2015. szeptember 15., kedd

Doppler effektus

 

„A balesetek világa” – valahogy így tudnám lefordítani John Irving általam épp most olvasott egyik könyvének fejezetcímét. Egy világ, ami balesetek sorából áll össze.

Vasárnap délután érdekes jelenetnek lehettem szemtanúja. Fantasztikus idő volt, 20 fok, tűző napsütés. Elmentünk hát a városi múzeum parkjába sétálni és persze abszolválni az elmaradhatatlan kacsaetetést. A park rendezett, gyönyörű, kis tavakkal, dombocskákkal, fantasztikus játszótérrel és egy ösvénnyel, ami a folyópartra vezet. A parton – helyi szokáshoz híven – rendezett grillsütő placcok: egy nagy tűzrakó, körötte padok, asztalok, odakészített, felhasogatott tűzifa.

Egy fiatal – feltehetően szomáliai – férfi állt a tűzrakó betongyűrű mellett és piszkálta a parazsat. Fülében a fehér fülhallgató úgy világított, mint egy kiskanál tejszínhab a kávéban, s a srác valami különös táncfélét lejtett a zene ritmusára. Néztem is, milyen fura, nem süt semmit, csak tüzel ott magában, mi lehet ebben a jó így egyedül. Megálltam a folyóparton hogy átnézzek a túlpartra. Egyszer csak látom ám, egy hölgy érkezik biciklivel a tűzrakóhelyhez. Először azt hittem, a pasas ismerőse, annyira célzottan tartott felé, majd elég ingerülten odaszólt valamit. Ám a srác nem szólt vissza, hanem hátrált pár lépést és udvariasan közölte vele, jöjjön, csak jöjjön, ő ugyanis nem süt semmit, szívesen átadja a helyet. A nő leállította a biciklit a padoknál. Egy őszbeforduló, valaha szőke, középkorú hölgy volt, farmerban és virágos blúzban, elegáns piros biciklivel, melynek csomagtartóján jókora háncskosár foglalt helyet. Hirtelen mozdulattal előkapott a kosárból egy kisebb fahasábot, az egyik padra rakta, majd elővett egy baltát és irgalmatlan elánnal négyrétbe vágta a fát, mint valami vérszomjas inkvizítor, csak úgy zengett a csattogástól környék. A néger kissé távolabb állva, félrehajtott fejjel, szó nélkül nézte a műveletet. A nő, miután végzett a fahasáb brutális felnégyelésével, akkurátusan rárakta a fadarabokat az izzó parázsra. Vártam, mikor kerül elő a kolbász, a virsli, a pácolt hús vagy a botra húzott krumpli- és hagymaszemek, de nem, semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a nő mintha ő lenne maga a bősz Thor, visszahajította a baltát a kosárba, valamit odamorrantott a négernek, majd felpattant a biciklijére és elviharzott.

Döbbenten álltunk, én is, a srác is, aki rám nézett tanácstalanul, majd a nő után fordult, karjait széttárta, és csak annyit mondott, „Jézusom, ez totál beteg.” Én sem gondoltam egyebet. Mi lehetett vajon ez a kis közjáték? Valami demonstráció nyilván, egyfajta belső őrület kitörése, úgy is mondhatnánk, egy kis mindennapos, földi „baleset”.

Minderre mintegy véletlen rímként este megnéztünk találomra egy már régóta talonban tartogatott filmet, az első Jarmuscht, A permanens vakációt. A lassú sztori röviden arról szól (már ha beszélhetünk Jarmusch esetében egyáltalán sztoriról), hogy egy magányos, a saját útját járó, mondhatni egyedi és formabontó new yorki srác, Allie, aki egy lepusztult lakásban él egy semmitmondó kapcsolatban a bamba barátnőjével, kis nyűglődés után úgy dönt, megkeresi a romos házat, ahol született, valamint az anyját az elmegyógyintézetben, azaz a gyökereit, majd felkutatja azokat a pontokat, amik az élethez kötik és létrehozza a kapcsolódásait ehhez a világhoz. Csakhogy bárhova megy, mindenütt pusztulás, mocsok. És hát sajnos a tömény agybaj, merthogy mindenki sültbolond. A csávó, aki nem létező bombázógépek elől menekül, a saját anyja, aki nem ismeri meg a felnőtt fiát, az anyuka szobatársa, aki csak idétlenül vihog mindenen, mint egy betépett sziamang,  az utcazenész, aki képtelen egy normális dallamot kicsikarni a hangszeréből, miközben azt hiszi, ő valami baromi nagy művész, a mozipénztáros csaj, aki épp olyan elborult, mint a Millió dolláros hotelben Milla Jovovich, a gazdag pár, aki a saját álmatag hülyesége miatt elveszti a szép kis luxusautóját, a csaj, aki csak szenved, de már azt se tudja, miért – és a néger, aki a következő sztorit meséli hősünknek:

