2012. július 25., szerda

Egy skicc az Olimpia-thriller borítójára


  
Egyre nagyobb a felhajtás a londoni olimpia körül, ami egy elágazó, s mindkét irányban megdöntött dominófal részeként fut a végkifejlet felé. Az egyik dominósor azt mondja: a feszültebb politikai helyzet okozza e sima sportesemény körüli valóban kissé hisztérikus légkört, ám ez csak egyfajta „költői túlzás”, hiszen a játékok minden gond nélkül a maguk menetében lezajlanak, s nincs mögöttük az égvilágon semmi olyan többletjelentés, amit a másik oldal tulajdonít neki paranoiás elképzeléseket és összeesküvés-elméleteket gyártva köré. A másik sor állítása szerint ez az egész mostani cirkusz olyan rituális, előre eltervezett, valószínűsíthetően véres fordulóponttá válik, mely a világuralomra törő emberellenes hatalmi elit számára újabb apropóul szolgál majd az emberiség végső leigázásának és megritkításának – láthatjuk, elég nehezen s nyögvenyelősen kibontakozó – végső megvalósításához.

Nos, ahogy ez már lenni szokott, én egyik oldal álláspontjával sem tudok maradéktalanul azonosulni, mert ahonnan én nézem a dolgokat, onnan azt látom: mindkét félnek igaza lesz a maga módján, mert a két dominósor a végén újra összeér, ám az így kirajzolódott alakzatot majd csak akkor látják meg az emberek, amikor már megszűnt a mozgás, az egyes kis elemek megszaladt láncreakcióhoz hasonlatos folyamatos ledőlése. Egy nagyon kis bugyuta, de tán szemléletes példával azonban megpróbálom ennek az alakzatnak a vázlatát idepingálni, hátha lesz olyan, akit megnyugvással tölt el e viharos idők közepette az a szellemi, filozófiai „láthatatlan menedék”, amit én mutatni tudok – s ami alá a legvégén nagyon sokan bebújnak majd.

Egy hatalmas lesötétített teremben vagyunk, ahol épp árnyjáték-előadás folyik. A gyerekek szájtátva nézik már lassan két órája a fehér falon a hihetetlenül megkomponált, izgalmas árnyjátékot. Profi csapat lenyűgöző produkciója ez, amibe a páréves, épphogy ovis gyerekek teljesen belemerülnek, az ő számukra annyira sok a két óra, hogy már el is felejtették, hol is ülnek és kik ők. Azt meg végképp képtelenek felfogni, hogy az a sok mozgó alak, s a szépen kirajzolódó izgalmas történet ott a falon voltaképp semmi, az ott nincs is, mert amit látnak, csupán pár ügyes néni és bácsi keze egy hatalmas fényforrás előtt – nem, ők látják a képen a nagymamát, és felugrálnak sírva a székről, ha jön a farkas őket is ijesztgetve. Csakhogy az előadás a végéhez közeledik, s épp ezért az árnyjátékosok meg akarják mutatni a gyerekeknek, hogy mit is néztek olyan hosszú időn át annyira, hogy teljesen bele is feledkeztek a dologba – mert ez a feltétele annak, hogy majd kimehessenek a szabadba játszani. Ahhoz azonban, hogy a gyerekek ezt meg is értsék, többlépcsős „leleplezést” kell a művészeknek kieszközölniük a biztos hatás érdekében.

1. Meg kell értetniük a gyerekekkel, hogy amit a falon látnak, nem valóság és ők nincsenek abban benne, s ennek érdekében elsőként ahhoz a trükkhöz folyamodnak, hogy a nagymama a gyerekek szeme láttára átalakul farkassá. „De hisz ez nem is a nagymama, ez a farkas!” – mutogatják meglepetten a gyerekek, és azt hiszik, most ők végre mindent megértettek a dolog lényegéről. De persze nem, valójában semmit nem értenek még az egészből, csak megtapasztaltak valami fontosat, ami azonban a majdani megértéshez vezeti el néhányukat.

2. Vannak a nézőtéren amolyan „beavatott”, eredetileg az árnyjátékos csapathoz tartozó, a játék menetét ismerő és azt művészként maguk is művelő nénik és bácsik, akik halkan suttogva elhintik a tudás magvait az okosabb gyerekek közt mondván: „vigyázzatok, az a dolog ott a falon nem az, aminek látszik!” „Hogyne! – kiabálják erre a nagyhangú nagyokosok – mert a nagymama, nem is a nagyanyó, hanem maga a farkas!” „Nem igazán – mondják halkan a beavatottak –, a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb.” És ráirányítják a gyerekek figyelmét a falon egy látszólag egyre növekvő hatalmas korongra a mozgalmas árnyjáték felett. Nincs ebben semmi varázslat vagy trükk: a korong egy egyszerű gömb árnyéka, mely egy láthatatlan damil szálra van a teremben felfűzve, amit a két fal közé vert kampók tartanak, s azért nő a falon az árnyéka, mert lassan mozog a fényforrás felé. A vetítésül szolgáló falon a „múltbéli” paleoasztronautika nevű kampó tartja a damilt, a másik, a fényforrásul szolgáló reflektor mögötti falon a hamarosan újra eljövünk (vagy második eljövetel, kinek hite szerint) „jövőbeli” ígérete. A gömb meg ott lebeg a gyerekek feje fölött e damilon csúszkálva, hogy jelezze a falon egyre növekvő árnyékával, hogy itt valami történni fog. Valami furcsa, az árnyjátékhoz nem illő dolog, ami mégis e damilnak köszönhetően logikusnak fog tűnni – elsőre.

