2015. november 15., vasárnap

Hálózat



„Szóval egy gazdag, fehér hajú kisember meghalt. No de mi köze ennek a rizs árához, nem igaz? És miért volna ettől még jaj nekünk? Azért, mert ti, akik itt ültök és még 62 millió amerikai azzal foglalkozik, hogy engem hallgat. Mert közületek nem egészen 3% olvas könyveket. (...) Mert egy igazságot ismertek, ami a képcsövön át jut el hozzátok, mert él jelenleg egy teljes és egész generáció, ami semmi mást nem ismer, csak ami ebből a csőből jön ki. Ez a cső szentírás! A végső kinyilatkoztatás! Ez a cső teremt vagy porba dönt államelnököt, pápát, miniszterelnököt, ez a cső a legfélelmetesebb istenverte hatalom ezen az istentelen világon, és ezért jaj nekünk, ha nem megfelelő emberek kezébe kerül ez a leghatalmasabb istenverte propagandaeszköze az egész istentelen világnak, ki tudja milyen szart terjeszt majd igazság címén.

Épp ezért figyelem, hallgassatok meg! A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok. Oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”


Sidney Lumet napi szinten aktuális, épp 40 éves filmjében, a Hálózatban a rossz-nézettségű hírolvasónak egy napon elege lesz az egész komédiából. Eljut egy olyan határig, ahol rájön, ebben a világban, legalábbis, amit ő eddig annak megélt, már minden mindegy. Tulajdonképpen feladja a küzdelmet a felszínen maradásért, a látszat fenntartásáért, aminek nyilvánosan hangot is ad a tévében, nem törődve a következményekkel. Ennek egyenes folyományaként kinyílik a szeme, és meglátja a lebegő illúzión túl a valót. Úgy is mondhatnánk, megvilágosodik, rájön, mindaz, ami eddig az életét jelentette, a televízió által vetített pszeudovilág, csupán bonyolult, átláthatatlan rendszerben működő szemfényvesztők aljas kis eszköze arra, hogy fenntartsanak egyfajta látszatot, ami mögött önös és pénzügyi érdekeik gépezete forog forrón szuszogva, fújtatva, szénszagúan, mocskosan. Hősünk ekkor elhivatottá válik, az igazság szócsövévé, akit magasabb szellemiség szólít fel erre a misszióra, ahol látszólag önmaga ellen is szót kell emelnie.

„Nem idegösszeomlás. Sose voltam normálisabb. Olyan csodálatos, megrázó élmény. A mindent elöntő tér -és idő kontinuum áramlása. De időtől, tértől független és csodásan szép. Közelít a végső igazság, a küszöbén vagyok. És nem veszel ki a műsorból sem most, sem egyéb tértelen időpontban!”


A döntéshozók persze fel sem fogják, alapjaiban mi történt, így kerülhet adásba újra és újra ez a kis emberke, aki már nem a neki megírt szövegeket olvassa fel, hanem megszólal az általa megtapasztalt igazság nevében. A nézettségi adatok nyilván az egekben. A vezetők tehát nem bántják a szerintük eszét vesztett figurát, mert hihetetlen népszerűsége számukra hasznot hoz. Mi több, igazi showt kreálnak köré, elkezdik az eddig mellőzött embert önös és szánalmas céljaikra felhasználni. Hősünk azonban mit sem törődik ezzel, ő az igazságot meglátván prófétai hévvel próbálja az emberek szemét kinyitni a műsorpolitikusok által mellérendelt kamu jövendőmondó, politikai igazságosztó és állítólagos kém mellett. Ebből is látszik, a döntéshozók képtelenek megkülönböztetni az igazi beavatottat a vásári komédiástól. És a nézők? Nos, a nézőkről sokat nem tudunk meg. Ők e filmben csak egy massza: ennek a hatalmas médiahálózatnak az arcnélküli, ezért csoportonként billogozott tejelő tehénfarmja csupán. Egy dolgot mégis megtudunk róluk, azért nem teljesen hülyék. Mert amikor hősünk mélyen belenyúl a méhkasba az egyik beszéde során, és a hálózat egyik főfőnöke hihetetlen meggyőző erejének és manipulatív technikájának köszönhetően – minek során ő maga is valamiféle megváltó szellemnek adja ki magát, aki még mélyebb igazságokat képes megmutatni – ráveszi hősünket, hogy az ő általa hirdetett „végső igazságról” beszéljen, elvéve az egyes emberek reményét, hogy kezükbe vehetik sorsuk irányítását, a nézettség azonnal leesik. A nézők ugyanis csak addig voltak kíváncsiak erre a jelentéktelen emberkére, amíg az illúzión túli erők alázatos szócsöve volt.

