2012. május 4., péntek

Avatárok alkímiája



„Egy darabig töprengtem rajta, hogyan is került hozzám, ki a szerzője, de hamar beleuntam, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon törjem a fejem. Csak azt tudom, hogy a könyv levelei másik kertből valók, egy messzi-messzi, legendás, papírvékony kertből, olyan kertből, amely több ezer mérföldön keresztül kígyózik, akár egy tekergő fal, és nem tart senkit se benn, se kinn. Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”

(Thomas Wharton: Szalamandra)


Ha van egy labirintus, méghozzá egy igen furmányos és hatalmas labirintus, és én szeretném megmutatni, hogy hogyan lehet abból kiszabadulni, ehhez nyilvánvalóan nekem is be kell lépnem a hatalmas falakkal körbevett útvesztőbe, mert onnan kintről aztán mondhatom a magamét, egyrészt a bentiek ezt meg sem hallanák, másrészt, ha még hallanák is, akkor sem tudnának mit kezdeni az instrukcióimmal. Hiába lennék én a falakon kívül, ám miután a hangom csak a zárt rendszeren belül hallatszana, el sem hinnék, hogy van olyan, hogy „kint”, s ezért a hang forrását végig bent keresnék, azt hinnék ugyanis a „kintről” balgán, hogy az csupán a bent egy számukra egyelőre megfoghatatlan része; s ezen felül a kinti utasításokat is képtelenek lennének a benti viszonyokra átfordítani. Ennek az útvesztőnek a fala ugyanis belülről úgy van megfestve, hogy azt a látszatot keltse, ez egy végtelen tér, magyarán a fal saját magát álcázza egy nagyon ügyes trükk segítségével. S a labirintus belseje sem kevésbé trükkös: úgy van kialakítva, hogy az abban tévelygők azt higgyék, egy végtelen térben mozognak szabadon, s ne vegyék észre a szűk járatok, a millió zsákutca zárt rendszerét, ugyanis a járatok belső válaszfala végig mindkét oldalról tükröződő felülettel van bevonva, anyaguk a bennük bolyongók számára nem érzékelhető, amolyan energetikai fal, amin azonban csak látszólag lehet áthatolni. S van még egy igen fontos és mindent meghatározó sajátossága ennek a pszeudorealitásnak, ennek a pszeudotérnek: mégpedig, hogy nagyon erős belső gravitációs erővel rendelkezik, azaz a bent tartó vonzerő olyan hatalmas, hogy a benne tévelygők tetemes része számára a legborzasztóbb jövőbeli kilátás paradox módon épp e labirintus elhagyása.

Számos olyan, mellesleg igen tájékozott, autentikus, önállóan gondolkodó, a transzcendenciát kutató emberrel beszélgettem, aki belátta, megértette, felfogta a saját tapasztalatai alapján, hogy ez a világ tökéletlen, mi több, bizonyos mértékben képes volt azt is megérezni, hogy van ezen túl egy jobb, egy teljesebb és szebb világ, ám mégis ragaszkodik a labirintushoz – sokszor úgy látom, már maga sem tudja, miért. Pontosabban tudom én, miért: azért, mert igazából, ténylegesen még nem lát túl a falakon, s ezért elhiszi azt a hologramot, ami a falakat végtelen térré festi a szemei előtt, és hagyja magát kitenni a bent lévő, hihetetlenül erős gravitációnak, ami sok-sok mézédesnek tűnő, apró és csalfa kis jutalom rendszerré szerveződő mechanizmusán alapul. Tökéletesen megalkotott világ ez a maga módján, ez nem vitás: benne van mindaz a szépség, gyönyörűség, harmónia, teljesség, ízletes finomság, ami a falakon túli valóság lényegét képezi, ám csak töredékesen, darabokban, itt-ott összeragasztgatva, néhol meg hiányosan, mint egy antik amfora rekonstruált torzója a múzeum üvegvitrinje mögött. Ám ha nem látjuk az egészet, ha nincs a szemünk előtt a teljes korsó képzete, ha nem tudjuk, milyen egy ép, gyönyörűséges és használható amfora, joggal hihetjük, hogy ami a szemünk elé vetül, az önmagában úgy tökéletes, ahogy van. Igen, mint kiállítási tárgy, mint görög lelet, bizonyára, ám mint egy tökéletes és ép korsó, semmiképp. Számomra meglepő, hogy mennyi, földi viszonyrendszerben méltán öntudatos ember van, aki mégsem szégyenkezik amiatt, hogy teljesen