2012. július 31., kedd

Te fogod megcsinálni

– az olimpiai megnyitó rendhagyó elemzése –




Amikor a hűtőszekrényen egy üzenetet találsz, két eset lehetséges: vagy neked szól az üzenet, vagy nem. Az első esetben pontosan tudod, hogy ki írta azt, mire utal, és hogy konkrétan téged szólít meg az a rejtélyes pár sor, a másik esetben csak találgatni fogsz az eddig megszerzett tudásod fényében minderről. Tegyük fel, egy nagy apartmanházban laksz, ahol már egy ideje szemmel tartod a vendégeket, s kezd benned kirajzolódni egy kép, hogy ki kihez tartozik, milyen viszonyban vannak egymással ez egyes lakók, ki melyik szobában lakhat. S ekkor egyik este a ház központi hűtőjéhez lépve egy cetlit találsz, rajta következő üzenettel: „A mászóka tetejéről látszik igazán, ma felmásztam és láttam, amit tegnap csak félig tudtunk megvizsgálni, s meggyőződtem róla, nem a szemünk káprázott.” S ha nem neked szól az üzenet, joggal hiheted, az egyik gyerek üzente ezt a másiknak, mert tegnap láttad, hogy felrepült a papírsárkányuk egy fa tetejére a játszótér tövében. De az is lehet, az az ipse volt, aki állandóan egy távcsővel a nyakában mászkál, s egyik nap mesélte is neked, hogy ornitológus és egy különleges fészket keres. S ezekre a lehetőségekre azért fogsz gondolni, mert csak következtetsz, s nem pedig tudsz valamit. S megpróbálsz mozaikdarabkákból összerakni egy képet, csakhogy ha mindeközben nincs a birtokodban a kirakós doboza, ami ábrázolja a kirakandó egész képet, akkor, míg nem kerül helyére minden egyes darab, igazából a kép egészét sem fogod a maga teljességében megérteni. Aki úgy áll neki egy kirakósnak, hogy előtte van az eredeti kép, ugyanúgy keresgeti a helyére illő darabokat, de értelmezési nehézségekbe ritkán ütközik, és épp ezért talán könnyedebben és gyorsabban is halad, mert nem a kis elemekből indul ki, hanem a nagy képből. Ha én tudom, hogy tegnap a játszótér környékén kémleltem az eget egy szintén a házban lakó kedves barátommal, hogy egy furcsa, szinte hihetetlen alakú égitestet vegyünk szemügyre, de sehol sem találtunk megfelelő rálátást a dologra, joggal érezhetem érintettnek magam az üzenetben – bár még ekkor is előfordulhat, hogy tévedek. Csakhogy az üzenet előzményeire és a köztünk lévő párbeszédekre történő közvetlen utalás minimálisra csökkenti ennek valószínűségét. Magyarán, kevés olyan ember van, aki nem ismeri fel a neki szóló, személyes üzenetet a hűtő ajtaján – a többiek azonban csak találgatni tudnak.

Megpróbálok most ennek kapcsán megmutatni valamit, mégpedig az olimpia többféleképpen elemzett megnyitóját felhasználva ehhez; egy olyan dolgot, ami ismét csak arra hívatott felhívni a figyelmet, hogy a kirakás alatt lévő kép lehet, hogy egyik, most egymásnak feszülő csapat fejében körvonalazódó képpel sem fog egyezni – mert valami teljesen más rajzolódik ki, ha az összes kis elem végre a helyére kerül.

Danny Boyle azóta kedvenc rendezőim egyike, mióta két filmje is személyesen szíven talált, mégpedig nem is akárhogyan. Azóta azt gondolom róla, hogy ő szintén látja az egész képet, s nem csupán találgatja annak tartalmát. S mikor megtudtam, ő rendezi a 2012-es olimpia megnyitóünnepségét, bevallom, azzal a reménnyel ültem le péntek este a laptopom elé, hogy megint megtörténik velem az egyre gyakrabban átélhető csoda, amikor a bennem élő nagy kép szinte egy az egyben visszatükröződik a most valóságnak nevezett, folyamatosan vibráló plazmafalról. Sok elemzést olvashattunk erről a műsorról, ám egy mozzanatot valahogy mindenki kifelejtett, épp azt, ami talán sikerülne helyre tenni a többit is…

