2015. október 17., szombat

Bizarr hármas

 - filmajánló-


Három filmet ajánlanék, mindhárom nagyon aktuális mostanság. Közös bennük, hogy nyomasztó, akár „betegnek” is mondható alkotások, de nem, nem azok: csak annyira betegek, mint a világ, amiről szólnak. Mai napig zsong mind a három a fejemben, millió szituáció kapcsán ugrik be, ja, igen, ez is olyan, mint ahogy ezekben láttam. Mondjuk én eleve imádom az elvontabb dolgokat, szóval, előre szólok, ezek nem olyan Vissza a jövőbe-mozik. :)

2015. október 14., szerda

Tudom, hogy tudni fogom, hogy nem tudtam



Elég hihetetlen, de ismét szembejött velem kétszer egymásután ugyanaz a téma: egy általam kedvelt blogot olvasva a hozzászólások közt valaki megemlítette a Kruger-Dunning hatást. Bevallom, gőzöm sem volt mi ez, utánanéztem, aztán hagytam a fenébe a dolgot, valahogy nem igazán érdekelt a téma. Másnap azonban belefutottam egy cikkbe, ami pont erről szólt.

2015. október 11., vasárnap

Amikor az idő kilép a térbe


 – az időhurok-paradoxon lehetséges megoldása –



„- Utaztál az időben.
- Hazamegyek és hívom a rendőrséget.
- Az isten szerelmére, nem mehetsz haza, hiszen már otthon vagy! Látod? Nem figyelsz rám. Az időben utaztál, a múltba, ezért látod önmagad.”

Isten látja a lelkem, hogy nem akartam már tovább foglalkozni a témával, meg fejtegetni itt a szőttest félhangosan, de tegnap este tök véletlenül annyira témába vágó és érdekes filmet láttunk, hogy csak nem tudom megállni, hogy ne írjak róla, hátha másnak is nyújt egy újabb aha-élményt. Persze, lehet, hogy csak nekem volt ez ekkora fless, nekem általában amúgy minden az, amit olvasok vagy látok, valamiért ilyen hülyén vagyok bekötve.

(Merthogy igazság szerint az a helyzet, hogy iszonyat sokszor fordul velem elő, hogy valamin töprengek épp, vagy beszélgetünk itthon egy témáról, netán valahol írok valamiről, majd teljesen véletlenül utamba akad egy könyv, egy cikk, egy film, ami pontosan, de szinte 100%-ban ugyanazt a témát magyarázza tovább, vagy értelmezi, mint valami gigantikus illusztráció. Tényleg néha olyan, mintha egy hatalmas előadáson ülne az ember, ahol mindig épp a megfelelő pillanatban következik egy kis szemléltetés. Nyilván van erre abszolút racionális magyarázat, hogy hajlamosak vagyunk mindenben azt látni, amit látni akarunk és akkor a dolog a szemünkben már azzá is válik, és ami meg nem passzol a képbe, azt figyelmen kívül hagyjuk, de még így is vicces a jelenség, hogy meglátja az ember a valós vagy vélt összefüggéseket az egyes elemek közt, ami talán nem is olyan rossz képesség. Vagy tényleg ily módon rímelnek egymásra a dolgok? Szerintem amúgy igen, és ez a világ legfantasztikusabb híre, mert sejtet a háttérben egy hatalmas erőt, ami magasabb rendű, mint ez a kis játszószoba, és ha valami, hát ez a tudat engem mindig végtelen boldogsággal tölt el. Mármint hogy nem ennyi a lét, ami itt az embert körülveszi, és van az embernél magasabb intelligencia. Mert ha nem lenne, az számomra kb. olyan érzés lenne, mintha kiderülne általános harmadikban, hogy már örökké csak azzal a vastag zsírkrétával lehet írni a füzetekbe is, amivel eddig rajzoltuk a pontpontvesszőcskét a hatalmas kartonra, és nincs rotring, meg töltőtoll, kihegyezett ceruzakészlet, rostiron, tűfilc és parker golyóstoll: nincs semmi, csak ez a zsíros, vastag, törékeny, négy randa színből álló maszatolós kréta-készlet. És akkor oldd meg ezzel egy életen át minden papírravetendődet, de hát, basszus, ezzel én néha a saját aláírásommal sem boldogulok, nemhogy egy bonyolultabb ábrával, de mindegy, most ez egyáltalán számít, csak úgy idevetettem mintegy asszociatíve. :D)

Szóval az történt, hogy olvastam valamikor a héten egy cikket az tíz „legokosabb” sci-firől. Szuper, mondom, ez jó lesz, okos sci-fi jöhet minden mennyiségben. Azonban sajnálattal láttam, hogy már mindegyiket kivégeztem korábban, leszámítva egy spanyol darabot. Időbűnök, Los Cronocrímenes. Oké, tegnap este megnéztük. És már a film nézése közben éreztem, vao, vao: de hisz ez pont azt mutatja meg, amit a múltkor nem tudtam talán jól megfogalmazni, főleg röviden nem, mert ha valamit körbe kell járni, nem lévén róla egységes, 3D-s panorámafotó, az nehézkes lesz és hosszú, körülményes, amit én is utálok, és nyugi, már sokszor én is kegyetlenül unom ám magam, de ez van, nincs mit tenni. Vagy megnézzük az építmény minden szegletét, vagy beérjük azzal a tömör megfogalmazással, hogy „kéremszépen ez egy épület”, no de így igazából semmit nem mondtunk róla, kár is volt talán megszólalni.

2015. október 6., kedd

Helycserés paradigmaváltás



Mostanában több oldalról jutott el hozzám a kérdés azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a mi világunkat.  Számomra olybá tűnik, hogy lassan, de biztosan omladozik, recseg-ropog a világról alkotott, eddig oly stabilnak hitt kép. Az az állványzat, ami az eddig érvényes világnézetet tartotta, alapjaiban inog meg, s hogy ez mennyire így van, azt az is jól mutatja, hogy kevés olyan színtere, szintje van az életnek, ahol ezt ne lehetne megtapasztalni kezdve a politikától egészen a mindennapi társas kapcsolatokig. A foteljébe belesüppedt jóléti chipsmajszoló világpolgár is kénytelen lesz idővel belátni, az a mód, ami a gondolkodását uralta, nem tartható fent tovább, hisz valami ott a gyökereknél nem stimmel. Ez már évekkel ezelőtt látható volt, de egy réteg ezt – mint a Titanic süllyedésénél a zenészek, akik már térdig a vízben álltak, de még csak játszottak tovább – idétlen rihegéssel-röhögéssel, a problémák elbagatellizálásával, azok lehülyézésével, akik mindezt megfogalmazták próbálták az egyre inkább láthatóvá válót eltakargatni. Mások meg meglovagolván a düledezéssel járó általános bizonytalanságot gyorsan színpadra pattantak, és az amúgy is zűrzavaros helyzetet csak fokozták egymásnak és sokszor önmaguknak is ellentmondó, hagymázos álmaik világgá kürtölésével. És persze, ahogy ez már lenni szokott, megjelentek a hívek is, akik merő jó szándékkal, igaz, de mégiscsak ezen hangadók mögé sorakozva rottyantottak még egyet az amúgy is bugyogó zavaros főzeten.