elhisz valamit, ami nincs: valahogy nem érzi önmagával szembeni méltánytalanságnak azt, hogy bedől egy egyre nyilvánvalóbb érzéki csalódásnak, egy trükknek, ami lényegében épp azt a célt hivatott szolgálni, amit minden illúzió: megmutatni a valóság viszonylagosságát. Öntudatos, drága emberek, ám mégsem gondolkodnak el azon, hogy ragaszkodásuk az illúzióhoz milyen méltatlan helyzetbe sodorja a csodálatos és büszke lényüket, hogy csupán gyávaságból, kényelemből, megszokásból, a változtatás képtelenségének hitéből, a nehézkedési erővel szembeni erőtlenségtől vezérelve már-már nevetségessé válva ülnek egy árnyékszéken egy árnyékasztalnál, kezükben árnyékpohárral, amiből jólesőn kortyolgatják nem létező bódító italukat. Sokszor azt látom, a nem létező piknik képzetének fenntartásába lassan már jóval több energiát ölnek e kedves és gyenge emberek, mint amennyi erejükbe kerülne elengedni azt, amiről csak ezen elengedés során derülne ki valójában, hogy nincs is, pontosabban sosem volt az, aminek ők gondolták. 

Érdemes ezen kicsit eltöprengeni, mégpedig azért, mert bizony vannak itt a labirintusban jócskán olyan térképrajzolók, alámerült valódi és nem ál-avatárok, akik csak azért jöttek ide a mélybe, hogy megmutassák a bentieknek, hogy van olyan, hogy kint, hogy megmutassák, az árnyékszék nem valós, hogy a fal festett, s a szabadság sem az a csalafinta falak között, aminek hiszik. És addig, amíg az ember ragaszkodik ahhoz, hogy jólesőn kortyolgassa pszeudofrissítőjét, ezeket az idegenvezetőket jobb esetben csak zavaró tényezőnek, rosszabb esetben őrültnek, idiótának, még rosszabb esetben kifejezetten ellenségüknek látják. Így megy ez – ahogy egyik kedvenc íróm, a szintén térképrajzoló Kurt Vonnegut mondta, ám én hozzáteszem: egyre kevésbé lesz ez így. Ugyanis a tágas rétet ábrázoló falak közt bájosan piknikezők idővel észreveszik, hiába esznek-isznak, mégis egyre éhesebbek, szomjasabbak. Hiába a kényelmes szék, a terített asztal, valahogy egyre kényelmetlenebb és fojtogatóbb ez az egész, és eljön majd a pillanat, amikor tanácstalanul néznek körbe meggyötört, fájó tagokkal, összetapadt, cserepes ajkakkal, üres gyomorral s légszomjjal küszködve választ várván a bölcs és emiatt teljesen jogosan feltett kérdésükre: „hogy a frászkarikába lehetséges az, hogy egész nap csak eszem-iszom, ám az éhem-szomjam nem múlik?” S ekkor lehet odamenni a valódi avatároknak hozzájuk, finoman a vállukra tenni a kezüket, s fülükbe súgni az igazságot – majd megfordulni, otthagyni őket és folytatni rendületlenül az utat ki, a falakon túlra. Amitől persze ők nagyon meg fognak haragudni a tudatos alámerülőkre, ám innentől kezdve nincs mit tenni, az igazság bogara már a fülükbe mászott, s addig nem nyugszik, míg rá nem veszi ezeket a bátor ébredőket, hogy végre felálljanak, és a saját lábukon elindulva, a saját szemükkel győződjenek meg róla, hogy egy látszólagos csapda foglyai. S idővel majd ők is rájönnek, a csapdát nem ellenséges erők emelték, hanem ez saját szellemi evolúciójuk számára egy ugyanolyan szükségszerű és törvényszerű állomás, mint a kis kerecsenfióka számára a tojás, vagy a pávaszemes pillangó számára a báb. Az anyaméh akkor válik börtönné, amikor a magzat megérett arra, hogy elhagyja azt, addig a legfőbb menedék és minden jó forrása. Mindezt már ezen a blogon sokszor és igen sokféleképpen elmondtam, mert ennek megértése az alapja annak, hogy az, aki szellemileg erre megérett, felálljon az árnyékpiknikről, s hátat fordítva annak, saját maga kezdje el kutatni ezen útvesztő kijáratát. Azonban egy dolgot még nem mutattam meg, ez pedig a valós avatárok jelenléte és szerepe ebben a folyamatban: azoké, akik úgy vannak a labirintusban, hogy közben valójában nincsenek abba bezárva, épp ezért a jelenlétük lényegében ebben a formában a többiek számára ugyancsak illúzió.

