2012. március 26., hétfő

Érintsd meg a monolitot!


Van egy nagyon kedves ismerősöm, akivel sok-sok évvel ezelőtt a másoddiplomáinkért koptattuk együtt az egyetem padjait, mi több, még vicces riportokat is készítettünk a Pollack Mihály téren az utca emberével a rádió reggeli műsorába, afféle rádiós gyakorlat gyanánt. Aztán elszakadtunk egymástól, ki-ki élte a maga életét, s csak néhány éve botlottunk az interneten újra egymásba pár levélváltás erejéig. Neki is, nekem is családom lett; ő is, én is elköltöztünk a fővárosból, s azt gondolom, hasonló elveket vallunk erről az élet nevű játékról. Mindkettőnk számára fontosak a hagyományok, az egyszerű, tiszta élet, a magyarságunk megélése, a gyermekeink, s legfőképp a – nevezzük most jobb híján úgy – szellemi életünk aktív ápolása. Mégis a napokban kellett rájönnöm, fényévek választanak el minket egymástól, mégpedig egyetlen apróság miatt. S erre az apróságra akkor jöttem rá, amikor március idusán besétáltam egy alagútba, amiben több mint egy hétig haladtam, hogy kibukkanjak egy újabb fontos felismeréssel a tarsolyomban egy számomra is ismeretlen táj kellős közepén. Úgy esett ugyanis, hogy egy kellemes kirándulás és a márciusban igen meglepően tűző nap elvezetett egy barlang bejáratához, amibe szabályszerűen beleestem, s ami átvezetett az utamat álló hegy másik oldalára, csakhogy az eddigi útirányom ezzel teljesen értelmét vesztette, mert ahol kibukkantam, ott az az ösvény, amin eddig magától értetődően haladtam, eltűnt. A barlangból kibukkanva most csak olyan utakat látok magam előtt, amin nem kívánom folytatni ezt a kirándulást, s ezt felismerve láttam meg kedves és szép ismerősöm és az én világom közti hatalmas szakadékot.

A legutóbbi bejegyzésemben megpróbáltam összegezni azokat a most erőteljesen megnyilvánuló szellemi irányzatokat, amik megkísérelnek választ adni e zűrös világ legfőbb kérdésére. Azt azonban kihagytam a felsorolásból, hogy ezek a válaszok milyen gyakorlati következménnyel járnak az egyes ember életét tekintve, holott az igazán lényeges kérdés éppen ez: mit lép az ember mindarra, ami most körülveszi, s ezzel a lépésével miről ad számot önmagának? S a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, ha egy hasonlathoz fordulunk megint a jobb megértést elősegítendő. (Egy népszerű fórumon olvastam a következő igen sommás, ám azt gondolom, rendkívül meggondolatlan és ezért buta kijelentést: aki azt állítja, hogy szavakkal képes leírni az univerzum működését, az élet értelmét és egyéb, úgynevezett magasabb rendű valóságot, nemes egyszerűséggel hazudik, mert ez lehetetlen. Nem kívánok vitába szállni a fórum öntudatos gazdájával, de annyit azért megjegyeznék, hogy azért képtelenség, amit állít, mert szem elől téveszti azt az egyszerű és józan ésszel belátható tényt, hogy az átjárás lefelé mindig lehetséges. Magyarán az ötéves gyerek nekem soha nem fogja tudni elmagyarázni a Pitagorasz-tételt, ám én igenis az ő saját szintjén meg tudom vele értetni a tétel lényegét, amennyiben veszem ehhez a fáradságot. Ha azt állítom, hogy erre képtelen vagyok, az csak azt bizonyítja, hogy én magam sem értem igazán e tételt, és ezért nem tudom azt több síkon értelmezve bárkinek elmagyarázni. Egy magasabb valóságsík tudását egy alacsonyabb valóság talaján bármikor képes vagyok lefektetni, ehhez csak az kell, hogy az adott valóság nyelvét használjam, és képes legyek kiindulni annak meglévő tudásszintjéből. Mellesleg az összes régi tanítómester a saját szavaival és szimbólumaival tanított, s elég nagy tiszteletlenség ily módon elvitatni mondjuk Jézus módszereit, akinek nem állt rendelkezésére a Google, saját mondandóját alátámasztandó. Ettől ő még egy magasabb igazság magvait ültette a földbe, s egyáltalán nem hazudott.)

