2012. február 1., szerda

Camera obscura



– … a gondolkodók tulajdonképpen csak egymással társalognak.
– Úgy is van. Ezt a társalgást úgy hívják: irodalom.
– Más szóval: az előbb említett kiválóknak, az emberi fajta képviselőinek levelezése egymással, téren és időn át, a fölösleges és haszontalan csőcselék feje fölött. Nem gondolja azonban, hogy ennek a társalgásnak van egy nagy hátránya, egy ki nem küszöbölhető nehézség?
– Tudom, mit akar mondani. Hogy a levelezés egyoldalú, mivel az időt nem tudjuk megfordítani, a múltból érkező levelekre nincs mód szellemtársainknak válaszolni: meg kell elégednünk vele, hogy meg nem született szellemtársunkhoz intézzük a reménytelen üzenetet „add tovább” kiáltással, akik viszont nekünk nem tudnak felelni. Így aztán hogy egyeztessük össze a tanulságot, hogy tanuljunk egymástól, hogy oldjuk meg tökéletesen a feladatokat?
– Hacsak…
– Hacsak?
Egymásra nézünk. Megpróbálunk elfordulni, hogy el ne nevessük magunkat.

***

Kérem az olvasó különösebb figyelmét. Szükségem van rá, legalább eleinte. Nem is a tárgy miatt. Minden tárgy egyforma, események és benyomások. Ezen a ponton, ha már kezébe vette a lapot, nincs mitől tartanom. Nyilván érdekli az a Lehetőség, ahonnan beszélek.
Bizonyos nehézséget kell leküzdenem, ez a nehézség leginkább ahhoz hasonlít, amit különböző nyelvek átültetése okoz.
Azzal a különbséggel, hogy itt nem szavak, hanem fogalmak átültetéséről van szó.
Igyekezni fogok az olvasó fogalomkörének nyelvére fordítani tapasztalataim közlését. Gyakran kell majd hasonlatokkal dolgoznom. Mint újságíró (régebbi olvasóim tudják) ezeket lehetőleg kerültem. Ami a „színes riportot” illeti, úgy vettem észre, a jó szemmel meglátott valóság színesebb szokott lenni, mint a halvány emlékképekből hozzáadott mártás.
Ezúttal, úgy látom, más feladatot kell megoldanom. Bizonyos mértékben tompítanom kell. A színek túl erősek. Furcsán hangzik: túl világosak. Kápráztatnák az olvasót, nem látná a formát. Vigyázni kell az expozícióval.
Hasonlatokra van szükségem, ama homályosabb világítás közegéből, ahol az olvasó tartózkodik. Most jut eszembe, valaki említett is effélét, talán Goethe. Lehet, hogy rosszul idézem. „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss.” „Minden mulandó annyi csak, mint egy hason­lat.”
Hozzátenném: „mint egy rossz hasonlat.”
Ezért kérem az olvasó kivételes türelmét. Én az ő nyelvén fejezem ki magam. Ha közben hasonlataimat erőltetettnek vagy affektáltnak tartaná, ennek nem én vagyok az oka, hanem az ő furcsa fogalmai. Az én hasonlataim jók, ő látja rosszul a tárgyat, amit hasonlítok. Igye­kezzék másképpen nézni a modellt, mint ahogy eddig nézte (talán oldalról vagy felülről), akkor élethűbbnek találja majd a portrét. …
Mást mondok.
Olyanféle nehézséggel küzdök, mint valaki, aki közös szobában (ezt jól jegyezzék meg!) előbb ébred fel, mint alvótársa. Szeretné vele közölni, hogy nemsokára megérkeznek (lehet ez a közös szoba egy hajókabin vagy hálófülke), de az illető olyan jóízűen alszik még, hogy nincs szíve felkelteni. Az illető azonban nyugtalan alvó, álmában beszél, és mintha olyasfélét mo­tyog­na, ami a megérkezésre vonatkozik. Tehát felel valamit, már amit egy álmában motyogó­nak felelni lehet, igyekezvén kitalálni, vajon mit álmodik ebben a percben. Az alvó bólint, mintha értené, másik oldalára fordul, felel valamit.
Tessék elképzelni egy ilyen társalgást.
Annyi bizonyos, hogy az ébredezőnek nehezebb a dolga, neki kell alkalmazkodni.
Abban a reményben, hogy az olvasó olyasfélét álmodik éppen, amiben magam is szerepelek, megpróbálom elmondani, hogy történt elutazásom …egy túlvilági utazásról van szó, valódi útról a másvilágra, ebből a földi életből indulva, s ugyanide visszatérve, ennek az útnak élményeit és tapasztalatait ajánlom fel … itt nem arról van szó, hogy egy halott, hanem arról, hogy egy eleven ember jusson át a másvilágra, aminek két előnye volna … az eleven embernek ugyanis egyrészt módjában van fenntartani az érintkezést embertársaival, ami egy halott számára legalábbis nagyon meg van nehezítve, másrészt – ami a legfontosabb – lehetősége nyílik a visszatérésre, hogy híradását megerősítse. Ez az, amit a technika mai állása mellett még nem sikerült megoldani, igaz, nem is nagyon igyekeztek – s amire való szerény vállalkozásomat most volt szerencsém bejelenteni…
Még csak egyet jegyzek meg. (Jó, hogy eszembe jutott!) Egyszerű szavakat keresek. Mindig lenéztem (s most már tudom is, miért) a rejtelmeskedőket, akik a homályt homállyal világítják.
Erre semmi szükség.…

