2015. október 6., kedd

Helycserés paradigmaváltás



Mostanában több oldalról jutott el hozzám a kérdés azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a mi világunkat.  Számomra olybá tűnik, hogy lassan, de biztosan omladozik, recseg-ropog a világról alkotott, eddig oly stabilnak hitt kép. Az az állványzat, ami az eddig érvényes világnézetet tartotta, alapjaiban inog meg, s hogy ez mennyire így van, azt az is jól mutatja, hogy kevés olyan színtere, szintje van az életnek, ahol ezt ne lehetne megtapasztalni kezdve a politikától egészen a mindennapi társas kapcsolatokig. A foteljébe belesüppedt jóléti chipsmajszoló világpolgár is kénytelen lesz idővel belátni, az a mód, ami a gondolkodását uralta, nem tartható fent tovább, hisz valami ott a gyökereknél nem stimmel. Ez már évekkel ezelőtt látható volt, de egy réteg ezt – mint a Titanic süllyedésénél a zenészek, akik már térdig a vízben álltak, de még csak játszottak tovább – idétlen rihegéssel-röhögéssel, a problémák elbagatellizálásával, azok lehülyézésével, akik mindezt megfogalmazták próbálták az egyre inkább láthatóvá válót eltakargatni. Mások meg meglovagolván a düledezéssel járó általános bizonytalanságot gyorsan színpadra pattantak, és az amúgy is zűrzavaros helyzetet csak fokozták egymásnak és sokszor önmaguknak is ellentmondó, hagymázos álmaik világgá kürtölésével. És persze, ahogy ez már lenni szokott, megjelentek a hívek is, akik merő jó szándékkal, igaz, de mégiscsak ezen hangadók mögé sorakozva rottyantottak még egyet az amúgy is bugyogó zavaros főzeten.

Én ebből tudatosan kivonultam. Fizikailag és szellemileg is. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, behunytam a szemem, befogtam a fülem és kihátráltam a buli helyszínéről a gangra – vagy pont fordítva, eltoltam magamtól ezt a zűrös nappalit. Erről nem is szeretnék többet mesélni, mert nem ez a lényeg, rájöttem, nem számít, hol vagyok és miként kerültem oda, csak az számít, amit innen látok, és amit azoknak, akiket érdekel, szívesen elmesélek. Nyilván sokak szemében ez ugyanolyan katyvasz, mint a többi, mások szemében meg épphogy nem eléggé misztifikált, mint a pódiumon most állók előadásai, de tulajdonképpen ez is abból a jelenségből fakad, amire most megpróbálok rávilágítani. Azoknak kívánok segítséget nyújtani ezzel, akiknek tényleg elegük van házibuli ilyetén folytatásából, mint amit maguk körül látnak.

Szóval, hogy a lényegre térjek, a helyzet a következő. Van egy probléma, amit az emberek most nem tudnak megoldani, s a folyamatos kudarcok fogják őket végül is rávezetni a hatékony gondolkodásmódra. Az emberek most valami elképesztően önmaguk körül forognak, én mindenütt ezt látom. Erre az épp széthulló civilizációra bátran ki lehet majd tenni az „egó-kor” táblát. Egy hatalmasra püffedt emberi egó áll minden középpontjában, a nap értünk süt, Isten minket teremtett porból és hamuból és a világegyetem is az emberi logika mentén rendeződik, ez az egész kis retro játszótér a mászóka űrhajójával, rozsdás csúszdájával és kajla hintájával a Világok Világa. Ez maga az anyag, és minden, ami anyagi ezen anyag jellemzőivel bír, a fizika törvényei az ember mostani megfigyelőképességéhez igazodnak, a matematika mint a legabsztraktabb területe a mindenségnek pedig olyan axiómákon alapul, amit a nagy matematikusok valaha lefektettek. „Kuss, én így szoktam gondolkodni!”- mondja az agresszív kismalac. Vicces vagy, kismalac, ugye tudod?



A gyermeki világkép fejlődése, melyet Piaget francia pszichológus kutatott abból a szempontból, ahogy most én utalok rá, korai stádiumában négy szakaszra osztható.