No tehát a szavakkal kifejezhető hasonlat: van egy óvodás nagycsoport, amelyik csodálatos játékkastélyt kap az óvó néniktől. A játék már nem ütésálló fröccsöntött műanyagból készült, hanem fából, papírból, s itt-ott fémből. Ezért már nem is lehet vele úgy játszani, mint a bébi legóval, ez tény. No de a kastély nem csupán játék, hanem a csoport számára egy fontos tanulsággal szolgáló teszt is: megérett-e már ez a kis gyermekközösség arra egyben, hogy komolyabb játékot kapjon? A teszt eredményét tudjuk, azonban most nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a csoport tagjai milyen választ adnak arra a kérdésre, amit ez a gyönyörű játékkastély nekik látens módon feltett. S nyilvánvaló, hogy a gyakorlati válasz – épp úgy, ahogy az ideológiai is – egy erőteljesen polarizált egyenes mentén válik szét. Miután a csoport szétszedte a kastélyt, eltörte a bástyát, letördelte a szép kis festett fémkupolákat, amivel épp egymást fejét püföli, s széttépkedte a gyönyörű papírdíszítést, és a kastély falaiból kardokat eszkábált, egyértelművé vált, hogy a játékkastély tönkrement. Azonban a csoport egy része nagyon is jó mókának tartja ezt, számára most a legnagyobb élvezet az ugyanis, hogy szabadon garázdálkodhat, mert ezzel saját hatalmát látja a csoporton belül biztosítani. Nem törődik ő azonkívül már semmi mással, minthogy minél több hatalmat szerezzen magának éppen azért, mert az egész lénye egyfajta kisebbségi komplexusban szenved időtlen idők óta. Ha alaposan körülnézünk, ezt láthatjuk is, a mai világ úgynevezett „győztesei” egy normális világban éppen azok a szánalmas lúzerek, akikről a legutóbb úgy fogalmaztam, már az első ágyúlövésnél elvéreztek, elestek a szellem végső nagy csatájában. Ez alól ügyes leplező sznobizmusuk sem menti fel őket, hiszen az, hogy úgy csinálnak, mintha szellemi lények lennének, még nem jelenti azt, hogy azok is a gyakorlat talaján. Épp a napokban láttam egy érdekes beszámolót David Helfgott tavalyi magyarországi koncertjéről, ahol a koncert tudósítója lencsevégre kapott a közönség soraiban egy idős házaspárt, akik az előadás szünetében a Blikk nevű szennylapot lapozgatták. De számos példát említhetnék arra, hogy hogyan csalja meg a látszat a gyanútlan szemlélőt, aki azt hiszi egy látszatéletet nézve, hogy az valós alapokon nyugszik. Az állandó negédes kedvesség még önmagában nem jelent valós szeretetet, a segítő szándék nem biztos, hogy jóindulatot takar, a harsány vidámság sokszor fekélyes depressziót rejteget őszinte derű helyett – úgyhogy érdemes résen lennünk, mert csak akkor tudunk önmagunkhoz könyörtelenül őszinték lenni, ha másokra is e szemmel tekintünk.

Tehát vannak azok a gyerekek, akik azon túl, hogy hatalmukat fitogtatják, nem sokat tudnak kezdeni a szép kastéllyal, s ez meg is pecsételte annak sorsát. És a többi gyerek már csak ehhez az állapothoz igazodva tud valamit tenni a kialakult helyzettel: egy részük mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a kastélygyilkos bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket, mert abban reménykednek, ha ez megtörténik, a csoportban több játék nem fog már tönkremenni. Nem látják be, hogy ezek a csúnya rossz fiúk és lányok épp azért tudták ripityára bontani a szép játékot, mert a többi gyerek sem játszott rendeltetésszerűen vele. Bár nem aprította miszlikbe, de veszekedett rajta, ráült, vagy épp kis gumilabdával dobálta. Úgyhogy végső soron nem az a főbűnös, aki eltörte a bástyát, hanem épp az a csoport, amelyik ezt hagyta. Ugyanolyan éretlenül állt a kastélyhoz, mint a másik, hiába érzi úgy, ő egy karcot sem ejtett a szép játékon, mert ez így önáltatás. Akik az igazság szolgálatában kezdtek bele egy megfoghatatlan erő elleni hajtóvadászatba, ők az okai legfőképp az oktondiságuk által mindannak, ami történt, s ezt tovább tetézik az újabb és újabb baklövéseikkel, amit e hajtóvadászat során önmaguk és a csoport ellen továbbra is egyfajta öntudatlanságban elkövetnek. S léteznek a csoportban azon gyerekek is, akik riadtan hátralépve kivonulnak egész egyszerűen a csoportszobából, és a folyosón fognak bele a játékszerek nélküli játékba. No ilyen az én kedves volt évfolyamtársnőm is, aki azt mondja: a