2012. június 29., péntek

Ne dőlj be!



Minden illúzió legfőbb jellemzője, hogy fogva tart. Mégpedig nem direkt módszerekkel, hanem trükkös módon. Ott, ahol fogékony az ember. Ahol becsapható, ahol elhiszi, a dolog az, aminek látszik. Holott semmi sem az. A bölcs embereknek ez az alappremisszájuk. Olyan nincs, hogy valaki leleplezi az illúziót, ám mégis a törvényei alapján cselekszik mondván: ó, én tudom már, hogy ez nem valós, nem is veszek el benne, s épp ezért engedem meg magamnak a luxust, hogy belemerüljek. Ez nagyjából olyan, mintha a repülőtér várótermében udvariasan engem eligazító hostessnek továbbra is készségesen válaszolgatnék, miután meggyőződtem róla, hogy hologram, mondván: jó, jó, tudom, hogy nem valós a néni, de olyan jó mégis beszélgetni vele. Vagy ha az optikai trükk leleplezése után továbbra is csak a kacsát akarom látni a képen, a nyulat nem. Netán ha a 3D-s moziban a sokadik film megnézése után is riadtan nyúlkálok a felém lépegető alakok felé – és sorolhatnám még a példákat. Egyszerűen ez már egyszerűen butaság, erre nincs is jobb szó. Hiszen aki valósnak hiszi a hologram-hostesst, az joggal állhat le vele cseverészni, de annál nevetségesebb, mint aki mellét döngeti, hogy lám-lám, ő átlát a csapdán, aztán mégis titokban rákacsint a kivetülésre, számomra nincs.

Az alábbiakban megpróbálom ismét röviden összefoglalni azokat a pontokat, ahol – az én személyes tapasztalataim alapján – ez a világ a legnemesebb lelkeket is fogva tudja tartani. Ami azért veszélyes, mert ha a program bezárul – ez egy pillanat lesz: bumm! – elég egy rossz mozdulat, és bent reked még az is, aki azt hiszi, már rég ébren van. Az „utolsó ítélet bírája” nem mérleget készít az úgynevezett jó és rossz cselekedeteink alapján, mint valami rossz könyökvédős könyvelő, ez megint nagyon antropomorf szemlélet. Ez az ítélet csupáncsak annyi lesz, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban bezárul a program, téged épp hol talál. Ha te minden pillanatodban tudatos, emelkedett, tiszta és önazonos vagy, nincs mitől félned. Ezért kell mindig ébernek lenni és a nehezen elért szintet végig, minden pillanatban tartani. A tudatosság ugyanis egy folyamatosan fenntartott állapotot jelent, ez pont olyan, mint az egészséges izomtónus: nem kell érte plusz erőfeszítéseket tenni, de „elengedni” sem lehet egy másodpercre sem, mert aki így tesz, menten összecsuklik. S hiába áll fel minduntalan, esetében klasszikus értelemben vett tartásról mégsem beszélhetünk. Pontosan tudom, sokkal jobban hangzik mindaz, amit azok hirdetnek, akik az élet szeretetére buzdítanak, ám én azt mondom, az élet szeretetét még véletlenül sem szabad összekeverni e világ szeretetével. Persze én csak egyetlen hang vagyok a sok közül, ám amit hangoztatok, azt mind meg is élem, s végső soron nem is mutatok meg mást, mint hogy én magam hogyan keveredtem ki – merem remélni, végleg – a Pók fogságából. S azért ismétlem sokszor önmagamat, mert pontosan tudom, mindez milyen nehéz, de abban is hiszek, hogy amire egy ember képes ezen a földön, arra a többség is. Csak elhiteti velünk ez a világ, hogy gyengék és gyarlók vagyunk, de ez nincs így, mert mindig vannak olyanok, akik igenis megmutatják: az erő velünk van.