Van egy régi példám; akik személyesen ismernek, tán hallották is már tőlem, amiben azt próbálom érzékeltetni, milyennek látom a magam nézőpontjából az embereket. S ez a példa arra utal, hogy nagyon nehezen viselem az embereknek azt a tulajdonságát, hogy egy több oktávos zongorán nem képesek mást, csak egyetlen mély hangot püfölni. Kb. egy éve ezt ezen a blogon is kifejtettem egy olyan írásomban, amit épp az a fajta fáradtság inspirált, amit e korlátolt létformának köszönhetek. A következőket írtam tavaly szeptemberben, Az időutazó kézitükre című írásomban:

„Alapvetően a hiány állapotában élsz, mert itt minden csak fél. Mert nem látod át, hogy a fél is egy önálló egység: a kettő fele az egy. Egy olyan hétoktávos zongorán folyik itt a játék, aminek – túl azon, hogy véges hangfrekvenciákkal rendelkezik – leginkább a legmélyebb billentyűit püfölitek. Jellemző mindenre ez a mély hang, ez a túlzott vaskosság, közönségesség. Nevetni, zenét hallgatni, barkácsolni, beszélgetni, fontosnak vélt dolgokkal foglalkozni, mi több, még tüsszenteni is csak ezen az alacsony frekvencián szerettek. Zeng a világotok ettől a sok mély hangtól. Ettől a kicsit önimádó és mindent behálózó, féktelen vad ordibálástól, a sok magamutogató és agresszív, „majd én megmondom a frankót” vitától, a valós derű nélküli harsány viháncolástól, az állandó lökdösődés csikorgásától, a mindig kifelé-élés disszonáns hangjaitól. Kicsit csendesedj már le, keresd meg a halk, finom hangokat, cseréld le az erőt eleganciára, a súlyt légies könnyedségre, az erőszámodat a porondon váltsd fel bámulatosan technikás zsonglőrmutatványra, s használd a zongora összes hangját, törekedj végre arra, hogy valami önálló dallamot szólaltass meg rajta annak a négy-öt hangnak erőteljes váltogatása helyett! Hét oktáv áll a rendelkezésedre, miért csak azt a pár hangot ütöd le? Kérlek, gondolkozz el ezen.”

S a mozzanat, amire utaltam épp ezt mutatta be. Akár az is lehetett volna a kis epizódnak a címe, hogy „Íme az ember!” Egy hatalmas zenekart látunk, amely Vangelisnek a Tűzszekerek c. filmre írt csodálatos muzsikáját játssza. S a zenekarban egyszer csak feltűnik Mr. Bean, azaz az ember, s mit csinál? Egyetlen egy mély hangot ütöget. Ennyi csupán a szerepe a hatalmas zenekarban, erre képes momentán, ám még ezt is unja. De azért büszkén lefényképezi magát a zongoránál, majd kifújja az orrát, és a taknyos zsebkendőjét a mellette lévő, s valóban muzsikáló zongorista hangszerébe hajítja. Ezek után megpillantjuk a film híres képsorait, ahol is megjelenik emberünk – teljesen e képbe nem illő figuraként – együtt futva a többiekkel. Nem is létező elem ebben a jelentben, de ott van, büszkén fut a hozzá képest valós szereplőkkel. S épp e nem jelenlévőségét kihasználva tud taxiba ülni, s csalással próbálván az élre törni, ami bár sikerül neki, ám még így is legyőzik, csakhogy épp a cél előtt elgáncsolja a „befutót”. A kép annál a pillanatnál áll meg, mikor antihősünk épp átszakítaná a célszalagot, ezzel is jelezvén: győzelemre áll, de még maga a győzelem nem történt meg. Majd ábrándjaiból a karmesternek kell felébresztenie, s ekkor derül ki: igazából nem is szólt a hangszere... S csak később, a műsor egy másik jelenetében tér vissza egy pillanatra bohócruhában, kimerevedve, élettelenül egy játék kupát emelve a szájához.

S ha ezt a jelenetet így önmagában nézzük, majd ennek fényében végignézünk az egész nyitóceremónián, talán kicsit más kép tárul a szemeink elé, mintha továbbra is megmaradunk szegény Mr. Bean nézőpontjába ragadva. Nem kívánom most ezt a műsort részletesen kielemezni, csak pár olyan mozzanatra szeretném kifejezetten vázlatszerűen felhívni a figyelmet, ami sok mindent előremutat a közeljövő katartikus eseményeiből, és amikből sok mindenre tud következtetni az, aki kilépett már a jók és rosszak harcának gyermeteg meséjéből.