Képzeljünk el egy számítógépes játékot, ahol egy teljes város élete elevenedik meg, s láthatjuk, a programban kétféle részvétel lehetséges: az egyik az, amikor létrehozunk olyan virtuális figurákat, akik sok-sok megadott információ random leképezései a programban, ők olyanok, mint a recept által megsütött sütemények: legyen most ez a példa kedvéért almás pite. S van olyan részvétel is, amikor a kinti, valós világból valaki egy az egyben lép be a programba, s hiába ott bent ő maga is virtuális alakként van jelen, ám miután ő ott bent is száz százalékosan önmaga, ezért különbözni fog a program által generált társaitól. Ő nem egy tőle fizikailag is elválasztható recept manifesztuma a programban, nem egy programkód leképezése, mint ahogy ezt láttuk az almás pite esetében, hanem ő itt most egy alma, aminek nincs egy olyan mögöttes, tőle függetlenül is létező ideája, mint a sütemény esetében a pitétől függetlenül is manifesztálható recept. Ő megjelenik almaként a programban, s a kód kizárólag ennek az almának a megjelenítésére vonatkozik, szinte elválaszthatatlanul a valódi minőségtől. Remélem, ez érthető: magyarán a valós avatárok a programban teljesen önazonosak, s velük szemben, akik azonban elvesztek az illúzióban, nem: ők jelenleg csupán egy recept manifesztációi, amit nevezhetünk most úgy, hogy ez maga az „ember”. Minden ember magában hordozza a lehetőségét, hogy önmagává váljon, hisz minden almás pite tartalmaz önmagában egy saját almát, de ezt bizony ki kell hámozni a pitéből, elválasztva az almát minden mástól, ami nem alma, s utána még ebből a lereszelt almapépből újra létrehozni a valaha egységes alma képzetét. Ez tulajdonképpen az alkímia lényege: kiszabadítani az élő önazonos minőséget a virtuálisan létrehozott futó programkód fogságából. Az alma kvintesszenciáját a tészta fogságából. S ehhez nyújtanak segítséget a pite nélküli almák, hiszen ők semmi mást nem tesznek, mint azt mutatják meg a lényük által, hogy hol van a kijárat, mégpedig kétféleképpen. Egyrészt azzal, hogy tényleg nincsenek a labirintusba ragadva, amivel tulajdonképpen átadják az üzenetet, hogy van olyan ehhez a helyhez képest, hogy „kint”; másrészt, hogy önmagukat ezen útvesztő falai közé vetítve maguk is belevesznek az illúzióba, hogy aztán felállva az árnyékszékről elinduljanak határozottan egy irányba, utat mutatva így azok számára, akik úgy döntenek egy belső késztetéstől vezérelve, hogy elhagyják e zárt, merev és a szabadság illúzióját tápláló cseles cellát. Az avatárok gyöngyhalászként lemerülnek a mélybe kisegíteni a nehéz felszerelésükkel, palackjaikkal a hajóroncsba ragadt búvárokat a felszínre. Azonban épp azért, mert őket nem védi búvárfelszerelés, vékony szállal a fenti, mélység fölötti világhoz vannak csatlakoztatva, mint Thészeusz Ariadné fonalával Minótaurosz labirintusában. S ebből a példából rögtön láthatjuk is, hogy háromszintű részvétel lehetséges ebben az illúzióban: egyrészt bele lehet merülni teljesen, azaz a program teljes jogú részévé válni, afféle almás piteként; ami azt jelenti, hogy aki ily módon kívánja bejárni a labirintust, biztos nem tud abból kikeveredni, hiszen