  1. Artificializmus (artificiális = művi, mesterséges)

  1. Animizmus (anima = lélek, animizmus = meglelkesítő, vagyis megelevenítő)

  1. Mágikus (varázslatos) gondolkodás

  1. Finalizmus (előre meghatározott céltudatosság)

Az artificializmust az jellemzi, hogy a gyermek a természeti jelenségeket (Napot, Holdat, folyókat, hegyeket) úgy képzeli el, mint amit emberek készítettek, legfőképp neki. Fejlettebb fokot jelent, amikor az emberi munka mellett a természeti erők is szerepelnek a jelenségek előidézésben, de ezek működését is az emberi technika mintájára képzelik el, melynek célja maga az ember.

Az animista gondolkodásra jellemző, hogy a gyermek a dolgoknak, tárgyaknak életet, szándékot, pszichikus funkciót tulajdonít. Minden él, minden jó vagy rossz. A tárgyakat az emberre jellemző tulajdonságokkal, sajátosságokkal ruházza fel. Ez a szemlélet 5 éves kor után jelentősen csökken.

A mágikus gondolkodás jellemzője, hogy a gyermek varázslatos oksági viszonyokat tételez fel egy-egy jelenség között. Mágikus gondolkodás jellemzi például a gyermeket, aki összetöri kedvenc játékát, hogy egy másik dolog megtörténjen az áldozata révén. Mindennek középpontjában ő áll, minden dolog általa és miatta történik, a kisgyerek csúnyát gondol a mamájáról és aztán napokig retteg, mert most a mami biztos meg fog halni.

A finalista gondolkodás jellemzője a célokság. A gyermek gyakran az oksági összefüggéseket felcseréli a célszerűséggel (pl.: „azért esik a hó, hogy szánkózni lehessen, vagy azért süt a nap, hogy fürödni, strandolni lehessen”, és nem azért lehet szánkózni, mert esett a hó, ill. nem azért lehet strandolni, napozni, mert süt a nap).

Piaget elmélete alapján az előzőekben felsorolt jegyek törvényszerűen valamennyi gyereknél megjelennek. Szerinte a gyermek gondolkodása spontán módon, saját belső törvényei szerint fejlődik, és a környezetnek – így a felnőttek hatásainak – ebben nincs különösebb szerepe. Magyarán, ez egy teljesen természetes fejlődési út. S ahogy a magzati fejlődés „modellezi” a törzsfejlődés szakaszait, úgy a gyermeki világnézet fejlődését is vizsgálhatjuk úgy, mint a tudat fejlődésének leképezését.

Az áttörést a gyermek gondolkodásában az iskolás kor hozza el. Ekkor érti meg a gyerek, hogy a nagy makett várat körbeülő plüssállatok, a különböző székekből nem ugyanazt látják. Ekkor érti meg, hogy a hosszú kémcsőben ugyanannyi folyadék van, mint a széles tálkában. Ekkor érti meg, hogy
O   O   O   O nem több O betű csak azért, mert nagyobb teret foglal a papíron, mint az OOOO.

A gyerek képes kilépni az önmagába zárt gondolati rögzítettségből, úgy is mondhatnánk, lezárul a gondolkodás egocentrikus korszaka, ami lassú és sokszor nehéz folyamat.

 Ezt követi majd az ún. konkrét műveleti szakasz, ami már az iskolás kor jellemzője, s melynek gondolkodási jellemzői most már csak felsorolásszerűen a
  •     decentrálás: a tárgyaknak egyszerre több tulajdonságát figyelembe veszi,
  •     egocentrizmus csökken: képes szociális nézőpontváltásra,
  •     konzerváció: tárgyak bizonyos tulajdonságait akkor is változatlanok maradnak, ha egyes külső jegyei megváltoztak,
  •     mennyiség invarianciája: az állandóság kiterjed elvont fogalmakra,
  •     megfordíthatóság,
  •     osztályozás képessége: tartalmazási reakció megtanulása jellemző, érti, ha A halmaz tartalmazza B-t, akkor B minden eleme eleme A-nak is,
  •     soralkotás képessége: képes sort lemásolni kör alakról egyenesre és fordított sorrendben is.

Majd, csak hogy lássuk a távoli jövőt is, ezt követi a formális műveleti szakasz, ami a serdülőkor ideje, amikor kialakul a tulajdonképpeni absztraháló képesség. Jellemzői:
  •     Tisztán logikai úton történő gondolkodás
  •     Elvont elvek
  •     Implikációkat alkot (direkt művelet, ennek fordítottja, előbbi reciproka, a reciprok tagadása)
  •     Újrastruktúrálás és belátás



Mindezt azért írtam le ilyen részletesen, mert a probléma megoldásához ennek ismerete vezet el bennünket. A legszemléletesebbek a paradigmaváltás bemutatására az ún. Gestalt-problémák.

