2012. július 31., kedd

Te fogod megcsinálni

– az olimpiai megnyitó rendhagyó elemzése –




Amikor a hűtőszekrényen egy üzenetet találsz, két eset lehetséges: vagy neked szól az üzenet, vagy nem. Az első esetben pontosan tudod, hogy ki írta azt, mire utal, és hogy konkrétan téged szólít meg az a rejtélyes pár sor, a másik esetben csak találgatni fogsz az eddig megszerzett tudásod fényében minderről. Tegyük fel, egy nagy apartmanházban laksz, ahol már egy ideje szemmel tartod a vendégeket, s kezd benned kirajzolódni egy kép, hogy ki kihez tartozik, milyen viszonyban vannak egymással ez egyes lakók, ki melyik szobában lakhat. S ekkor egyik este a ház központi hűtőjéhez lépve egy cetlit találsz, rajta következő üzenettel: „A mászóka tetejéről látszik igazán, ma felmásztam és láttam, amit tegnap csak félig tudtunk megvizsgálni, s meggyőződtem róla, nem a szemünk káprázott.” S ha nem neked szól az üzenet, joggal hiheted, az egyik gyerek üzente ezt a másiknak, mert tegnap láttad, hogy felrepült a papírsárkányuk egy fa tetejére a játszótér tövében. De az is lehet, az az ipse volt, aki állandóan egy távcsővel a nyakában mászkál, s egyik nap mesélte is neked, hogy ornitológus és egy különleges fészket keres. S ezekre a lehetőségekre azért fogsz gondolni, mert csak következtetsz, s nem pedig tudsz valamit. S megpróbálsz mozaikdarabkákból összerakni egy képet, csakhogy ha mindeközben nincs a birtokodban a kirakós doboza, ami ábrázolja a kirakandó egész képet, akkor, míg nem kerül helyére minden egyes darab, igazából a kép egészét sem fogod a maga teljességében megérteni. Aki úgy áll neki egy kirakósnak, hogy előtte van az eredeti kép, ugyanúgy keresgeti a helyére illő darabokat, de értelmezési nehézségekbe ritkán ütközik, és épp ezért talán könnyedebben és gyorsabban is halad, mert nem a kis elemekből indul ki, hanem a nagy képből. Ha én tudom, hogy tegnap a játszótér környékén kémleltem az eget egy szintén a házban lakó kedves barátommal, hogy egy furcsa, szinte hihetetlen alakú égitestet vegyünk szemügyre, de sehol sem találtunk megfelelő rálátást a dologra, joggal érezhetem érintettnek magam az üzenetben – bár még ekkor is előfordulhat, hogy tévedek. Csakhogy az üzenet előzményeire és a köztünk lévő párbeszédekre történő közvetlen utalás minimálisra csökkenti ennek valószínűségét. Magyarán, kevés olyan ember van, aki nem ismeri fel a neki szóló, személyes üzenetet a hűtő ajtaján – a többiek azonban csak találgatni tudnak.

2012. július 25., szerda

Egy skicc az Olimpia-thriller borítójára


  
Egyre nagyobb a felhajtás a londoni olimpia körül, ami egy elágazó, s mindkét irányban megdöntött dominófal részeként fut a végkifejlet felé. Az egyik dominósor azt mondja: a feszültebb politikai helyzet okozza e sima sportesemény körüli valóban kissé hisztérikus légkört, ám ez csak egyfajta „költői túlzás”, hiszen a játékok minden gond nélkül a maguk menetében lezajlanak, s nincs mögöttük az égvilágon semmi olyan többletjelentés, amit a másik oldal tulajdonít neki paranoiás elképzeléseket és összeesküvés-elméleteket gyártva köré. A másik sor állítása szerint ez az egész mostani cirkusz olyan rituális, előre eltervezett, valószínűsíthetően véres fordulóponttá válik, mely a világuralomra törő emberellenes hatalmi elit számára újabb apropóul szolgál majd az emberiség végső leigázásának és megritkításának – láthatjuk, elég nehezen s nyögvenyelősen kibontakozó – végső megvalósításához.

