2012. június 29., péntek

Ne dőlj be!



Minden illúzió legfőbb jellemzője, hogy fogva tart. Mégpedig nem direkt módszerekkel, hanem trükkös módon. Ott, ahol fogékony az ember. Ahol becsapható, ahol elhiszi, a dolog az, aminek látszik. Holott semmi sem az. A bölcs embereknek ez az alappremisszájuk. Olyan nincs, hogy valaki leleplezi az illúziót, ám mégis a törvényei alapján cselekszik mondván: ó, én tudom már, hogy ez nem valós, nem is veszek el benne, s épp ezért engedem meg magamnak a luxust, hogy belemerüljek. Ez nagyjából olyan, mintha a repülőtér várótermében udvariasan engem eligazító hostessnek továbbra is készségesen válaszolgatnék, miután meggyőződtem róla, hogy hologram, mondván: jó, jó, tudom, hogy nem valós a néni, de olyan jó mégis beszélgetni vele. Vagy ha az optikai trükk leleplezése után továbbra is csak a kacsát akarom látni a képen, a nyulat nem. Netán ha a 3D-s moziban a sokadik film megnézése után is riadtan nyúlkálok a felém lépegető alakok felé – és sorolhatnám még a példákat. Egyszerűen ez már egyszerűen butaság, erre nincs is jobb szó. Hiszen aki valósnak hiszi a hologram-hostesst, az joggal állhat le vele cseverészni, de annál nevetségesebb, mint aki mellét döngeti, hogy lám-lám, ő átlát a csapdán, aztán mégis titokban rákacsint a kivetülésre, számomra nincs.

Az alábbiakban megpróbálom ismét röviden összefoglalni azokat a pontokat, ahol – az én személyes tapasztalataim alapján – ez a világ a legnemesebb lelkeket is fogva tudja tartani. Ami azért veszélyes, mert ha a program bezárul – ez egy pillanat lesz: bumm! – elég egy rossz mozdulat, és bent reked még az is, aki azt hiszi, már rég ébren van. Az „utolsó ítélet bírája” nem mérleget készít az úgynevezett jó és rossz cselekedeteink alapján, mint valami rossz könyökvédős könyvelő, ez megint nagyon antropomorf szemlélet. Ez az ítélet csupáncsak annyi lesz, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban bezárul a program, téged épp hol talál. Ha te minden pillanatodban tudatos, emelkedett, tiszta és önazonos vagy, nincs mitől félned. Ezért kell mindig ébernek lenni és a nehezen elért szintet végig, minden pillanatban tartani. A tudatosság ugyanis egy folyamatosan fenntartott állapotot jelent, ez pont olyan, mint az egészséges izomtónus: nem kell érte plusz erőfeszítéseket tenni, de „elengedni” sem lehet egy másodpercre sem, mert aki így tesz, menten összecsuklik. S hiába áll fel minduntalan, esetében klasszikus értelemben vett tartásról mégsem beszélhetünk. Pontosan tudom, sokkal jobban hangzik mindaz, amit azok hirdetnek, akik az élet szeretetére buzdítanak, ám én azt mondom, az élet szeretetét még véletlenül sem szabad összekeverni e világ szeretetével. Persze én csak egyetlen hang vagyok a sok közül, ám amit hangoztatok, azt mind meg is élem, s végső soron nem is mutatok meg mást, mint hogy én magam hogyan keveredtem ki – merem remélni, végleg – a Pók fogságából. S azért ismétlem sokszor önmagamat, mert pontosan tudom, mindez milyen nehéz, de abban is hiszek, hogy amire egy ember képes ezen a földön, arra a többség is. Csak elhiteti velünk ez a világ, hogy gyengék és gyarlók vagyunk, de ez nincs így, mert mindig vannak olyanok, akik igenis megmutatják: az erő velünk van.

2012. június 27., szerda

Hallgatni arany - Háromszoros illúzió

„Ha az életben nincs már több móka
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
s édes lenne a halál
Hát ilyen értelemben
Énekeljük el azt, hogy vége…”










2012. június 7., csütörtök

Könyvajánló – Victor Pelevin: T.



Gyakran mondják: „az egyik tükör a másikat tükrözi”. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.

Bármikor, amikor a múltban a világ valós természetét szerettem volna megfejteni, azt hittem, ez egy ugyanolyan dolog, mint megtanulni a világtérképet országokkal, fővárosokkal, földrészekkel. Azt hittem, van egy erről már lefektetett tudás, amit nekem csak meg kell ismernem, és el kell sajátítanom. De arra soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen nincs, hanem azt, hogy mi is ez a világ, nekem kell kitalálnom! Pontosabban még ez sem jó megfogalmazás, mert ez azt sugallja, van valami, amire rá kell jönnöm, de ilyen sincs, legalább erre már rájöttem. Tehát az a nagy helyzet, a világot nekem kell megteremtenem azáltal, hogy meghatározom, hogy megélem, és ez egyáltalán nem olyan ördögtől való gondolat, csupán szokatlan: úgy is fogalmazhatnék, egy új irányt előrevetítő. Egyre inkább látható, hogy születendőben van egy új filozófiai irányzat, amelynek egymástól távol élő, teljesen más-más területeken alkotó képviselői, bár személyesen nem is ismerik egymást, ám a századik majom esetéhez hasonlóan egy időben a tér különböző pontjain jöttek rá ugyanarra. Azaz ezt is helyesebben megfogalmazva, ezek a gondolkodók egy időben teremtik meg önmaguk számára ugyanazt a világképet, közelítve annak valós természetéhez, s ezáltal emelik egy magasabb létsíkra az egész vetítést. De még mindig nem fogalmazok pontosan, hiszen a lényeg nem ez. A lényeg az, amit már régóta vallok és mondok: idővel mindenki rá fog jönni, egyetlen egy létező önmagára ébredésének eredménye az a szellemi evolúció, aminek mi – most a létünket e vetített vászon árnyfigurájaként megélő kétdimenziós alakok – is részesei vagyunk.