mai világra az egyetlen értelmes válasz az, ha kivonulok belőle, mert ami ott benn folyik, az tarthatatlan. Egyet kell vele értenem, csakhogy a válaszával már egyáltalán nem értek egyet, mégpedig azért, mert pontosan tudom, egy normális világban az általa adott válasz fel sem merülhet. Az, amikor a 21. században értelmiségi családok kisebb tömege hagy a városokban csapot-papot, és költözik ki falura önellátó közösségekbe verődve, szerintem olyan kóros jelenség, ami mindenképpen egy jobb érzésű társadalmat megállásra kéne, hogy késztessen. S miért tartom ezt kóros jelenségnek? Gondoljunk csak közösen bele, nem véletlenül említettem, hogy ismerősömmel a többedik diplománkért küzdöttünk az ELTE padjaiban, mert ezt nagyon fontos dolognak tartom. Ez a lány most öt gyerekkel egy isten háta mögötti faluban él, ahogy ő fogalmaz, afféle tudatos és természetes életet. Nincs vezetékes vizük. A kertben lévő budira járnak ki mínusz húsz fokban öt kisgyerekkel. Kézzel mos, és sajnálja, hogy még (sic!) úgy-ahogy rászorul az áramra. Nincs autójuk, a gyerekek nem járnak iskolába, otthon tanítják a szülők őket, s céljuk hosszútávon a teljes önfenntartás megteremtése. S mielőtt elhamarkodottan ítélkeznénk, tényleg álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk! Egy normális világban elképzelhető az, hogy a világ megszerzett eredményeit, tudását sutba dobva a társadalom értelmesebb, értékesebb, nemesebb része egész egyszerűen kivonulni kényszerül abból? Most szép barátném bizton lázasan tiltakozna: ugyan már, ő nem kényszerből teszi mindezt, hanem azért, mert jobb belátásra tért, azaz felfogta, az az életmód, amit a városi ember folytat, nem vezet sehova. Csakhogy szép barátném hazudik magának, amikor azt állítja, nem kényszerből fagyasztja a fenekét a büdös budi szálkás deszkáján, mert még egyszer mondom, egy normális világban erre nem lenne szüksége. Ő azért hajlong a lavór felett öt gyerek szennyesét úgy mosva, mint dédanyáink, mert a szép kastéllyal a csúnya fiúk és lányok nem tudnak még normálisan játszani, és ő erre nem tudott értelmesebb választ adni a saját tiszta lelkületéből kiindulva, minthogy kiült a folyosóra barkochbázni a többiekkel. De ha a szép kastély egyben marad, én biztos vagyok benne, hogy szívesen játszana hercegnőset a gyönyörű hintókban tologatva a mívesen kidolgozott babákat. Persze miután a babák fejét ezek a csúnya fiúk és lányok letekerték, a gyönyörűen kidolgozott kézműves hintókat széttaposták, a kérdés pusztán teoretikus, de azért fontos feltenni, mert csak így tudunk a helyes gyakorlati válasz nyomára bukkanni.

Egy, az emberinél magasabb rendű világban, én elképzelhetetlennek tartom, hogy a benne élők élete abban merül ki, hogy a fizikai fenntartásukért gürcölnek, mint az ősemberek, már bocsánat a hasonlatért. Azért elképzelhetetlen, mert egy magasabb rendű világ lakói alapvetően szellemileg magasabb rendűek, ami kizárja, hogy a technikai fejlettségükkel visszaéljenek. Nagyon szép és dicséretes, ha valaki úgy dönt, hogy a környezet és a nemesebb eszmék védelmében egész egyszerűen lemond a modern technika általi segítségről, hiszen a képlet nyilvánvaló: aki erről nem mond le, itt rabszolgaként kell hogy gürcöljön napi nyolc-tíz órákat csak azért, hogy aztán birtokolhassa azokat a vívmányokat, amik látszólag megkönnyítik az életét. Mindez csak azért, mert az eszközből cél lett, a teljes ösztönlétből még csak épphogy kikacsintó, komplexusos félmajom azt hitte, azért mert párszor megérintette a monolitot, s aminek köszönhetően technikát kapott ajándékba, már övé az egész világ.  