Bevallom, kicsit izgatott vagyok. Bár a legveszélye­sebb kísérlet a negyedik kiterjedésbe való első átmenetem volt, kíváncsiságom számára csak most következik az igazi újság. Sejtelmem sincs róla, mi vár rám az ötödikben és a többiek­ben, hiszen tudod, azok az ismerőseim, akikkel a negyedikben találkoztam, erről édeskevéssel tudnak többet, mint jómagam. Sóvárogva és éhesen kóvályognak ők is a határok előtt, nem tudnak bejutni, s őszinte és leplezetlen irigységgel bámultak rám, mikor megmutattam nekik a határátlépési engedélyt…

Nagyon magamnál vagyok, sőt az a baj, kicsit túlságosan.
Az új benyomások előretolakszanak, félek, hogy elnyomják az átmenetet, amit pedig figyelni akarok. Erős kényszer dolgozik bennem, nem arra, hogy siettessem, hanem hogy visszatartsam a folyamatot: kínosan, kapkodva próbálok emlékezni, miről is volt szó egy pillanattal előbb.
Ez rendkívül kínos. Félek, ha elfelejtem az utolsó képet, gondolatot vagy szót, elvész a kapcsolat, ami a három kiterjedéshez fűzött, s akkor nem tudok többé visszafelé érintkezni azokkal, akiknek kedvéért az egész kalandot vállaltam. Ha ez megtörténik, az az eshetőség fenyeget, hogy a visszatéréskor viszont arra nem fogok emlékezni, ami közben történt.…
Mint utóbb kiderült, ez az óvatosság igen helyénvaló volt, enélkül a legnagyobb bajok lettek volna, most itt volnék a negyedik kiterjedésben, sejtelmem se volna róla, mit keresek itt, kinek a kedvéért mászkálok mindenfelé: félszeg helyzetben dobálnának az események, nem tudnám, hová tartozok, kivel kell érintkeznem, és mi lesz velem általában: hogy így mondjam, nem tudnám, mi a foglalkozásom a valóság világában.
Miután meggyőződtem róla, hogy sikerült megjegyeznem, s fel fogom idézni tudni, ha szükség lesz rá, háromkiterjedéses létezésem utolsó emlékét (s erről a többi is eszembe jut majd), bátrabban adom át magam a benyomásoknak, amik most el fogják törölni.
Itt az ideje.
A lárma erősödik.
Előbb valami sötétségen kell átvergődnöm.
Ez a legundokabb része a dolognak.
Szerencsére nem tart soká.
Háromkiterjedéses szerveim, különösen tüdőm és szívem, rettenetes kalamajkát csinál, amitől ugyancsak háromkiterjedéses idegeim úgy megijednek, hogy az ugyancsak háromkiterjedéses agyvelőben a legnagyobb zavar és kapkodás támad.
Ezek a szervek az állapotukkal együtt járó renyheség következtében megszokták a háromkiterjedést, s ebben a pillanatban nem érzik a negyedikben való létezés lehetőségét.
Mintha azt hinnék, hogy nem lesz alkalmuk mozogni, dobogni, lélegzeni „élni” többé, ha bizonyos halmazállapot megszűnik (amivel persze ott kell hagyni a formát is, holott ezt a lényeggel tévesztették össze), kétségbeesetten rángatózni és kapkodni kezdenek.
A háromkiterjedéses agyvelő, ennek megfelelően, szörnyű erőfeszítéssel próbál „rendet csinálni”, vagyis ragaszkodni a formához, míg végre, nagynehezen magára eszmél.
Rájön, hogy létezik, illetve tud a létezésről, holott a tüdő és a szív - még egy pillanatig érzi őket a háromkiterjedésben - nem mozdul többé.
Illetve...

Nagyon is mozognak, dobog és lélegzik mind a kettő a maga módján, csak nem ott, ahol (a háromkiterjedéses idegek végződésének irányából) keresi őket.
Valahol máshol.
A negyedik kiterjedésben.
Ahová átforgott a képsík.
Nagyon furcsa érzés.
Emlékszem, az embernek például elalszik a lába.
Idegen test. De valahol azért van, ugyebár, csak az a kérdés, én is ott vagyok-e?
Vagy fáj a levágott kar. Ijesztő. Most képzeljék el, hogy az egész testet levágják. Egy pillanatig fáj - nem tudjuk, hol vagyunk - ott, ahol fáj, vagy ott, ahol érezzük.
A lecsapott fej után kap így az elítélt.
Az egész ezen az ostoba „én” képzeten múlik. Minden félreértésnek ez az oka.
Mindenáron rögzíteni akarjuk.
Mennyi bolond szenvedés és téboly forrása ez a gyáva makacsság!
Mindig ahhoz, ami éppen a legközelebb esik.
Fáj valami. Vagyis nagyon közel van valami.
Mi sem egyszerűbb: én fájok. Nekem fáj.
Test. Kéz, láb, tüdő, szív. Mozgás. „Anyag.”
Hát persze. Mindez „létezik” - ó, nagyon is létezik - sokkal inkább, sokkal valóságosabban létezik, ezerszer valóságosabban, mint amennyire valaha is hittél benne, kedves olvasó!
És hát, persze - mit rémüldözöl? -, az én is létezik, ó, nagyon is létezik! sokkal inkább, sokkal valóságosabban, ezerszer valóságosabban létezik, mint amennyire valaha is tudtál róla, vallottad, érezted, meg is nevezted.
De miért akartad, miért akarod mindenáron ott rögzíteni ezt az ént, a többi valósággal, ahol éppen ráeszmélsz?
Mert ott a legközelebb, ugye. Jelen vannak kéz, láb, tüdő, szív, minek fáraszd magad, hogy távolabbi dolgokkal kösd össze, még ha történetesen jobban, tökéletesebben tartoznak is együvé ezek a távoli dolgok és a te „éned”…
Még tudni vélem … a nevem, … még tudni vélem, hogy a szívem és a tüdőm nem mozog, hogy tehát most mindennek vége, … nincs többé világ, nincs többé semmi.
De ugyanakkor, szinte egyszerre, valami mást is kezdek tudni.
Méghozzá sokkal erőteljesebben és biztosabban és nyilvánvalóbban, mint ahogy előbb ezeket a dolgokat tudtam.
Hogy mi ez a valami, sőt, ki ez a valami, most még hiába mondanám el, önök vállat vonnának, vagy azt hinnék, tréfálok.
Tehát annyira szorítkozok csak, hogy magáról a felfedezésről referáljak, a „testi” érzésről, ahogy önök nevezik.
A többi úgyis ki fog derülni.
Először és elsősorban: nem fekszem semmiféle halottasházban.
Másodszor és másodsorban: nemcsak hogy semmi baja „énemnek”, sőt ellenkezőleg, sokkal biztosabb vagyok benne, mint az imént, s pedig egyszerűen azért, mert sokkal többet tudok erről az „énről” a folytatólagos események közben, amik meg­előzték, egy bizonyos pontig.
Egymás után jönnek a képzetek, egymás után jutnak eszembe dolgok, amikről a folytatólagos események közben sejtelmem se volt. …