Nos, ahogy ez már lenni szokott, én egyik oldal álláspontjával sem tudok maradéktalanul azonosulni, mert ahonnan én nézem a dolgokat, onnan azt látom: mindkét félnek igaza lesz a maga módján, mert a két dominósor a végén újra összeér, ám az így kirajzolódott alakzatot majd csak akkor látják meg az emberek, amikor már megszűnt a mozgás, az egyes kis elemek megszaladt láncreakcióhoz hasonlatos folyamatos ledőlése. Egy nagyon kis bugyuta, de tán szemléletes példával azonban megpróbálom ennek az alakzatnak a vázlatát idepingálni, hátha lesz olyan, akit megnyugvással tölt el e viharos idők közepette az a szellemi, filozófiai „láthatatlan menedék”, amit én mutatni tudok – s ami alá a legvégén nagyon sokan bebújnak majd.

2012. július 20., péntek

A sötét lovag és a felemelkedés

– avagy feltűnik a színen Mefisztó –



Minden valamirevaló történetben eljön az idő, amikor az eddig oly logikusnak tűnő történetvezetés egy éles kanyarral megfordul, ellenkezőjébe csap át, mi több, teljesen kiesik az eddigi menetéből. Mint mikor egy jól álcázott kétéltű jármű hirtelen az úttestről a levegőbe száll, s ezzel aztán minden – ha fogalmazhatok most így – a feje tetejére áll. Ez az a pont, amikor a hős általában kilép az eddigi történetéből, hogy egy másik szerepben folytassa azt már más módon – természetesen az író szándékai szerint, s továbbra is a keményfedél közé szorított lapok fogságában, puszta karakterekbe zárt jelentésként, ideaként. Ám ez a lépés közvetlenül előrevetíti az íróval történő végső azonosulást, ami a hőst kiemeli a könyv világából oda, ahol az ő története született. No de ezt meg kell előznie a mefisztói csavarnak, ahogy én magamban nevezem ezt a dolgot.

Ez egy elkerülhetetlen pont, egy amolyan utolsó próbatétel a hős számára, aki nagyon hosszú ideje keresgéli azt az ajtót, ami kivezeti őt a fekete karakterek látszólag szabad börtönéből. A minap az a hasonlat jutott eszembe, mikor az emberekről és az eléjük vetített látszatszabadságról gondolkodtam, hogy az ember nem más ezen a világon, mint a közlekedésben a trolibusz. Látszólag nem egy kötött pályán mozog, mint a villamos, a metró vagy a HÉV, s mégis sokkal közelebb áll ezen járművek mozgási szabadságához, mint egy sima busz, autó, motor – a levegőben repülő járművekről nem is beszélve. S ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a trolibusznak is megvan a maga létjogosultsága a közlekedésben – sőt, számos egyedi előnnyel rendelkezik a sima buszhoz képest –, no de ha a troli azt hiszi magáról csak azért, mert a kerekei nem egy sínpáron futnak, hogy ő bizony szabad, mint az autóbusz, és eszerint kíván mozogni, állandóan azt fogja érezni, lekapcsolódik valamiről ott fenn, ami számára a mozgásához, azaz a létezéséhez szükséges éltetető energiát biztosítja. Az ember az ember, és mint olyan egyáltalán nem szabad: az ember egy felső vezetékre csatlakoztatott jármű, és addig nem is lesz más, míg nem jön rá, mi okozza a létében ezt a szabadsághiányt.  Nézelődik ekkor az ember, alaposan körbenéz, majd homlokára csap: megvan! Nem kell mást tennie, mint az energiaforrását onnan kintről önmagába áthelyezni egy belső tank révén! Persze ekkor is szüksége lesz energiaforrásra, ez nem vitás, no de hatalmas különbség van a között, hogy egy áramszedővel kapcsolódik ehhez folyamatosan, vagy képes már bármelyik útjába eső benzinkútból saját magába energiát áramoltatni. S azt gondolja, első lépés a szabaduláshoz ez: a szabad közlekedés immár megállás, lefulladás nélkül. Azonban ehhez legelőször egy belső tankot kell létrehozni, a busz áramszedőit leszerelni és egy kis belső átalakítással igazi busszá varázsolni. Ez egy elég komoly átállítási munka, s mint minden ilyen folyamat végén, itt is, mielőtt kiengednék a buszt a forgalomba, meg kell győződni arról, valóban jól működik-e, azaz sikerült-e maradéktalanul az átalakítás. No és ennek a tesztfolyamatnak a végső állomásán jelenik meg a fő minőségellenőr, aki afféle stresszpróbát végez az átalakított járművön, hasonlatosan az autógyárak töréstesztjeihez. Csakhogy a dologban továbbra is van egy nagy csavar (ahogy fenti példámban is), ám egyelőre ezt a minőségellenőrön kívül senki sem tudja, hiszen épp ez a dolog lényege: a tudatlanság kontra tudás…

