2012. február 21., kedd

A középpontból a végtelenbe



A legutóbbi írásom után azon morfondíroztam magamban, hogy milyen irgalmatlanul nehéz mindazt, ami bennem egy egységben felismerésként megjelenik, kibontanom a fogalmak szintjén, mennyire nehézkes szavakba önteni valamit, ami szavak nélkül olyan nyilvánvaló. Egy régebbi, igen kedves és tartalmas levélváltásom során írtam levelezőpartneremnek erre példaként – idézem –: „Van bennem egy tömör fémgolyó. Pontosan tudom, érzem a méretét, a súlyát, a hőmérsékletét, az anyagát, látom a színét: itt van egyben bennem az egész. Olyan nyilvánvalóan, és magától értetődően, hogy ennél konkrétabb már nem lehet. És erre képletesen veszek egy papírt és egy grafitceruzát, mondván: megpróbálom magamnak lerajzolni a síkban ezt a golyót a maga teljességében, hogy lássam itt kint is. Legyen teljesen élethű, lássam az anyagát, színét(!), méretét, tömörségét, hőmérsékletét – és én próbálom kiteríteni, a súlyát beszámozni, az anyagából valamit odapingálni, de színeim nincsenek, csak ez a tompa grafitom –, s magam is érzem, nehézkes a rajzom, nem adja át a golyó lényegét, tán még azt sem sikerül érzékeltetnem, ez egy golyó, azt meg, hogy egy meleg fém, hát még úgy sem. Tehát minden van a papíron, csak az a narancssárga, 36 fokos, tömör, fénylő, rücskös felületű, 10 kilós golyó nem.”

S épp azon töprengtem tegnap, hogy hogyan tudnám ezt a golyót valóban pár tömör mondattal ábrázolni, amikor is ma délután az alábbi levél várt a postafiókomban (a levelet javítás és mindenféle módosítás nélkül közlöm, sajnos a fűzöld betűszínt nem tudom visszaadni, csak szóban jelezni, hogy a betűk meglepően zöldek):

„Kedves végtelen!

Mély szeretettel olvastam soraidat már nagyon régóta. Bámulatos az elmének ez az eszement túl bonyolultsága. Nem tudom meddig lehet az őrület határáig elmenni. Nem hiszem nincs egy jel a rendszeren belül, hogy ez az egész katasztrófa úgy ahogy van.
Ebben a világban amelyben élsz vagy élteted magad nem hiszem hogy nem látod nem lehet benne se élni se létezni. Ez egy halott világ.
Az igazi világ végtelenül egyszerű: EGYSZERŰ!!!!!!!!!!! Könnyű és szabad.
A te világod csak kötésekből áll. Az igaz igaz világ pedig szabádságból minden irányban.
Nincsmár szükség ezekre a bonyoult agyoncsavart gondolatokra. Engedjük már meg végre az egyszerű könnyű gondolkodást magunknak.
Légyszives tedd fel a kérdést magadnak MIÉRT gondolkodom ilyen bonyolultan?
Hiszem, hogy a válasz ott van benned!

De ennek a világnak vége!!!!!!!  Köszönjük neki létezését mert nélküle az az egy létező nem tudott volna önmagára ismerni, sokat köszönhetünk neki. Aki önmagára ismert az magával húzza az egész rendszert, hogy beolvadhasson egy újabb rendszerbe és megtapasztalja a létezés teljes örömét egészben.

Köszönet mindenért örökre!

Középpont”

Nos, először nem is fogtam fel a levél jelentését, már léptem volna is tovább, két perc múlva el is felejtve ezt az egész csacskaságot, amikor szöget ütött a fejembe, hogy hohó, nem úgy van az: hiszen több, mostanában a fejemben keringő gondolatra adott választ ez a levélzöld iromány. Úgyhogy nem csuktam le azonnal a gépet, hanem újra elolvastam a levelet. Majd újra és újra. És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy ez a zöldség egész egyszerűen zseniális! Lehetőséget ad ugyanis számomra, hogy ne csak a fémgolyót rajzolhassam le talán végre valóban kicsit élethűbben, hanem azt a hátteret is láttassam egyidejűleg, ami eddig számomra is csak valami zavaros massza volt, nem tudtam strukturálni. De most itt a korlát, amibe kapaszkodva – remélem egyszerűen – sikerül megmutatnom, hogy hogyan is kell azon a bizonyos lajtorján lépésenként felmászni. Aki  ezt sem érti, annak nem tudok mást mondani, minthogy ha valaki síugrást akar élőben megtekinteni, nem mondhatja, de kérem, ez olyan gyors, nem lehetne kicsit lassabban? Akkor inkább nézzen mást, az ő műfaja valószínűleg inkább a sífutás lesz.