Az alaklélektan (Gestalt pszichológia – gestalt = alak, mező) szerint az ember észlelése arra törekszik, hogy a környezetében levő részeket kiegészítse, vagy egyensúlyi helyzetbe hozza. Az egésznek vannak olyan tulajdonságai, amik az egészet alkotó különálló részekben nem fellelhetők.

Magyarán az ember a dolgokat nem egymástól elszigetelve észleli, hanem az észlelési folyamat során jelentéssel bíró egészekké szervezi őket a már meglévő tudása alapján. Vegyük pl. a Rubin serleget. Itt van egy fehér serleg.



Csak akkor hullik elemeire az észlelés, amikor új információ jeleneik meg a rendszerben: itt van két fekete arc. S a nézőpont hirtelen átvált.

Láthatjuk tehát, hogy megjelenik ebben a gondolatban az elvárás szerepe, az eddigi tudásunk fényében várunk el eredményeket, megoldásokat, még akkor is, ha ez nem vezet eredményre, amíg egy ún. "Aha-élmény" során rá nem jövünk arra, hogy új struktúra szükségeltetik a probléma megoldásához. A tanulás alapvetően struktúrákra irányul, s igazán érdekes formája a belátás, amikor a tapasztalatokat a szükségleteknek megfelelően újraszervezzük (W. Köhler elmélete).


És akkor lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban!


A Gestalt-problémák egyik ismert feladata a “két zsinór” v. “inga” problémája: a szoba mennyezetéről 2 hosszú zsinór és több más tárgy lóg le arányosan eloszlatva az egész mennyezeten hosszú köteleken. Feladat: összekötni a 2 zsinórt. Csakhogy amikor az egyik zsinórt megfogod, a másik túl messze van ahhoz, hogy elérd. A feladat megoldásához le kell tenned arról, hogy a megszokott módon közelíted egymáshoz a két zsinórt.  Egy leleményes megoldás pl. az ingaváltozat: egy lelógó nehéz tárgyat pl. fogót eloldozva rákötöd az egyik zsinór végére, és meglendíted. Ezután megfogod a másik zsinórt és megvárod, míg az első hozzád leng, elkapod, és összekötöd a zsinórokat.

Amikor a kísérletvezető finom célzás tett a megoldásra (pl. meglendítette a zsinórt) az a probléma újraszervezését és a megoldás megszületését eredményezte.

Karl Duncker a funkcionális rögzültség jelenségét a következő kísérletben igazolta: kísérleti személyek egy gyertyát, egy doboz szöget és több más tárgyat kaptak, és a feladat az volt, hogy a gyertyát úgy kellett egy asztal felett a falra erősíteniük, hogy az ne csöpögjön le az asztalra. Megpróbálták a gyertyát közvetlenül a falra szögelni, v. megolvasztva a falra ragasztani, de csak kevesen gondoltak arra, hogy magát a szögesdobozt használják gyertyatartónak, és azt szögeljék a falra. Duncker szerint azért volt ez így, mert a kísérletben résztvevők nem voltak képesek elvonatkoztatni a szöges doboz eredeti funkciójától. Ők a doboz normális használatára „rögzültek”. (Hány ilyen falra szerelt, ilyen-olyan módon odarögzített gyertyája van az emberiségnek mind politikában, mind a magánéletében, mind spirituálisan! És ha valaki azt mondja, no de emberek, a dobozt kéne a falraszögezni, nem? – akkor jön a válasz, hogy azt márpedig nem lehet, mert az nem arra való, menj különben is a pokolba, merttenemérteszhozzá stb stb.)

A legismertebb példa erre a rögzített gondolkodási sémára Scheerer kilencpont-problémája.

A feladat a következő:

Rajzold le egy papírra az ábrán látható kilenc pontot, majd kösd össze 4 egyenes vonallal úgy, hogy közben nem emeled fel a ceruzát, és minden pontot érintesz!



A feladat sikeres megoldásához szempontváltás szükséges:
Ki kell lépni a pontok által kínált keretből, s a feladat viszonyítási rendszerét ki kell terjeszteni az egész lapra.



Látható, csak az tudja megoldani a feladatot, aki feladja a megszokott kereteket.