2012. július 11., szerda

Ez a kacsa inkább nyúl



Illúzió és valóság – a legaktuálisabb kérdés manapság. Nyilvánvaló, hogy minden e körül forog. Épp ezért most itt, ezen a blogon is megpróbálom úgyszólván „pontokba” szedve összegyűjteni, amit erről megtapasztaltam; úgy is mondhatnám, sok-sok tévedés és ráeszmélés során elsajátítottam. Nem állítom, hogy nem lehet már engem becsapni, de az biztos, hogy nagyon-nagyon ügyesnek kell lennie a trükknek ahhoz, hogy bedőljek neki.  Megint kénytelen vagyok valahol ismételni magam, de bízom benne, ez a kis összegzés is sokaknak nyújt kiindulópontot a saját módszerének elsajátításában, ami aztán egyfajta magabiztos tudást jelenthet számára a sok gyakorlás során. S e készség kifejlesztése révén aztán már mindig képes lesz az illúziót megkülönböztetni attól a valóságtól, aminek a talaján nyugszik. Ehhez azonban az első lépés annak felismerése, hogy minden csak illúzió, mert maga az észlelés – annak minden módja – csalás, hiszen a valóság önmagában megragadhatatlan, megfoghatatlan, azt is mondhatjuk rá, hogy nincs: csak az észlelő tudat által válik ilyenné-olyanná. Csakhogy ebből egyenesen következik az, hogy önmaga teljességében, valóságában megismerhetetlen. Ahány érzékelő, annyi valóság létezik, de ezt megfordítva közelebb jutunk a helyes nézőponthoz azt mondván: egyetlen egy észlelő létezik, akiben részleteződik, magyarán megteremtődik a világ, ami ezen a tudaton kívül nem létezik. Tehát nem sok észlelő van és sok valóság, hanem egyetlen Tudat, amely teleszkopikusan önmagában kibontja saját magát egy illúziórendszert létrehozva látszólag maga körül. S e Tudat egységes nézőpontja nem más, mint a Nagy Semmi, az egyetlen valóság, amin belül a Valami illúziója képes a Tudat belső vetítővásznán megjelenni. Nem bonyolult ez, csak szokatlan nézőpont nekünk, akik mindig a valamiből indulunk ki, kiforgatva így a dolgok természetes logikáját.

Gondoljunk csak egy sima, egyszínű keresztszemes mintára, ahol a „van hímzés” és a „nincs hímzés” bináris rendszere hozza létre az értelmezhető alakot. Ez egy viszonyrendszer csupán, és csak és kizárólag értelmezési kérdés, mit tekintünk mintának és mit háttérnek, ami az eddig megtapasztalt tudásunk eredménye lesz, s nem magából az anyagból és a rajta megjelenő minta természetéből fakadó eleve elrendelt jelentés. Eddig az öltésekre mondtuk, hogy ez a minta, de lassan ez meg fog fordulni, és a Tudat magasabb szintű perspektívájából nézve bele ebbe a teleszkópos kaleidoszkópba eljön egy világ, aminek mintája a háttér lesz, és ennek alapja az azon megjelenő hímzett négyzetek sokasága. Mert igazából épp a nemlét a létünk alapja, a nincs a „van-jaink” bázisa – ezt tényleg nem nehéz belátni. Nos, akkor ezután a kis elméleti fejtegetés után nézzük illúzió és valóság különbségeit pár „gondolatcsomóba” kötve!