Nos, akkor lássuk, hol vannak a legcselesebb pontjai a pókhálónak – azokon a pontokon, amikre józan ésszel az ember azt mondaná: ugyan, ebben aztán végképp nincs semmi „rossz”. Csakhogy olyan ez, mint a biztonsági öv az autóban: amíg száguldunk az autópályán, nagyon is szükséges a becsatolt öv, ám ha az autó fejreállt, a lehető leggyorsabban ki kell a szorításából szabadulni, mert az életünkbe is kerülhet, ha a szükségesnél tovább hagyjuk, hogy az üléshez szorítson minket, ami egy adott pillanatban tulajdonképpen az életünket mentette meg. S azt, hogy az autó épp hol van és milyen állapotban, úgyis mindenki maga dönti el, de aki azt érzi: hoppá, ez bizony a feje tetején áll, jobban teszi, ha minél hamarabb eloldozza ezt a sokpontos övet. S nézzük akkor a legfőbb pontokat:

– Étkezés. Az ételeknek ugyanúgy megvan a maguk úgynevezett „frekvenciája”, mint a hangoknak. Eleve a létfenntartásunkhoz szükséges elengedhetetlen feltételként nagyon erős mágnessel rögzít a hálóba – persze csak akkor, ha nem uralkodunk maximálisan felette. Az étkezés mint önálló örömforrás elég veszélyes ragasztó, csak abba gondoljunk bele, hány ember van, aki élete utolsó élményeként egy kiadós, luxusvacsorát választana. Enni kell, mégpedig színvonalasan, azaz minőségi ételeket, de mindig mértékkel és nem nagyobb jelentőséget tulajdonítva neki, mint amit megérdemel. Aki alacsony rezgésű, nehéz, túl édes, zsíros, a pusztulást magában hordozó ételekkel tömi magát egyfajta állandó önjutalmazó aktusként, biztos a hálóban ragad. Gondoljunk csak a Mátrix című filmben a lázadóra, aki a véres állati izmot csócsálva közölte: na, ez az, amiről nem akar, és nem is tud lemondani. Hoppá: érdemes erre a mozzanatra egy afféle hálón túli figyelmeztető üzenetként is tekinteni…

– Szex. Legbelső pontomból mondom, hogy jobb itt is erősebben meghúzni a gyeplőt. Nem önmagával a szeretkezéssel van a gond, hanem annak ember által eltorzított egyre betegebb formájával, a szexszel. Még egy tiszta szerelmi kapcsolatba is bekéredzkedik ez a randa vírus, hiszen a múltbéli, sok testi alapú szexuális beidegződést szinte lehetetlenség levetkőzni. A szerelem „anyanyelve” a testi szerelem, csakhogy – szintén tapasztalatból mondom – egy magasabb rendű érzelem esetében ezt nem lehet szexnek nevezni. Egyszerűen annyi köze van a lepedőakrobatikához, mint egy versenyautónak a négyökrös szekérhez. Mindkettőnek van négy kereke. Nemi vágy, vizuális ingerek, „felszabadult” trendi pózok, pornó és erotika, „játékos kísérletezgetés” az ágyban – meggyőződésem, mind-mind csak eltávolít a valódi egyesülés misztikus élményétől. Nem véletlenül határolódott el minden magasabb rendű földi entitás Buddhától Gandhin át Jézusig a földi szexualitástól, ugyanis végső soron az jár a legjobban, akinek ez a módi valóban nem hiányzik, mert rájött, hogy amit ezen a címen az emberek művelnek olyan, mint a penészes lekvár. Le lehet szedegetni a tetejéről a szőrös szürke szapora gombát, de valahogy az embernek elmegy a gusztusa már attól is, ami látszólag érintetlen maradt az üveg alján. Jobb ezt üvegestől kihajítani a kukába és nemhogy nem kár érte, de jóleső felszabadultsággal lehet megválni tőle, helyet adva a frissen főtt, tiszta házi barackíznek. Ez amúgy egy jó teszt is: aki a szexet el tudja engedni örömmel, önként, mi több, igazi felszabadulást érezve, merem állítani: már kint is van ennek a nevetségesen lebutított és állatias szintre letolt illúziónak a fogságából. És ezzel nemhogy nélkülöznie kell a beteljesült, úgyszólván fizikailag is megélt igazi szerelmet, hanem épp ez az az út, ami ennek valós megtapasztalásához elvezet.