ő annak szerves része, attól nem elválasztható eleme, ugyanis maga a program hozta őt létre, ő annak a rendszert alkotó terméke úgymond. Búvárfelszerelés nélkül az átlagember képtelen a mélyben tartózkodni, ám ebben a bonyolult maskarában egyáltalán nem hasonlít önmaga felszerelésmentes valójára. A második szintű részvétel a gyöngyhalászoké, a Thészeuszoké, akik Ariadné fonalával a kezükben önmaguk valós alakjában jelennek meg az illúzióban, a példánál maradva, egy egész érintetlen almaként, ami az almás piték világában bizony jóval kevesebbnek tűnik. A búvárok között a felszerelésmentes, pőre gyöngyhalász szegényesnek, kevésnek, s jelentéktelennek látszik. Ezek a valóságos isteni alámerülők, és nem a testszínűre festett búvárruhában lévő ál-avatárok. S mivelhogy az igazi gyöngyhalászok arról ismerszenek meg, hogy lényük az illúzióban megragadhatatlan, jellemző rájuk egy zavarba ejtő „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot. Őket semmi más nem érdekli, mint behatolni a labirintus közepébe, legyőzni Minótauroszt, majd azonnal felállni az árnyékasztaloktól és határozottan, megalkuvás nélkül kisétálni az útvesztőből. Magyarán a labirintus csak addig érdekli őket, amíg besétálnak és kisétálnak, nem ragadnak bele, s legfőképp úgynevezett céljuk sincs itt bent, mert az csak és kizárólag a labirintuson túlra mutat, annak falai közt ők azon kívül, hogy megmutatják a lényükkel, a viselkedésükkel, az egész életükkel, magyarán a tetteikkel, hogy mindez nem valóságos, semmi mást nem tesznek. S miután tulajdonképpen épp ezért nincsenek benne ebben a zárt rendszerben, képtelenek abban ártani, a létük épphogy egészséget, erőt és harmóniát áraszt, van bennük valami vonzerő amellett, hogy jellemző rájuk bizonyos fokú, néha talán kicsit bosszantó távolságtartás is. Jelenlétük a mélyben sosem irányul a meglévő fenntartására, mert azzal, hogy ők felállnak a terítettnek tűnő asztaltól, mozgást idéznek elő a zárt struktúrában, s ittlétük ezért mindig összekapcsolható a változással, a régi rend lebontásával, ezáltal egyfajta felforgató, az új értékek irányába mutató tevékenységgel. S létezik egy harmadik típusú jelenlét a labirintusban, mégpedig a bárkán lévőké, azoké, akik a szárazföldről kihajózva vigyázzák az alámerülők munkáját. Ők úgy vannak az illúzióban, hogy abszolút nincsenek benne, ők azok az Ariadnék, akik a vékony aranyszálakat tartják. Jelenlétük a víz alatt csak e szálakon keresztül nyilvánul meg, ám azzal, hogy Thészeusz manifeszt módon megjelenik a programban, végig közvetlen fizikai kapcsolatot tartva a bárkán ringatózó Ariadnéval, létrehoznak így közösen egy nagyon érdekes állapotot: e kapcsolatnak köszönhetően mondhatjuk azt ugyanis Thészeuszról, hogy tulajdonképpen nincs benne a labirintusban, míg Ariadnéról meg azt, hogy lényegében végig benne van. S mindezt azért fontos megérteni, mert amikor eljön az idő, hogy a búvárok végre lehetőséget kapnak ahhoz, hogy kiszabadulva a roncs fogságából felemelkedjenek a vízfelszín fölé, tudniuk kell, hogyan és merre mozduljanak ahhoz, hogy ne épp mélyebbre süllyedjenek egészen le, ahová már a napfény sem jut el idővel.