Vágjunk is bele, s az alábbiakban vizsgáljuk meg mondatonként a mi kis korlátunkat!

2012. február 17., péntek

Hat lépés az illúzió erdejéből



Nehéz fába vágom most a fejszém, ugyanis elérkezettnek látom önmagam számára az időt, hogy rendszerezzem mindazt, amit a világról feltérképeztem, azaz a sok általam bejárt ösvény, tisztás, völgy, forrás és domboldal kidolgozott ábráját egy komplett térképbe összerendezzem. Ez a térkép persze így csak nagyon vázlatos és elnagyolt lesz, de nem is az a célom, hogy most a legapróbb részletekbe menően kidolgozzak valamit, hiszen ezzel már az egyes részek esetében megvolnék, hanem az, hogy ezeket a részletgazdag elemeket egy egységes rendszerbe foglaljam. S ezzel lényegében meghatározom önmagamat, a világhoz való viszonyomat, valamint konkretizálom azt az ösvényt is, ami a térképemen az erdőből kivezető utat jelöli. Ehhez pár lépésben meg kell a dolgokat nevezni, mert csak így lehet mindent egy egységes rendben elhelyezni. Ádám és Éva óta tudjuk, hogy ennél nincs fontosabb aktus, s ha ez kimarad, bár az ösvény ettől még végigjárható, de csak tévelygő kóválygás lesz belőle, a kilátóhoz történő céltudatos túra biztosan nem. (Ha úgy megyek el Afrikába, hogy azt hiszem életem végéig, én Amerikában voltam, voltam én egyáltalán Afrikában? A kérdés mindenesetre elgondolkodtató.) Lehet, hogy elsőre mindez nem tűnik valami, hej de izgalmas dolognak, de nem baj: ugyanis azzal, hogy egyre inkább konkretizálom a mondanivalómat, óhatatlanul meghatározom (önkéntelenül leszűkítem) azoknak a körét is, akiknek az ösvénye párhuzamosan fut az enyémmel – és még véletlenül sem azonos vele, mert ez metafizikailag lehetetlen. Úgyhogy amolyan tölcsér is ez a mostani, igen hosszú és talán elsőre nehéz olvasmánynak tűnő irományom; s hogy mi a tölcsér funkciója, azt gondolom, nem kell elmagyarázni. Csak azt fogja ugyanis igazán érdekelni az alábbi okfejtés, aki maga is aktív térképrajzolóként eljutott ahhoz a ponthoz, ahonnan már csak pár lépés a szép napfényes tisztás: izgalmasnak fogja találni, hogy megnézheti egy másik kartográfus munkáját, összevetve a sajátjával.

Egy szó mint száz, ma Umberto Eco nyomán (pontosabban a Hat séta a fikció erdejében c. művében kifejtett gondolatmenetét némileg átalakítva) szeretnék hat lépést tenni az illúzió erdejében, amely remélhetőleg egy magasabbrendű valóság mezejére vezet annak a kilátónak a tövéhez, melynek megmászásával véget is ér majd e mostani kirándulásom. Nos akkor e rövid bevezető után lássuk a hat, kifejezetten gondolatébresztőnek szánt aprócska lépést!

2012. február 10., péntek

Hallgatni arany - Rachmanyinov: II. C-moll zongoraverseny



Romain Rolland Jean Christophe-ját olvasom épp, amiben egy zeneszerző sorsán keresztül pillanthatunk bele az alkotó szellem küzdelmeibe, hogy megértsük annak sokszor szomorú, szenvedélyesen vad vagy épp lehangolóan üres pillanatait, miközben általa a saját kis életünk hasonló viharait is megtanuljuk talán kicsit más szemmel nézni.