– Pénz. Minden olyan tett, ami közvetlenül a pénzszerzésre irányul, igazi farkascsapda. Ami nem jelenti azt, hogy a dolgoknak nincs e világban ára, hisz én magam is elkérem a sokszor kifejezetten kemény munkám „árát”, már csak azért is, mert semmilyen formában nem kívánom támogatni sem a fizikai, sem a szellemi ingyenélőket, akik legszívesebben az egész életüket végigbliccelnék útszéli, léhűtő stopposként. Aki nem törekszik az energiaegyensúly fenntartására, mert csak kapni szeret, adni már nem, az elkötelezi magát e világnak, mert állandóan másoknak van lekötelezve. Csodálatosan kifejező ez a magyar nyelv, nemde? Csakhogy az ellenérték nem jelenti azt, hogy a dolognak ez a lényege, ez ad neki értelmet. Magyarán nagyon röviden és velősen azt vallom, nincs semmi a világon, amit én pusztán pénzért hajlandó vagyok megtenni. Semmi. Még egy lottószelvényt sem vásárolnék csak azért, hogy esélyt adjak annak, hogy általa pénzhez jussak. És tán épp e hozzáállásomnak köszönhetően sosem kényszerültem arra, hogy a pénz, mint olyan – túl azon, hogy átáramoltatom magamon e bolond világ kedvéért – beszédtéma, problémaforrás, esetleges cél, netán önmeghatározási eszköz legyen számomra. Valójában egész életemben úgy tekintettem rá, mint a játékrulett zsetonjaira: önmagában nem fogadom el valós értékmérőnek, s pont emiatt azt, hogy nekem mi mennyit ér, a pénztől függetlenül határozom meg. Cáfoljon meg az élet, állok elébe, de azt hiszem, szinte teljesen független vagyok e minőségtől egészen azóta, hogy 22 évesen a magam lábára álltam. Remélem, akad pár néma „sorstársam”, aki szintén úgy érzi, az életében a pénz egész egyszerűen csak van, mint a levegő vagy a napfény: sosem több, s kevesebb, mint elegendő, és épp ezért nem kell sosem számolni, félretenni, s érte a végtelenségig megalázkodni.

– Közösségi rendszerek. Azt hiszem, itt vagyok a legellenszenvesebb, a leginkább ilyen-olyannak kikiáltható, de egye fene, nem bánom, a szabadság nekem megér pár rosszalló pillantást. Megtapasztaltam ugyanis, hogy mit művelnek az emberek egymással a szeretet címszava alatt, s majd’ húsz év nagyon aktív közösségi élet megélése után azt mondtam, köszönöm fiúk-lányok, én ebből többet nem kérek. A mai napig folyamatosan ér e téren az állandó agitáció, mondván: jó embereket megismerni igenis fontos dolog. Ám én kötöm az ebet a karóhoz, mert már máshogy gondolom: energiarablásként élem meg a kapcsolatok zömét, és miután nekem nem forrásom a másik ember, ezért mindig alul maradok energiaszolgáltatóként ebben az összjátékban. Szinte látható az az energetikai csapda, amibe mindenki belelép, aki úgy gondolja, neki szüksége van egy olyan csapatra, körre, közösségre, ahol a saját énmeghatározását fenntartják mások, illetve időről időre éltető energiával látják el. Mint a fáradt olaj egy rendszerben, úgy kering körbe-körbe az egyre poshadtabb energia, ami mind gyengébbé teszi azokat, akik erre rácsatlakoznak, s idővel egymás nélkül már valóban szinte életképtelenné válnak. Nem véletlenül erőlteti ez a rendszer ennyire hangsúlyosan a közösségi eszményt, sokszor nagyon cselesen épp az ébredező réteg jelszavai vagy valós érzelmek mögé bújtatva, mert pontosan tudja, kilépni innen közösségben nem lehet. Aki nem lesz teljesen önálló, energetikailag független, azaz egy darabig kifejezetten magányos ebben a világban, ne is álmodjon mátrix-forradalomról, új világról, melynek első zsilipjén a belépő a valós, megélt, totális önállóság. Érzelmileg, mentálisan, anyagilag, fizikailag, no és szellemileg. Nincs kompromisszum, ez már nem az első bé, ahol ki lehet könyörögni a jobb jegyet. Érdemes tehát ennek fényében mindenkinek megvizsgálni, miért van szüksége a mesterségesen kialakított és fenntartott közösségi hálók bármelyikére is (sajnos ide kell venni a sokszor végtelenül lehúzó energetikájú családokat is, ahol a „mi kutyánk kölyke” kirekesztő szemlélet uralkodik az összetartás nevében). Minden indok, ami arra utal, hogy információt, érzelmeket, netán konkrét javakat juttat az egyénnek a közösség, azt mutatja, hogy az illető ezekben a dolgokban önállóan nem boldogul. Sokan hozzák fel a közösségi rendszerek mellett érvként az információszerzést, nos, nem vagyok e csapdák áldozata, mégis merem azt állítani, minden nekem fontos információt meglelek magam, olyannyira, hogy lám, még másokat is tudok táplálni az önállóan felkutatott kincsekkel. Az életem így igaz, mert számomra akkor is értékes, teljes és izgalmas, ha soha senkinek nem tudok erről hírt adni. Nem olyan jó dolog a mémek gazdatestévé válni afféle vírushordozóként – főleg úgy, hogy nem is tudjuk, mire használ minket ez az öngerjesztő program. Úgyhogy tiszta szívből gratulálok mindazoknak, akik kiléptek a szurkolói klubokból, közösségi hálókból, lehúzó baráti körökből – s tudom, ők most elégedetten bólogatnak olvasván a fenti sorokat, mert megtapasztalták, bizony így lett jobb, szabadabb s teljesebb a létük. Egyénileg ugrani mindig izgalmasabb és beteljesítőbb, mint tandemben, csakhogy ehhez némi tudás és bátorság szükségeltetik. És ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem lesz kivel megosztani a létet, de a magasabb szintű kapcsolódásokhoz csak a magány szűk folyosóján lehet eljutni.