Emlékszem, mondtam is ezeknek a spiritisztáknak: lehet, hogy a ti szellemeitek léteztek valamikor, az életnek valami test előtti, primitív fokán, de ha maradt még belőlük néhány ásatag példány, igazán nem érdemlik meg, hogy visszahívjuk őket, ezeknél aztán valóban magasabbrendű és tökéletesebb megoldás volt a háromkiterjedésű test! … Értsék meg: az önök fehér lepedővel és áttetsző fehér festékkel vagy ködfátyollal ábrázolt „kísértetei” egy az élő testnél alacsonyabb fokát jelentik a létezésnek.
Ami itt van: ez pedig egy magasabbat. Nem akarom mondani, hogy ugyanannyival magasabbat, mert megsértődnének, de...
Röviden és tömören: higgyék el nekem, hogy ami itteni tüdőmet és szívemet illeti, ezek éppen olyan jól, bizonyos értelemben jobban funkcionálnak, mint az önöké. Valahogy így mondhatnám: míg önök csak közvetve, a tapasztalt külső és belső mozgások révén, érzékeik, sőt kizáróan erre a célra szolgáló érző műszereik révén vesznek tudomást szerveik működéséről (olyanféleképp, ahogy a külső dolgokat is csak akkor tapasztalják, ha azok mozgásban vannak, különben nem!), addig én itt bennük élek, dobogok és lélegzek, mint – de mit magyarázzam?
Hogy az önök teste tömörebb, keményebb, szilárdabb?
Szó sincs róla!
Puszta káprázat!…

Ami végül „eszméletemet”, öntudatomat, éntudatomat, megfigyelő- és felismerőképességemet illeti, lévén ezek fontos feltételei az újságíráshoz való alkalmasságnak... Nézzék kérem, nem mondhatok mást, mint hogy mindaz, amit itt tapasztalok magam körül, bár formában nagyon hasonlít mindahhoz, amit önök is látnak, ha körülnéznek a világban, számomra abban különbözik attól a módtól, ahogy azelőtt kerültek tudatomba és eszméle­tembe, hogy sokkal biztosabban és erőteljesebben veszem tudomásul létezésüket.
Körülbelül olyan biztosan, ahogy önök a gammasugarakat tapasztalják.
Ez itt egy pohár víz, előttem a vonatablakon.
Ugyanolyan pohár, mint amilyent önök is láttak már.
De mennyivel határozottabban, nyilvánvalóbban az!
Mennyivel bizonyosabb vagyok benne, hogy az, és semmi más!
Sokkal több képzetem fűződik hozzá.
Sokkal többet tudok róla, egy és ugyanakkor.…

