2015. november 5., csütörtök

A fogváltás hősei



Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyengelábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

 

Mai világunk e téren is a szabadság látszatát kelti. Látszólag mi döntünk közvetlenül arról, ki lesz híres vagy hős, mi lesz érdekes és igaz, most aztán szabad a pálya mindenki előtt. Megkapta az emberiség az internetet, amivel egy hatalmas ablakot nyitott, vagy lehet, hogy csak rajzolt a valóság falára. És ez előtt bárki megállhat kedvére, megmutatván magát. Micsoda féktelen szabadság! Mennyire dicső kor, mikor boldog-boldogtalan kiállhat a színpadra, és bemutathatja mire képes! És a nép, az a bizonyos istenadta meg eldöntheti, tetszett-e a produkció, avagy sem. Korszakunk a tehetségkutatók kora. A „te is lehetsz sztár”-ok kora. A gasztro- és fashionbloggerek, a hivatásszerűen kommentelők, a nemes szellemi értékekből vásári komédiát, netán védjegyeket, brand-eket gyártók, a mindenhez értő laikusok, a mesterségesen létrehozott celebgladiátorok kora. Hyeronimus Bosch sem tudott volna ijesztőbbet álmodni. Olyan érzése van az embernek, mintha egy gótikus horrorfilm zárójelenetébe csöppent volna a füstölgő lombikokkal teli laboratóriumból kiszabadult kreálmányok közé, vagy Süskind híres regényének apokaliptikus fejezetébe került volna valami varázslat folytán. Néha az az érzésem, amikor szétnézek a több ezer követőt magukénak tudható selfifigurák közt, hogy normális, nemes, egészséges, szellemi értékeket szem előtt tartó, szerény, ám tartással bíró ember már alig él ezen a földön. De ez már nem is kritérium ahhoz, hogy krákogva megkocogtathassa a mikrofont. Régen volt egy olyan fogalom a rádiós és televíziós szakmában, hogy „mikrofonengedély”. Ez azt jelentette, hogy csak az ülhetett mikrofon elé, aki ezt az engedélyt egy vizsga során megszerezte, és ezáltal alkalmasnak ítéltetett arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt megszólaljon. Aztán Pósalaky úr köhintett egy karcosat, ugorgyunk, mondta, és mi ugrottunk, s eljött a nap, amikor döbbenten hallgattam a magyar rádióban egy állítólagos rádiós műsorvezetőt makogni valamiféle fércnyelven, egy embert, aki effektíve nem tudott magyarul, merthogy olasz a szentem. Az írástudók felelősségéről értekezett már Babits is, képzeljük el, mit írna most, ha leültetnénk egy napra a tévé elé, majd kapna egy nap rádiódózist és a végén egy napot végigszörfölhetne szabadon a neten.

„És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.”

(Talán magam ellen is beszélek most, igen. Vagy nem is tudom. Nyilván mindenki értelemszerűen kívül helyezi önmagát azokon a dolgokon, amiket elítél – aztán, hogy ezt joggal teszi-e, avagy sem, úgysem az ő tiszte eldönteni. Merthogy senki se bíráljon másokat olyan talajon, amelyen maga sem áll függőlegesen, ahogy ezt Mark Twain bölcsen megfogalmazta. Én azonban azt is állítom, hogy rálátás híján nincs jogos ítélet. Majd az ükunokáim illetve a falon túliak társasága eldönti, volt-e bármi értelme annak, amit ezen a vérfagyasztó bálon megpróbáltam létrehozni vagy megmutatni. De önmagam szerepéről értekezni elég szánalmas dolog, úgyhogy nem is folytatom.)