– Az egész ceremónia egy kék szitakötő gyorsuló röptével kezdődik a kacskaringós folyó felett, néhány fontos szimbólum kihangsúlyozásával. Ezek közül most csak párat említenék: repülő malac, óra, óriáskerék, hidak, metróalagút. Sokan vannak, akiknek ezek a képek már igencsak konkrét jelentést hordozó, ismerős elemek.
– Az égen papírfelhők látszanak, holott van pár igazi is a stadion felett – ugyan, mi szükség jó látható stilizált felhőkre a valódiak alatt? Hacsak nem az, hogy valamit általuk még jobban kihangsúlyozzunk.
– A visszaszámlálás sok-sok lufi kipukkadásával történik.
– A Fa egy piramisszerű dombon áll, ami leginkább egy maja, azték vagy inka építményre, de mindenesetre egy lépcsőzetes piramisra emlékeztetett engem.
–  A folyamatot beindító kalaposok egyáltalán nem részei, csak irányítói az eseményeknek, ráadásul egy szekérrel az élen érkeznek kívülről, azaz a műfelhőkkel stilizált világon túlról, és végig meg is tartják e kívülálló pozíciójukat. Nem utasítanak, hanem „előmozognak” azoknak, akik aztán a tényleges mozdulatokat már a matéria síkján elvégzik. Egy szikrát helyeznek el a papírfelhők világában, ami aztán szép lassan lánggá érik, és mindent megmozgat. Majd ahogy jöttek, el is tűnnek, s nem utal semmi arra, hogy ők e világból bármilyen hasznot is lefölöznének, magukkal vinnének, netán végleges zsarnoki uralomra törnének – ráadásul ábrázolásuk inkább mókásan túlzó, mintsem ijesztő.
– Végig ott van a színen a nagy óriáskerék, ami a folyamatos reinkarnáció szimbólumaként is értelmezhető.
– Itt is megjelenik az a fajta kozmikus egyidejűség, amit már egyik cikkemben bemutattam, csak most nem mozis lánykérés, hanem a királynő és a titkos ügynök földet érésének meséjébe ágyazva.
– Látunk egy térbeli, szinte megelevenedő mesekönyvet.
– A nemzeti himnuszt, miközben felvonják a nemzeti lobogót, pizsamás – felerészben fogyatékos – gyerekek éneklik el.
– Az egyik kulcsjelenet egy gyermekkórházban játszódik: éjjel, amikor a gyerekek álmodnak. Tehát nem felnőttek, nem érett, öntudatos kompetens, egészséges emberek népesítik be a színpadot, hanem beteg(!), kiszolgáltatott, oktondi, mindentől megijedő, alvó, álmodó gyerekek. Pizsamában vannak, buliznak, és álmot látnak gonosz szörnyekről, s őket megmentő fekete esernyős égi seregről, akik bár elűzik az ellenséget, de vissza is altatják őket annak rendje és módja szerint. Egy kislány ágya azonban felemelkedik a magasba épp a legnagyobb szörny előtt, de az nem bántja, nem tud hozzáérni. Ez a gyerek ugyanis nem alszik, hanem a takaró alatt a zseblámpájának fényénél olvas álomról és valóról. Az álomban megjelenő szörnyek ketrecekkel és hálókkal támadnak a beteg kisgyerekekre. (Egyszerűen döbbenetes vízió egy olimpia megnyitóünnepségére bevinni egy gyerekkórházat! Nyilván nagyon komoly üzenetet hordoz, és még véletlenül sem azt, amit sokan tulajdonítanak neki.)
– A kórházas jelenet végén egy minden egyediséget mellőző, nem létező, félkész virtuális óriáscsecsemő dermed örök álomba az őt körülvevő alvó gyerekek gyűrűjében. Ám van egy csoport, amelyik ébren állva éli meg e csecsemő megjelenését a színen.
– A családi házas jelenetnél érdekes dologra lettem figyelmes: a házba belépő anyuka piros-fehér-zöld kombinációt jelenít meg a ruházatával és a táskájával, nagyon nehéz ezt nem észrevenni, annyira feltűnően jelenik meg ez a háromszínű sáv.
– A családból kilépő, párjára találó lány története után, ami végig egy kvázi valóságban játszódik, a családi ház felemelkedik, s alatta ott van a virtuális világ egyik atyja, aki most is dolgozik, de a ház felemelkedésével megmutatkozik a maga valójában.
– Megjelenik egy sólyom röptetése a táncos-zenés, időutazós jelentben, valamint az új dimenzióra történő utalás is, a 3D-s szemüveg bemutatásával.
– Feltűnik egy felirat az egyik repülőgépen: „Itt az idő, hogy ragyoghassunk!”
– Felgyorsul az óra, majd a láng egy hajón érkezik, egy fehérruhás nővel az elején, aki a fáklyát tartja.
– A halottak emlékének fejet hajtó rész után (sok-sok megjelenő, majd eltűnő fénykép) következik a vízió az eltévedt lelkek küzdelméről, ahol szintén egy gyereket látunk, aki ebben a szférában emelkedik mások által a magasba, a csillagos ég alá.
– S a végén láthatjuk a fény, a láng útját is: egyetlen kis lángból lesz piramis alakzatban egyre több láng (érdemes végiggondolni, hogy 7 kéménnyel kezdődött az úgynevezett „civilizáció” a kezdő jelenetben, és 7 fáklyával ér úgyszólván véget a záró képsorokban); majd ez a sok kis láng egyesülve létrehozza a Nagy Lángot, amely valóban egy nyitott szemet képez, amely már ezen egység fényében tényleg belát mindent – fölülről.
– A szárnyas bicikliző alakok közül egyetlen egy emelkedik csak fel az égbe, miközben ez a jelenet finoman utal a bájos űrmanó hazatérésére is.

