2012. március 26., hétfő

Érintsd meg a monolitot!


Van egy nagyon kedves ismerősöm, akivel sok-sok évvel ezelőtt a másoddiplomáinkért koptattuk együtt az egyetem padjait, mi több, még vicces riportokat is készítettünk a Pollack Mihály téren az utca emberével a rádió reggeli műsorába, afféle rádiós gyakorlat gyanánt. Aztán elszakadtunk egymástól, ki-ki élte a maga életét, s csak néhány éve botlottunk az interneten újra egymásba pár levélváltás erejéig. Neki is, nekem is családom lett; ő is, én is elköltöztünk a fővárosból, s azt gondolom, hasonló elveket vallunk erről az élet nevű játékról. Mindkettőnk számára fontosak a hagyományok, az egyszerű, tiszta élet, a magyarságunk megélése, a gyermekeink, s legfőképp a – nevezzük most jobb híján úgy – szellemi életünk aktív ápolása. Mégis a napokban kellett rájönnöm, fényévek választanak el minket egymástól, mégpedig egyetlen apróság miatt. S erre az apróságra akkor jöttem rá, amikor március idusán besétáltam egy alagútba, amiben több mint egy hétig haladtam, hogy kibukkanjak egy újabb fontos felismeréssel a tarsolyomban egy számomra is ismeretlen táj kellős közepén. Úgy esett ugyanis, hogy egy kellemes kirándulás és a márciusban igen meglepően tűző nap elvezetett egy barlang bejáratához, amibe szabályszerűen beleestem, s ami átvezetett az utamat álló hegy másik oldalára, csakhogy az eddigi útirányom ezzel teljesen értelmét vesztette, mert ahol kibukkantam, ott az az ösvény, amin eddig magától értetődően haladtam, eltűnt. A barlangból kibukkanva most csak olyan utakat látok magam előtt, amin nem kívánom folytatni ezt a kirándulást, s ezt felismerve láttam meg kedves és szép ismerősöm és az én világom közti hatalmas szakadékot.

A legutóbbi bejegyzésemben megpróbáltam összegezni azokat a most erőteljesen megnyilvánuló szellemi irányzatokat, amik megkísérelnek választ adni e zűrös világ legfőbb kérdésére. Azt azonban kihagytam a felsorolásból, hogy ezek a válaszok milyen gyakorlati következménnyel járnak az egyes ember életét tekintve, holott az igazán lényeges kérdés éppen ez: mit lép az ember mindarra, ami most körülveszi, s ezzel a lépésével miről ad számot önmagának? S a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, ha egy hasonlathoz fordulunk megint a jobb megértést elősegítendő. (Egy népszerű fórumon olvastam a következő igen sommás, ám azt gondolom, rendkívül meggondolatlan és ezért buta kijelentést: aki azt állítja, hogy szavakkal képes leírni az univerzum működését, az élet értelmét és egyéb, úgynevezett magasabb rendű valóságot, nemes egyszerűséggel hazudik, mert ez lehetetlen. Nem kívánok vitába szállni a fórum öntudatos gazdájával, de annyit azért megjegyeznék, hogy azért képtelenség, amit állít, mert szem elől téveszti azt az egyszerű és józan ésszel belátható tényt, hogy az átjárás lefelé mindig lehetséges. Magyarán az ötéves gyerek nekem soha nem fogja tudni elmagyarázni a Pitagorasz-tételt, ám én igenis az ő saját szintjén meg tudom vele értetni a tétel lényegét, amennyiben veszem ehhez a fáradságot. Ha azt állítom, hogy erre képtelen vagyok, az csak azt bizonyítja, hogy én magam sem értem igazán e tételt, és ezért nem tudom azt több síkon értelmezve bárkinek elmagyarázni. Egy magasabb valóságsík tudását egy alacsonyabb valóság talaján bármikor képes vagyok lefektetni, ehhez csak az kell, hogy az adott valóság nyelvét használjam, és képes legyek kiindulni annak meglévő tudásszintjéből. Mellesleg az összes régi tanítómester a saját szavaival és szimbólumaival tanított, s elég nagy tiszteletlenség ily módon elvitatni mondjuk Jézus módszereit, akinek nem állt rendelkezésére a Google, saját mondandóját alátámasztandó. Ettől ő még egy magasabb igazság magvait ültette a földbe, s egyáltalán nem hazudott.)