„Elérkezett a nagy nap. Christophe egy cseppet sem nyugtalankodott. Annyira betöltötte lelkét a zenéje, hogy nem tudott ítéletet alkotni róla. Számolt azzal, hogy egy-egy műve itt-ott nevetséges hatást kelthet. Hát aztán? A nevetség kockázata nélkül nem alkothat nagyot az ember. Csak úgy hatolhatunk a dolgok mélyére, ha szembeszállunk a tekintélyekkel, az udvariassággal, a szeméremmel s a társadalmi hazugságokkal, amelyek alatt fuldoklik a szív. Ha senkit sem akarsz megharagítani, egész életedre bele kell törődnöd abba, hogy csak középszerű igazságokkal ajándékozz meg középszerű embereket, mert ezek csak ilyesmit tudnak megemészteni; innen kell maradnod az életen. Nagyra csak akkor nőhetsz, ha az efféle aggályokat lábad alá tiprod.”

Az igen terebélyes regénynek ehhez a részéhez érve eszembe jutott Rachmanyinov története.  

2012. február 5., vasárnap

Prológusra epilógus



Úgy látszik, valamiért Karinthy szelleme most elkezdett körözni körülöttem, pedig szó, ami szó, nem igazán voltam soha túl lelkes rajongója. Néha-néha elővettem és olvasgattam, de a verseit és regényeit eddig csak félig-meddig ismertem, valahogy nem találtam rájuk. Aztán pár hete az egyik kötete „bekéredzkedett” hozzám, s most hétvégén épp el akartam ismét búcsúzni tőle – visszarakva a vaskos könyvet a helyére –, mikor felfigyeltem a könyvespolcomon egy kis verseskötetre, amit nem tudom, kinyitottam-e valaha, mindenesetre nem emlékeztem rá. Levettem, s csak úgy találomra belelapoztam, amikor is az alábbi verset elolvasva megfordult velem a szoba. Nemcsak a filmes hasonlat miatt, s nem is azért, mert a Camera obscurához eredetileg mindenképp cirkuszos képet szerettem volna betenni – végig ott motoszkált ugyanis a fejemben kérlelőn, hogy keressek egy századfordulós cirkuszképet, és ennek köszönhetően egy teljes estét régi cirkuszplakátok nézegetésével töltöttem, csak aztán nem találtam megfelelőt –, hanem mert a vers folytatott valamit, amit épp most kívántam abbahagyni. Mindenesetre a dolog nem hagyott nyugodni, s úgy éreztem, szabályszerűen provokál ez a kis költemény, ez az oly ismerős hang, hogy gyerünk, gyerünk, csak vigyük tovább a megkezdett párbeszédet, és ne törődjek most sem azzal a fenntartásommal, hogy azért ez így mégiscsak butaság, sem pedig azzal a mindig jelenlévő óvatosságommal, ami nem engedi, hogy bárminél is hosszabb ideig leragadjak. Gyerekkoromat leszámítva soha nem írtam még verset (könnyen giccsbe hajló, nagyon nehéz műfajnak tartom),  de most tényleg nem bírtam ellenállni az engem körbelengő incselkedő, provokatív atmoszférának, úgyhogy elhatároztam: felveszem a kesztyűt és válaszolok a versre – pontosabban kiegészítem a magam módján a formába öntött gondolatot; persze csak játékból, afféle stílusgyakorlatként. 

2012. február 1., szerda

Camera obscura



– … a gondolkodók tulajdonképpen csak egymással társalognak.
– Úgy is van. Ezt a társalgást úgy hívják: irodalom.
– Más szóval: az előbb említett kiválóknak, az emberi fajta képviselőinek levelezése egymással, téren és időn át, a fölösleges és haszontalan csőcselék feje fölött. Nem gondolja azonban, hogy ennek a társalgásnak van egy nagy hátránya, egy ki nem küszöbölhető nehézség?
– Tudom, mit akar mondani. Hogy a levelezés egyoldalú, mivel az időt nem tudjuk megfordítani, a múltból érkező levelekre nincs mód szellemtársainknak válaszolni: meg kell elégednünk vele, hogy meg nem született szellemtársunkhoz intézzük a reménytelen üzenetet „add tovább” kiáltással, akik viszont nekünk nem tudnak felelni. Így aztán hogy egyeztessük össze a tanulságot, hogy tanuljunk egymástól, hogy oldjuk meg tökéletesen a feladatokat?
– Hacsak…
– Hacsak?
Egymásra nézünk. Megpróbálunk elfordulni, hogy el ne nevessük magunkat.