A vonat lassít. Úgy látszik, valami kisebb állomáshoz érkeztünk, örömteli izgalom: végre megtudom talán, milyenek, hogy jelentkeznek az első lelkek, akikkel találkozni fogok.
Mert eddig egyedül ültem a fülkében.
Vajon milyenek? Hozzám hasonlítanak? Vagy önmagukhoz, ahogy odaát éltek a képzeletem­ben?
Szívem hevesebben ver.
Eddig csak tárgyak vettek körül és a természet – most eleven lények jönnek majd –, százmilliószor elevenebbek, mint odaát, hiszen halhatatlanok.
Magam mint átutazó, jól tudom, még nem vagyok az.
S először döbben belém a kérdés: vajon kész vagyok-e arra, ami most következik?
Aztán összeszedem magam.
Kötelességemre gondolok.
A vonat lassít, megáll.
Felállok, kiegyenesedve, feszülten, mindenre készen.
Először csönd, aztán mintha távoli zaj közeledne... Furcsa mormogás. Mintha beszélnének. Mintha valaki türelmetlenül kérdezősködne. Szavakat nem tudok megkülönböztetni.
A zörejek erősbödnek. Dübörgésszerű folytonosságba mennek át. A vonat halkan remeg. Mint­ha emelkedne. …
Áttetsző folyadék… egy arc körvonalai rémlenek át mögötte… Közeledik az ajtó innenső felszínéhez… már egész jól látom…
Ismerős arc…
Ő is rám néz, biztatóan mosolyog, a kezét is látom integetni.
Még egy pillanat, és előbukik a folyékony ajtóból.
Ott áll előttem. Mosolyog. Szelesen előrehajol… nem érzem, csak látom, hogy megölel, az arcom is megcsókolja, kedélyesen. …
– Én tudtam, hogy jön, egyenesen elébeutaztam, hogy át­segítsem az első nehézségeken… sejtettem, hogy egy kicsit meg lesz ijedve… ez már így szokott lenni...
Még mindig töprengek.
De őt ez nem zavarja, élénken, felvillanyozva fecseg, nyilván nagyon örül, hogy megtalált, és segítségemre lehet.
– Ne restelkedjék, nekem is meglepetés... Tudja, én azt hittem, úgy informáltak, hogy egészen átjött... Csak most tudtam meg, hogy kísérletről van szó, vissza akar menni... Nagyon érdekes! Annál érdekesebb, ha kísérlet… Persze, gondolhattam volna, hogy csak a negyedik kiterjedésben lehet a kísérletet végrehajtani, ha csakugyan vissza akar kerülni a harmadikba... Az ötödikből, ahol csekélységem tartózkodik, ezt már nem lehet megcsinálni többé... illetve talán lehet, de nem érdemes… szerencsémre, mert amilyen nyugtalan vagyok, képes lennék rá… De én csak fecsegek, maga meg rémülten néz rám… Szegény barátom, kényelmetlen állapot… négy kiterjedésben lézengeni, ebben a kemény és világos és hangos közegben, amibe került… meg van szeppenve, mi? hát elég siralmas bőrben tetszik lenni… Mondom! Negyedik kiterjedés! Kép és árnyék! Kísértet! Hamlet szelleme! De nekem így is kedves azért! Roppant örülök, nagyon tetszik a bátorsága, méltánylom az ötletet, tetszik ne­kem, és ne tartson semmitől amíg engem lát, kalauzolni fogom ebben a világ­ban, hogy el ne tévedjen. Szóval, ön benyomásokat akar gyűjteni… informálni akarja őket, odaát… Remek! … Figyelmeztetem, óvatosnak kell lennie, mindenben hallgatnia kell rám, egyedül ne tegyen egy lépést se, mert könnyen megjárhatja… vagy visszahajítják, ahonnan jött, vagy úgy ittragad, hogy soha többé eszébe nem jut, fiú-e vagy lány…

A vonat most hangtalanul fut, alig érzem a kerekeket. Szépiafelhők suhannak az ablak előtt. Egy fordulónál, alattunk, kitárul a tájkép.
S kitárul vele együtt bennem is valami.
Ezt az érzést közölnöm kell.
Nem a magam „jellemzése” miatt.
Abban a feltevésben, hogy tompán és féltudatosan az olvasón is átsuhant már hasonló, megpróbálom ezen az érzésen keresztül tenni elképzelhetővé a látványt.
Olyanféle fellélegzés, mint mikor az ember hazakerül.
De nem olyan hazába, amiről tudott, vagy amit keresett.
Ismeretlen, sohanemálmodott vidék.
És mégis minden, ami eddig volt, gyermekkori emlékek, ismerős arcok, az élet folytonossága valószínűtlenné és idegenné válik.
Talán a „fajta” emlékezése.
Sokszor gyanúsítottam a növényeket, hogy ismerik ezt: ez adja nekik a csalhatatlan biztonságot.
Összefoglalni egy szóba azt, ami megkülönböztetően más benne, így próbálnám: tág.
Tág és nagy. Mindennél tágabb és nagyobb, ami hasonlít hozzá.
Talán itteni szemszögem változott. Láthatárom terjeszkedett szét. Vagy magam zsugorodtam össze liliputivá.
Képzeljenek egy égboltot, ami százszor messzebb van, mint ahogy megszoktam. Messzebb van, és minden szélesebb rajta.
Egy megfordított látcső széttolja a világot anélkül, hogy kicsinyítené.
A Város is innen nézve óriási…

Mire a pályaudvaron befutunk, már természetesnek találom, hogy itt nem lehet tájékozódni, illetve nagyon is lehet, de nem abban az értelemben, ahogy odaát történik.
Ugyanazt a részletet, házat, utcát, környezetet nem fogod ugyanott találni, ahol előbb.
Nem veszett el, csak más került a helyére.
Csak így férhet el, térben, mindaz, ami az időben valaha létezett: ez itt egész világos.
Hamar rájövök, mitől függ, hogy valami szemeim elé kerüljön.
Természetesen attól függ, hogy eszembe jusson…
Összevissza folydogál minden egymásba, tarkán és áttetszően, mint egy megőrült filmen. Persze csak a számomra. Az itteniek szempontjából mindez roppant érthető és egyszerű, és pompásan kiismeri magát az ember. Vezetőm biztat, hogy számomra is, majd ha megszokom. Ne felejtsem el, az ébredés pislogásában néha nagyon furcsán hat ránk a megszokott szoba és a megszokott emberek: még ott kóvályog fejünkben az álom zagyvasága. Félrebeszélünk és félregondolkodunk.
A zagyvaság tehát bennem van, abban a látszólagos rendben, amit az álomból hoztam magammal.