***


A mostani élethelyzet-paradoxon a következő. Van egy gömb alakú szoba. Ez legyen most ez a megélt valóság. A szobának nincs ajtaja, teljesen zárt. Ki kéne jutni belőle. S ekkor a rab üzenetet kap, ami azt mondja: van ajtó a szobán, de csak kintről látható és nyitható. Ergo, ahhoz, hogy kijuss, előbb ki kell jutnod, de ahhoz, hogy kijuthass, ki kell nyitni az ajtót, ami azonban bentről nem nyílik. Máshogy megfogalmazva, a kilincs a szoba külső falán található.
Ez egy elvont példa, nem gyakorlati, de arra tökéletesen jó, hogy megmutassa a megoldást.

Most gondolkodjunk egy kicsit el a fenti bevezetés értelmében a problémán! Gondolj a Rubin serlegre! Hogy oldanád meg a feladatot, miként oldanád fel a paradoxont? A válasz nyilván tök egyszerű: úgy, hogy nem a saját helyzetedet próbálod megváltoztatni a szobához képest, hanem a szobát önmagadhoz képest. Képzelj el egy hatalmas gömbfelületen egy kicsiny házat, mondjuk akkorát, mint egy gombot! A házacskát kerítés keríti körbe, legyen egy hajgumi. Kezdd el növelni a kerítést, a ház minden oldalától arányosan! Növeld-növeld. Ha máshogy nem megy, rajzold le egy labdára a folyamatosan növekvő köröket, mintha egy befőttesgumit nyújtanál egyre nagyobbra a labda felszínén. Lesz egy pont, amikor a körív már nem tud tovább nőni, hanem csökkenni fog a házacskával ellentétes gömbfelszínen. Majd állj meg a növelésnél azon a ponton, amikor a kizárt rész éppen akkora, mint az eredeti bezárt volt. Ergo a kerítés akkora területet zár magába, ami az eredeti kert volt, csakhogy most ez lett a kerten kívüli rész. Most tulajdonképpen mi történt? Anélkül, hogy a házhoz egy ujjal is hozzáértél volna, kiraktad a kerítésen kívülre, nem? Vao, varázslat. :)

Ugyanez a helyzet a szobával is, csakhogy ez csak egy végtelen térben eljátszható trükk. Síklapon nyilván nem tudod a varázslatot elkövetni. Próbáld csak meg, rajzold le a kis házat és növeld a kerítést, eljutsz a lap széléig, és nem jutottál sehova, nem tudtad a házat kivarázsolni a kerítésből.

Tehát a szobás feladvány megoldása az, hogy úgy varázsold ki magad a szobából, hogy te végig mozdulatlan maradsz, pont mint a ház és a kerítés esetében. Ehhez azonban meg kell görbítened a teret. De ez sem ördöngösség, figyelj, hisz görbül az magától! Ha úgy tekintesz a szoba falára, mint egy téged körbezáró térelemre, nem tudsz kilépni belőle. De ha megfordítod, azaz azt mondod, ami a szoba falán túl van, az van bezárva, a dolog már egészen másképp fest. Képzeld el azt, hogy mész egy úton. Mögötted van egy pad. Ahogy haladsz, egyre távolodsz a padtól. Mindaddig, amíg meg nem hajlítod az utat, önmagába nem zárod egy hatalmas körívet alkotva. Mert ha nem egyenesen, hanem egy köríven haladsz a padtól, lesz egy pont, ahol az egész átfordul, és már nem távolodni, hanem közeledni fogsz a padhoz. Úgy tudod ezt a hajlítást elvégezni, ha a kezdő és végpontot egyesíted, megszüntetve ezáltal azok elkülönültségét. A szoba példához visszatérve, egyszerűen nincs más dolgod, mint elkezdeni képzeletben tágítani a szobát addig, mígnem ez az átfordulás magától meg nem történik, miközben arra gondolsz, a kezdő és végpontod azonos. Oda mész, ahonnan jöttél az időkörön. A kint és bent, a kezdet és a vég csak viszonyfogalmak, ez nyilvánvaló. Ennek felcseréléshez azonban nem szabad ragaszkodni a rögzült gondolkodásmódhoz. Én ezt próbálom megmutatni, de sajnos azt látom, nagyon nehéz, mert az ember csak emberi szemmel tud a dolgokra tekinteni, és ezért nem képes kihúzni a vonalat a pontokon túli tartományba, meggörbíteni az egyenesnek vélt életutat és kivarázsolni magát a neki nem tetsző házibuliból.



