2012. június 7., csütörtök

Könyvajánló – Victor Pelevin: T.



Gyakran mondják: „az egyik tükör a másikat tükrözi”. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.

Bármikor, amikor a múltban a világ valós természetét szerettem volna megfejteni, azt hittem, ez egy ugyanolyan dolog, mint megtanulni a világtérképet országokkal, fővárosokkal, földrészekkel. Azt hittem, van egy erről már lefektetett tudás, amit nekem csak meg kell ismernem, és el kell sajátítanom. De arra soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen nincs, hanem azt, hogy mi is ez a világ, nekem kell kitalálnom! Pontosabban még ez sem jó megfogalmazás, mert ez azt sugallja, van valami, amire rá kell jönnöm, de ilyen sincs, legalább erre már rájöttem. Tehát az a nagy helyzet, a világot nekem kell megteremtenem azáltal, hogy meghatározom, hogy megélem, és ez egyáltalán nem olyan ördögtől való gondolat, csupán szokatlan: úgy is fogalmazhatnék, egy új irányt előrevetítő. Egyre inkább látható, hogy születendőben van egy új filozófiai irányzat, amelynek egymástól távol élő, teljesen más-más területeken alkotó képviselői, bár személyesen nem is ismerik egymást, ám a századik majom esetéhez hasonlóan egy időben a tér különböző pontjain jöttek rá ugyanarra. Azaz ezt is helyesebben megfogalmazva, ezek a gondolkodók egy időben teremtik meg önmaguk számára ugyanazt a világképet, közelítve annak valós természetéhez, s ezáltal emelik egy magasabb létsíkra az egész vetítést. De még mindig nem fogalmazok pontosan, hiszen a lényeg nem ez. A lényeg az, amit már régóta vallok és mondok: idővel mindenki rá fog jönni, egyetlen egy létező önmagára ébredésének eredménye az a szellemi evolúció, aminek mi – most a létünket e vetített vászon árnyfigurájaként megélő kétdimenziós alakok – is részesei vagyunk. 

– És tudod-e, Raszpljujev kereskedő – mondta T. megfenyegetve öklével a borotvált uraságot –, hogy igazából nem kereskedő vagy te, hanem egy senki. És nem is egyszerűen senki, hanem abszolúte semmi sem. És bár magadra húztad ezeket az angol holmikat, barátocskám, nem valóságos a létezésed. Más szóval csak addig létezel, amíg beszélgetek veled… Fel tudod ezt fogni?
Az első osztályú kereskedő elpirult és elmosolyodott.
– Mármint, hogy milyen értelemben nem valóságos a létezésem, ha szabad kérdeznem? Ön szerint akkor mi volnék: holmi puszta űr?
– Még csak nem is űr vagy – felelte T. – Egyszerűen el se tudom neked szavakkal magyarázni, hogy micsoda egy nulla vagy. Mert ha abbahagyom ezt a beszélgetést veled, te féregfióka, és valami mással kezdek foglalkozni, visszavonhatatlanul eltűnsz a keménykalapoddal és a sétapálcáddal együtt az egész hátralévő örökkévalóságra. Nem hiszed?

S az örök kérdés az, hogy ki is ez a létező, ki lesz az az Egyetlen, aki megmenti a világot? Nos, a válasz teljesen nyilvánvaló: én. Azaz te, ha innen nézzük. De miután csak a mindenkori én oldaláról tudjuk nézni, onnan, ahol vagyunk épp, a helyes válasz az, ha azt mondjuk magunkban: „igen, felfogom annak a súlyát, hogy a világot én magam fogom megmenteni”. Mert „én” csak egyetlen egy van, ezt is nagyon régóta hangoztatom számos kvantumfizikussal, modern gondolkodóval, művésszel egyetemben. Csakhogy nem elég mindezt elméletben megérteni, amíg ezt nem tapasztaljuk meg, az egész csak egy bolondos kijelentés marad, semmi több. Azonban amint megtörténik a tapasztalás, elakad az ember szava, mert az élmény annyira elementárisan felkavaró, hogy az ezt átélő tudat partra vetett halként csak tátogni tud, s nem sok értelmes gondolat hagyja el egy ideig a száját.