„Maga beleavatkozott a természet legfontosabb erőinek működésébe, Mr. Beale, de én ezt nem tűröm. Világos?

Azt képzeli, csak egy hétköznapi üzletet állíttatott le. Nos, nem ez a helyzet. Maga már öreg ember, aki csak nemzetekben és népekben tud gondolkodni. De nincsenek nemzetek. Nincsenek népek sem. Nincsenek oroszok. És nincsenek arabok. Nincsen Harmadik Világ. Nincsen Nyugat. Ami van, az egy rendszerek felett álló holisztikus rendszer. Egy hatalmas és egymással kölcsönhatásban álló, egymásba fonódó, több lehetőséget is magában rejtő, többnemzetiségű uralma a dollárnak. Petrodollár, elektrodollár, mindenféle más dollár. Birodalmi márka, rubel, font és sékel.

A pénznemek eme nemzetközi rendszere határozza meg ezen a bolygón az életet. Ez a természet rendje mostanság. Ez az atomi, szubatomi és galaktikus struktúrája a világnak. És maga beleavatkozott a természet legfontosabb erőinek működésébe. Ezért bűnhődni fog. Megértette, amit mondtam?

Odaáll a kis 21 inches képernyő elé, és Amerikáról meg a demokráciáról szónokol. Pedig Amerika nem létezik. A demokrácia sem. Ami létezik, az az IBM, az ITT, az AT&T, a Du Pont, a Dow, a Union Carbide és az Exxon. A mai világban már ők jelentik a nemzeteket. Mit gondol, az oroszok miről beszélnek az országgyűlésben? Karl Marxról? Nem, hanem műsornézettségi listákról, statisztikailag megalapozott döntésekről, minimális költségű megoldásokról és számításokról, a tranzakcióik és befektetéseik költség-hozam elemzéséről, épp úgy, ahogy mi.

Mi többé már nem a nemzetek és ideológiák világában élünk, Mr. Beale. A világ ma már vállalatok és cégek társulata, amelyet megcáfolhatatlanul az üzleti élet íratlan és írott szabályai határoznak meg. A világ maga az üzlet.”

 

S miután a hős letért önnön igazságának az útjáról, mert hagyta magát egy vezércsellel visszakanyarítani az illúzióba, valamint rendszerkritikáját magából a rendszerből, mi több, annak hivatalos szócsövén keresztül fogalmazta meg, bukása elkerülhetetlenné vált. És a show folytatódik, az illúzió magába zárta az igazságot, betekerte láthatatlan szálaival, mint pók az áldozatát, és kiszívta belőle az életet. Fantasztikus film, csak ajánlani tudom, és olyannyira aktuális, hogy tegnap, miközben néztem és elhangzott a filmben a november 14. dátum, szabályszerűen beleszédültem a felismerésbe.