Mintha két képeskönyv lapjai forognának egymás felé, egymásba olvadva, őrült iramban: az egyik az értelem és belátás fejlődését ábrázolja, előrefutó oldalszámokkal, száztól ezerig, egyre gyor­suló pörgéssel, a másik, visszafelé lapozva, az ösztönök és indulatok és vágyak rendetlen gomolygását tükröző tekercs, lassabban, de annál makacsabbul hajtogatva kevésszámú köreit, száztól lefelé, a belső, még nem látható ősakarat tengelyéről sodorva le... Egyre furcsább, visszataszítóbb a zagyva ellentét...
És a két főtengely: egyéni értelem és faji ösztön, kifordult a rázkódtatástól... a két kerékrendszer, amik összhangban működtek, egymásba szaladt... ezért kaptuk ezt a furcsa vetítést. A fajtát megint egyszer elfogta a páni rémület... az indulatok hanyatt-homlok nekilódultak, visszafelé... az Ész hiába ordított, hogy megállítsa, visszatartsa, mint a vesztébe rohanó csordát, mikor kigyúl feje fölött a pajta... hó, hó, megállj, te! Mint műkedvelő metafizikus, talán méltányolni fogja elméletemet, mely szerint az időnek nevezett szubstancia, vagy ahogy Kant fogja nevezni: szemléleti forma egyik fele megfordult, míg a másik változatlanul szalad tovább. … Ebből a forgatónyomaték keletkezik, örvénylő kerék, káosz, a káoszból viszont új világ. … Mindenesetre nagyon érdekes, hogy az egész kalamajkát egyetlen ember csinálta, a Rémület­keltés furcsa rögeszméjével. … Ilyen örvények gyakran keletkeznek apró mag körül, és abban a körben, ahonnan beszélek, ezt egész jól meg lehet figyelni …

– Mi van ott, ahol most áll?
– Tökéletes üresség. Soha nem tapasztaltam ilyet. Nincsen sötétség, és még sincs világosság. Magamról is csak annyit tudok, hogy egy hang vagyok, ami önnel beszél.
– Jól van. Induljon el bátran, vaktában, gondolkodás nélkül. Ne csodálkozzék, ne álljon meg, ne forduljon vissza. Ha átlépte a határt, találkozni fogunk, onnan fogja tudni, hogy megérkezett a Hatodik Kiterjedésbe…

Két elhatárolt világegyetem olvad össze. Füled mámorában látod a hangot, szemed mámorában hallod a színt.
Különös lelkiállapot.
Az érzékektől elválasztott lélekrekeszek ajtai kinyílnak. Megoldódik minden karcoló szöglet, recsegő zörej, viszkető fájás, amit úgy megszoktál.
Mint barom a legyet.
Lassan süllyedsz, a fájdalomtalanság. Semmid se fáj (hogy értessem meg olvasómmal, akiről most már tudom, hogy csak fájdalmat érez, s ennek bizonyos fajait nevezi kéjnek és gyönyörnek?).
Harmónia?
Nem tudom.
Egy bizonyos: a kétféle hatás többet ád, mint külön-külön bármelyik.
Egyszerre átvillan rajtam megint.
Erre gondolt, ezt hallotta meg álmain túl, ebből a külső valóságból, a középkori csillagász, mikor a szférák zenéjét emlegette?
Mert határozottan van az egészben valami kabalisztikus.
Sőt, tudományos.
Egész határozottan azt érzem, hogy e formátlan gomolygás mögött számok lappanganak. A minőségek mögött mennyiségek.
Mint minden érzéklés gyökerei.
Képek bukkannak elő, amikről kiderül, hogy nem tapasztalathoz rögzítődtek.
Minden tapasztalás előttről valók. Létezés előtti állapotodból hoztad magaddal.
Nem is képek ezek. Absztrakciók. Elvont fogalmak.
Állapotok, minőségek, vonatkozások.
Két ismeretlen dolog egymáshoz való viszonya, mint ismert összefüggés.
Önálló hasonlat, amiről nem tudjuk, de nem is fontos, mihez hasonlít.
Arány és mérték, amivel nem lehet, de nem is kell mérni.
Alakuló világ, az Idő bilincseiből felszabadulva. Ha valamire mégis emlékeztet, talán ama köd­foltok, amikre túl a Tejúton vélt rábukkanni a teleszkóp, abban a távolságban, aminek úgy sincs értelme, mert az a végtelen, abban a távolságban, amihez képest önmagadnak, teleszkópodd­al együtt sincs értelme - ez volt hát ama csillagos ég? Háromkiterjedéses álmod sejtelme a Nagy Kiterjedésről? A Külső világ, amit álmodban láttál?
Örvénylő mozgás, egy láthatatlan központ körül…