Az első és legfontosabb kérdés ennek a már gátló módon rögzült gondolati sémának a levedléséhez az alábbi logikai eszmefuttatás.

Van egy valóság, amiben én benne vagyok. Oké. Először is vizsgáljuk meg ennek az egésznek a logikáját. Ugye a mai közmegegyezés alapján a dolog úgy fest, hogy van egy végtelen világegyetem, amiben van egy bolygó, amin van egy élet, s ennek részese vagyok. Álljunk meg akkor egy pillanatra ennél a tételnél! Végtelen világegyetem. Ezt hogy is kéne elképzelni? Az ember alapvetően ezt egy folyamatosan táguló térnek képzeli, amiben aztán valami különös erőktől vezérelve mindenféle égitestek lebegnek. A legfőbb kérdés az: hova tágul a tér? Milyen térbe? Úgy is feltehetném a kérdést: van a világegyetemen túl valami, amiben a világegyetem benne foglaltatik? Ha van, akkor ez a valami, amiben a világegyetem benne van, ez is benne van valamiben? Ezek szerint a tér rétegzett, határokkal rendelkező térelemek egymásbanlévősége, mint a hordóépítő játék? Vagy nem, és a világegyetem attól végtelen, hogy nincs határa, és ebből fakadóan nincs őt hordozó térelem? No de akkor mi határozza meg a világegyetemet, ha hozzá képest nincs semmi, mert ő maga magában foglal mindent? Az őt alkotó elemek? No de hogyan? Képzeljünk el egy ábrát, amit rizsszemekből rakunk ki, de úgy, hogy a rizsszemek száma végtelen és a tabló, amin megjelennek, csak ezen rizsszemekből áll, nincs saját kerete! Beszélhetünk ebben az esetben egyáltalán ábráról? Leegyszerűsítve a kérdést, létezhet-e bármi, lehet-e valóságos, mi több anyagszerű őt körbevevő határok nélkül? Létezhet-e bármi csakis önmagában, őt meghatározó archimédeszi pont nélkül? Ki tudja húzni Münchhausen báró önnönmagát a hajánál fogva? Ha igen, miért nem? :DD Na jó, ez csak egy vacak poén volt, de a lényeg tényleg az, hogy ez az egész elavult elmélet alapvetően logikailag bukik meg. Egy rendszer nem létezhet egy őt magát magában foglaló, nálánál nagyobb rendszer nélkül.

Ha ebbe belegondolunk alaposan, ezt követheti egy következő felismerés: oké, de akkor hol van a valóság? Rajtam kívül, vagy inkább bennem? Ugye manapság ez már azért annyira nem nagy kérdés, hiszen a virtuális valóságok térnyerésével ezt egész jól meg lehet érezni. A valóság attól valóság, hogy érzékelem. Ha nem érzékelem semmilyen módon, még elméletileg sem, azaz még csak nem is tudok róla, kérdem én, van valóság? Ugye ez a gondolat a szolipszizmus alapköve, de én most nem akarok filozófia fogalmakban gondolkodni, pusztán azt levezetni, hogy hogyan lehet kijutni a szobából. Van egy jelenség, aminek fantomfájdalom a neve. Valakinek amputálják valamely végtagját és a levágott láb kegyetlenül fáj. Ez olyannyira tény, hogy a betegek kénytelenek sokszor az amputáció után évekkel is gyógyszert szedni a nem létező láb fájdalmait enyhítendő. Kérdem én, ha képes fájni valami, ami nincs, nem lehet, hogy képes létezni valami ugyanezen logika alapján, ami nincs? Mi a bizonyíték arra, hogy az általunk tapasztalt valóság nem csupán valami kollektív hipnózis eredménye? Fogd meg az asztal szélét! Hol van ez az asztal? Ott, ahol érzed, nem? És hol érzed? Hát, ahol van, mondod te, hisz a mögött ülök! Igen ám, de az asztalt mégiscsak a kezedben érzed, pontosabban az agyadban, nem? No most mi van akkor, ha önmagaddal is ez a helyzet? Honnan tudsz önnön tested létezéséről? Épp ezen test érzékszervei által, nem? Látod a tükörben a szemedet a szemeddel. Képes vagy a bőröddel érezni a saját bőrödet. Gondolkodni az agyaddal a saját agyadról. Lehetséges ez, kéremszépen? Biztos? Fel tudja egy kamera venni saját magát külső eszköz nélkül? Lehetséges az, hogy az észlelő és az észlelet azonos? Nem logikusabb azt gondolni, hogy ezen a rendszeren kívül van egy észlelő, aki pont amiatt nem észlelhető a rendszerben, mert ő érzékel mindent


