2012. augusztus 23., csütörtök

Ezzel vége…



„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) … Kétlem, hogy Shakespeare hitt volna bármiféle mennyben vagy pokolban, ahogy én sem hiszek. És így nem tudhatjuk, hogy jó hír vagy rossz. … Azonban nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el, s az emberek olyan ritkán mondanak igazat ebben a felfutásban és hanyatlásban. Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír, és melyik rossz.

Az emberi lények az elmúlt mintegy egymillió év során szinte mindennel kapcsolatban találgatásokra kényszerültek. Történelemkönyveink kiemelkedő alakjai voltak a leglenyűgözőbb, esetenként a legijesztőbb találgatóink. … Ám a találgatók valójában semmivel sem tudtak többet a hétköznapi embereknél, sőt néha kevesebbet, még akkor is, vagy különösen akkor, amikor azt az illúziót keltették bennünk, hogy irányíthatjuk a saját sorsunkat. Most rajtuk a sor, hogy folyvást találgassanak, és meg is hallgassák őket. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember. De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.

Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. Ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A titokzatos idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az I. világháború előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és 'az átkozott emberi fajt'. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit. … A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet... Aztán a végén már nem tudta tovább csinálni. … Lehetséges, hogy már én sem tudok viccelni – hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.

Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog. A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk – s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól – az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. … Akarnak az ellenállhatatlan dáridóról beszélni? Az egy pokolgép. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz többé áram. Minden közlekedési forma meg fog szűnni, és a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani. És ez ellen már senki nem tehet semmit. Túl késő. Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság. Jöhet hát a ballagás, de ez még mind semmi. … Hol kezdődött ez a vég? Egyesek szerint talán Ádámmal, Évával és a tudás almájával, ezzel a nyilvánvaló csőbe húzással. Én azt mondom, Prométheusszal, a Titánnal, az istenek fiával, aki a görög mitológiában ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az embereknek.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk – mármint azután, hogy emberek vagyunk – az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg – '1918. november 11, 11:00 óra' –, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Lehet, hogy mindez már megtörtént. Tényleg nem tudom, milyen leszek ezentúl. Csak útitárs vagyok, aki kíváncsian nézi, mi fog történni ezzel a testtel és ezzel az aggyal.”

Kurt Vonnegut (1922. november 11. –  2007. április 11.)