2012. augusztus 23., csütörtök

Ezzel vége…



„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) … Kétlem, hogy Shakespeare hitt volna bármiféle mennyben vagy pokolban, ahogy én sem hiszek. És így nem tudhatjuk, hogy jó hír vagy rossz. … Azonban nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el, s az emberek olyan ritkán mondanak igazat ebben a felfutásban és hanyatlásban. Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír, és melyik rossz.

Az emberi lények az elmúlt mintegy egymillió év során szinte mindennel kapcsolatban találgatásokra kényszerültek. Történelemkönyveink kiemelkedő alakjai voltak a leglenyűgözőbb, esetenként a legijesztőbb találgatóink. … Ám a találgatók valójában semmivel sem tudtak többet a hétköznapi embereknél, sőt néha kevesebbet, még akkor is, vagy különösen akkor, amikor azt az illúziót keltették bennünk, hogy irányíthatjuk a saját sorsunkat. Most rajtuk a sor, hogy folyvást találgassanak, és meg is hallgassák őket. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember. De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.

Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. Ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A titokzatos idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az I. világháború előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és 'az átkozott emberi fajt'. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit. … A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet... Aztán a végén már nem tudta tovább csinálni. … Lehetséges, hogy már én sem tudok viccelni – hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.

Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog. A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk – s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól – az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. … Akarnak az ellenállhatatlan dáridóról beszélni? Az egy pokolgép. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz többé áram. Minden közlekedési forma meg fog szűnni, és a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani. És ez ellen már senki nem tehet semmit. Túl késő. Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság. Jöhet hát a ballagás, de ez még mind semmi. … Hol kezdődött ez a vég? Egyesek szerint talán Ádámmal, Évával és a tudás almájával, ezzel a nyilvánvaló csőbe húzással. Én azt mondom, Prométheusszal, a Titánnal, az istenek fiával, aki a görög mitológiában ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az embereknek.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk – mármint azután, hogy emberek vagyunk – az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg – '1918. november 11, 11:00 óra' –, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Lehet, hogy mindez már megtörtént. Tényleg nem tudom, milyen leszek ezentúl. Csak útitárs vagyok, aki kíváncsian nézi, mi fog történni ezzel a testtel és ezzel az aggyal.”

Kurt Vonnegut (1922. november 11. –  2007. április 11.)

2012. augusztus 15., szerda

Hallgatni arany - Andrew Lloyd Webber: Requiem



Pie Jesu,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Agnus Dei,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Dona eis requiem sempiternam

Irgalmas Jézus,
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Isten Báránya, 
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Adj nekik örök nyugodalmat



 Hosanna in excelsis.
Benedictus qui venit
in nomine Domini.
  
 Hozsanna a magasságban.
Áldott, aki jő az Úr nevében.

2012. augusztus 9., csütörtök

Filmcsomag ajánló II.



Továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy próbáljon fölé emelkedni mindannak, ami itt a földön történik. Félelem, ellentét, gyűlölködés, állandó vitakényszer – ez mind-mind olyan alacsony nézőpontból fakad, ami biztos nem segít akkor, amikor épp magas küszöböket akarunk átlépni. Mindannyian egyek vagyunk, s ez nem csupán üres duma, hanem tényleg így van: egyetlen álmodó álmának a kivetülései vagyunk mind, s hiába hisszük azt, felébredtünk, ha még mindig hadakozunk egymással kétdimenziós árnyképként a cella falán. Mindig valaki vagy valakik ellen erősnek, nagynak, bölcsnek, netán felemelkedettnek lenni, számomra épp a végtelen kiszolgáltatottság, korlátoltság és gyengeség jele. Egyre elszomorítóbb a látvány, ami a szemem elé tárul, bármerre is nézek. Hisz hiába nem érint meg, mert hát valljuk be, nekem aztán mi közöm ahhoz, hogy hogyan él a szomszéd, mégis amikor azt látom, a csodás, vagyont érő antik komódot aprítja tüzelőnek a jobb sorsra érdemes hatalmas nappali közepén, csak elszorul a szívem. Látván az emberek létezési módját – hatalmas tisztelet az igazán nemes kivételnek – lassacskán szabályszerű szégyent érzek e létforma miatt, egyszerűen röstelkedem amiatt, hogy egy kis időre embernek kell vallanom magam; akkor is, ha sejtem, mi lehet az oka annak, hogy ezt a szűk és vicces jelmezt ideiglenesen magamra öltöttem. Hiszen akik a szeretet nevében prédikálnak, még ők is folyton egymás torkának esnek, konkrét személyeket, csoportokat pocskondiáznak, miközben azt hiszik, bármivel is felette állnak mindazoknak, akiket ily módon megállás nélkül energetikailag szapulnak. Számomra már csak egyetlen kiút van ebből a rémesen harsány, közönséges és mocskos disznóólból: mégpedig az a magányos, csendes és egyenes élet, ami során az ember egyszerűen nem vesz részt itt már szinte semmiben – legfőképp az állandó önmosdatásban és önáltatásban, a bűnbakkeresés és a másokra ujjal mutogatás most egyre divatosabbá váló, s az ébredés nevében zajló hisztériájában, valamint a szeretet nevében elkövetett ragacsos ocsmány aljasságokban. Hisz hamarosan úgyis véget ér ez az álom, ami, lám, ilyen láthatóvá és nyilvánvalóvá tette, hogy hogyan nem érdemes élni! S épp ezért, mert eljött a hajnal, most kivétel nélkül mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy egységbe olvadva a minket álmodóval felébredjen egy tisztább, szebb, igazabb, bátrabb, büszkébb és önállóbb létezőkből álló új valóságba – azaz egy még magasabb szintű álomba… S aki most mégis úgy dönt, hogy a megszűnt álomban marad, mert az egyesülés helyett továbbra is az elkülönülést, az osztódást választja, szintén „felébredhet”, csakhogy épp egy réteggel lejjebb. Ahonnan aztán addig bomlik-bomlik automatikusan tovább, mígnem eléri ennek a folyamatnak a nullpontját, hogy aztán újra elkezdhesse az egyesülés irgalmatlanul hosszú útját – megint teljesen elölről.

Az alábbi filmeket azért gyűjtöttem egy csokorba, mert mind valamilyen módon a fent említett kétféle irányról mesél, valamint kíméletlen tükröt tart az embernek, miközben mindegyik magában foglal egy konkrét – nevezzük úgy – jóslatot arra nézve, hogy melyik út hová vezet. Épp ezért nem állítom, hogy e pár alkotás a filmművészet legszívderítőbb darabjai közé tartozik – bár ez is csak nézőpont kérdése. Aki ugyanis végre el akar rugaszkodni e korlátolt létformától, kifejezetten üdvözítőnek fogja majd tartani mindazt, amit e kilencelemes, teleszkópos távcsőbe belenézve megláthat. Megpróbáltam olyan sorrendbe rakni a filmeket, hogy egy adott gondolati íven végighaladva rajzoljanak ki egy önmagukon is túlmutató összetett üzenetet, ami így talán konkrét segítséget nyújthat azoknak, akik valóban ki akarnak ebből a körforgásból most lépni, még mielőtt megtörténik mindaz, ami mind a kilenc filmben így-úgy megjelenik, mint várható vég. A legvégére pedig feloldásként beillesztettem egy amolyan levezető, magyarázó művet, ami apró pontként megnyugtatóan lezárja e kilenc filmből álló, ám azért remélem, nem túl nehezen értelmezhető „összetett mondatot”.

Íme a filmcsomag a filmek rövid leírásával:

2012. augusztus 5., vasárnap

Légy résen!

Könyvajánló – Murakami Haruki: 1Q84


– Akár ugyanabba a világba érkeztünk, ahonnan indultunk, akár egy teljesen újba, ugyan, mitől kellene rettegnünk? Ha új megpróbáltatások várnak ránk, csak megint le kell győznünk őket. Ennyi az egész. És legalább már nem vagyunk magányosak… Azáltal, hogy összetalálkoztunk, beteljesedett ideérkezésünk célja. Ez egy veszélyes hely. Te pedig tudod, hol a kijárat.
– Szerintem igen. Ha nem tévedek.