Amíg az ember önmagát teszi meg mindenek mércéjéül, nem lesz képes arra a paradigmaváltásra, ami szükséges a továbblépéshez. Ez az egocentrikus világkép kezd most teljesen ízekre szakadni, darabokra hullani. Ez a nagy ÉN, aki egyszerűen képtelen kilépni a saját gondolkodásának korlátai mögül. Többször előhoztuk a matrojska baba példát. Mert ez szerintem tökéletesen megmutatja ennek a macisajt a macisajtban holografikus valóságnak a természetét. Jó modell. S jött is a kritika, igen ám, de a legnagyobb baba, ami magában foglalja az összes többit, köztük a legkisebbet is ...... stb stb – nem is írom tovább, mert a gubanc már a mondat elején látható: a „legnagyobb baba”. Az ember megtanulta, hogy mi a legnagyobb, aminél nincs nagyobb. De akkor megint jöhet a bűvös kérdés, azaz oké, ez a legnagyobb baba, de akkor az nincs már egy nálánál nagyobb babában? Mert ha benne van, akkor nem lehet ugye legnagyobb, de ha nincs benne, akkor ugyan miben van ez a legnagyobb baba? Semmiben? Mi az a semmi, ha a legnagyobb baba körül már nincs tér, akkor az ő határait mi alkotja? Semmi? De akkor szegény legnagyobb baba nincs is! És akkor mi lesz a benne lévő babával? Jaj, az is eltűnik! Na tessék, máris oda a szép kis sorozat, nem?

A végtelen fogalmával van a baj, láthatjuk is. Mert az ember ezt csak valami hosszú vonalként, csőként, számsorként képes értelmezni, amihez mindig hozzá lehet adni egyet. No de ha ez így van, azaz a számsornak sosincs vége, akkor halkan kérdem, a végtelen számsor nem maga a zérus? Ami aztán önmagába bomlik befelé a kivonás által és még véletlenül sem kifelé az összeadás által? Ha van egy végtelen mindenség, akkor az a logikus, hogy miután rajta kívül semmi sincs, akkor minden benne van, de ha ez így van, önmaga határai is csak saját magában lehetnek, nem rajta kívül! Hogy lehet valaminek a saját határa önmagában? Úgy, hogy végtelen. Önmagába hajló. A matrjoskababa-rendszer nem egy cső!!! Az egy lánc. Csakhogy olyan különös lánc, ahol a legnagyobb, minden babát magában foglaló baba egyben a legkisebb is. (Az a baj, hogy az emberek csak szakaszokban képesek gondolkodni. Időben is, folyamatokban is, még a filozófiában is, vagy fizikában. Mindig mindent addig kell végigvezetni, amíg csak lehet, ez nem olyan, mint a naptár, hogy akkor mi számoljuk innen, mások meg amonnan, egyiknek október az újév, a másiknak január, mert ez így totál esetleges, hanem a folyamatok végtelenek, ebből kell kiindulni. Mert ahogy nyilván nincs objektív időszámítási zéruspont, úgy nincs objektív világkeletkezési pont se.) Vegyük megint a strandlabdán körbekerített házat! Láthatjuk, ha növeljük a kert területét a kerítés kerületének nyújtásával, egy idő után a folyamat az ellenkezőjébe csap át, a kerten kívüli tér kezd el zsugorodni! Így van a matrjoskababa láncolatnak is egy észrevétlen átfordulási pontja. Ezt is könnyű belátni, az a mindenség, ami tényleg mindent, de mindent magában foglal, annyira ő a minden, hogy rajta kívül semmi, de semmi nincs, egy hatalmas semmi, nem? Nincs határa, nincs ami kívülről őt megtartsa, ergo nincs. Amikor a semmi nincs, na az a valami. Amikor a semmi van, akkor megmarad semminek. „Én nem vagyok” - ez a logosz, ez a mindent mozgásba lendítő erő, a nullponti energia, ami befelé bomlasztja a semmit valamivé. A szobrászok szokták mondani, ők csak kihámozzák a formát a kőből. Milyen szép gondolat! Pontosan. A sejt is osztódik, és nem rárakódással terebélyesedik. Önmagán belül darabolódik, és ezáltal tágul. A világ sosem lehet kint, csak bent, ez a mindenség logikája, nem?