Mielőtt az ember lecsukja a laptopját, bezár minden futó programot, ami során „kimenti” önmaga számára már a laptop valóságán kívülre mindazt az információt, ami neki fontos volt, s amiért lényegében ezt a programot lefuttatta a gépén, majd a többi összetevőt hibernálja, azaz a laptopon túli világ számára egyelőre annak aktív részeként megszünteti az újabb bekapcsolásig. Aki ki akar bújni a laptopból annak becsukása előtt, tudnia kell, hol van a kijárat, s azt is sokszor megmutattuk, hogy ha ezt valaki belül a programban keresi, biztosan eltéved. Azonban ha képes megtalálni a valós gyöngyhalászokat, akiknek a kezében a már visszafelé gombolyított fonal megmutatja, merre van a kint, akkor – ahogy szép népmeséink fogalmaznak – át tud bucskázni önmagán, és kijöhet szárítkozni a bárkára. Ahol természetesen, mielőtt elindulhatna a part felé, még meg kell szabadulnia a búvárruhától, de ez már semmiség lesz ahhoz képest, hogy ki kellett szabadulnia a hajóroncsból, fel kellett úsznia a mélyből, ráadásul jó helyen kibukkanva, hogy épp a bárkánál érjen a felszínre. Sokan vannak, akik szürcsölve a nem létező, hűsítő és bódító italukat csak legyintenek, amikor ilyesmit hallanak mondván: „Ugyan, butaság az egész, nincs itt semmiféle roncs, mélység, bárka és szárazföld, ráadásul én majd tudom, mit kell tennem, nekem aztán nincs szükségem semmiféle segítségre, kitalálok magam is.” S ekkor ezeknek az öntudatos búvároknak azt lehet ilyenkor kedvesen tanácsolni, hogy nosza, csak és kizárólag önmaguknak mutassák meg, hogy ez valóban így van, egyelőre még csak itt a labirintuson belül! Ha ők olyan nagyon biztosak, hogy nem képesek eltévedni e falakon túl, annyira bizonyosak abban, hogy jól működik az iránytűjük, akkor csak egy pillanatra álljanak fel a kényelmes székükből, s először is nézzenek körül, hol is vannak! Vizsgálják meg, hogyha ezen a látszólagos nyílt mezőn ők most hirtelen netán mozdulni szeretnének, merre és milyen messzeségbe tudnak eljutni! Mit éreznek most így felállva és körülnézve a saját kis életükben: egy tágas, minden irányban nyitott hatalmas mező kellős közepén piknikeznek vidáman, vagy netán egy falakkal körülvett bonyolult járatrendszerben ácsorognak szárnyaszegetten? Ha azt mondják, ez egy tágas rét, akkor ez csodálatos: gyerünk, azonnal mutassák ezt meg maguknak azzal, hogy most otthagyják a terített asztalt, és szabadon kiszaladgálják magukat e nagy nyílt térségben! Nincsenek mostantól kötelezettségek, kényszeres cselekedetek és gondolatok, muszájból végzett tevékenységek, ragacsos, el nem engedhető kapcsolatok, csak a korlátlan és felhőtlen szabadság létezik és ők egyedül önmagukban! Mutassák meg magukat, nem egy órára, hanem bármilyen hosszú időtartamra, hisz a szabadság semmilyen formában, még időben sem lehet korlátozott! Nos, és ha ez valamiért netán mégsem sikerülne az öntudatos piknikezőknek, akkor már meg is tudtuk nekik csak ezzel a próbával mutatni az őket körbevevő energetikai falakat. No és akkor jöhet a szabadulós játék: aki azt gondolja, ő aztán pontosan tudja, hogy nincs mitől tartania a programzárás után, mutassa ezt most meg azonnal magának: keressen a szűk sikátorokban haladva egy tágas rétet, épp olyat, amit az imént képzeletben megrajzoltunk! Nem kell még kimenni az ismeretlenbe, elég ezt itt megtalálni a szabadság iránytűjének segítségével a labirintus falai közt, hisz ha ez egy szabad világ, akkor lennie kell egy ilyen végtelen tisztásnak, nemde? S akkor a bátor és magabiztos utazó el is kell hogy érje ezt, ahol képes megélni a valós, kompromisszummentes szabadságot, azaz megtalálni búvárként azt a homokpadot a tenger közepén, amire kimászva le lehet venni a búvárruhát, csak és kizárólag a puszta demonstráció kedvéért. Akinek ez nem megy, sajnos azt kell neki megmutatni, hogy egyelőre csak a szája jár, a szabadulás módját még teoretikusan sem értette meg. Ismerjük ugye az épp öntudatára ébredő kisgyerek reakcióját, amikor meg akarjuk neki mutatni egy nagyobbaknak épült játszótéren, ahová ő kíváncsian bekéredzkedett, hogy hogyan kell használni ezt vagy azt a játékot? Rángatja magát, kitépi a kezét a kezünkből, toporzékol, s nem engedi, hogy segítsünk neki, s amikor ilyenkor a bölcs szülő mosolyogva hátrébb áll mondván: jól van, kicsim, látom, te már mindent nagyon tudsz, akkor játsszál csak, ahogy jólesik – és egy könyvvel leül a fa alá a padra, hamarosan borítékolható, hogy egy bömbölő kisgyerek rohan hozzá véres horzsolással a térdén. Ez hozzátartozik a felnőtté váláshoz, pár komolyabb elesés tulajdonképpen a gyerekkorból nem kihagyható tapasztalat, de a szülő s gyerek viszonyát megszilárdíthatja, ha a kisgyerek idővel rájön, amit apa mondogat, az általában be is igazolódik. Mert paradox módon épp ez a bizalmi viszony kell ahhoz, hogy lassan egyre nagyobb valós önbizalomra tegyen szert az önállósuló gyermek. A kis patak meder nélkül sosem válhatna nagy folyóvá, soha senki még egy szellemi evolúció útját nem taposta ki magának, hiszen ezek az utak az időben mindig is jelenlévő, eleve kitaposott ösvények mindannyiunk számára, ezt feltétlenül be kell mindenkinek látnia. Sosincs új a nap alatt, ha egy bizonyos nézőpontból tekintünk az Egészre.