Egyre nő az emberek körében valami megfoghatatlan, feszült várakozás. Még azoknál is tapasztalom ezt, akik a világ minden kincséért sem lépnének le a pragmatikus materialista racionalizmus szűk, előre lebetonozott ösvényéről. Nő-nő ez a feszültség, aminek csak egy mélyen rejlő kollektív tudás fektetheti le ilyen széles körben az alapját. Mint a kisgyerek esetében a fokozódó izgalom karácsony közeledtével. Tudja, hogy valami történni fog, hisz minden erre utal: a kivilágított utcák, valami halványan derengő tavalyi emlékkép, a szülei néha furcsa és számára még érthetetlennek tűnő meséje Jézusról, csodavárásról, ünnepről, de nem is ez számára az igazán meghatározó, hanem a felszín alatt mozgolódó készülődés mindenre kiható rejtett izgalma. Tulajdonképpen ezt érzi a gyerek, és a felszín feletti eseménysor csak a benne is megjelenő izgatott várakozást támogatja meg egyfajta mentális állványzattal. Sokan most azért izgulnak, hogy ne történjen semmi. Még többen azért, hogy történjen már végre valami. Ám mindkét csoport biztosan érzi, valami zajlik a mélyben: ott lent, a láthatatlan régiókban bugyog már a víz – ami ebből következően biztos, hogy hamarosan a felszínt is mozgásba lendíti, mi több, a fazék fedelét is nagy zajjal lerepíti.

– Mindketten azért jöttünk el ebbe a világba, hogy összetalálkozzunk. Mi magunk sem tudtunk róla, de ezzel a céllal érkeztünk. Mindenféle nehézségeken kellett túljutnunk. Logikátlan és megmagyarázhatatlan eseményeken. Furcsákon, véreseken, szomorúakon. Néha szépeken. Ígéretet kértek tőlünk, mi megtettük ígéretünket. Próbára tettek, mi kiálltuk a próbát. Így teljesedett be ideérkezésünk célja. Most azonban veszély közelít… A nyomunkban vannak. Egész közel. Hallani lehet a lépteiket.

Erre az eseményre azonban nem árt felkészülni. Pont úgy, ahogy az ember a közelgő viharra felkészül. Becsukja az ablakokat, bezárja az állatokat, beviszi a kiteregetett ruhákat, kihúzza a tévét a konnektorból, kikapcsolja a számítógépét, s gyertyákat vesz elő egy estleges hosszabb áramszünet esetére. Majd ha mindezzel megvan, nincs is más dolga, mint a biztonságossá vált házában ülni és várni. Ám sokan egyáltalán nem figyelik a meteorológiai előrejelzéseket, mi több, még az égre is restek feltekinteni. S aztán csodálkoznak, ha „váratlanul” lecsap rájuk a vihar, s netán súlyosan megsebesülnek, vagy beléjük csap a villám. Mindig van olyan, aki a vészjelzéseket hallván csak legyint: ugyan, milyen viharról beszéltek? Nem lesz itt semmi, hisz kristálytiszta az ég!  Csakhogy általában épp közülük kerülnek ki a viharvert áldozatok, akiket aztán úgy kell innen-onnan másoknak kimenteni a bajból – már ha ez egyáltalán sikerül. Sokszor épp azok szenvednek balesetet, akik azt hiszik, őket aztán nem érheti soha bántódás, s ezért nem is kellően elővigyázatosak. Akinek van gyereke, pontosan tudja, mikor jön el az a pont, amikor a szülő tisztán látja, ennek a játéknak bizony sírás lesz a vége. És általában a jóslat be is igazolódik. Körülnézek a világban, és ugyanezt érzem: sírás lesz ennek a vége, mégpedig nagyon nagy. Ámde azt is tudja minden bölcs szülő, hiába minden szó, csak a személyes tapasztalat fogja meggyőzni az oktondi gyereket arról, hogy hol (volt) a határ. Ennek ellenére kevés gondviselő tudja megállni, hogy ne szóljon, amikor azt látja, a gyerek nem képes az orránál tovább nézni, s a viselkedésének következményeit egy szélesebb perspektívából felmérni, valamint a helyzetet teljes egészében átlátni. Mindenesetre, én tudatosan élek úgyszólván a meteorológia adta előnyökkel, és ha a műszerem vihart jósol, mi több, már látom is, hogy gyülekeznek a viharfelhők, bizony felkészülök: mert megtapasztaltam, nincs is annál rosszabb érzés, mint mikor a vész beköszöntével utólag felfogjuk, egy kis odafigyeléssel, előrelátással és kellő önuralommal a minket ért károkat könnyedén elkerülhettük volna. Ráadásul most a lelkünk a tét, s nem pedig a háztetőnk. Mégis sokan ennek ellenére egyáltalán nem törődnek a figyelmeztető jelzésekkel, s kigúnyolják azokat, akik becsuknak az ajtót-ablakot, kihúzzák a tévét s gyertyát tesznek az asztalra. Holott abból még senkinek sem származott kára, hogy felkészült a viharra, még ha az netán mégis elkerülte a házát. Azonban most ennek nagyon kicsi a valószínűsége.