– Szórakozás ipari módozatai (sport, tömegrendezvények, szórakoztatóipari termékek fogyasztása). Egész iparág létesült az emberek nagyüzemi szórakoztatására, már említettem ezen a blogon azt a döbbenetes felfedezésemet, hogy a régen amolyan magányosnak mondható szórakozási formák is már csak tömegben végezhetők, sok pénzért, s egyfajta irányított módon. Én a saját életemben kifejezetten törekszem arra, hogy a szabadidőm tartalmas eltöltése ne függjön se technikai eszközöktől, se másoktól, épp ezért kerülök minden irányított tömegrendezvényt, amit régen igencsak nem vetettem meg. De ma már ezt is másképp látom, mi több, érzem a különbséget, mióta leszakadtam erről is – beláttam, ez az egész iparág a duracell-elemek hatalmas újratöltő üzeme. Ennek ellenére soha nem unatkozom, sőt: néha azt érzem, állandó időzavarban vagyok, mert annyi minden érdekel, s annyi izgalmas dolog vesz körül. De ehhez nekem egyáltalán nem kellenek mások, nem kell hozzá egy kisebb fajta vagyon, s a legfontosabb: mindez belőlem fakad, s nem abból, hogy a világ épp mit akar rám sózni. Ha nekem biciklizni támad kedvem, felülök a teljesen egyszerű, lassan 10 éves bringámra, és tekerek szabadon, miközben döbbenten nézem a sok ökölbe szorított fejű társamat, akiknek már a biciklizés sem a szabadságról szól, hanem valami önkifejezési módról. A teljesen feleslegesen magukra aggatott felszerelésük árából egy másik biciklit lehetne venni, szinte csak csapatban tekernek, hogy még véletlenül se tudjon senki a maga módján, a maga tempójában haladni, olyan az egésznek a hangulata, mintha ez a tevékenység is a teljesítményről, a méregdrága felszerelésről, s az együttlétről kellene szóljon. Tömeghisztéria; bárhová nézek, nem jut erről jobb szó az eszembe. Gondoljunk csak bele, milyen műsorokkal árasztanak el minket mostanság: mindben ott van jellemzően ez a „tömeghisztérikus” jelleg. Pedig ezeken túl is van tartalmas, minőségi, igazán felszabadító, pihentető elfoglaltság – nem is kevés.