Maga legalább tudja az igazságot. A többiek viszont semmit sem fognak fel. Hidakról ugranak le, lovon száguldanak, bűncselekményeket nyomoznak ki, páncélszekrényeket törnek fel, gyönyörű, ismeretlen férfiaknak adják oda magukat, királyokat döntenek meg, harcolnak a jó és a rossz ellen – és közben az öntudat szikrája sem villan meg bennük. Na, azt mondják például, hogy Dosztojevszkijnek micsoda alakjai vannak, milyen mélyen ábrázolja őket. Miféle alakok, az ördögbe is? Hát lehet pszichológiai mélysége egy olyan karakternek, amelyik még csak nem is sejti, hogy ő egy bűnügyi regény főhőse? Ha nem képes felfogni egy ilyen egyszerű dolgot önmagával kapcsolatban, akkor ugyan kinek kellenek a gondolatai az erkölcsről, az etikáról, az isteni ítélőszékről és az emberi történelemről?

A legelső példa, ami számomra a valóságom működését hűen leképezte, épp az Élet Könyvének szimbóluma volt.  (Ennek részleteit fektettem ki a Hat lépés...c. írásomban.) Ez röviden csak annyit jelent, hogy az élet nem más, mint egy megírt könyv lapjain történő botorkálás a mindenkori Író által meghatározott módon, amit azonban a mindenkori Olvasó tölt meg élettel. Magyarán e parabola kapcsán azt a felfedezést tettem, hogy az „én” egy hármas rendszerben létrejövő önreflexió eredménye, semmi több: azaz van egy Tudat, amin kívül semmi sincs, aki megteremt magában egy történetet saját magából, ám ezzel ezt tulajdonképpen ki is helyezi paradox módon önmagán kívülre, a benne szereplő éndarabkáival egyetemben. Csakhogy ezek a „létezők” addig nem képesek valóban megelevenedni, amíg nem jön be a képbe az Olvasó, aki azzal, hogy elkezdi olvasni a Történetet, életet lehel az addig statikusan megírt figurákba. S ebből már látható is, hogy a mindenkori Tudat osztódása csak a tér és idő segítségével történhet meg, ami azonban csupáncsak egy bolond érzéki csalódás eredménye, azaz illúzió, ami a lét alapja. Minden lét csak illúzió, mert a Minden Létezőben jelenik meg a Létezés, s nem azon kívül, s miután a Minden Létező mindent magában foglal, mert rajta kívül semmi sincs, még puszta gondolat sem, ezért ő valójában nincs is, csak önmagához képest. Isten valós természete az, hogy nincs, helyesebben megfogalmazva: vagy Isten a valós, vagy a benne keletkezett világ. Mindenki eldöntheti, melyik verzió számára a megnyugtatóbb: én valóságos vagyok, és akkor nincs Isten és teremtett világ, vagy van Isten, ám  én ez esetben nem vagyok valóságos. Persze lehet azt is mondani, vagyok én is, és Isten is – ám ezzel Isten valós természetétől eltávolodva tulajdonképpen az ego meg is semmisítette önmaga teremtőjét, és kimondva kimondatlanul az első, éncentrikus és épp ezért korlátolt nézőpontot valósítja meg.

Elárulok magának egy szörnyű titkot, még a világkormány leghatalmasabb bankárai és szabadkőművesei is pontosan ugyanilyen gépnarancsok. Az emberiség vezéreit kivétel nélkül az a homokkal teli szél irányítja, amely a mi halott, lakatlan bolygónk felett fúj.
– De…
– Ne vitatkozzon! – vágott a szavába Ariel szomorúan. – Fölösleges, ezen nincs mit vitatkozni.
– Hogyhogy fölösleges? – mondta T. izgatottan. – Hiszen maga kihagyja a legfontosabbat. Hiszen én kétségtelenül és nyilvánvalóan érzem, hogy létezem. Én létezem! Hallja? Amikor beszívom a levegőt, és érzem a maga rántottájának szagát, minden egyes sejtem azt kiáltja: én! Én érzek! Hát nem így van?
Ariel a reggelijére nézett – már kezdett kihűlni.
– Nem – mondta.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy ez a legtisztább és legkétségtelenebb minden érzések közül - a saját létezésünk érzése - szintén csalás? Illúzió?
– Természetesen. És tudja, miért?
– Miért? – kérdezte T.
– Hát azért – felelte Ariel lassan, mintha pontosan kiszámított ütést mérne rá egy ostorral –, mert éppenséggel maga feledkezett meg a legfontosabbról. Hiszen ez a kétségtelen és tévedhetetlen érzés a saját létezéséről nem önben jelenik meg, gróf úr. Hanem bennem. Hahaha!

