2012. május 4., péntek

Avatárok alkímiája



„Egy darabig töprengtem rajta, hogyan is került hozzám, ki a szerzője, de hamar beleuntam, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon törjem a fejem. Csak azt tudom, hogy a könyv levelei másik kertből valók, egy messzi-messzi, legendás, papírvékony kertből, olyan kertből, amely több ezer mérföldön keresztül kígyózik, akár egy tekergő fal, és nem tart senkit se benn, se kinn. Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”

(Thomas Wharton: Szalamandra)


Ha van egy labirintus, méghozzá egy igen furmányos és hatalmas labirintus, és én szeretném megmutatni, hogy hogyan lehet abból kiszabadulni, ehhez nyilvánvalóan nekem is be kell lépnem a hatalmas falakkal körbevett útvesztőbe, mert onnan kintről aztán mondhatom a magamét, egyrészt a bentiek ezt meg sem hallanák, másrészt, ha még hallanák is, akkor sem tudnának mit kezdeni az instrukcióimmal. Hiába lennék én a falakon kívül, ám miután a hangom csak a zárt rendszeren belül hallatszana, el sem hinnék, hogy van olyan, hogy „kint”, s ezért a hang forrását végig bent keresnék, azt hinnék ugyanis a „kintről” balgán, hogy az csupán a bent egy számukra egyelőre megfoghatatlan része; s ezen felül a kinti utasításokat is képtelenek lennének a benti viszonyokra átfordítani. Ennek az útvesztőnek a fala ugyanis belülről úgy van megfestve, hogy azt a látszatot keltse, ez egy végtelen tér, magyarán a fal saját magát álcázza egy nagyon ügyes trükk segítségével. S a labirintus belseje sem kevésbé trükkös: úgy van kialakítva, hogy az abban tévelygők azt higgyék, egy végtelen térben mozognak szabadon, s ne vegyék észre a szűk járatok, a millió zsákutca zárt rendszerét, ugyanis a járatok belső válaszfala végig mindkét oldalról tükröződő felülettel van bevonva, anyaguk a bennük bolyongók számára nem érzékelhető, amolyan energetikai fal, amin azonban csak látszólag lehet áthatolni. S van még egy igen fontos és mindent meghatározó sajátossága ennek a pszeudorealitásnak, ennek a pszeudotérnek: mégpedig, hogy nagyon erős belső gravitációs erővel rendelkezik, azaz a bent tartó vonzerő olyan hatalmas, hogy a benne tévelygők tetemes része számára a legborzasztóbb jövőbeli kilátás paradox módon épp e labirintus elhagyása.

Számos olyan, mellesleg igen tájékozott, autentikus, önállóan gondolkodó, a transzcendenciát kutató emberrel beszélgettem, aki belátta, megértette, felfogta a saját tapasztalatai alapján, hogy ez a világ tökéletlen, mi több, bizonyos mértékben képes volt azt is megérezni, hogy van ezen túl egy jobb, egy teljesebb és szebb világ, ám mégis ragaszkodik a labirintushoz – sokszor úgy látom, már maga sem tudja, miért. Pontosabban tudom én, miért: azért, mert igazából, ténylegesen még nem lát túl a falakon, s ezért elhiszi azt a hologramot, ami a falakat végtelen térré festi a szemei előtt, és hagyja magát kitenni a bent lévő, hihetetlenül erős gravitációnak, ami sok-sok mézédesnek tűnő, apró és csalfa kis jutalom rendszerré szerveződő mechanizmusán alapul. Tökéletesen megalkotott világ ez a maga módján, ez nem vitás: benne van mindaz a szépség, gyönyörűség, harmónia, teljesség, ízletes finomság, ami a falakon túli valóság lényegét képezi, ám csak töredékesen, darabokban, itt-ott összeragasztgatva, néhol meg hiányosan, mint egy antik amfora rekonstruált torzója a múzeum üvegvitrinje mögött. Ám ha nem látjuk az egészet, ha nincs a szemünk előtt a teljes korsó képzete, ha nem tudjuk, milyen egy ép, gyönyörűséges és használható amfora, joggal hihetjük, hogy ami a szemünk elé vetül, az önmagában úgy tökéletes, ahogy van. Igen, mint kiállítási tárgy, mint görög lelet, bizonyára, ám mint egy tökéletes és ép korsó, semmiképp. Számomra meglepő, hogy mennyi, földi viszonyrendszerben méltán öntudatos ember van, aki mégsem szégyenkezik amiatt, hogy teljesen elhisz valamit, ami nincs: valahogy nem érzi önmagával szembeni méltánytalanságnak azt, hogy bedől egy egyre nyilvánvalóbb érzéki csalódásnak, egy trükknek, ami lényegében épp azt a célt hivatott szolgálni, amit minden illúzió: megmutatni a valóság viszonylagosságát. Öntudatos, drága emberek, ám mégsem gondolkodnak el azon, hogy ragaszkodásuk az illúzióhoz milyen méltatlan helyzetbe sodorja a csodálatos és büszke lényüket, hogy csupán gyávaságból, kényelemből, megszokásból, a változtatás képtelenségének hitéből, a nehézkedési erővel szembeni erőtlenségtől vezérelve már-már nevetségessé válva ülnek egy árnyékszéken egy árnyékasztalnál, kezükben árnyékpohárral, amiből jólesőn kortyolgatják nem létező bódító italukat. Sokszor azt látom, a nem létező piknik képzetének fenntartásába lassan már jóval több energiát ölnek e kedves és gyenge emberek, mint amennyi erejükbe kerülne elengedni azt, amiről csak ezen elengedés során derülne ki valójában, hogy nincs is, pontosabban sosem volt az, aminek ők gondolták.