Csakhogy a kezébe kapott kővel azonnal fajtársai ellen fordult és azt gondolta: aki a követ birtokolja, az a főnök, s ezért a marokkő vagy épp maroktelefon számára nem más, mint a hatalom megtartásának fegyvere, azaz funkcióját tekintve cél, és nem egy magasabb minőségű, szabadabb élet eszköze, ami aztán őt magát, a tudatlan félmajmot zárta a saját építésű börtönébe. És ez így olyan bődületes ellentmondás, hogy mindenki, akinek ma egy csepp esze van, kilép ebből a paradox mókuskerékből, s ezért mondtam, hogy aki ebben még benne forog, az már a társadalom úgymond selejtje – már ami a szellemieket illeti. Látható, hogy ezzel tulajdonképpen mit mondunk ki? Hogy a mai társadalom szellemi elitje kénytelen lemondani a szellemi létről csak azért, mert a társadalom söpredéke képtelen volt a szellemi javakkal élni. S hiába mondja ez a nemesebb csoport, hogy ő ugyan nem mondott le semmiféle szellemi életről, sőt most nyerte el azt csak igazán, én nem hiszek nekik, már csak azért sem, mert én magamat is hozzájuk sorolom, és számomra a szellemi élet nem az önfenntartó biogazdálkodásban ölt testet. Ugyanis nekem a civilizáció, a kultúra, a szellemi élet egy olyan alapvetően megélendő szükségszerűség, amiről még akkor sem tudok lemondani, ha az a fizikai létezésembe kerül. Számomra ez a mostani élet egyáltalán nem annyira elsődleges, hogy harminc évig túrjam a földet csak azért, hogy valahogy fenntartsam magam. Ha én nem olvashatok, nem hallgathatok zenét, nem mehetek el néha színházba, nem nézhetek szép filmeket, azaz nem élhetek egy elsősorban szellemi életet és csak másodsorban fizikait, akkor nekem ez az egész nem éri meg. Tavaly mi is eljutottunk oda ebben a rémes csoportszobában, hogy feladunk mindent, a szép kisvárost, ahol élünk, a házikónkat, amin annyit dolgoztunk, a nemes, alkotó életbe vetett hitünket és elköltözünk egy falucskába krumplit termeszteni, és kecskét legeltetni. Hiszen teljesen nyilvánvaló számunkra is, hogy a világ a mostani felállásában vesztébe rohan, s nem véletlen, hogy egyre többen, ha mást nem, de azt, hogy az ún. szolgáltatóktól függetlenedhessenek, afféle elsődleges célul tűzi ki. S ennek érdekében önellátó kommunába gyülekeznek egy szebb élet reményében, csakhogy két dolgot nem vesznek észre: egyrészt, hogy csak egy időhurkot tesznek ezáltal, azaz az emberiség történelmének egy fontos lépését ismétlik meg kisebb léptékben, aminek a vége szükségszerűen ugyanaz a helyzet lesz kicsiben, mint amitől nagyban most annyira szenvednek; másrészt meg nem látják be, hogy csak egyik kiszolgáltatott helyzetből tapicskolnak át egy másikba ezzel a bátor, de ésszerűtlen lépéssel. Mondom, azért merem ezt így megfogalmazni, mert nem sokon múlott, hogy magam is megléptem ugyanezt, de aztán be kellett látnom, ez engem sehova el nem vezet. Ezzel csak azt ismerném ugyanis be, hogy valahol elvesztettem a csoportszobában a csatát, kiszorultam a folyosóra, s miután nem vagyok híve az önáltatásnak, ezért sosem tudnám ezt valami győzelemként megélni, ez a nagy igazság. Mert továbbra is állítom, egy normális világban az én kedves évfolyamtársnőm egy igazán magasabb rendű életet él a hozzá hasonlók között békében, tisztességben, a szellemi létezéséhez igenis szükséges fizikai komfortban. A most divatosan elcsépelt autentikus lét épp az önállóság felé kell, hogy tartson, de az nem önállóság, hogy nem az ELMŰ-nek, hanem a szomszéd Józsinak vagyok kiszolgáltatva, hisz egy közös gazdálkodó közösségben a kiszolgáltatottság tán nagyobb is, mint a városokban. Ha a puszta túlélést nézzük, egy világégés esetén ezek a közösségek az életképesebbek, de ha pusztán szellemi utat járunk be egy fizikai közegben, ez nem lehet cél. S ha azt nézzük, milyen mértékben szól bele egy ilyen helyen a csoport az egyéni életünkbe, számomra már nem egyértelmű, hogy a valós szellemi szabadsághoz vezető út az ötvenfős biofalvakban lenne elrejtve. Lehet, hogy itt ki vagyok szolgáltatva a szolgáltatóknak, de abba, hogy ezt hogyan oldom meg, egy tág határig nem szól bele senki. Azonban egy zárt kisközösségben ez ennél sokkal bonyolultabb kérdés. Gondolom, az már kiderült, nem vagyok e földön túlzottan közösség párti, mégpedig azért, mert azt gondolom, ez a terep erre nem alkalmas, valahogy az emberiség még nem jutott el az egyéni lét olyan magas szintű fejlettségi fokára, ahol valóban konfliktusok nélkül meg lehetne élni a közösség egységét. Mint ahogy lehet javítgatni az autók káros anyag kibocsátási értékeit, de amíg a robbanómotor képezi az autópark bázisát, ez csak afféle, a probléma gyökerét még csak nem is érintő álszent alakoskodás. Így vagyok a nagy emberi közösségeszménnyel is: amíg az egyes ember arra képtelen, hogy önmagához őszinte legyen, nem várható el tőle, hogy hosszú távon tisztán állva maradjon egy nemes kapcsolatban.