Tehát az engem egy új megismerés ösvényére vezető példa ez a Tudat által írt Könyv volt, ami anyagként csak arra vár, hogy Információvá váljon az Olvasó által, aki nem más, mint Isten térben és időben eltolt éntudata. Lehet ezt azokkal a majd idővel korszerűbbre cserélendő fogalmakkal is értelmezni, hogy az Isten által írt könyvet, amit az Anyag hordoz, a Szellem leheli életre azáltal, hogy megéli, elolvassa ezt a mindenkori történetet; ám most nem ez a lényeg, hanem az ezzel kapcsolatos drámai erejű megtapasztalásom, ami a következő elemekből áll. Adva vagyon egy gondolat, ami befészkelte jó pár éve magát a tudatomba, hogy én itt emberként e valóságban csupán egy már időtlen idők óta megírt regény szereplője vagyok másokkal egyetemben, s az én megélt terem és időm épp ezért a könyv keretein túl nem is létezik. Magyarán van egy olyan valóság, ami az én könyvbéli valóságomat magában foglalja, s ahol hozzám hasonló, ám nálam jóval fejlettebb és valóságosabb fizikai létezők élnek, s ahol az én valóságomat magában hordozó könyv csupán egy eleme ennek a valóságnak. S én magam tulajdonképpen e magasabb szintű valóságban létezem, és csak olvasom a mostani életem regényét, s azért hiszem, hogy benne vagyok, mert beleéltem magam a történetbe, belehelyezkedtem a sztoriba, ahogy ezt mondani szokás. Miközben tudom, hogy van az Író, aki megírta a Mindenség Könyvét, ami egy olyan könyv, amely végtelen számú újabb könyvet foglal magában, mint ahogy a – már egyszer a Sosincs vége, fuss el véle c. írásomban emlegetett – lencsibabás dal ezt gyönyörűen megmutatja nekünk. Vagy említhetném a mackósajtos dobozt is, amin egy mackósajtos doboz ábrája található rajta egy mackósajtos dobozzal; csakhogy a mi rendszerünk minden irányban végtelen, mert mi is, kezünkben a mackósajtos dobozzal, egy minket ábrázoló nagyobb doboz részei vagyunk csupán, amit fog a mi magasabb rendű hasonmásunk a kezében – és így tovább körbe-körbe. Szóval itt állok egy mackósajtos doboz illusztrációjaként, és azt érzem: értem ezt az egészet, miközben rendkívüli módon meg is nyugtat a tudat, hogy ez az egész bolondos valóság tulajdonképpen az én igaz, olvasói valóságomhoz képest csak fikció: hiszen engem, és ezt a történetet annak minden földbéli és égbéli, múltbéli és jelenbéli szereplőjével egyetemben már rég megírt az Író – egyidejűleg megteremtve ezzel a szereplőket és a mindenkori Olvasót. S ez a hármas rendszer mellesleg nem más, mint a Minden, azaz az az egyetlen Tudat, aki azt mondja magáról, hogy „én”.