Minden egy pillanat alatt tud átfordulni az ellenkezőjébe. Van erre egy aranyos példám. A kellemetlen óvodai hatások egyikeként belépett az életünkbe az a nyomorult Fogtündér, s bármennyire is nem szerettük volna, nem volt mit tenni, a Fogtündér hipp-hopp jött, látott, győzött – és mi futottunk utána. („De anya, hidd már el, ha a párnád alá rakod a fogad, JÖN a Fogtündér! Majd ha kiesik neked is, meglátod.”) Szóval minden kieső fogacska éjjelén valamelyikünk óvatosan beosont egy tenyerébe rejtett kinderfigurával (amiből már jó előre begyűjtöttünk a Vaterán egy hatalmas doboznyit) a gyerekszobába, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lepleződjön le, nehogy ezzel fájó csalódást okozzon a Fogtündérváró lurkóknak. Telt-múlt az idő, a gyerekek megnőttek, ám a hátsó fogak még szorgalmasan lazulnak, hullanak, szerencsére a kinderjátékok is hellyel-közzel kitartanak, és mi még mindig játsszuk a Fogtündért, bár egyre kevésbé ügyelve a látszatra, elvégre 10 éves gyerekekről van szó. De ők továbbra is beteszik a párna alá a fogacskákat, szóval nincs pardon, a Fogtündérnek márpedig jönnie kell. Pár napja az egyik, frissen fogátvesztett gyermekem félrevon a reggeli készülődés közepette, s sejtelmesen fülembe súgja:
– Te, tudtad, hogy apa a Fogtündér?
– Mi? – tetettem a hülyét. – Már hogy lehetne apa a Fogtündér?
– Hát márpedig hidd csak el, ő az. Éjjel belopózott hozzám, de én még nem aludtam, és láttam, ahogy berakta a párnám alá ezt a kis robotot. Szóval jobb, ha tudod: ő a Fogtündér.
De jó, gondoltam, itt a vége, fuss el véle végre ennek a butáskodásnak, már senki se hisz benne.
– Na és megmondtad apának, hogy rájöttél?
– Jaj, dehogyis, milyen csalódott lenne, szegény! Nem, majd ha megint kiesik egy fogunk, mi továbbra is úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy ő a Fogtündér, hadd örüljön a papa, hogy sikerült meglepnie minket! De ne mondd el a tesónak, hogy elmondtam, jó? Nem akarom, hogy megtudja, hogy tudod, hogy mi tudjuk! Légyszi-légyszi csinálj úgy, mintha nem tudnál semmit!
Bevallom, keresztbeálltak a szemeim, ó az átkozott Fogtündér, hát csak itt marad még velünk? És magamban elmerengtem, hogy jó-jó, de akkor most tulajdonképpen hogy is lesz ez: ki lep meg kit? 


Szóval valahogy így van ez az internettel, meg az utcáról stúdiókba bekopogtató sztárocskákkal is. „Mindenki szegény lenne, ha mindenki gazdag volna” – ugye ismét Mark Twain, amit úgy is átfogalmazhatnánk, hogy mindenki ismeretlen lenne, ha mindenki ismert volna. És hát pontosan ez a cél. Meggyőződésem, hogy az emberek zöme igenis vágyik valami többre, jobbra, szeretne kinézni a falon túlra, képes lenne millió dologról lemondani azért, hogy nemesebbé, érettebbé váljon, abszolút megérett egy tetemes részük arra, hogy kilépjen ebből a káposztaszagú zajos piaccsarnokból. És ezt az energiát bizony gyorsan meg kell zabolázni, ezt a kiútkereső figyelmet azonnal lekötni és a pásztázó tekinteteket még idejében visszaterelni a lottyadt banánokra, a csírázó koszos krumplira és az ütődött barackokra. Ami valaha a szabadság ígéretét nyújtotta, egyre inkább kezd rosszabb lenni, mint bármilyen kultúrdiktatúra, mégpedig azért, mert sokan még mindig nem fogták fel, mekkora orbitális átverés részesei. Én azt vallom, nagyobb kitolás a terített asztalra szépen tányérra adjusztálva elhelyezni egy darab csokiba mártott kutyaszart, mint csak úgy odabiggyeszteni a maga természetes pőreségében a fehér terítőre, nem? Ha már rácsok, legalább látszódjanak. 