„Nem kell elmondanom önöknek, hogy a dolgok rosszak. Mindenki tudja, hogy a dolgok rosszak. Válság van. Mindenkit kirúgnak, vagy attól fél, hogy kirúgják. A dollár egy fityinget nem ér, a bankok csődbe mennek, a boltosok puskát tartanak a pult alatt. A punk-ok megvadulnak az utcán, és nincs senki, aki tudná, mit kellene tenni, és nincs vége. Tudjuk, hogy a levegő belélegezhetetlen, az étel ehetetlen, és mi csak nézzük a tévét, miközben a helyi bemondó úgy számol be arról, hogy ma tizenöt gyilkosság és hatvanhárom erőszakos bűncselekmény történt, mintha ez lenne a természetes. Tudjuk, hogy a dolgok rosszak, rosszabbak a rossznál. Őrültek. Mintha minden mindenütt megőrült volna, ezért inkább ki sem mozdulunk. Ülünk az otthonunkban, és a világunk egyre jobban összemegy, és azt mondjuk: 'Kérem, legalább hagyjanak egyedül a nappalimban. Legyen pirítós sütőm, tévém és gumiabroncsom, és meg sem szólalok. Csak hagyjanak békén.' Nos, én nem hagyom békén önöket. Azt akarom, hogy dühösek legyenek. Nem akarom, hogy tiltakozzanak. Nem akarom, hogy lázadjanak. Nem akarom, hogy írjanak a képviselőjüknek, mert nem tudom, mit írjanak. Nem tudom, mit kezdjek a válsággal és az inflációval és az oroszokkal és az utcai bűnözéssel. Csak annyit tudok, hogy először dühössé kell válniuk. Azt kell mondaniuk: 'Ember vagyok, az istenit! Az életemnek értéke van!' Ezért azt akarom, hogy keljenek fel. Azt akarom, hogy mindannyian keljenek fel a székükből. Azt akarom, hogy most rögtön keljenek fel, menjenek az ablakhoz, nyissák ki, dugják ki a fejüket, és üvöltsék: 'Iszonyúan dühös vagyok, és ezt egy percig sem tűröm tovább!' A dolgoknak meg kell változniuk. De előbb önöknek dühössé kell válniuk. Azt kell mondaniuk: 'Iszonyúan dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!' Aztán majd kitaláljuk, mit tegyünk a válsággal és az inflációval és az olajárral. De előbb keljenek fel a székükből, nyissák ki az ablakot, dugják ki a fejüket, és mondják: ’ISZONYÚAN DÜHÖS VAGYOK, ÉS EZT NEM TŰRÖM TOVÁBB!’ ”


És hát ezzel tulajdonképpen meg is kaptuk a receptet, mit kell tenni. Most a valóságnak egy elég koszos kis faldarabkáján döbbenetesen abszurd komédia képkockái vetülnek szép tempóban adagolva a nézők számára, patikamérlegen kimért hatásmechanizmus-tervezettel. Nincs ezzel sok tennivaló, én azt hiszem. Megy ez a maga menetében, aki vevő rá, az rátapad erre a pirinyó, villogó faldarabra, aki meg már nem vevő rá, elfordul tőle, a szoba jóval hatalmasabb részére rálátva így. Azt hogy mi igaz és mi nem, már nem szabad kívül keresni. Sem a véleményvezérek, sem a „való igazságot megmutató” álpróféták, sem a mindent tudó és minden mögé odalátó okostojások nem fogják nekünk megmondani, mi az igazság. Ugyanis egy színházban, a dráma közepén a színpadról a drámára vonatkozó minden megállapítás csakis a dráma része lehet, előre megírt szöveg alapján történő, a drámai cselekményt továbbgöngyölítő, mesterséges akció. Ahhoz, hogy valaki rá tudjon mutatni az egész színjátékra kívülről, megmutatva annak valódi természetét, le kell törölnie arcáról a sminket, kilépni a darab cselekményéből és fizikai teréből, maga mögött hagyva a színésztársait, akik továbbra is a szerepükbe rögzülve várják a végszót, közel kell menni az emberekhez, lelépni a nézőtér sötétjébe, leülni oda, ott üldögélni hosszan, csendben, és közvetlenül lent elmondani az igazságot, hogy az ott fent csak színjáték. De még így is kétséges a vállalkozás, mert ugye még az is lehet a darab része, hogy a színész letörli maszkját, majd hátrahagyva a színpadot lemegy a nézőtérre. Épp ezért van a nézők kezében a döntés, ő nekik kell tudni elkülöníteni a spontaneitás, a beavatottság megjátszott szerepét attól, amikor valóban meghasad az illúzió matériája, és mögötte felsejlik valami fájdalmasan igaz dolog, valami, amitől könnybe lábad az ember szeme. A kettő közti különbséget mutatta meg Lumet ebben a szatírában úgy, hogy figyelmét az ellenpólusra koncentrálta, s a médiabábszínház kikarikírozásával hozta létre az igazság rajzolatát azzal, hogy azt mondta: az igazság tulajdonképpen mindaz, ami ebből a pszeudovilágból hiányzik.  
Zseniális húzás.