2012. március 14., szerda

Időben vagyunk!


Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bőrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögből, ahonnan ő tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetősek, látványosak, figyelemfelkeltők, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor „kitalálja” az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idővel tényként kezelje. Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb művészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a művének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mű magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mű alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit ők belemagyaráztak az alkotásba.

Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyőződésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplők következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy miről szól a film, értelemszerűen nem képesek elmesélni – csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a néző tud megfelelően értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó „szerszámos ládikámat”.

2012. március 4., vasárnap

V mint való




Ha valamit nem látsz, amit más meg igen, az még nem jelenti azt, hogy az illető őrült, s az adott dolog nincs is, netán van, csak nem „úgy”, ez inkább annyit jelent: másik irányba nézel, vagy csukva a szemed. S ha mégis meglátod, még ez sem jelenti azt, hogy tényleg a valót látod, ugyanis ezt nem tudhatod addig biztosan, míg a látásodat nem függetleníted: amikor végre magát az igazi, élő formát vizsgálod kritikusan mindazzal együtt, amit magában rejt, és nem azt, amit mások festenek neked a falra róla.


„– Biztosíthatom, hogy tőlem nem kell tartania.
– Ki maga?
– A "ki" csupán egy alak, mely a "mi" szerepét követi; ami vagyok, az pedig egy álarcos ember.
– Azt látom.
– Természetesen, nem kételkedem megfigyelői képességében, mindössze rámutatnék a paradoxonra, miszerint egy álarcos embertől kérdezi, hogy ki ő.
– Ó… igen…
– De ezen sikeres este alkalmán engedje meg, hogy bemutassam e drámai szereplő jellemét. Voilá! Vessük szemünket a varieté vén veteránjára, kiből a vak végzet által egyszerre vált vad és vadász. E verselő végrehajtó a válságban vergődő veszni látszó vox populi védnöke, s e jelmez nem vajmi világi hiúság, hanem végső véleménynyilvánítás, mely veszőben van. Viszont íme visszatért váratlan a letűnt vitézség. Vivát. Célom, hogy végezzek a vandál, vérszívó vigécekkel, kik a védteleneken vihogva végigvágtázva vak igába verték a világot. A végítélet: vérbosszú, vendetta; véres váltságdíj a vehemens vadorzásért, hogy végül a vihart váltó vákuumban a vitézség és világosság új kora virradjon. De hogy e virtuóz verbális viaskodásnak véget vessek, csak annyit tennék hozzá, hogy végtelenül örülök a találkozásnak, és szólítson csak V-nek.”


Többféle maszk létezik. Van, amelyik annyira egybemosódik viselőjével, hogy megelevenedve szinte valóságos arccá válik. Kifejező, kifinomult mimikával. Az emberek többsége ilyen gumimaszkot visel. Aztán van, amelyik elválik viselőjétől, s épp ezért kifejezéstelen, merev, kemény. Mögüle néz ki az, aki már önmaga. Az ilyen álarcosok nagyon izgalmas személyiségek, a maszk mögötti igazság, a valódi és létező arc teszi őket azzá. Nem lehet nem beléjük szeretni, ha találkoztál csak eggyel is közülük, pontosan tudod: mágikus titokzatosságuk, keresetlenségük, elementáris erejük, energikusságuk, szenvedélyességük, egyenességük, mély emberismeretük, könnyedségük, eleganciájuk, magabiztos távolságtartásuk lenyűgöző. Mélységük van, hiszen a maszk mögött rejlik mindaz, ami a lényegük, és épp az álarc merevsége teszi ezt a lényeget láthatóvá. S létezik egy harmadik maszkfajta is, ami már e világon túli: az, amelyik megsokszorozza magát. Afféle maszk-mém. Nevezzük eszmének, bár annál sokkal többről van szó: minden ember lényegéről. Menj el az állatkertbe, időzz el egy kicsit a majomketrecnél, és azonnal megérted, mindez mit jelent.


„E maszk mögött nem csak hús van, e maszk mögött egy eszme él, Mr. Creedy. És az eszmék golyóállóak.”