– Ragasztó kapcsolatok. Ezt most nem kívánom túlbeszélni, hisz mindenki pontosan tudja, milyen egy ilyen kapcsolat: egyszerűen az ember nem érzi azt, hogy szabad, a lelke fuldokol ebben a szirupos masszában, ahol mindig tekintettel kell lenni a másikra, akit általában sajnálni kell, mert sok baja van, állandóan alkalmazkodni kell egy sokszor érzelmileg megzsarolt helyzetben, ahol a csillagot is lehozzák az égről, csak hogy maradjon az ember. Az ilyen kapcsolatban (legyen az bármilyen emberi viszony) nincs személyes tér, intim zóna, itt mindenről egyfajta bizalmas beszámolási kötelezettség van. Pletyka, indiszkréció, egymásban történő vájkálás, ragacsos, túlédesített érzelmek némi számonkéréssel fűszerezve az egyensúly és a korrektség – ahogy Vonnegut mondta volt –, az „elemi tisztesség” nélkülözésével. Ahol a mindig szomjas egók egymásból táplálkoznak a majomszeretet, és legfőképp egymás gyenge pontjainak folyamatos támogatása, és ezáltal a kiszolgáltatottság fenntartása által. Ebből csak egy határozott lépéssel lehet kiszállni, én azt az utat követtem, hogy magamban nemet mondtam erre az energiára: nem tápláltam, de nem is mentem ellene. Hagytam, hogy csak úgy elfolyjon a semmibe, nem voltam többé befogadó közege, mert kilyukadt a lavór. S idővel konfliktus nélkül eltűnt az életemből minden engem kötő ragacsos ragaszkodás. Azóta a magam ura vagyok, s nem veszek részt az egymást támogató, s voltaképpen mindenkit ezzel legyengítő energiajátszmában. („Én segítek neked, és akkor te is majd segítesz nekem” stb. Szerintem meg én épp azáltal segítek a legtöbbet másoknak, ha visszaadom az önállóságukat azzal, hogy nem játszom ezt a játékot tovább. Amikor én már nem kellek ahhoz, hogy ő boldoguljon, azon mindketten csak erőt nyerünk, és így a kapcsolatunkat egy jóval magasabb szinten tudjuk megélni.)

– Múltbéli szokások. Észre se vesszük, mennyire a szokásaink rabjai vagyunk. Ami nem azért „baj”, mert ezek ártalmas dolgok, hanem ilyenkor pont olyanok vagyunk, mint valami beprogramozott robot. Nem is mi cselekszünk, hanem a szokásaink cselekednek általunk. Sajnos ezzel még magam is hadilábon állok az apró hétköznapi dolgokban, ám próbálok a fajsúlyosabb helyzetekben azért már nem megszokásból cselekedni. De azt már beláttam, minél több szokásom van, annál inkább kívül kerülök a saját hatáskörömön. Az emberek nagy része tulajdonképpen a múltjának rabja. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki a múltját a helyén kezeli, azaz a meghajlított időkör egyfajta jövőjeként: magyarán teljesen elengedve a múltat úgy tekint rá, mint valamire, ami csupán azt mutatja meg számára, ki nem ő. Hiszen ahogy végigtekint mindazon, amit eddig átélt, s amit már önmagáról leválasztott, ennek tükrében meg is tudja látni azt, aminek megélésével majd eljuthat végre önmagához. Nem ördöngösség ez, csak kis fegyelem kérdése: a nosztalgia nagyon veszélyes csapda, ráadásul velejéig hazug, mert azt akarja elhitetni velünk, hogy egész életünkben hátrálnunk kell egy láthatatlan jövő felé a dicső múltból. Pedig ez nincs így, a múltat ugyanúgy el kell tudni engedni, mint azt a képet, amibe minket beleköt. Csak leválasztjuk magunkról, s ettől nem elvész a múltunk, hisz ez lehetetlenség, csak más értelmet nyer, s ennek köszönhetően meg is változik, mondhatnám azt is „meggyógyul”. Gondoljunk csak a fürge gyíkocskára, aki le tudja dobni a saját farkát annak érdekében, hogy megszabaduljon. S láss csodát: nem marad csonka, mert idővel nő neki egy új farok.