Olvasó a Világegyetemben csak egy van – folytatta Szolovjov. – de az orrán akárhány különböző színű szemüveg lehet. Egymásban tükröződve, az ördög tudja, miféle visszfényeket szülnek – világháborúkat, pénzügyi válságokat, világkatasztrófákat és egyéb attrakciókat. Ám mindezen egyetlen tekintet megy keresztül, a világos, megismerő fény egyetlen sugara – ugyanaz a sugár, mely ebben a pillanatban áthalad magán, rajtam és bárkin, aki látja magát és engem. Mert ilyen sugár egyetlen egy van az egész világegyetemben, és, hogy úgy mondjam, azonos önmagával az összes megszámlálhatatlan megnyilvánulásában. Különben sugárnak nevezni is nagy hiba. De nem nagyobb, természetesen, mit az árnyékszéken való lyuknak elgondolni.
– De ki teremti meg azt, amit ez a tekintet lát?
– Azt, amit ő lát, nem teremti senki más. Ő maga teremti.
– De hogyan?
– Azzal, hogy látja.
– Jól van – mondta T. –, akkor máshogy kérdezem. Ki néz ezzel a tekintettel?
– Maga.
– Én?
– Természetesen. Ez a tekintet maga, gróf. Ez a megismerhetetlenség maga.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy én vagyok a világ teremtője?
Szolovjov széttárta a karját, mintha nem értené, hogyan lehet ebben kételkedni.
– De ha én vagyok a világ teremtője, akkor miért érezem magam olyan kényelmetlenül benne?
Szolovjov elnevette magát.
– Ez olyan, mintha azt kérdezné, ha én vagyok a rémálom teremtője, akkor miért olyan félelmetes számomra?
– Értem – mondta T –, de miért éppen én? Miért vagyok én olyan különleges?
– Ugyanilyen különleges vagyok én is, meg az a légy a mennyezeten, és bármely más optikai elem. Maga is, én is, bárki más is – minden ugyanaz a jelenlét, csak éppen, ahogy a műszaki szakértők mondják, különböző fázisokban. Ugyanaz a végső megfigyelő, aki soha senki elől nem rejtőzik, mert nincs ki elől rejtőznie. Rajta kívül senki sincsen. És maga jól tudja, hogy milyen ő, mert maga nem más, mint ő. A világ legfőbb titka tökéletesen nyitott, és semmiben sem különbözik magától. Ha megértette, hogy miről beszéltem, akkor épp meglátta az egész Világegyetem legnagyobb titkának visszfényét… Ezt megérteni egyet jelent azzal, hogy meglátja az Olvasót.

És amikor magam is eljutok idáig, kezembe kerül egy könyv, ami mindezt egy az egyben elém tárja: Pelevin: T. című könyve.

A könyv lényegében T. gróf viszontagságairól szól, aki csak annyit tud magáról, hogy el kell jutnia a titokzatos Optyina-pusztába, de hogy ez mit jelent, azt már maga sem érti, miközben folyamatosan üldözői elől kell menekülnie, ördög tudja, miért. Egyszer csak azonban misztikus élményben részesül: az ő valóságában megjelenik személyesen a „fátylon túli” teremtője, egy Ariel nevű író, mellesleg korunk gyermeke, aki közli a hozzá képest múltban élő T.-vel, hogy a gróf csupáncsak az ő írói képzeletének szüleménye, minden körülményével és szeplőtársával egyetemben. Ariel még abba a kulisszatitokba is beavatja T.-t, hogy ezt a sztorit, amit T. az életeként megél, nem csupán ő, Ariel írja, hanem egy egész team, akik az épp aktuális eszmei és gazdasági érdekek mentén mindig úgy csűrik csavarják a történetet, ahogy azt a megrendelők és szponzorok hada megköveteli tőlük. T. megérti Ariel szavait, és ezáltal megvilágosodik: felfogja, hogy van a valóságán kívül egy másik valóság, s azt is, hogy az ő „istenei” tulajdonképpen ugyanolyan fizikai létezők, mint ő. Ám azonban itt nem áll meg a megismerés folyamata, mert T. nemcsak hogy felébredt, de úgy dönt, kiszabadul a könyv illuzórikus keretei közül, azaz hajmeresztő mutatványra készül: meg akarja keresni az olvasót, aki által majd önmagára ébred. S e keresés folyamataként találkozik egy Szolovjov nevű filozófussal, aki folytatja T,. szemnyitogatását – természetesen még mindig az Ariel és teamje által írt regény keretei között, mégis paradox módon túllépve azon: hiszen Szolovjov figyelmezteti T.-t, hogy Ariel a bolondos teamjével együtt is csupáncsak egy regény hőse, egy olyan regényé, amely magában foglalja ezt a két egymásba fonódó történetet, T.-jét, és Arielét.