***

Kérem az olvasó különösebb figyelmét. Szükségem van rá, legalább eleinte. Nem is a tárgy miatt. Minden tárgy egyforma, események és benyomások. Ezen a ponton, ha már kezébe vette a lapot, nincs mitől tartanom. Nyilván érdekli az a Lehetőség, ahonnan beszélek.
Bizonyos nehézséget kell leküzdenem, ez a nehézség leginkább ahhoz hasonlít, amit különböző nyelvek átültetése okoz.
Azzal a különbséggel, hogy itt nem szavak, hanem fogalmak átültetéséről van szó.
Igyekezni fogok az olvasó fogalomkörének nyelvére fordítani tapasztalataim közlését. Gyakran kell majd hasonlatokkal dolgoznom. Mint újságíró (régebbi olvasóim tudják) ezeket lehetőleg kerültem. Ami a „színes riportot” illeti, úgy vettem észre, a jó szemmel meglátott valóság színesebb szokott lenni, mint a halvány emlékképekből hozzáadott mártás.
Ezúttal, úgy látom, más feladatot kell megoldanom. Bizonyos mértékben tompítanom kell. A színek túl erősek. Furcsán hangzik: túl világosak. Kápráztatnák az olvasót, nem látná a formát. Vigyázni kell az expozícióval.
Hasonlatokra van szükségem, ama homályosabb világítás közegéből, ahol az olvasó tartózkodik. Most jut eszembe, valaki említett is effélét, talán Goethe. Lehet, hogy rosszul idézem. „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss.” „Minden mulandó annyi csak, mint egy hason­lat.”
Hozzátenném: „mint egy rossz hasonlat.”
Ezért kérem az olvasó kivételes türelmét. Én az ő nyelvén fejezem ki magam. Ha közben hasonlataimat erőltetettnek vagy affektáltnak tartaná, ennek nem én vagyok az oka, hanem az ő furcsa fogalmai. Az én hasonlataim jók, ő látja rosszul a tárgyat, amit hasonlítok. Igye­kezzék másképpen nézni a modellt, mint ahogy eddig nézte (talán oldalról vagy felülről), akkor élethűbbnek találja majd a portrét. …
Mást mondok.
Olyanféle nehézséggel küzdök, mint valaki, aki közös szobában (ezt jól jegyezzék meg!) előbb ébred fel, mint alvótársa. Szeretné vele közölni, hogy nemsokára megérkeznek (lehet ez a közös szoba egy hajókabin vagy hálófülke), de az illető olyan jóízűen alszik még, hogy nincs szíve felkelteni. Az illető azonban nyugtalan alvó, álmában beszél, és mintha olyasfélét mo­tyog­na, ami a megérkezésre vonatkozik. Tehát felel valamit, már amit egy álmában motyogó­nak felelni lehet, igyekezvén kitalálni, vajon mit álmodik ebben a percben. Az alvó bólint, mintha értené, másik oldalára fordul, felel valamit.
Tessék elképzelni egy ilyen társalgást.
Annyi bizonyos, hogy az ébredezőnek nehezebb a dolga, neki kell alkalmazkodni.
Abban a reményben, hogy az olvasó olyasfélét álmodik éppen, amiben magam is szerepelek, megpróbálom elmondani, hogy történt elutazásom …egy túlvilági utazásról van szó, valódi útról a másvilágra, ebből a földi életből indulva, s ugyanide visszatérve, ennek az útnak élményeit és tapasztalatait ajánlom fel … itt nem arról van szó, hogy egy halott, hanem arról, hogy egy eleven ember jusson át a másvilágra, aminek két előnye volna … az eleven embernek ugyanis egyrészt módjában van fenntartani az érintkezést embertársaival, ami egy halott számára legalábbis nagyon meg van nehezítve, másrészt – ami a legfontosabb – lehetősége nyílik a visszatérésre, hogy híradását megerősítse. Ez az, amit a technika mai állása mellett még nem sikerült megoldani, igaz, nem is nagyon igyekeztek – s amire való szerény vállalkozásomat most volt szerencsém bejelenteni…
Még csak egyet jegyzek meg. (Jó, hogy eszembe jutott!) Egyszerű szavakat keresek. Mindig lenéztem (s most már tudom is, miért) a rejtelmeskedőket, akik a homályt homállyal világítják.
Erre semmi szükség.…