Nos és akkor megmutatom, számomra mit jelentett ez az egész kis ceremónia, szigorúan kiemelve, hogy ez csak az én egyéni és saját gondolataimmal kibővített értelmezésem, aminek alapja az a kép, amit látni vélek a személyes, közvetlen forrásom és a saját tapasztalataim alapján – s ami számomra, mint arra utaltam, az ember felemelkedésének történetét foglalta össze. Teszem ezt legfőképp azért, hogy megmutassam, mennyire mást jelent a hűtőn hagyott cetli a sárkányát vesztett kisgyereknek, az ornitológus bácsinak és annak, aki tegnap az eget kémlelte a barátjával. S hogy tulajdonképpen ki üzenget itt kinek, egyáltalán üzenetnek tekinthető-e ez a sok cetli a hűtőn – mindez úgyis hamarosan kiderül, úgy is mondhatnám: minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá válik. Nos, íme az én olimpia-megnyitó értelmezésem (melynek Az ember felemelkedésének útja címet adtam magamban):

"Ne félj: e sziget telisteli hanggal,
mézes dallal, mulattat és nem árt.
Száz zengő szernek zug fülembe olykor
zenebonája; máskor ringató dal,
bár hosszu alvásból eszméltem éppen,
elaltat ujra: és álmomba megnyil
a felhő, látom kincsek záporát
leesni készen: és ébredve sírok
s megint álmodni vágyom."

(Shakespeare: A vihar)