Hát persze – gondolta. – Hogyhogy nem vettem észre már korábban is? Teljesen mindegy, hány szerző van. Ebben a feliratban például három. De nem számít, mert Istent is, Nietzschét is, Vaszját is az teremti, aki olvas. Így van velem is. Bárki gondolja is ki mindazt, amit magamra veszek, a megjelenésemhez akkor is kell olvasó. Ő válik rövid időre az én személyemmé. És csak neki köszönhetően létezem… Létezem… (…) Létezem… Opsz! Na, itt a kelepce. Hisz Ariel megmondta, hogy a világos és tévedhetetlen érzés, hogy „létezem” egyáltalán nem bennem jelenik meg, hanem őbenne. És egyetértettem vele, hiszen teljesen logikusnak hangzott – elvégre ő a szerzőm. És most kiderül, hogy ez az érzés még csak nem is benne jelenik meg, hanem valami olvasóban. És ezzel sem lehet vitatkozni… De akárki legyen az végül is, az biztos, hogy nem én leszek, nem igaz? Na tessék… Egy dologban Arielnek igaza van – az, ami olyan nyilvánvaló, egyszerűen csak optikai csalódás…

Majd egy hirtelen fordulattal újabb réteg kerül a történetbe, ugyanis ezt követően magához tér a nagy író, Tolsztoj az íróasztalánál, e bolondos álommal a fejében T.-ről, Arielről és Szolovjovról. Csavar, csavar hátán, ám Tolsztoj visszaalszik, mire ismét megjelenik Tolsztoj álmában Ariel T. előtt és közli: be kell fejezniük a regényt, nem lehet tovább írni. T. és világa számára úgy néz ki, eljött a világvége… 

Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne bármi, ami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája, – mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb az árnyékszékben, s ugyanakkor olyan dolog, aminek nincs semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi.

Nos, hogy ki menti meg a világot és hogyan, az maradjon titok, egy azonban bizonyos: miközben azon merengtem, hogy egy könyv szereplője vagyok, amit épp most olvasok önmagam magasabb rendű állapotában, majd elhatározom, én ezt a tudást meg kívánom már a valóságomban is élni, s nem csak tudni róla, szinte napra pontosan a vágyam megfogalmazása után kezembe kerül egy könyv a saját megélt könyvemen belül, ami arról szól, hogy van egy könyv, aminek a szereplője rájön, hogy ő egy könyv szereplője! Mi több, az őt megíró író is csak egy még nagyobb könyv szereplője, amit épp álmodik a hatalmas írófejedelem, akit e szerepében szintén egy szerző helyez egy könyvbe. Egy szerző, akit jelen esetben Pelevinnek hívnak, aki időn és téren át megszólít engem, az olvasót, s akivel így együtt, egy regényben szerepelünk író-olvasó párosként. Egy olyan regényben, amit én olvasok jóval túl e regény keretein. Csoda, ha elakad a szavam, amikor mindezt megtapasztalom?

Minden sokkal egyszerűbb. Saját magunkat kell teremtenünk. (…) Épp ebben áll a paradoxon – felelte T. – Kezdetben nincs bennünk senki, aki bármit is tudna csinálni. Az új lény azzal a cselekvéssel egyidejűleg jelenik meg, amelyen keresztül megnyilvánul. Érti? Ennek a cselekvésnek nincs semmilyen alapja, semmitől sem függ. Önkényesen történik meg, tökéletesen spontánul, az ok-okozat törvényén kívül – és önmaga támaszává válik. Olyan ez, mint a világegyetem születése a semmiből. Ezután azt lehet mondani, hogy saját magunkat teremtjük. És egyenrangúvá válunk a világunk demiurgoszával.

No de ez még mindig semmi, ugyanis ez a könyv meg is mutatja a szabadulás útját: azt, hogyan tudja úgy kihúzni tudatát a könyvből az olvasó, hogy ha ügyes, tán még a világot is megmentheti – és már meghalnia sem kell soha többé. Akit érdekel ennek módja, feltétlenül olvassa el Pelevin legújabb könyvét, ami a valóságunk könyvében lévő könyvben megelevenedő álomban megjelenített könyvben lévő történet. Mackósajtos doboz a mackósajtos dobozon lévő mackósajtos dobozban. Melyik foglalja magában a másikat? Egy ponton túl ennek a kérdésnek az égvilágon semmi jelentősége. Mindenesetre kellemes ébredést kívánok minden jövőbeli Pelevin Olvasónak!

Az Olvasó, akinek köszönhetően világra jövünk, tökéletesen láthatatlan és érzékelhetetlen. Mintegy el van választva a világtól – s ugyanakkor a világ csakis neki köszönhetően jön létre! Lényegében nem is létezik más, csak Ő, az Olvasó. Ugyanakkor tökéletesen hiányzik abból a valóságból, amelyet megteremt! Bár valójában még ezt a paradoxont sem mi fogjuk fel, hanem ő…