– Én. Az ego az, ami végső soron a szerepben tart minket ebben a furcsa színdarabban. Aki képes ezt egész egyszerűen pont úgy elengedni, mint egy, a színpadon fenntartott szerepet, értelemszerűen magából a darabból is kiesik. Aki azt vallja, hogy ő pórázon tartja a megregulázott egóját, tulajdonképpen még inkább annak rabja, hiszen a póráznak két vége van, s csak nézőpont kérdése, hogy ki kit rángat, ha már azt nem lehet elengedni. Bárhová nézek, bárkivel találkozom – tisztelet a nagyon nemes és ritka kivételnek – azt látom, az emberek nagy részének felfalt tetemén az „én” ül harsány tort, elhitetve eközben, hogy ez persze egyáltalán nem róla szól. Az „én” egy nézőpont: beszűkült, korlátolt, önmaga köré gabalyodott, kicsomózhatatlan motring. Amikor az ember azt hiszi, amit ő érez, lát, szeret, hisz, gondol, az valami általánosan érvényes objektív mérce, s elképzelni sem tudja, mások talán mindezt teljesen más szemmel látják. Az „én” egy rövidlátó szem, amelyik egy kis kulcslyukon kukucskál. S aki elengedte az egóját, hogy hadd essen le a földre, hadd váljon le végleg róla nyakörv és póráz nélkül, azonnal meg is látja: egy hatalmas monitorrendszer váltja fel ezt a beszűkült, kukucskálólyuk-perspektívát. A végső szabaduláshoz az az állapot szükségeltetik, amikor az ember megéli, hogy a világ minden egyes létezőjének szemét birtokolja; amikor már épp azért nincs szüksége se pórázra, se kemény vezényszavakra, mert a vad kutya elkóborolt, ki tudja mikor, és ördög tudja, hova. Hiúság, ragaszkodás, gőg, hatalomvágy, az élvezetek hajkurászása, a „sosem elég” fullasztó érzése, az állandó aggódás, halálfélelem, a kéretlen segítségnyújtás, a követelőzés, pletykálkodás, fecsegés – mind-mind erre a megvadult, ápolatlan, fegyelmezetlen állatra jellemző, s nem ránk. Végtelenül egyszerű elhagyni útközben ezt az amúgy is csatangolásra hajlamos lényt: nem szabad figyelmet szentelni neki, és magától elkotródik. Egy ponton túl a sok önelemzés, az önmagunk körüli tébolyult forgás, a ragaszkodás a saját dolgainkhoz, az állandó tolakodás, a másik intim, privát szférájában történő tapintatlan kotorászás csak újabb és újabb finom falat e zabolátlan ebnek. Ám ha nem etetjük, de nem is rángatjuk, hanem csak lecsatoljuk róla a pórázt, úgy kopik le rólunk, mint színes krétapor nap végére a kisgyerek kezéről. Csak egy laza mozdulat s jutalomfalat-megvonás: és volt-nincs a csaholó fenevad.

Lehetne még folytatni a sort, de nem teszem: igazából csak ismét meg szerettem volna mutatni – talán utoljára – valamit.  Sokan hiszik azt e blogot olvasva, hogy én nem is vagyok boldog, szeretetre méltó és amolyan közösségi ember, de ez nincs így. Csupán mindezt egy másik síkra emelve már ott élem meg, ahol csak az tudja meglátni, hogy mennyivel teljesebb így a lét, aki nemcsak az üres plafont látja mindebből. Nem állítom, hogy „feljebb” vagyok, mint mások, de az biztos: számtalan olyan dolgot szinte erőfeszítés nélkül ledobtam magamról megszáradt kígyóbőrként, amire a többség teljességgel képtelen. S aki ebből csak a levedlett bőrt látja, az joggal gondolhatja azt, ez egy üres, átlátszó, semmire sem jó, nem is élő dolog. Csakhogy nem ez vagyok én, mert én az vagyok, aki színpompásan új bőrében vidáman siklik ki a tisztásra, egy pillanatra megállva és megmutatva, hogy mindenkinek szabad a választás: marad a régi bőrében az erdőben mozdulatlanul, vagy levedli azt, s hátrahagyva egy nagyobb és színesebb lényként folytatja útját ki a sötétből, a napsütötte tájon. A kígyóbőr meg hadd feküdjön ott hátrahagyva s üresen egyfajta jelzésként, hogy mindenki lássa: amire régen azt mondtuk, no ez a kígyó, hiszen ez fogta őt körbe és határozta meg, lám csak egy elhagyható, élettelen, üres váz, és a lényeg tovább él, mindig új, egyre élettelibb és szebb bőrt növesztve maga köré.