– Mi ez? Hol vagyok?
– Mi volna? Hol volna? A vasúti fülkében.
– Már megint vasúti fülke? - kérdem kissé csalódottan.
– Miért ne, nem mindegy? Ahhoz, hogy átvetüljünk a képsíkon, igazán fölösleges volt a helyünket megváltoztatni. Aki a kiterjedések közt utazik – most már észrevette –, úgyis nagyon jól tudja, hogy bármily szűkösek alacsonyabb fokon az eszmélési lehetőségek s a mozgás szabadsága – a többi kiterjedés ott van azért körülötte. Nem a helyét kell változtatnia, csak eszmélete fokát, ha át akar jutni a következőbe. Azonnal érezni fogja, milyen nyomorult és esetleges és viszonylagos volt az az énje, akivel az Ötödik Kiterjedésben azonosította magát, ahhoz képest, aki itt ül mellettem a pamlagon. … Hát még mindig nem érti a Dimenziók Fizikáját, amit annyiszor megmagyaráztam, együttlétünk óta?... Hiszen elmondtam már, hogy egyik kör­ből a másikba jutni a ráeszmélésen múlik, s nem a hely- vagy időváltozáson… Magától értető­dik ebből, hogy mindegyik körben mindenki ott van, aki valaha eszméletünkben szerepelt…
– Egyszerre és ugyanakkor?
– Egyszerre és ugyanakkor, vagy, ha úgy tetszik (olvasói szempontjából), mindenki annyi példányban, ahány kör van…Egy kicsit komplikált, értem. Egyszerűbben is megmondhatom: arról van szó, hogy minden véleményben és képzeletben, amint itt „én”-ek egymásról és ezenkívül mindegyik külön-külön, a többiről együttvéve alkottunk, bentfoglaltatik mindkét fél jellege és jelleme. Egymást álmodjuk… egymás valódi lényét alakítja, változtatja és idomítja önmagához mindegyikünk, ahhoz tehát, hogy lélektársunk álmát élesebben s valóságosabban felfedezzük, be kell szüntetnünk, egy darabig, a magunkét, olyanforma dolog ez…
– Mint mikor az autóban eloltom a lámpát, hogy jobban lássam a közeledő másik autót.
– Nagyon helyes, vagy mint mikor a csillagász elsötétíti kémlelőtornyát, hogy a csillagokat láthassa.
– Azt mondja meg, hogyan csináljam?
– Tudja mit, majd segítek magán... Véletlenül tudok egy számítást, aminek segítségével könnyen át tudom forgatni az „én” képleteket, egyiket a másik vetületére - maga ezt nem érti, ehhez tudnia kellene, hogy mindegyik „én” egy mennyiségtani képletnek felel meg. Magának nem lesz más dolga, mint behunyni a szemét, erősen figyelni, s közben, amennyire csak képes rá, beszüntetni minden önmagára vonatkozó képzelődést, meg kell feledkeznie, amennyire tud, minden vágyról, ami olyannak láttatta a boldogságot, amilyennek ismerni vélte - abban a fokban, ahogy ez sikerül, el fog sötétülni a világ, hogy egy idő múlva helyet adjon egy másik én képzeletének, tudnia kell, hogy a boldogságakarás, a gázra vonatkozó törvényt követve, minden üresen tátongó helyet elfoglal, s ha ilyet talál egy idegen lélekben, rögtön benyomul…
Behunyom a szemem.
Megpróbálom elállítani a gondolatok és érzések zakatoló gépezetét, arra ügyelve csak, hogy eszméletemet azért el ne veszítsem.
Úgy látszik, eltaláltam a kellő mértéket, és sikerült a holtponton megállani.
Egy pillanatra a személytelenség csodálatos valóságát tapasztalom: határozott tudomásom van róla, hogy nem vagyok, és a lét mégis van, azt hiszem, ilyesféléről ábrándoznak a Nirvána vallásának követői…

Az olvasónak, az álmodónak, akihez beszélek, önmagam kísértetének, mely ott kóvályog valahol, e pillanatban is, valamelyik alsó körében a számomra ösztönéletnek tűnő eszmélet­állapotban, öntudatlan lényem mélyebb rétegeinek, mellyel e pillanatban is görcsösen igyekszem fenntartani az érintkezést: mindezeknek a homályos érzéseknek azt izenem innen, a Hetedik Kiterjedés Világából: meg kell bocsátanotok, innen kezdve nehezen találok már megfelelő hasonlatot, amivel lefordítsam nyelvetekre a Valóságot úgy, ahogy van és létezik, mindannyiunk számára lehetségesen, ha módunk volna mindannyiunknak ráébredni.
Leginkább talán az Űr és az Anyagelosztás hasonlata közelíti meg – ebben a képben maradok, jobb híján: álomemlékeim közül ez hasonlított legjobban hozzá.
Igen, nagyon jól emlékszem a Csillagos Ég káprázatára - már odaát éreztem, nyári éjek magányában, hogy ez több, mint látvány, hogy ez a kép nem agyamban keletkezett: kívülről jött, a szónak valódi értelmében, mint ahogy a muzsikáról sejtettem néhányszor, hogy az álomtúli zaj dörömböl benne – két csillaghalmaz között túllátok önmagamon.
Képzeljék hát el vonatomat az űrben rohanni, óriási csillagok sebességével, az önök számára körülbelül ennyit jelentene a Hetedik Kiterjedés Körére való ébredésem.
A Város fénypontjai szétszaladtak, s a fénypontok közét betölti az alaktalan sötétség. A Tejút felé elröpített löveg utasa tapasztalna hasonlót, amint a fehér folttá összefolyt tömeg alkotórészei, a csillagok és naprendszerek különválnak, s aztán sebesen távolodni kezdenek egymástól, abban a fokban, ahogy a szemlélő közeledik.
Csillogó örvények, gomolyok mellett rohanunk. Egy-egy fénypont hirtelen s váratlanul nagyobbodni kezd. Ijesztő gyorsasággal nő; most forgó és sistergő tűzgolyó már, milliószor nagyobb a Napnál, elborítja a láthatár nyolcadát, negyedét, felét, percekre mintha egyenesen belérohannánk, az egész világ láng- és tűztenger, aztán megint kisebbedni kezd, összeszalad, fényponttá válik a többi fénypont közt, eltűnik, rohanunk tovább.
Ez hát a tudatom számára felszabadult Tér.
– Vagy idő – szólal meg mellettem egy ismerős hang.
A fénypont, ahonnan a hangot kaptam, felvillan, nagyobbodik, közel ér: megismerem Vezetőmet. Mintha most látnám először, mégis sokkal ismerősebb, mint valaha volt, szinte komi­kus­nak érzem, hogy a gomolygó, változó figurákat, ahogy alsóbb körökben idéztem magam elé, azonosítani tudtam vele.
– Ez azért van – magyarázza rögtön –, mert először mutatkozom tulajdon házamban, eddig nekem kellett átváltoznom, jelmezt öltenem, hogy áttérjek a tudat rétegein, vagy ahogy önök mondják: „megjelenjek álmaiban.” Így mindenesetre kényelmesebb, legalább az én számomra. Mi újság, hogy érzi magát?
– Kicsit félelmes, az első pillanatban.
– Ezt mondta a Hatodik Kör határán is. Meg kell szoknia. Megnyugtatom, ennél erőteljesebb benyomás, mint amihez most jutott, úgysem érheti többé énjét: ahol most vagyunk, az a Létezés Teljessége, az én tükrében, a tükör itt tökéletessé vált, gömb alakot vett fel, ennél több, mint amennyit itt felfog, a valóságban se létezik.
– S az „én” számára mit jelent mindez, tükör csak, itt is, semmi más, bármily tökéletes?
Vállat von.
– A létezővel itt is azt teheti, amit jónak lát, miért neveztem volna különben a Cselekvés és Szabadság Kategóriájának hazámat? Egyébként erről hamar meggyőződhetik…