Tehát azt érdemes javasolni mindazoknak, kik olyan fenemód biztosak abban, hogy nem ragadtak bele az illúzióba, hogy csak önmagukért, kizárólag saját maguk megnyugtatása végett tegyenek egy próbát: engedjenek el mindent, de tényleg mindent, amit épp fognak e falakon belül, csak azért, hogy megtapasztalják, rájuk valóban nem hat már a gravitáció. S ekkor, ha ez valóban így van, mikor elengedik a kapaszkodókat, valóban nem zuhannak le, s ezt követően már más módon fogják meg azokat újra – ha ezek után egyáltalán lesz kedvük újra belekortyolni a látszatitalba. Ha ők biztosak abban, hogy a kezükben lévő korsó nem törik el, akkor ezt ne csak mondogassák, hanem bátran engedjék is el! S ha leesett és tényleg nem tört el, ismét le lehet érte hajolni, és újra kézbe fogni. Ám ezt a próbát nem lehet halogatni, mert a „majd” kijelentés ennek a labirintusnak az egyik legcsalafintább eleme: ajtót vetít oda, ahol épp a legvastagabb falak állnak. Nem, ezt most kell kipróbálni megvizsgálván szigorúan: benne vagyok, vagy nem? Gyöngyhalász vagyok, vagy búvár? Nosza, ki kell ehhez venni a csutorát az embernek a szájából, s megnézni, mit bír a tüdeje önmagában ott a mélyben! S hogy mit kell konkrétan elengedni? Nos, ezt mindenki önmaga tudja a legjobban; azt, amiről most azt gondolja: „ó, én ezt bármikor el tudnám engedni, ha akarnám!” Azt, amiről ezt gondolja: „ugyan, miért is kéne ezt elengednem, hisz nincs ebben semmi rossz!” Miért? Hát épp ezért, csak önmagunkért, a próba kedvéért, a bizonyosságért: azért, hogy megnézzük, mennyi almát tartalmaz az almás piténk! Önmagában nincs semmi rossz a búvárruhában, sőt, itt lám a mélyben szinte elengedhetetlen, de ahhoz, hogy meg tudjuk, van-e egyáltalán valaki alatta, nem árt egy pillanatra megválni tőle. Nem árt még itt bent, a biztonságos falak között megnézni, hogy amiről olyan biztosan azt hisszük most, hogy majd ott kint, hipp-hopp megtaláljuk, és nem tévedünk el ennek híján, az megvan-e még egyáltalán? Kik vagyunk mi a felszerelésünk nélkül? Minden, ami jelen pillanatban ide köt, az búvárruha - vagy tojás, vaj és liszt, ha a másik példát nézzük; legyen az akár a legszebb és legnemesebb dolog is itt a labirintuson belüli viszonyrendszerben. Nem kell semmit széttépni, kidobni, megtaposni, erről szó sincs, csak önmagunkról leválasztani. Aki azonban még azt sem tudja, mi rajta a ruha, hol van a határ közte és a fekete műanyag kezeslábas között, az tényleg elég nagy bajban van, mert a laptop teteje hamarosan rácsukódik, és akkor, amíg azt ki nem nyitják újra, benne marad az illúzióban, egy zárt rendszerben, egy kristályban, amiben kezdheti ezt a szabadulós játékot a legeslegelejéről. Nem kell nekem semmit elhinni, mindenki el tudja dönteni maga, mit tart megfontolásra érdemesnek és mit nem, de azt érdemes tudni, az igazi avatároknak azon kívül, hogy megmutatnak valamit, és a feladatukat tökéletesen elvégzik, túl sok dolguk itt nincs: azon kívül, hogy lemerülnek, majd megmutatva, hogy ez lehetséges, felúsznak a felszín fölé egy mély levegőt véve a bárkába kapaszkodva, más szándékuk nincs is. Itt a tenger mélyén nincsenek céljaik, vágyaik, nincs emberi értelemben rangjuk és hatalmuk, és nem igazán érdekli őket, mit gondolnak róluk a búvárok, épp azért, mert a valós hatókörük jócskán túlmutat e rendszer határain. S miután ténylegesen, úgy is mondhatnám, effektíve nincsenek úgy benne, mint a nehéz búvárruhát viselők, a búvárok mérges szigonyai sem érik el őket, valahogy azok minden lövése célt téveszt, amit sokszor már ők maguk, a lövöldözők sem tudnak a józan ész keretein belül értelmezni.