„Hallottál már a Doppler-effekusról? Helyes. Ez az én sztorim címe is. A Doppler-effektus. Figyelj csak, régen az 50-es években volt egy srác, aki szaxofonon játszott. Szaxofon szólista volt. Az bizony! De kilógott a sorból. A hangzása annyira más volt, sokkal komplexebb, mint a többieké. Nem játszhatott sehol, mert nem is akart, nem szerette a tradicionális játékot. Kemény idők voltak ezek neki. Szóval összejöttek a haverjai és azt mondták neki:
’Figyu, Ned, át kéne ugranod Európába, ott mást hangzással játszanak. Tudod... ott beilleszkedhetnél. Ott játszhatnál.’
Összedobtak egy kis pénzt és vettek neki egy jegyet Párizsba. Szóval átrepült oda és mikor odaért, ugyanaz várta. A hangzása sokkal komplexebb volt a többiekénél. Senki se tudta, honnan is jött. Nem játszhatott ott sem, mert.. szóval még mindig nem akart az akkori tradicionális formában játszani. Depresszióba esett, sokat idegeskedett. Összetört belül. Pénze se volt. Így hát kiállt az utcára játszani. Játszott egész álló nap, de teljesen lerongyolódott. A szokásos. Túl sok volt ez neki. Nem bírta. Egy nap elhatározta, hogy felmegy a tetőre és leugrik. Befejezi. Feljutott, azon a szürke napon. Minden szürke volt. Még az ég is. Lenézett, aztán fel. És már épp ugrani készült, mikor kinyílott az ég, és egy fénynyaláb csapott az arcába, mint egy spotlámpa. És teljesen váratlanul felvette a szaxiját, és elkezdte a ’Somewhere Over the Rainbow’-t. De csak ennyire volt képes. Nem emlékezett többre. Egyfolytában csak játszotta ugyanazt a dalt, újra és újra és megint... Semmi másra nem emlékezett. Nem bírt. Aztán, hirtelen emberek jöttek mindenfelől... összegyűltek és elkezdték nézni őt ott fent. A rendőrség felment érte a tetőre, odaosontak a hátához. Ő éppen a következő részen törte a fejét, mikor hátrapillantott és meglátta a rendőröket, és: leugrott! Már lent is volt. De nem halt meg. Eszméleténél volt. Meghallotta a mentőautó hangját, ahogy távolból közeledik, nénó, nénó... No és akkor, uh, a srác elment.
Doppler-effektus!”

A film végén Allie bepakol a kis bőröndjébe, és elhatározza, elhagyja ezt a bolond világot, kompra száll, másik kontinensre utazik, mégpedig Párizsba. A kompnál találkozik egy hozzá hasonló, bőröndös figurával, aki közli vele, ő épp most érkezett ide New Yorkba Párizsból, mert NYC lesz ám az ő új Babilonja, ide menekül a sok balhé elől, amit felhalmozott, miközben a mi hősünk meg épp elhagyni készül azt. Megy a komp a film végén, távolodik New York Citytől, egy világtól, ami a kicsinyes emberi balesetek világa. És közben valahol az égben felcsendül szaxofonon a Somewhere Over the Rainbow, eleinte disszonánsan, hamisan, aztán egyre felismerhetőbben, ahogy a város kezd mindinkább egy elmosódott pacává válni a távolban.

Jópofa, nem? Akár egy kis vigasz is lehet most mindez ebben a totál beteg őrületben. Merthogy permanens vakációnkat töltjük egyre távolodva a balesetek világától, folyamatosan közeledve „somewhere over the rainbow”, ahol végre Charlie Parker szól a sok nénó-nénó után.