„– Sorozat lehetne belőle. ’A hét öngyilkossága.’ Illetve mit szerénykedünk? ’A hét kivégzése.’
– ’A hét terroristája.’
– Imádni fogják. Öngyilkosságok, gyilkosságok, bombamerényletek, maffiatagok tűzpárbaja, autós tömegszerencsétlenség, ’Egy óra halál’. Vasárnap esti monstre családi műsor. Walt Disney mehet a bús francba.


 

Tehát ezt belátva nagyon egyszerű a recept, miként lehet felszabadultan végigmenni az őrület és téboly ezen apokaliptikus útvesztőjén: egyszerűen meg kell tanulnunk kizárólag önmagunkra hallgatni. Ahogy a filmbéli hős tanácsolja: felállni végre a székünkből, kimondani, hogy nagyon dühösek vagyunk, amiért ez a világ így megpróbált rászedni minket, manipulálni az érzelmeinket, a gondolatainkat, számos cseles áttétet rakva ebbe az egész rendszerbe, és hátat fordítva ennek a tébolydának, élni az életünket ezektől FÜGGETLENÜL és szabadon. Hiába adja ki a jelmezes játékpápa a vezényszót, hogy most pedig, gyerekek, háborúsat játsszunk, csakhogy mi nem játszunk ilyet. Hiába adják ki a vezényszót a hálózat láthatatlan fejei (ugye milyen érdekes, minden szereplő láthatatlan ebben az abszurd komédiában: az ellenség ugyanúgy, mint az áldozat, nincs már élő ember, aki ki tudja bogozni ennek a keszekuszán elénk vetett storyboardnak a szálait), hogy most nekünk félni kell, de hát mi nem félünk. Nem „csakatzértsem” félünk remegő lábakkal fegyvereinket élesítve, hanem valamiért nem megy nekünk már ez az állandó rettegés. És valahogy nem működik a tapsgép sem: nem sírunk, amikor sírni kéne viccesen trikolórba öltöztetve magunkat, valamint nem röhögünk idétlenül viháncolva, amikor a hergelőemberek karjukat lengetve próbálnak minket erre rávenni. Komótosan és derűsen baktatunk életünk ösvényén, vidáman nézelődünk a hatalmas szalon vetítésmentes hangulatos kis zugaiban, termeiben, amolyan 21. századi, információs hippiként. Jókor vagyunk jó helyen, azt tesszük, amit a szívünk diktál, semmilyen tömegáramlatba nem sodródunk bele, és akkor minket nem érhet bántódás, mi több, olyan felszabadultságban lehet részünk, mint még soha. Hisz a teremnek ezen a részén szellős a tér, nyugalom, béke és biztonság honol. Mert veszélybe csak az kerül, aki rosszkor, rossz helyen van. Tegyük magunkat a szívünk középpontjába, és ott nem érhet minket bántódás, ennek a meleg, gyönyörű bunkernek a védelme alatt sértetlenül át lehet vészelni ezeket a mesterségesen generált, látványos, de alapvetően ártalmatlan viharokat.

 

„Ha igazságot akartok, forduljatok Istenhez vagy önmagatokhoz, mert csakis ott fogtok valaha igazságra bukkanni, mert tőlünk, emberek, nem kaphattok igazságot. Azt mondjuk, amit hallani akartok, hazudunk, mint a fene. Képesek vagyunk azt mondani, hogy Kojak mindig elkapja a gyilkost, hogy Archie Bunker családjában nincs rák. Hogy akármilyen bajban van a főhős, nyugalom, a film végére kimászik belőle, minden hülyeséget elmondunk, amit csak hallani akartok. Ábrándokkal kereskedünk, amik közül egy sem igaz, de ti, emberek mégis itt ültök napról napra, estéről estére, kortól, színtől, hittől függetlenül. Csak minket ismertek, már kezdtek hinni az ábrándokban, amiket szövünk. Kezditek elhinni, hogy a képcső a realitás és az élet, amit éltek irreális. Azt teszitek, amit a cső mond nektek, úgy öltözködtök, úgy esztek, úgy nevelitek a gyerekeiteket, de még úgy is gondolkoztok, mint a cső. Ez kész tömegőrület, eszelősök vagytok, de az ég szerelmére, ti vagyok a valóság és mi az illúzió! Hát zárjátok el a készülékeket, zárjátok el most rögtön és hagyjátok elzárva, zárjátok el ennek a mondatnak a közepén, amit éppen mondok nektek, ZÁRJÁTOK EL!”