S létezik még egy kis segítség a nézőknek a majdani események értelmezéséhez: a „beavatottak” egységes üzenete, amit az előadás alatt már többször megjelenítettek a lurkóknak (tudatosan a fényforrás elé tartva ennek érdekében a kezüket). Ez az üzenet bár sokféle ábrázolással, de azonos tartalmat hordoz: egy kezet, egy fényforrást és a kéz árnyékát. Ezt hűen bemutatni egy árnyjátékon belül szinte lehetetlen mutatvány, de azért ők így-úgy csak megoldják a dolgot. A kicsik ebből persze elsőre nem sokat értenek, főleg azért, mert eleve tele van a fal különféle ehhez hasonló üzenettel, „reklámanyaggal”, s csak nagyon kevesen veszik ezek között észre a kép szélén a kis egyszerű sematikus szimbólumokat – amiket az különböztet meg a többitől, hogy egyenesen az árnyjátékot létrehozó csapat tagjaitól tudatosan, és nem a kezüket csak összevissza lóbáló, „öntudatlan”, bohóckodó gyerekektől származnak. Valamint tartalmuk mindig a játékon túli kézzelfogható valóságra mutat, s nem azon belül annak újabb gyermeteg értelmezésére. De aki megérett arra, hogy kilépjen az árnyékvilágból, azonnal felfigyel ezekre az üzenetekre és meg is érti azokat – ez törvény.

3. Ahhoz, hogy a gyerekek valóban a helyére tegyék majd magukban a vetítés utáni úgynevezett demonstrációt, a figyelmüket terelni kell. S ehhez a legjobb módszer, hogy a nagymama és farkas átváltozása körüli sokkhatást meglovagolva a figyelmet afelé tereljük, hogy lám-lám, itt valami szokatlan történik a történetben, itt valami furcsa zajlik: valami, ami eddig nem volt ebben a mesében így látható. Nyilván a kétéves a nagymama átalakulását továbbra is a falon érzékeli csupán, és helytelen következtetést von le az egészből, azt gondolván: „Áhá, biztos a Farkasok királya varázsolta el az összes nagymamát, de most ez kiderült, és ha hangosan kiabálunk, akkor szegény Piroska, meg az őzikék és a nyuszik is megmenekülhetnek, és így őket már nem fogja megtéveszteni a gonosz farkasnép. Vigyázz Piroska, az ott a farkas! Vigyázzatok, az nem a nagymama, az a farkas!” – ordítják torkuk szakadtából az oktondi lurkók. „Vigyázzunk, mert még minket is átváltoztatnak!” – ijedeznek, akik félnek az árnyékoktól a falon.

Ez azonban nagyszerű, mert így érik a döbbenetes felismerés, hisz éppen ez kell hozzá: e nélkül az ijedelem nélkül ugyanis nem is jutna el a tudatukig majd a lényeg. Mert a lényeg, e végjáték célja, hogy a gyerekek végre önmagukra ébredjenek, leszedjék a tudatukat a falról és megértsék: az ő kezük is képes megjelenni farkasként, nagymamaként vagy akár kis ugrabugra nyusziként az árnyképek között. S ekkor azt mondja a narrátor a történetszálakba ágyazva némán: „hamarosan hatalmas vihar kerekedik, s az ezeréves Nagy Erdei Tölgy kidől a helyéből, és lehet, minden kisgyereket maga alá temet!” Hú, minden gyerek rémülten a nagy erdei tölgyre szegezi a tekintetét, szinte már semmi mást nem is néz a hatalmas falon, csak azt a nagy árnyékfát.

No, azt hiszem, körülbelül most tartunk itt a játékban...


S hogy mi fog ezután történni? Idővel majd bebizonyosodik, hogy a Nagy Erdei Tölgy és ez az egész történet a hitt formában nincs is. Ám van helyette más: kedves nénik és bácsik a gyerekek háta mögött – és egy nagy reflektor. Valamint falak körbe mindenhol. Mert ez egy vetítőterem. Ám mögötte ott a szabad tér, a szabad élet, egy hatalmas csodás park, sík árnyak nélkül, 3D-ben!