Nem tudjuk helyesen hordani a lábbeliket, mert valamiért ebben a világban az a szokás, hogy kacsalábra vesszük fel őket, és ahelyett, hogy megcserélnénk a jobb és a baloldalt, lerúgjuk a cipőinket, és büszkén járunk mezítláb! El kell dobnunk az összes társadalmi vívmányt csak mert képtelenek vagyunk a gondolkodásunkon változtatni? Ez butaság, s erre mondtam, egy világ választ már el ettől a lánytól engem, mert számomra ez nem helyes válasz. Én nem visszalépni szeretnék, hanem előre azoknak a létezőknek a világa felé, akik bizton állíthatom, egy szép, békés, harmonikus életet élnek anélkül, hogy az egész létezésüket fizikai kényelmetlenségben kellene leélniük. Hiszen minél fejlettebb egy létforma, annál kevésbé anyagi természetű, annál kevésbé anyagszerű, ezt magam meg is tapasztaltam, hiszen ahogy kerülök lassan önmagam fölé, egyre kevésbé van igényem ezen a fizikai síkon bármire is. Én nagyon el lennék önmagammal szemben keseredve, ha még mindig azt érezném, a napsütés, a természet, az egészség, magyarán ennek az életnek a fizikai aspektusai központi helyet foglalnak el az életemben. Nem, ez nálam nincs így: engem ez egyáltalán nem érdekel, eszem, amit találok, persze ésszel, ha elmegyek sétálni, jólesik belélegezni a friss levegőt és megnézni a szép hegyvonulatokat, pár órára szívesen kiülök a napra, szeretek megmártózni nyáron a hideg vízben, de alapvetően mindez az életemben csak és kizárólagosan másodlagos, ha nem épp harmadlagos tényező. Nem félek a betegségektől, ezért egyáltalán nem kell állandóan óvnom a testemet, mint valami elkényeztetett csecsemőt: engem ezzel a szerencsére jó kis masszív testtel egy megállapodás köt össze, hogy amíg szükségem van rá ahhoz, hogy azt a szellemi utat, amit e közegben járok támogassa, addig magamon tartom, nem pusztítom, de meg kell értenie azt is, hogy valóban nem jelent többet, mint egy golyóstoll. Nem vagyok hajlandó az egész létemet az ő szolgálatába állítani, megkapja, ami illeti, de egy grammal sem többet. A fejlettebb lét ugyanis a fizikaihoz való megváltozott viszonyról is szól, ezért nem viselnék el egy olyan létet, aminek ez a középpontja, még akkor sem, ha leöntjük mindezt cukros szellemi mázzal. Épp a napokban hozott haza a párom egy gyógyító szerkezetet, ami egész egyszerűen varázslatos: felülmúl a gyógyítás terén szerezett eddigi tapasztalataim közül mindent! Most tesztelgetjük, tényleg bámulatos. Csak egy példa: az egész napos kertrendezés után beállt derekamat úgy tette helyre öt perc alatt, amire még sosem volt az én esetemben példa, mindig kellett 24 óra pihenő, hogy ne úgy mozogjak egy-egy ilyen nap után, mint a bádogember. Nos, ez a szerkentyű a legmodernebb technikán alapuló információs gyógyulási metódust alkalmazza, s én hiszem, hogy ez a jövő, s nem a középkori gyógynövényes vajákolás. S akkor ezt most dobjuk ki az ablakon, mert technikai jellege van? Vagy itt van az internet. Nagy baj van ott, ahol le kell mondani az előfizetést, mert a gyerek egész nap pornóoldalakat nézeget. Vagy az autó: az, hogy sokaknak családtag, netán háziállat egy jó autó, vagy épp önkifejezési eszköz, az biztos az autó hibája? Nagyon nagyképű az ember, ha azt gondolja, nem ő nem tud bánni a monolit adta kincsekkel, hanem azok önmagukban ilyenek vagy olyanok. S akkor is nagyon nagyképű az ember, ha azt hiszi, ő tudna vele bánni, csak a csúnya elit nem hagyja. „Óvó néni, a Józsika a bástyával veri a fejem, amikor én csak az ablakot akartam kiszedni a falból!” Ejnye-bejnye, gyerekek.