Hagyományos értelemben vett istenhívőknek szoktam feltenni a kérdést: hol van Isten? A világon túl? És ő neki is van egy világa, amiben van? Vagy Isten nincs semmiben? Neki nincs hazája? Otthona, közege? Létező tudat lehet az, amelyiknek nincsenek énhatárai, amin túl már nem ő van? Nem, és Isten épp azért teremtette a világot, hogy ő lehessen. Önmagát teremtette meg teremtményei által. Ha nincs kép, amit a kamera rögzíteni tud, akkor nosza, vetít maga elé egyet és már kész is a mozi. Az én felfogásomban a világ egy olyan észlelet, amit az észleletet észlelők hoznak létre az észlelés által.

Pelevin ezt baromi jól leírta:

„– És miről szól ez a tanítás? – kérdeztem suttogva.
– A Szivárvány Áradatról – válaszolta szintén suttogva a Sárga Uraság.
Úgy sejtettem, hogy ugrat, de nem sértődtem meg.
– Szivárvány Áradat? – kérdeztem normális hangon. – Mi az?
– A csúcsmetamor végső célja.
– És ki az a csúcsmetamor?
– Az a metamor, akinek sikerül belépnie a Szivárvány Áradatba.
– És hogy lehet csúcsmetamorrá válni?
– Be kell lépni a Szivárvány Áradatba.
– De hát mi az?
A Sárga Uraság csodálkozva felvonta a szemöldökét és így szólt:
– Hisz most mondtam. A csúcsmetamor végső célja.
– És mit kell csinálnia a csúcsmetamornak, hogy belépjen a Szivárvány Áradatba?
– Csak egyvalamit kel csinálnia. Belépni.
– Ennyi?
A Sárga Uraság bólintott.
– Tehát az derül ki, hogy a csúcsmetamor az, aki belép a Szivárvány Áradatba, a Szivárvány Áradat pedig az, ahová belép a csúcsmetamor?
– Pontosan.
– De akkor úgy áll a dolog, hogy az elsőt a második határozza meg, a másodikat pedig az első. Mi értelme van ennek az egésznek?
– A legmélyebb értelme van.”

Magyarán egy olyan valóságot látunk vetíteni a belső képernyőnkre, amit az a kamera vetít ki magából, ami aztán rögzíti számunkra a képet. No és ki tartja a kamerát és mi maga a kamera? Egy olyan vetített kép, amit egy kamera vetít ki magából, hogy rögzíthesse azt. Én azt vallom, semmi sem létezhet, amit nem érzékel egy észlelő. A tudat mindig azon a szinten éli meg magát, ahol nincs jelen a valóságban. Könyvet csak az olvashat, aki nem szerepel a könyvben. Saját filmjét a filmből a szereplő nem tudja nézni. És valahogy a tudat fejlődése egy fokozatos ébredési folyamat, mint amikor a kamera tágít a szuperplánból a nagytotálig. Nekem mindig a kockásfülű nyúl távcsöve ugrik be, ahogy kihúzta egymásból a teleszkópos gyűrűket, vagy hogy hívják azokat az egymásba csatlakozó karikákat.

Nem szabad emberi módon gondolkodni, mert az nagyon beszűkíti még a tudósok gondolkodását is. Ki kell lépni igenis a pontok alkotta hálóból, belenyúlni az ismeretlenbe. Mert ott a kulcs, ott a kilincs. Egyszerűen mozdulatlanul csak meg kell fordítani a dolgokat, amire eddig azt hittük, kint, az bent és fordítva. A szoba fala nem homorú, hanem domború. Ennyi. És márt kint is vagy egy magasabb valóságban, egy másféle térben. Vagy épp bent. Minden most jelenlévő emberi problémára ez a jó válasz. Érdekes, mintha ez a menekültinvázió is ezt a paradigmaváltást lenne hivatott támogatni. Fel kell tennünk a kérdést, ki van bent, ki kint, ki a többség, ki a kisebbség, ki van a kerítésen kívül és ki belül? Viszonyrendszerek omlanak perceken belül össze, mert az emberiség egy része megérett arra, hogy az óvodás korból bekerüljön az iskolapadba, ahol – ahogy a bevezetőben megmutattam – már egy teljesen más világszemlélet lesz a sajátja, nem azért, mert megérdemli, vagy mert Isten megkegyelmezett neki, hanem mert egyszerűen ez a tudat fejlődésének természetes menete.