Ezt megelőzően azonban majd egy pillanatra felkapcsolódik a fény, és akkor eltűnik a falról MINDEN. Hoppá, lesz nemulass annak, aki azt hitte, ott van a falon! Előtte persze a nénik és bácsik egyre mókásabb és abszurdabb dolgokat mutatnak be a falon – s természetesen a Tölgy is átalakul, megmozdul, abszolút tölgyhöz méltatlan dolgok színtere lesz. Eközben az árnyjátékosok egyre többet mozgolódnak, köhécselnek, s ekkor pár gyerek hátrafordul (a beavatottak tekintetét követve, akik már egy ideje megmutatva a „helyes irányt” szinte csak ebbe az irányba néznek), és meglátja őket. Alig páran lesznek, hisz mindenki továbbra is a falra figyel, ahol ekkor szintén megjelennek ezek a fura és hatalmas emberi alakok az eddigi kis kézfigurák mellett: „Ott vannak, ott vannak! – kiáltják majd megint a hangosabbak. – Ott vannak, a bácsik és nénik, akik megmentik az Erdőt!” No és ekkor hatalmas „vihar” támad a falon, mindent összehány és szétzilál az árnyak között, bődületes dörgés hallatszik a falra szerelt hangszórókból, és követi a villámlás: bamm!!! – ami nem más, minthogy kigyúlnak a fények a nézőtéren, aminek köszönhetően azonban eltűnik a falról a kép. Ekkor vége a „világnak”. Ezután viszonylag rövid időt kapnak a gyerekek, akik megértették, mi történt, hogy elhagyják a termet és kimehessenek a játszótérre a szabadba. A többiek meg csak ülnek némán nézve a fehér falat, és azt hiszik, ők most megszűntek létezni. Majd ha a mozgás elült – amit a falat bámulók egyáltalán nem is fognak érzékelni – hamarosan újra besötétedik a terem, és kezdődik elölről egy új, teljes, ismét kétórás nagyon hosszú előadás – amit szintén csak annak végén lehet majd ugyanígy „felébredve a falról” elhagyni.

Én ezt az infót nemcsak közvetlenül kaptam onnan, ahol valószínűsíthetően a „bábművészek” állnak, de egyre tisztábban ez a forgatókönyv rajzolódik ki a lelki szemeim előtt, s minden az árnyjátékból fakadó információmorzsa is valahol ezt támasztja alá.  Négy éve megtapasztaltam valamit, ami megváltoztatta az egész életemet, világnézetemet, mely eredetileg sem volt épp földhözragadtnak, korlátoltnak mondható annak ellenére, hogy alapvetően kifejezetten racionális és szkeptikus alkatnak tartom magam. Csakhogy a szkepsziseim ellenére egyszer csak minden kétséget kizáróan megfogta a kezem közvetlenül a sötétben az egyik árnyjátékos. S tette ezt azért, hogy emlékezzek arra, magam is az vagyok. S most már dereng valami, sőt konkrét emlékek kezdenek előjönni bennem furcsán a mostani történetbe ágyazva, s ennek fényében azt mondom: hatalmas dolgok fognak történni, de egyáltalán nem ott és nem úgy, ahogy most ezt várjuk, s elképzeljük. Mert nem a falon lesz a nagy bimmbumm lényege! Ott is megjelenik persze ennek árnyéka, de a lényeg nem az árnyjátékban lesz, hanem ott, ahonnan a reflektor világít! Ott lesz a kivezető ajtó, az előadással szembeni falon. Érdemes megnézni a Melankólia és a Take Shelter című filmeket: mindkettőben ott a példa a felvilágosult, magasabb perspektívával bíró és a korlátolt gondolkodás viszonyára s eredményére egyaránt. Az olimpia egy jel, semmi több, annak a jele, hogy lassan véget ér a vetítés a falon. Miközben a hatalmas korong is növekedni látszik, de ez is csak azt jelzi: a kifeszített damil két kampója már a valóság falába van becsavarva, ott lesz a megoldás, ráadásul a hátunk mögött.  Nyilván nem kell ezt nekem elhinni, de egy verzióként a sok közül érdemes talán kicsit legalább átgondolni. Mindig csak attól ijedünk meg, ami váratlanul ér minket. Csak attól félünk, amit nem ismerünk – ez vonatkozik a halálra is. S a beavatottak most azért vannak itt, hogy a közönség minél több tagja mehessen az előadás végén végre szabadon játszani. De kirángatni senki nem fog senkit a nézőtérről – hiszen a fény-árnyművészek az igazi szabadság pártján állnak. 

Minden a legnagyobb rendben van, máshogy nem is lehetne, s hamarosan megtapasztalja az emberiség, milyen a valódi rend. Nincs semmi, amitől félni kéne, csak a tudatlanság – de akkor sincs semmi veszve, hisz jön egy új kör, egy új előadás, s magától eljön a tudás is mindenki számára annak rendje s módja szerint. De a beavatottak nem ülnek le többet az üvöltöző gyerekek közé, hisz menni fog az ébredés a következő kör végére a lurkóknak már egyedül is, no meg el is fáradtak: kicsik és kényelmetlenek a székek, nagy a zaj, a lökdösődés és a kosz a nézőtéren, valamint a kinti, természetes fényhez szokott szemüknek is megárt ez a súlyos sötétség ebben a zárt, levegőtlen teremben.