2012. április 27., péntek

Hallgatni arany - Osibisa: Welcome home



You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

You've been kept on for much too long
Stand up please and say I am free
Don't forget you are welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

Welcome home...

2012. április 24., kedd

Könyvajánló - Mark Twain: Sátán három könyve



"Nos, elmondom és neked meg kell értened, ha meg tudod. Egyedülálló fajtához tartozol. Minden ember egy szenvedő-gép és egy boldogság-gép ötvözete. E kettő nagy egyetértésben működik finom és tökéletes pontossággal, az adok-kapok elve alapján. Az egyik részleg minden egyes boldogságát a másik készen áll egy szomorúságra vagy fájdalomra cserélni – esetleg egy tucatra. Majd valamikor a jövőben megvizsgáljuk azt, amit az ember elmének nevez, és megmutatom neked a részleteit ennek a káosznak, akkor majd látni fogod és megérted. Az embernek semmiféle közös vonása nincs velem – nincs semmiféle érintkezési felület. Buta kis érzelmeik vannak, buta kis hiúságaik, haszontalanságaik, becsvágyaik; buta kis életük egy nevetés, egy sóhaj és megsemmisülés; és nincs nekik semmiféle érzékük. Csak az Erkölcsi Érzék. Megmagyarázom, hogy értem ezt. Itt van ez a vörös pók, nem nagyobb egy gombostű fejénél; el tudod-e képzelni, hogy az elefántot érdekli az ő élete; törődik-e ő azzal, hogy boldog, vagy nem; vagy hogy tehetős, vagy szegény; vagy hogy a szíve szerelme viszont szereti-e, vagy nem; vagy hogy az anyja beteg, vagy egészséges; vagy hogy felnéz-e rá a társadalom, vagy nem; vagy hogy az ellenségei eltiporják-e, vagy a barátai elpártolnak-e tőle; vagy hogy reményei füstbe mennek-e, vagy politikai ambíciói meghiúsulnak-e; vagy hogy a családja körében fog-e meghalni, vagy elfelejtve és megvetve idegen földön? Ezek a dolgok soha nem lehetnek fontosak az elefántnak, nem jelenetnek neki semmit, nem zsugoríthatja rokonszenvét erre a mikroszkopikus méretre. Az ember nekem olyan, mint a vörös pók az elefántnak. Az elefánt nem ellenséges a vörös pókkal, nem tud leereszkedni arra a távoli szintre – én sem vagyok ellenséges az emberekkel. Az elefánt közönyös, én is közönyös vagyok. Az elefánt soha nem veszi a fáradtságot, hogy rosszat tegyen a vörös póknak; ha éppen észreveszi, még jó szolgálatot is tehet neki, de csak, ha az útjába akad és neki semmibe nem kerül. Én sok jót tettem az emberekkel és soha semmi rosszat. Az elefánt egy évszázadot él, a vörös pók egy napot; ami hatalmat, intellektust, méltóságot illet, az egyik teremtmény olyan messze van a másiktól, amit egyszerűen csillagászatinak nevezhetünk. Mégis ezekben és minden más minőségben az ember mérhetetlenebbül van alattam, mint amennyire az apróka pók alacsonyabbrendű az elefántnál.

2012. április 17., kedd

Tükröm kapujában



Eljön mindannyiunk számára az idő, amikor bele kell néznünk a lelkünk tükrébe. Amikor már nem kerülhetjük el, hogy az utolsó kanyar megtétele előtt egyben megtekintsünk önmagunkat az út révén, amit eddig végigjártunk. Amikor a lelkünk legszentebb része elénk áll hatalmas tükrével, és a mögöttünk kacskaringózó utat elénk vetíti, hogy segítsen számunkra végre megfordítani azt az időkört, ami eddig gúzsba kötött minket, akkor lehetőséget kapunk rá – bármilyen nehéz is valamit magunk előtt látni, ami alapvetően mögöttünk van –, hogy megértsük magunkat. Egyetlen zavaró tényező van ebben a pillanatban, hogy az elénk táruló képen saját magunkkal állunk szemben. S e szép tükörkép számos olyan kérdést vet fel, amit megválaszolva végre helyére kerül bennünk sok olyan dolog, ami ott a hátunk mögött még mindig valamiért olyan zavarosnak, rendetlennek és áttekinthetetlennek tűnt. Az én írásom azonban nem lesz végig olyan zavaros és elvont, ígérem, mint ez a kis bevezető pár mondat, csak láttatni akartam egy képet, amiben én most ott állok saját jövőm és múltam pillanatnyi satujába zárva arra várván, hogy folytathassam az utamat.