Csillagok tömege hunyorog mindenfelé…  Hiszen ez azt jelentené, hogy magam ezen a kapun innen vagyok… lehetetlen… a Hetedik Körben...
Vezetőmhöz fordulok, de a következő pillanatban...
A következő pillanatban a láthatár...
Illetve a tér…
Vagy helyesebben a gondolat…
Mondjuk így: szándék…
Ehelyett is jobb lenne: esemény…
Esemény... másképpen akarat...
Nem... nem... mi ez?... hogy nevezzem?... hogy fejezzem ki?... hogy közöljem?... hogy is mondjátok... ti…
El... fe... lej...

Ébredj hát, Merlin, ébredj utolsó, legfelsőbb ébredésre, magadtól, odaküntről, a Végső Valóságból senki se kelt fel többé, nincs óra, nincs kéz, ami felrázzon, belülről kell áttörnöd álmod sűrű ködét... kapaszkodj a rémületbe, amit a Lidércnyomás okoz...
S belekapaszkodom s hosszan, értelmetlenül és szavak nélkül bőgni kezdek és forogni és pörögni, szörnyű erőktől korbácsolt tüzes pörgőcsiga, egyre gyorsabban, egyre élesebb sivítással...
Most a sivítás olyan élessé válik, hogy innen belülről nem lehet kitartani többé… kívülre kell helyezni, hogy megértse…. elkapom az ostor végét, ami a csigát pörgeti... s kilendülök rajta, otthagyva a mélyben a zuhanó, száguldó golyót, amin voltam...
És nincs semmi, amit most mondhatnék, csak két bizonyosság: az egyik az, hogy itt, a másik az, hogy vagyok.
Itt vagyok. …
Itt nincs anyag és erő és tér és idő, ok és okozat.
Lények sincsenek abban az értelemben...
Tételek vannak és törvények, függetlenül előbbiektől.
S mégis, bármilyen furcsa, ismerősöket látok magam körül, odaáti életemből.
Mindegyik egy-egy tétel, szabadon.
Most vizsgázni kell ezekből a tételekből.
Minden létezőnek eddigi létezése előkészület arra a vizsgára.
Mert ami itt történik, nem gondolat és nem cselekvés. Több annál! Alkotás. Teremtés.
A Tételek teremtenek. Anyagot, erőt, teret, időt, ami aztán lekerül innen, alsóbb körökbe, alkalmat adni cselekvésre és gondolatra, mozgásra és állapotra.
Amit kéjnek, boldogságnak, kielégülésnek neveztem, annak az értelme itt: létrehozni a világot.
A szellemi rokonságról kiderül, hogy valódi.
A szétválasztott két vonalon, mint vonatom két sínszalagján, most előrefutok, megpróbálok a Nyolcadik Kör határáig jutni…

Már-már úgy érzem, ott vagyok...
Most...
Egy Hang...
Mintha azt kiáltaná – hová, hé?
– Ki vagy?… – hörgöm.
– Ki vagy te, azt mondd meg!
– Valami lény…
– Valami lény nincsen… Egyetlen Lény van, s az én vagyok.
Még három kérdésre telik erőmből.
– Hogy hívnak?
– Bátorság. Félsz tőlem? Akkor nem létezel, mert én létezem csak, s bennem nincs félelem. Úgy is hívnak. Felelősség. Felelősség mindenért, ami teremtetik. Ha nem vállalod, akkor nem létezel, mert én létezem csak, s én mindenért vállalom.
– Ki vagyok hát?
– Végtelen számú álmaim közül az egyik.
– S minden, ami történt, s minden, ami van, velem együtt?
– A legkisebb mozgás, megindulás, elenyésző első részletecske az úton, ami a Semmitől az Egyig vezet. Hol van még a Létezés amaz Egytől, ahol aztán átveszem a Létet, hogy elvezessem, egytől a végtelenig? Ami eddig történt, remegő megrezzenése volt csak a Semminek, a Bátorság vidám sikoltásától… még mindig reng és rezeg a félelemtől… a Semmi rianása az, amit Valaminek álmodtam eddig, én, aki Minden vagyok.