A következő kérdést kaptam ma, aminek köszönhetően mindezt lejegyeztem, mert nagyon mélyen elgondolkodtatott arról, mennyire gúzsba van kötve az ember, amíg nem képes megélni azt a bizonyos „aha-élményt”.

„Mi az igazság?
a) én egy tudat vagyok (rész az egészből, hullám/örvény a tengerből), akinek lehetősége van tágítani a kereteit, tehát csak rajtam múlik meddig tudok "emelkedni", s milyen tudatszinteket elérni.

b) én egy kicsi én vagyok, és engem is tartalmaz egy nagyobb én, akit szintén magában foglal egy még nagyobb én, stb. (matrjoska baba effektus)  azaz a kis hullám egy nagyobb hullám része a tengerben, és amikor majd "odajutok" hogy én leszek már a nagy hullám is, akkor "majd" felismerem a kis hullámot aki "korábban" voltam, s mely akkor már részem lesz, de meghaladom azt.”

A kérdést magamban én úgy értelmeztem, hogy hova nézzek, befelé vagy kifelé, lefelé vagy felfelé? Mert amúgy a kérdező teljesen ugyanazt írta le kétféle módon, és bevallom, először nem is értettem, a kettő közt mi a különbség. De aztán rájöttem, a zavart talán az okozza, hogy megint előjött a „csőeffektus”, azaz a folyamatot nem körkörösen, hanem lineárisan értelmezte. De ez nem visz előre.

Én érzékelem önmagam a valóságban egy olyan pontból, ami természetszerűleg nem része az általam érzékelt valóságnak. Az általam érzékelt létező érzékel egy valóságot, amit azért képes valóságként, mégpedig objektív valóságként érzékelni, mert ő attól független, magyarán az objektív valóság illúziójának az alaptétele, hogyha én abból kivonom magam, az akkor is megmarad önmaga, ergo tőlem független, úgy is mondhatnám, nem tartalmaz engem, mint elengedhetetlen részét. Így hozza létre tehát a tudat önmagán belül a részletezettséget, az osztódást, hogy kivonja magát belőle.

És hogy mi van veled, aki feltetted nekem a kérdést? Kérdezz jól, kérdezz a lényegre!
Szerintem a kérdések kérdése a „hol?”. Hol van Isten? Hol vagyok én? Hol van a világ? Hol van a valóság? Hol van az a bosszantó ember? Hol van az a háború? stb stb.
A hol-ban rejlik a megoldás kulcsa, a szoba kilincséhez vezető út. Meg fogod oldani a problémát, meg fogjuk oldani a problémáinkat. Kilépünk ebből a zártosztályból, csinálunk egy ősi trükköt: felcseréljük a dolgokat. No most akkor ki az őr és ki a rab, ha egy kerítés két oldalán állunk? Bekerítem, vagy épp kikerítem magam? Benne vagy a világban, vagy a világ van benned? Kezdd el tolni finoman a falakat, tágítsd a szobát, s egy szép napon azt fogod észrevenni, úristen, ennek a nyomorultnak mégis igaza volt! Kint vagyok, hogy hogyan csináltam, ördög tudja, de mégiscsak sikerült!

És akkor jöhetnek az újabb szobák, újabb valóságok, újabb dicső csaták, csak már iskolásként felvértezve azzal a tudással, hogy minden valóság illúzió. És a Föld nem gömbölyű, nem egy bolygó és a világegyetem meg nem valami üres tér, amiben mindenféle égitestek vannak fellógatva, hanem ez az egész mindenség egy hatalmas mély kút, aminek lényegét épp az adja, ami nem ez a kút, a térköz, azaz a térhiány, a most, ami a tulajdonképpeni nem idő és a nemlét, ami minden lét alapja. 



Tudták ezt már a régi szamurájok is, a Hagakure tételmondata ugyanis a következő:

"Rájöttem, hogy a Busido (ti. a harcos útja) a halálban gyökerezik."

Nem szabad tehát emberi módon gondolkodni, sehová nem vezet, tudom, iszonyat nehéz, de muszáj kinyúlni fejben oda, ahol a pontokat végre össze lehet kötni azzal a négy egyenes vonallal, még akkor is, ha egyelőre ezt a tartományt nem látjuk tisztán. Az új ábra majd megmutatja azokat is idővel, ha az emberek elkészültek a feladattal.

(Illusztráció:  Gürbüz Doğan Ekşioğlu)