Amikor belefogtam ennek a kicsit tán rendhagyó blognak az írásába, nem vezérelt semmilyen tudatos szándék. Nem voltak ezzel kapcsolatban sem elképzeléseim, sem céljaim, sem önös, sem közösségi szinten. Tulajdonképpen „véletlenül” alakult úgy, hogy lett egy saját platformom, ahol meg tudom fogalmazni mindazt, amit ezelőtt hosszú évekig leginkább magamban, sokszor szavak nélkül próbáltam feldolgozni. S a gondolataim spontán lejegyzése közben elkezdett körvonalazódni egy határozott irány, ami arról győzött meg, igenis van értelme ennek a térképrajzolásnak, mert rájöttem, ez valójában semmi más, mint egy hátrahagyott nyom. Megyek egy szakaszán az útnak, s amikor úgy érzékelem, új szakasz következik, új felismerés vár rám, gyorsan leülök és mindazt, amit eddig a tájból láttam, lerajzolom, majd visszamegyek a szakasz első fájához, és kitűzöm rá a vázlatomat. Lesz, aki ezen a tájon egy-egy cetlim mellett maga is elhalad, ám rá se tekint; lesz olyan, aki megnézi, de épp e cetli győzi meg arról, erre semmiképp ne menjen tovább; s lesz olyan is, aki örül annak, hogy kap egy kis mankót, hogy ha úgy dönt, erre folytatja az útját, már némi előzetes elképzelése lesz arról, mire számíthat. Helyette az utat úgysem teheti meg más, a térkép sosem azt mondja meg, merre menj, csak azt mutatja meg, egy adott út hova vezet. Bevallom, én azt gondolom, nekem ahhoz, hogy a térképemmel ki mit kezd miután azt én megrajzoltam, már semmi közöm. Én csupán késztetést érzek arra, hogy amit az utazásom során megtapasztalok, lerajzoljam minden személyes érdek nélkül, teljesen névtelenül, önmagamat csak ceruzaként használva, ami mindig úgy fog, amilyenre épp hegyezem; ám a rajzot sosem a ceruza veti papírra, hanem az a kéz, ami az írószerszámot tartja, mégis valahogy kettejük összjátékán múlik a rajz milyensége. Mindezt csak azért írtam így le, hogy még véletlenül se érhessen az a vád, én azért irkálok ide, mert valami örök érvényű igazság birtokosaként azt akarom megmondani az embereknek, hogyan éljenek, s hogy mi a jó és a rossz. Aki netán ilyesmit feltételez erről a blogról, talán nem is olvasta el az itt szereplő írásokat, vagy ha mégis, tán nem értette meg egészen, vagy csak egy-egy térképrészletből próbált az egész tájra következtetni.

2012. április 2., hétfő

Könyvajánló – Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé



Kicsit szedett-vedett az itteni könyvajánlóm – a másik oldalamon egy fokkal koncepciózusabban tálalom ezt a műfajt –, mert csak az kerül ide, amit épp most olvasok, és hirtelen van róla valami új gondolatom, valamint azt érzem, az adott könyv most valamiért időszerű számunkra. Miután sokat olvasok, nem tudok mindent feltenni, marad szűrőként az intuíció. Így vagyok ezzel a lírai könyvvel is: annyira megfogott, legfőképp a hangulata, hogy gondoltam, írok róla, de aztán a velem zajló események hatására máshogy döntöttem: nem írok a könyvről, inkább csak utalok rá, ám írok a regény kapcsán az egyik legfontosabb dologról, a barátságról, pontosabban arról a bizonyos Nagy Találkozásról. Mert mindannyian úton vagyunk egy barát felé, azaz a Barát felé, akárcsak a mű főhőse, Vilgot. Úton vagyunk, de hogy megérkezünk-e, végső soron rajtunk múlik: azon, hogy akarunk-e, merünk-e szembenézni önmagunkkal. De nem csak úgy ímmel-ámmal; nem, hanem úgy istenigazából. Az igazi, isteni kapcsolat során tükörbe kell néznünk, mégpedig már nem egy összetört tükörbe, hanem abba, ami egész alakban mutat meg minket magunknak, ráadásul körkörösen. Hiába legyintenek most többen ezt olvasva mondván, micsoda közhely, hisz mi sem egyszerűbb ennél, ám miután az emberek zöme nemhogy egész alakban, de még félprofilban sem látta soha önmagát, nem is tudja felfogni, ez tulajdonképpen mit jelent. Egy kicsinyke kereszthalált, semmi többet.

Itt bolyongunk beburkolózva az énünk vastag posztókabátjába, kitűzve rá mindenféle színes érmét, jelvényt – minél több, annál jobb alapon –, s azzal áltatjuk magunkat, hogy mi éles szemünkkel e kabátok mögé látunk. Nagyon vicces ez annak fényében, hogy sokan még a gombokat sem ott keresik ezeken a kabátokon, ahol azok vannak, ráadásul valamiért sose a maguk kabátján kotorásznak, hanem mindig a másikén. S zavarja a képet még az is, hogy sokan vannak, akik állig begombolkozva azt állítják, márpedig nincs is rajtuk kabát, miközben tán maguk sem veszik észre, hogy épp ez a legnagyobb plecsni a vastag bundájukon. Nem, ez így biztos nem vezet sehová, ezt mindenkinek be kell látnia: itt bizony tényleg vetkőzni kell, ezt nem lehet megúszni az igazi Találkozás, a nagy esemény előtt. No de mivel jár a kabátlevétel? Nem akarom szépíteni a dolgot, hasonlatos ahhoz, mint amikor fizikailag elevenen megnyúzzák az embert. Rémes, iszonyatos fájdalom, s ráadásul épp, mikor azt gondolod, sikerült kibújni a kabátból és megkönnyebbülsz, jön a neheze: a kabátot ugyanis nem elég kigombolni és levetni, de ott kell majd állni meztelenül a bálon és így várni Őt – és ennek kínjairól megfeledkezünk mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk. Ez már nem plecsni, nem, ez egy valóban nagyon nehéz és kínosan meztelen pillanat.