Azt tudni kell, hogy az igazi beavatottak, a lemerülő gyöngyhalászok most már olyan helyen vannak a tengerszint alatt nem sokkal, ahol bár fogytán a levegőjük, de még bírják, mert egy ideje tisztán látják a fonalat tartó Ariadnét. Ott tükröződik valós alakja a szemük előtt. Már érezni, tényleg egyetlen karnyújtás és valóságosan meg lehet őt érinteni! A labirintusnak ezen utolsó forró, napsütötte, kicsit sivataghoz hasonlatos szakaszán már a kijáratban látnunk kell a minket várók árnyékait. Egyre rövidebb a visszagombolyított aranyfonal, egyre nagyobb kezünkben a gombolyag, egyre közelebb a két világ határán történő találkozás, és épp ezért egyre gyakrabban érezzük azt, a bárkán lévők, a valós gyümölcsöstál, ahová a mi kis almánk is való, itt van a mi mostani valóságunkban, bent a vízben, annak teljes jogú elemeként. Azt üzenem arról a pontról az avatároknak, ahová mostanra eljutottam, azoknak, akik most úgy érzik, már nagyon nehéz az ál-avatárok közt itt a vízfelszín alatt a felfelé törekvés, hisz nagyon fogytán a levegő, hogy kitartás, mert hamarosan megtapasztalják a csodát: amikor hirtelen megjelenik Ariadné keze a víz alatt! Amikor olyan ponthoz érnek a labirintus forró, sivatagi szakaszán, ahol egyszer csak valaki fizikailag megérinti a karjukat ott bent a labirintusban: valaki, aki biztosan nincs bent, hiszen éppen ő volt, aki pont azzal biztosította a biztonságos kijutást, hogy végig kint volt és fogta a fonal túlsó végét. De most már be tud nyúlni azokért, akik idáig eljutottak. A nagy munka gyümölcse hamarosan megérik, és meg lehet fogni a víz alatt a valós, igazi, önazonos létezőknek egymás kezeit, és így élő fonallá válva, egy szép láncot alkotva egyben ki lehet jönni a bárkára. Mindenki avatár, aki magát kiszabadítja a labirintus fogságából, aki le tudja venni a búvárruhát, le tudja hántani magáról a nehéz tésztát. Mert ő ezzel, de csakis ezzel élő aranyfonallá válik, amibe a többi avatár tud kapaszkodni a saját egyéni, önálló szabadulása során. Példát kell mutatni azzal, hogy amiről beszélünk, meg is valósítjuk, azzal, hogy úgy bolyongunk ebben az útvesztőben, hogy nem ütközünk másokkal, nem verjük le a vakolatot, de mi nem is kapaszkodunk annak rácsaiba, vagy egyes tégláiba. Példát kell mutatni azáltal, hogy mi már búvárruha nélkül úszunk felfelé, meg kell mutatni az almás piték világában annak lényegi kvintesszenciáját egy egész, ép, felszínre hozott alma képének formájában, s lassan létre kell hozni az élő láncot, Ariadné aranyfonalát a pőre, sallangmentes, a valóssal kapcsolatban álló lényünk által. Minél hosszabb lesz ez a lánc, annál nagyobb lesz az ünneplés, a dicsőség és az öröm a bárkán, és annál több kincset tudunk elszállítani a szárazföldre, az új közös birodalmunkba, ahol folytatunk egy új játékot, immár nem gyöngyhalászokként, hanem a felhozott kincseinket megművelő ékszerészekként. A vége a legnehezebb, tudom, de megéri: mert az a pillanat, amikor kibukkanunk egy hatalmas levegőt venni, tényleg kárpótol majd minket mindenért.

„Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”