Az a világ, ami felé én azért tartok töretlenül, mert jobban hiszek a létezésében, mint azéban, amiben most ezeket a sorokat a gépbe pötyögöm, hitem szerint egy magasan fejlett, kifejezetten technikai világ, ami éppen ezáltal magasabb rendű a miénknél. Létezik az óvoda falain túl ugyanis olyan iskolaépület, ahol a gyerekek nemhogy a törékeny kastélyt nem teszik tönkre, hanem a legkifinomultabb játékokkal is képesek teljes egyetértésben és békében játszani, kedvesen, csendesen, értelmesen.  S ide nem a bunkósbot vagy a baba legó vezet, se nem az ökrösszekér. Ide az a felismerés vezet, hogy a további utat nem lehet már jobb vagy bal irányban horizontálisan meghatározni, egyszerűen vertikálisan felfelé kell lépni. Magyarán azt próbálom itt a kusza sorokba zárva valahogy kinyögni: hogy számomra a szellemi út előre vezet és nem vissza. Nem hiszek abban, hogy csak azért, mert szellemi utat követünk, vissza kell lépnünk. Nem hiszek abban, hogy az egyszerű élet az egyben anakronisztikus is kell, hogy legyen. Jelen pillanatban egyetlen dolgot látok ez ügyben, mégpedig azt, hogy én egy olyan világ felé vetem a tekintetemet, ahol a gyönyörű játékkastéllyal lehet egy jót játszani. Itt nem lehet, ez nyilvánvaló, ezért vallom én is azt, hogy jobb most letenni a széttört kastély darabjait. Nekem nincs bankszámlám, a mobilom egy ezeréves vacak, az autóm nem különben, szinte nem járok már sehová, tévét nem nézek, csak DVD-t, utazni esélyem sincs, egy jobb koncertre elmenni még úgy se, ruhát nem vettem magamnak lassan két éve, sőt nem vettem magamnak évek óta semmit – de szerintem nem jó, hogy ez így van. S persze, ezekről a kedves ismerősömhöz hasonlóan önként mondtam le, de csak azért, mert én magam sem tudtam megtalálni a helyes mértéket, a kezembe került játékkal magam sem tudtam sokszor mit kezdeni. Azonban meg kellett tanulni önmagamra egy külső pontból nézni ahhoz, hogy elkerüljem a fanatizmus csapdáját. Ugyanis hosszú távon nem akarok a folyosón szellemi játékokat játszani azzal áltatva magam, ezt nem kényszerből teszem, mert a célom belépést nyerni az iskolaépületbe az óvodán túl. Ráadásul, ha kilépek a csoportszobából a folyosóra, annyi önellentmondásba keveredek már gondolatban is, hogy ezt az én lelkem nem tudja már kellőképp feldolgozni. Hiszen nem lehet teljesen kivonulni a civilizációból, ha már csak egy vonatra felül az, aki állítólagosan önfenntartó, hiába fizeti ki a viteldíjat, de mégiscsak a társadalom azon tagjain élősködik, akik az általa oly nagyon lenézett mindennapi robot által teszik számára lehetővé, hogy egyáltalán legyen olyan, hogy vonat. Ha ugyanis a robotolók is kivonulnának a társadalomból, akkor visszaröpülnénk az időben több ezer évet, hogy aztán majd ugyanúgy eljussunk megint a vonat szükségszerűségéhez – ennek ezért nincs semmi értelme. És ez csak egy teljesen nyilvánvaló példa, van ennél több rejtett ellentmondás is, amit érdemes mindenkinek magában végiggondolni.

Szerintem jobban tennék a társadalom legértékesebb sejtjei, ha szellemi fölényüket s lelki erejüket kihasználva végre az asztalra csapnának, és azt mondanák: „Na most volt elég! Hát micsoda dolog az, hogy mi kényszerülünk ide a folyosóra, miközben egy minősíthetetlen kisebbség hangosan randalírozik a csoportszobában? Azonnal takarodás innen kifelé mindazoknak, akik nem képesek normálisan viszonyulni a szép játékokhoz!” S aki nem érti meg, mit jelent normálisan viszonyulni a szép játékokhoz, azoknak kell a sarokba állniuk, épp azért, mert nem értik. Mert egy szót sem értenek az egészből! Nekem eszemben sincs csak azért kézzel mosni, mert képtelenek vagyunk még a Földről is józanul gondolkodni, mert bevettük azt a maszlagot, hogy ez a bolygó olyan sebezhető, mint egy csecsemő, akit már lassan jobban kell félteni egy HIV fertőzött betegnél. Igen, a letépett fém kupoladísz, ha azzal egymás fejét vagdossuk, nagyon veszélyes, de ha normálisan használjuk, egyáltalán nem az. Hihetetlen gőgre vall az ember részéről az a feltételezés, hogy ő egymagában képes elpusztítani valamit, amire most azt mondja, hogy a Föld nevű bolygó, ami mellesleg – már ezt többször említettem - ugyanolyan téveszme, mint az, hogy régen azt hitték, ez az egész egy tányér. Ez a föld nem azért van, hogy szolgáljon minket – micsoda hübriszre vall ez az elképzelés! –, de elpusztítani sem tudjuk, mert ez nem fizikai, hanem spirituális kérdés: a földet is csak elméletben tudjuk elpusztítani, mint ahogy magunkat is. De azzal, hogy elkezdünk egy nyilvánvaló propaganda hatására most öko-, bio-, organikus és passzív, meg még nem tudom milyen életet élni, épp csak ártunk ennek az egésznek, de ennek belátásához mindezek fölé kéne már végre emelkedni, s nem a sárban tapicskolni. Minden öko-, bio- és egyéb tetszetős előtaggal ellátott irányzat jelen pillanatban a szellemi harcban egy nagyon komoly csapda – s most biztosan gondolatban sokan a torkomnak esnek, de nem baj, hiszek benne, hogy az idő mindezt igazolni fogja. Mert a cél a felemelkedés és nem a földön maradás, azaz ebből a közegből történő elemelkedés: ez az egyetlen, amivel szolgáljuk önmagunkat a világot és egymást, és épp ezért minden olyan törekvés, ami a földhöz tapaszt, legyen az a legszebb szalaggal átkötve, csak egy teszt: képes-e az egyén elengedni a létének mostani alapjait továbblépve azon, avagy sem.