1. Ez a világ nem valós, ez csak illúzió, a tudat tapasztalati állomásában azonban fontos mérföldkő. Az igazi változást először az illúzió-lufik kipukkadása indítja el, amit jelképesen a „világ legnagyobb harangjának” kongása jelez majd egy fontos kezdőpontként.
2. Az ember mint minőség külső beavatkozásnak köszönheti a létét, azaz, ahogy ezt csúnyán megfogalmazzák egyesek: „a majom kapott egy kis DNS-t.” Valóban, az én álláspontom alapján is az emberi civilizáció egy kapott és nem szerzett adomány, amivel ráadásul – vagy tán épp ezért – az ember nagyon nehezen boldogul. Úgy is fogalmazhatnék, nem tud még igazán élni ezen ajándék áldásaival, s csak egy lépcsőzetesen körbe haladó, ciklusonként elsüllyedő, újabb és újabb külső beavatkozást igénylő fejlődési folyamat révén lesz majd egyszer erre maradéktalanul képes.
3. Az általunk fizikai világnak érzékelt valóság alapjául egy olyan világ szolgál, amely közelebb áll a tiszta ideákhoz, és ennek tudatában képes irányítani ezt a szférát, de ez nem jelenti azt, hogy ez a magasabb szintű alap nem egy fizikai közeg: a különbség csupán annyi, amennyi mondjuk a mi őskori és mostani világunk közt e téren feszül. S a „beavatkozás” célja kizárólag a fejlődés, mert az ugyanúgy hat lefelé, mint felfelé, hisz a lét az Egy. Minden kihat mindenre ebben a végtelen, és épp ezért mindent magában foglaló rendszerben, aminek adhatnánk az egységes Tudat nevet is akár. Az emberiség a Lét Fájának gyökere alól indult immár önálló útjára, s számára a legnagyobb pokol az a fajta tudati elkülönültség, aminek legyőzése által lesz képes aztán a jelképes fa-korona magasságába emelkedni.
4. A saját birodalmában élő királynő, főleg földi korszakváltásoknál, a maga másik dimenziójából titkos ügynökével együtt – időről-időre átlépve a téridő határokat – ellátogat, azaz „leugrik a földre” az itt élők közé.
5. Most az emberek a világmindenség létezőihez képest pizsamás, aranyos kisgyerekek, akik momentán ráadásul gyengélkednek.  Néha rosszalkodnak, imádnak ugrabugrálni, és az éjszaka-nappal ritmusában újra és újra álomba merülnek. Mostani álmukban nagyon félnek, mert hatalmas, félelmetes, régről ismert szörnyek akarják őket elrabolni, ám hajnalban jön az égből alászálló megmentő sereg. Ez hamarosan meg fog jelenni az álomban, az illúzióban pont olyan valóságként, mint amilyen valóságos a most ijesztgető ellenség, nem lenne jó bedőlni ennek... Van azonban olyan gyerek, aki nem alszik és ezért nem fél, ezzel példát mutat pár gyereknek, és amikor az égből alászálló megmentők elkezdik visszaaltatni az álomban a piciket egy még mélyebb álomba ringatva így őket, ez a pár gyerek kiszáll az ágyából s saját lábára állva kört alkot.
6. Minden ébredő léleknek szembesülnie kell azon létforma korlátaival, amit épp elhagyni igyekszik, el kell magát tolnia ettől – ezt mutatta meg a zongorás, Mr. Beanes jelenet a kétfajta létezési mód kontrasztja révén.
7. Ki kell lépni a felemelkedő léleknek a megszokott, biztonságot nyújtó, de már számára idegenné váló világból, azaz el kell hagyni a „családi házat”.
8. E kereten túl immár két létsík határán, ahol a valós és virtuális összefolyik s ahol az idő meggörbül, létrejöhet egy magasabb szintű egymásra találás, amit követni fog a virtuális világ egyik valós urának megjelenése.
9. Ekkor az idő felgyorsul, a régi világ eltűnik, megszűnik a díszlet, és egy hajón érkezik a láng. Közben lesz, aki leszámol a halál illúziójával, s lesz, akit ez megint elragad, s ott találja magát a világ elmúlása után a „lelkek senki földjén” önmaga démonai között. Majd némi segítséggel gyermekként ismét megfoghat egy csillagot…
10. S végezetül láthatjuk, mi történik azokkal, akik túllépnek az illúzión: olyan egységélmény részesei lehetnek a saját kis lángjukat hozzáadva az Egészhez, melynek során egyénileg is megélhetővé válik a hazatérés, a felemelkedés ebben a mindenre kiható, katartikus folyamatban: a Tudat egyre magasabb szintű, fokozatos önmagára ébredésének végtelen játékában.

S mivel zárta Danny Boyle ezt az egész műsort, milyen dallal üzen és ad erőt a folytatáshoz nekünk?

Beatles: Hey Jude

Hé, Jude, ne rontsd el,
végy egy szomorú dalt, és javíts rajta.
Ne feledd, hadd lopja be magát a szívedbe,
s akkor elkezdhetsz javítani rajta.

Hé, Jude, ne félj,
azért születtél, hogy elmenj érte.
Amint engeded a bőröd alá hatolni,
abban a pillanatban elkezdhetsz javítani rajta.

És amikor fájdalmat érzel, hé, Jude, türtőztesd magad,
ne vedd válladra az egész világot.
Hisz tudod jól, bolond, aki szív nélkül játssza,
ridegebbé teszi maga körül a világot.

Hé, Jude, ne hagyj cserben,
megtaláltad, most menj el érte.
Ne feledd, hadd lopja be magát a szívedbe,
s akkor nekikezdhetsz, hogy jobb legyen.

Ereszd ki és ereszd be, hé, Jude, kezdd el,
ugye arra vársz, hogy jöjjön valaki,
akivel előadhatod.
Tudnod kell, hogy te, hé, Jude, te fogod megcsinálni,
megvan benned hozzá az erő.

Hé Jude, ne rontsd el,
végy egy szomorú dalt, és javíts rajta.
Amint engeded a bőröd alá hatolni,
abban a pillanatban elkezdheted, hogy jobb legyen,
jobb, jobb, jobb...