból. Megértettem a sorsom, rájöttem, hogy egy általam már igencsak jól ismert utat járok be, ki tudja hányadszor, s megint vakon, ahogy bárki más. Csakhogy én nem vagyok vak, csupán leukoplaszttal leragasztottam a szemem, mielőtt útnak indultam, mert biztos vagyok abban, nyitott szemmel is megtettem már ezt az utat. Ezt onnan tudom, mert végig azt éreztem, itt valami nagyon nem stimmel, valami titok veszi a lényem körül, mintha a Kész átverés show-ban lennék a bepalizott alany. Tehát fogtam magam, és uccu neki, vesd el magad nekivágtam az útnak, talán, hogy biztos legyek benne, már nem akarok többé visszajönni. Az is lehet, vállaltam amolyan idegenvezető szerepet is ebben a „Kicsi a rakás, mert vak vezet világtalant, miközben mindenki kincset keres” – társasjátékban, de ezt azért nem tudhatom biztosan, mert rég megszűnt a kapcsolatom a többi sétálóval, valamint nem érzem magamban, hogy egy összecsukott fekete esernyőt a fejem fölött lóbálva lépdelnék a „follow the balack umbrella!” jelszót kiabálva magam mögé valamelyik utazási iroda egyenpólójában virítva. Most inkább azt gondolom erről, csak játszottam egyet megint, hogy megpillantsam magam még egyszer utoljára ennek a világnak a hatalmas, összetett szemében, e sok monitorban. Vakok között világtalanként botorkáltam, mígnem elegem nem lett, és félreállva fájdalmasan és magamat is meglepve hirtelen letéptem szemeimről a tapaszt. Persze még semmit sem látok, csak némi világosságot az összeragadt pilláim mögött. S jár az agyam, s csak kérdez, csak kérdez…

De azt érzem, hogy valami más. Érzem, hogy teljesen váratlan és derékszögű fordulatot vett az életem. No de hogyan tovább? Valamit gondolnom kellene erről a tapasz nélküli, ám még mindig csukott szemű állapotomról is. Azt tudom már, hogy első, amit meg kell látnom a folytonosság, ez nem vitás. Onnan fogom tudni, hogy valóban látok, hogy megjelenik bennem az első igazi, megkérdőjelezhetetlen emlék arról, hogy honnan jöttem. Mert csak az ideérkezésünk előtti semmi az, ami igazi félelemmel tölti el a szívünket, ha ez nem lenne, nem lenne a világon halálfélelem. S ha sikerül kinyitnom a szemem, mint valami bújócska-fogócskánál, azonnal össze fogok nézni a többi nyitott-szemű társammal, kiknek a tekintetét egy ideje magamon érzem. Remélem, kacsintunk majd mosolyogva egyet, míg oda nem érek, hogy át is ölelhessem végre őket. Ha kinyílik a szemem, tudni fogom, hova tart a kisautó, és azt is, milyen út vezet oda, illetve milyen út vezetett ide. Ezt már egyben kell majd látnom. Itt és ott, múlt és jövő ezen a ponton majd egybeolvad. Szegény Lencsi lány, nem mindig örül ennek, mert persze félti a bőrét, fél az átlépés pillanatától és az azt megelőző zűrzavartól. De folyamatosan nyugtatgatom, hogy épp erről szól a mostani történet, hogy most ez más lesz, nem kell megélnie, hogy „jaj, meghaltam és hirtelen valami más lettem”, hisz én dudorászó háziasszonyként csak megrázom majd a fejem a lábast kevergetve, mondván: „nézd már, hogy elbambultam, majd’ beleestem a fazékba! És mióta éneklem már ezt a buta dalt az icipici házikóról és annak fura lakóiról?” És erről a kis Lencsi lány már nem is fog tudni, mert az utolsó versszak során lassan, fokozatosan átemelem a kis lencsi-tudatát a magaméba, hogy aztán be is fejezzem a végtelen dalolást, és ebédhez tálaljak a családomnak a mostaninál egy jóval nagyobb-nagyobbacska házikóban, a Csacska-nagyobbacska dalban, ahonnan azonban már mindezek tudatában szabad a ki-be járás. Mert ma sincs vége a mesének, ma sincs vége, ma sincs vége, fuss el véle!