„Kutakodunk a neten, keressük az igazságot, megpróbálunk mögé látni a dolgoknak, ki akarunk nézni az ablakon, barátocskám? Nono, nem úgy van az, majd mi megmutatjuk, mit kell itt nézni. Áhá, eszmények kellenének, hősök és szellemi táplálék, szabadságra vágytok, némi iránymutatásra és arra, hogy megélhessétek önmagatokat annak, akik vagytok? Jól van, pajtikáim! Alkotni akartok? Akkor főzzetek! Egyetek-igyatok! A Paleovegán-proteinvércsoport diétának köszönhetően Manka egy hét alatt eldobta a mankóit! Eszmények kellenek? Tessék csak! Íme a Lány, Aki Képes Volt Továbblépni A Szörnyű Balesete Után Is! Pontosan. A földi élet mindenek felett. Jó lenne pár szórakoztató személyiség? Csiribícsiribá: Lucky Lucy, Aki Megvillantotta az Uvuláját, de aki egy ugyanolyan esendő ember, mint bármelyikünk, derül ki önsegítő ezoterikus életrajzi regényéből, amit akciós áron most azonnal megrendelhet és még színdarab is készült belőle a Porckorong Társulat előadásában. Kezditek kapiskálni, hogy valami nem stimmel a világgal? Olvassátok a Feketefog-juk Blogot, ahol a konkrét tényekből kiderül, hogy voltaképp Putyin mostohaapja állt John Lennon dobhártyaműtétje mögött, és hogy a fülpucolópöckök tulajdonképpen tudatos népirtást szolgáló kínzóeszközök! Szellemi kincsekre vadásztok, érdekel, hogy kik vagytok, honnan jöttetek? Íme Rottyányi professzor legújabb előadása az őstajgai eposzok hermeneutikai jelentésrétegeiről, vagy csak most Neked egy háromnapos szakrális holografikus-utazás tréning egyenesen a titáni energiamezők újrastimulálásával, de megveheted a szilíciumszérumesszenciát is, ami sejtszinten tünteti el a sejtburjánzást. És hogy biztosak legyünk abban, hogy nem kotorászol a magad kedvére itt a kibomlott információs zsákban, egyrészt beterelünk a fészbúk karám mögé, ott legelj abból, amire a figyelmed ráirányítjuk, miközben hidd azt, végtelen információs sztrádán száguldasz, és ne is láss mást lassan, csak azt, ami ott megjelenik, még a bankügyeidet is onnan intézd! Másfelől arra biztatunk, legyél te is sztár. Hisz minél több az önjelölt kukta, annál láthatatlanabbá válnak a mesterszakácsok.” Öntőformából kikerülő eszmék, futószalagról legördülő összeesküvés-elméletek, fröccsöntött sztárok és idolok, és az elmaradhatatlan flaszterkommentelők, akik nyilvánvalóan öntudatlanul is a hígítást szolgálják ebben a gőzölgő boszorkánykonyhában készülő elegyben. És közben elvész az igazi érték, már nem is látható. Pedig ott van, én legalábbis sok kincsre leltem ebben a zavaros lében. Mert igenis jó dolog a szabadság, de ez a minden belső kontrollt nélkülöző szabatosság már nem annyira.

És ha ez sem elég, jönnek majd a könnyes szemű Instagramlánykák, akik azzal növelik népes követőik táborát, hogy hüppögve bevallják, a posztjaik fizetett hirdetések voltak, a sminkjük alatt borsónyi pattanások érnek, a kézzel festett vécépapír-guriga DIY bútoraik igazából egy thaiföldi bútorüzemben készültek, és a jutyúbvideóikat is profi reklámfilmesek készítették, de most elegük lett a sok hazugságból, és mától megmutatják Az Igazságot. A hájas husihasit, hogy igenis ők is csak emberek furunkulusokkal, meg narancsbőrrel a hónuk alatt, akik csakazértis felvállalják, hogy nem tökéletesek – és ím, ők lesznek a mi új, narancsbőrös, hüppögő hőseink és sztárjaink! Pont, mint a Fogtündéres sztoriban: egy pillanat alatt fordul a kocka, csakhogy éppen a lényeg nem változik, és ennek az átkozott kitalált Fogtündérnek márpedig jönnie kell, ha akarod, ha nem, amíg az összes tejfog ki nem hullik.