Jaj … csak vissza ne … Zuhanok…ugyanaz történik, csak megfordítva, … ereszkedni kezdünk …
Az eszméletek rétegein zuhanok át. Gyors egymásutánban, visszájára fordult sorrendben. A legnagyobb, legvalóságosabbtól a legmélyebb felé, amit ti álmodtok, az élet felé.
Ez a folyamat az időben történik (innen kezdve visszafelé már megint van idő). A térpont mindig ugyanaz.
Vasúti kocsi fülkéje.
Az ám, de mindig más. Ugyanaz a fülke, de mindig van valami részletkülönbség, amiről felismerem, még nem vagyok otthon. Mint ahogy, ide jövet, mindig felébredtem, most, felismerve a különbségeket, mindig újra mélyebb álomba süllyedek.
Először, ahogy kinézek, látom az imént felvillant Kilencedik Kört – a bolygók és napok szaladgálnak, kicsik és nagyok lesznek, távolodóban, közeledőben…
Értsen hát meg … értse hát meg és tudja meg... az olvasók... az én egész újságírói karrierem... emlék­szik rá..., az egész puszta álarc és szerep... És a Nagy Kíváncsiság... amiben hittem... úgy lát­szik, az is... szerep és kiállás... megmutatni neki... a Szél leányának... mindent őérte... neki... azért, hogy tudjon rólam, hogy megtaláljon, hogy jelentkezzék... mert kellett találkoznunk... ahogy megesküdtem neki... ahogy megesküdött nekem... tizenhat évesen... mikor elő­ször bukkant elém, két félrehajló ág között... a Vihar Leánya... s megfogadta... és megfogad­tam... a találkozást... ha lehet, az életben, ha nem lehet, túl az életen... S midőn akkor … már tudtam, hogy ezt az utat megteszem…egyedül őérette, hogy valóra váljon az Eskü szó szerinti szövege: „hiába halsz meg, hiába halok meg – évmilliárdok, csillagtrilliók végtelenjében és távolában lesz még a mi kettőnk számára egyetlen pillanat, mint mikor két vonat elrobog egymással szemben, s két elsuhanó kéz int, két ablakból egy­másnak: megismertelek, te vagy az, ugye, szerelmem – szeretsz-e még? mert én még mindig szeretlek!”

Ezt mondotta nekem az önök barátja, s ekkor, jobban odafigyelve, megértettem, hogy az utolsó szavakat már nem hozzám intézi. Szembe, a mi vonatunkkal, egy vonat rohant, s ahogy az ablaksor elcsapott, az egyik ablakból elsuhanó kéz intett, s egy elmosódó arc tűnt tova.
Ugyanakkor Merlin integető figurája az ablakban halványodni kezd, átdereng a vonat falán, keresztülhatol rajta, mint valami szelíd fény - a másik vonaton is megáll az integető alak.
A két vonat továbbrohan, távolodik egymástól, örök időkre – egyik a Valóság, másik – az enyém – az Igazság ismeretlen tájai felé…

Ők ketten ottmaradtak, álmom különös ködében, egyedül, egymás szemébe meredten, nem törődve vele, hogy ébredezni kezd, aki álmodta őket.

***

Ügyes bűvészmutatvány, mi? A magyarázat nagyon egyszerű. Magam a negyedik dimenzióban vagyok, tehát minden, ami hozzám tartozik vagy a kezembe kerül, más időben történik, nem abban, amiben a környezet...
Mit nevet? Még sohase volt moziban? Ott semmi boszorkányságot nem lát benne, hogy a vetületek éppúgy élnek, mintha jelenben történne az eset, pedig az egész dolog régen elmúlt. Persze, a technika mindent érthetővé tesz, mihelyt az ember maga csinálja, csak azt nem, ami a technikát teszi lehetségessé… meg vagyok győződve róla, csak az a fránya negyedik dimenzió volt nehéz, azon túl menni fog minden, mint a karikacsapás. Nos, mit szól hozzá? Tud még valamit az öreg Merlin?

Az Isten áldja meg magukat, szerencsétlen rövidlátók, hát maguk csakugyan még mindig azt hiszik, hogy én… ténylegesen és személy szerint ott vagyok, az orruk előtt? Tisztelem a képzelőtehetségüket! Ha nem is látják a pamlagot, amin heverek, és a szobát, ahol vagyok… igazán elképzelhetnék maguknak! Na, Isten velük - meggyújtom a villanyt.

 –––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

E bejegyzésnek a vonal fölött lévő minden egyes sora Karinthy Frigyes: Mennyei riport című művéből származik. Bízom benne, hogy ezzel a kis segédlettel sikerült létrehoznom egy olyan érdekes képet, mint amilyen a gyerekkönyvek egymásra helyezett félig átlátszó lapjainak játéka során szokott varázslatosan megmutatkozni, amikor minden lapozásnál az új réteg valami többletjelentést ad a képnek: az első képen üresnek tűnő mező a végére teljesen más értelmet nyer. S hogyan mutattam meg ezt a rétegzett tájképet ezzel az idézet-összeállítással? Pont úgy, ahogy a valóság kárpitja mutatja meg - még jóval széthasadása előtt -, hogy hol lesz rajta a tátongó lyuk: ott, ahol az anyag már elvékonyodott, és ami mögül áttetszik, szinte előtörve, a következő réteg. S aki ezt meglátja, az látja a jövőt.