Amíg abban a sötét alagútban botorkáltam a múlt héten, aminél felemelőbb élményben rég nem volt részem, rájöttem, hogy a kötéltáncomban nagyon sokat segít, hogy ennyire polarizáltan mutatkozik meg a szakadék két széle, magyarán most nagyon könnyű középen maradni, és egyensúlyunkat megtartva átgyalogolni a túlpartra. Csak mértéket kell tartani magunkban, és ott legbelül, megtalálni mindennek a helyét, egyelőre csak gondolatban. Épp azért kell végignézni és végigszenvedni ebben a csoportszobában ezt az eszeveszett pusztítást, hogy aztán majd a komolyabb játékokban mi már ne tegyünk kárt. Ha van egy olyan világ, ahol a boltokat nem védi zár, az árukészletet nem védi pénz, ahol a polcon mindig minden tényleg ott van, amire csak szükséged lehet, oda csak akkor engednek be, ha már tudod, alapvetően semmire sincs szükséged, mert itt ez a bolt. Mielőtt beengednek a terülj-terülj asztalkám svédasztalos fogadására nem árt, ha megtapasztalod, milyen az, amikor lerakod a kaviáros szendvicset a zsíros kenyér kedvéért, mert neked tényleg mindegy. Mielőtt beléphetsz egy valóban magas szellemiségű, fejlett világba, nem árt, ha előtte végigzötyögsz a kispolszkival párszor a városon, hogy megtapasztald, nem az autód tesz azzá, aki vagy. Abba a hangulatos iskolaépületbe, ahol a kedves lányok és fiúk olyan szépen játszanak a legmodernebb játékokkal csak az léphet be, aki felfogja, birtokolni e világon nem lehet semmit. Az léphet be, aki megtanulta, hatalmad csak és kizárólag önmagad felett lehet. Annak nyílnak ki a kapuk, aki belátta, mi a különbség a kölcsönös kiszolgáltatottság és az egység között. Csak azt engedik be ebbe az épületbe, aki megérti, hogy mi a fejlődés, és nem ijed meg tőle csak azért, mert pár hülyegyerek nem tud a jobb játékokkal játszani. Ez a világ csak egy szimuláció, ami arra szolgál, hogy megtanulj játszani. Ez még nem a medence, csak a lábmosó! Annyira szánalmas látvány innen is, onnan is a sok karúszós figura, aki önfeledten, hatalmasakat tempózik boldogan sikongatva abban a vízben, amiben más csak a lábát mossa meg! Itt van a feszített vizű medence, de addig, amíg nem emelkedsz ki ebből a sárgás löttyből, és nem veted a tekintetedet előre, nem is fogod meglátni. A tömeges felemelkedés azonban anélkül, hogy valaki ebben az uszodában vagy óvodai épületben el ne kiáltsa magát, hogy na most volt elég, nem fog megtörténni. Itt mindenkinek meg kell majd állnia egy percre, azt hiszem, a folyosón mondókázóknak ugyanúgy, mint a szobában randalírozóknak, valamint az óvó nénit keresgélőknek egyaránt. Mert sajnos itt lassan már mindenki rossz választ ad a kérdésre, ami nagyjából így hangzik: „Kedves gyerekek, ki tudná megmondani, merre van ezen az épületen az ajtó, ami kivezet minket innen abba a másik épületbe, ahol a nagyobb fiúk-lányok játszanak?” S azért ad rossz választ, mert félreérti a kérdést a nagy zsivajban, s úgy hallja: „Kedves gyerekek, ki tudná megmondani, hogyan lehetne vidámabban, kellemesebben, netán szebben játszani ebben a szobában?” Ezt a kérdést már rég nem teszi fel senki, a monolit megérintése már nem szekercét és űrrepülőt ad az embernek, hanem egy új közeget, ahova azonban csupáncsak egyénileg lehet eljutni. (Ha nem érted, mire utalok a monolittal, feltétlenül nézd meg Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét!)