Elábrándoztam azon, mi lenne, ha azt mondanánk, nem. Ha azt mondanánk, nem kellenek a polimerhősök és az üvegszálas sztárok. Tesszük a dolgunkat, eszünk, amit eszünk-szívünk megkíván okosan, mértékkel, könyveket olvasunk legfőképp a szüleink könyvespolcáról vagy a könyvtárból és még véletlenül se a mai elkurvult celebkiadók kínálatából, nem teszünk, veszünk és nézünk meg semmit, ami nem eredetileg belőlünk fakadt, s aminek nem mi magunk jártunk utána a saját érdeklődésünkre hagyatkozva, és az internetet olyan ablaknak használjuk, ami kifelé nyílik és nem befelé, s főleg nem csak egy falrafestett ablakkép. És igenis megkeressük a magunk szent eszményeit, az igazi, korokon átívelő példaképeket, akikre fel és nem le lehet nézni, és megleljük akár a saját személyes hősünket is, aki – ahogy az általam az előadásra választott hős vallotta:

„...le tudott mondani mindenről – gazdagságot, hatalmat nem irigyelt senkitől, aki a világhírű szellemeket vetélytársnak nézte, az átlagos munkát életcélnak nem tekintette, – aki folyton küzdött önmagával s küzdelmét nem tudatta a világgal, aki álmában is nyugtalankodott s önmagával megelégedve nem volt, aki a szépben gyönyörködött s a naplementében ábrándozott; akit a küzdelem közepette az ihlettség meglepte, aki az ihlettség örömére új világ jöttét érezte… aki a titokzatban a világ urát sejtette, aki a világteremtőt mesterének képzelte, aki a világ mesterének sugallatát követte, aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot – eredménytelenben nem háborgott, aki a szépnek hallatára indult a bizonytalanba, aki a szépet keresve kutatta – s a láthatatlannal megtalálta, aki monumentális dolognál áhítattal állott s a láthatatlan ihlettséggel dolgozott, aki nem törődött a mai nap eredményével, bevárta a holnapot új ihlettséggel, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, s aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben.”


Meggyőződésem, továbbmerengve a dolgokról itt a világ végén, hogy ebből az apályos iszapból, ahonnan a tenger már régesrég visszahúzódott, egy maroknyi, legfőképp magyar ember fogja átmenteni markában azt a kevéske nedvességet, ami aztán alapjául fog szolgálni valami egészen új létformának. Egy öntudatos csoport, aki nem volt vevő a hülyeségre se jobbról, se balról, se sehonnan. Aki nem dőlt be divathóbortoknak, még ha a divathóbort lényege az is volt, hogy ne dőlj be a divathóbortoknak, és tűzz ki egy kitűzőt „én nem dőltem be” felirattal. Akik a szememben igenis hősök, bár személyesen talán nem ismerem őket, de tán épp ezért: mert ők képesek csendben önmaguk maradni ebben a zűrzavarban, függetlenül mindentől és mindenkitől, szemüket kitartóan a falon túlra szegezve, bátran és büszkén megállva a saját lábukon. Az utókor majd fejet hajt ezek előtt a hősök előtt, de csak akkor, amikor ezután a szánalmas Idiocracy után eljött végre a Gloriocracy korszaka a földön. Mert eljön, ahogy a Fogtündér is egy napon majd végleg elhagy minket.

(Illusztráció:Nikolai Shurygin)