Én meglepődve tapasztalom, hogy alig vagyunk páran, akik valóban el akarjuk hagyni ezt az épületet. Akik mellesleg sosem fogjuk összefirkálni a falakat, összemaszatolni a székeket, leborogatni a virágokat és letépni a függönyt, de nem is állunk remegő szívvel és könnyes szemmel az óvoda épületében, állandóan annak sorsán aggodalmaskodva, mintha azon túl nem lenne élet. Az óvodáknak már csak ez a sorsa: néha filces lesz a fal, kávéfoltos a szőnyeg és az öltözőszekrény akasztója is van, hogy leszakad. Aztán az egyetemen már nagyobb a rend, fölösleges emiatt annyira aggódni, felfuvalkodottságában az ember kis óvodásként azon aggódik, jaj mi lesz, ha lebontja az egész óvodát! Megmosolyogtató, hogy az emberke attól fél, Isten akarata ellenében úgymond kárt tehet a teremtés művében annak egy fikarcnyi kis elemeként. Ha az összes energiát ez a kis emberke, amit most önnön hatalma, nagysága és jelentősége felfújására használ, átalakítaná egy olyan erővé, ami végre kiemelné a poshadt lábmosó vízből, meglátná, hogy a szép, igaz és magasabb szellemiségű világ folytatása a mostaninak, és nem azzal ellentétes. A lábmosó az uszoda része, de ez nem jelenti azt, hogy abban kell leúszni a 200 méter pillangót. Úgyhogy én azt üzenem innen a távolból a kedves sorstársamnak, aki hozzám hasonlóan a kis blogján próbál példát mutatni, hogy ne hagyja magát: ne engedje meg senkinek, hogy a saját hatalma fenntartása érdekében elvegye a nemes játék lehetőségét tőle, hanem igenis csapjon az asztalra, és kiáltsa már el magát sok-sok hasonlóan gondolkodó társával egyetemben, hogy elég volt! Vegyük vissza az életünket, rakjuk rendbe amennyire ez lehetséges az ajándékba kapott kastélyt, és bizony, állítsuk sarokba mindazokat, akik minket kiszorítanak a folyosóra, mert bár onnan nyílik az ajtó az udvarra és a másik épületre, ez nem vitás, de amíg a szobában nem teremtünk rendet, mi sem mehetünk ki innen. És bevallom, én már nagyon mennék, olyan rossz itt a levegő és annyira szép az a modern iskolaépület, hogy butaság a folyosón ücsörögve arra várni, hogy majd jön az óvó néni és megsimizgeti a buksinkat, mondván: „Lám-lám, látjátok, így kell kedvesen játszani, kaptok is egy szép pecsétet a homlokotokra!” Azért butaság, mert már nem vagyunk gyerekek. Simi-simi nélkül is tudnunk kéne, mi a dolgunk. Hiszen mi többségében az iskolaépületből jöttünk, és onnan hoztuk a kastélyt épp azért, hogy elvégezzük ezt a tesztet, és az érett gyerekeket átvigyük a nekik megfelelő épületbe. Álljunk fel a folyosón a padokról, tegyünk rendet, fogjuk meg a velünk egy szinten lévő gyerekek kezét, és még véletlenül se higgyük azt, hogy az ovival aztán vége mindennek! Ezt azok akarják elhitetni, akik minden szavuk ellenére azt akarják, maradjon minden a régiben, mindenki maradjon veszteg a csoportszobájában, ne fejlődjön, ne lépjen tovább, ne akarjon továbbtanulni magasabb szinteken! Azt mondják ezek az erők: az ovit kell most megvédenünk. Ne higgyünk nekik, persze óvjuk az épületet, amíg itt vagyunk azzal, hogy mi kárt ne tegyünk benne, de ne is rekedjünk bent! Hisz nemcsak szép iskola, de még egyetem is létezik, ahol nem csupán egy, hanem több diplomát is szerezhet, aki eljut odáig: az uszodában számos medence van, a lábmosó az még csak nem is minősül igazán medencének, kár benne ilyen önfeledten pancsikálni, tisztelt hölgyeim és uraim! Még a legszebb úszómozdulatok is nevetségessé válnak ebben a bokáig érő vízben, vegyünk már egy nagy levegőt és álljunk fel, mindenki csak a saját kikászálódására figyelve, majd együtt fújjuk meg a sípunkat, vessünk véget a rendbontásnak a lábmosóban, hogy aztán valóban élvezhessük az úszás igazi örömét! Hatalmas fejlődésbeli ugrás előtt áll az emberiség egy része, de csak az részesülhet ebben, aki meglátja és megérinti a monolitot.

Itt lebeg függőlegesen az orrunk előtt, épp szemmagasságban. Csak fel kell egyenesedni és kinyújtani érte a kezünket.