2015. november 26., csütörtök

November huszonhatodika



„- Miféle emberek laknak errefelé?
- Errefelé - mutatott a Fakutya jobbra - a Kalapos lakik. Arrafelé meg - mutatott balra - Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
- Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice.
- Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice.
- Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide.”

Ma, november 26-án van az Alice Csodaországban 150 éves születésnapja. E napon hazatérvén a dolgaimból leülök a gép elé, kitekintek ezen a kis ablakon, körülnézek a világban és rájövök, pontosan úgy érezem magam, mint Alice, benne egy végtelenül bolond álomban. De hát épp ez az igazság, efelől már többszörösen meggyőződtem, hiszen ahogy Mark Twain is megmondta, az egész tényleg olyan nyilvánvalóan és hisztérikusan esztelen – mint minden álom.

„A Király hosszú, bojtos, piros hálósipkában hevert, rendetlen kupaccá gömbölyödve, és lármásan horkolt.
- Úgy hortyog, hogy mindjárt elröpül a feje! - jegyezte meg Subidam.
- Félek, hogy megfázik itt a nedves fűben - mondta Alice, aki nagyon figyelmes kislány volt.
- Most éppen álmodik - közölte Subidu -, és tudod-e vajon, hogy miről?
- Azt senki se tudhatja - felelt Alice.
- Ugyan! Hát rólad! - kiáltotta Subidu, diadalmasan összecsapva kezét. - És ha már nem álmodna rólad, mit gondolsz, vajon hol lennél?
- Hát ott, ahol vagyok - válaszolta Alice.
- Csudát! - vágott vissza Subidu fölényesen. - Sehol se lennél. Hiszen te csak álomkép vagy!
- Ha az a Király ott véletlenül fölébredne - tette hozzá Subidam -, hipp-hopp, eltűnnél, mint a kámfor!
- Dehogy tűnnék! - kiáltotta Alice sértődötten. - És különben is, ha én csak álomkép vagyok, akkor kíváncsi volnék, hogy ti vajon...
- Szintúgy! - mondotta Subidam.
- Szintúgy! Szintúgy! - kiáltotta Subidu.
Olyan hangosan kiabált, hogy Alice rászólt:
- Csitt! Akkora lármát csapsz, hogy még a végén fölébreszted!
- Hiába beszélsz arról, hogy fölébresztjük - mondta Subidam -, hiszen te csak álomkép vagy. Tudod jól, hogy nem vagy igazi.
- De igazi vagyok! - Alice sírva fakadt.
- A sírástól sem leszel igazibb - jegyezte meg Subidu. - Ezen nincs mit sírni.
- Ha nem volnék valódi - mondta Alice, könnyei közt szinte kacagva, olyan különös volt ez az egész -, akkor sírni sem tudnék.
- Remélem, nem gondolod, hogy ezek valódi könnyek - vágott közbe Subidam megvetően.”

Van számomra ennek a világnak egy különös ellentmondásossága. Egy olyan jellemzője, amit viszonylag későn vettem észre, épp a dolog lényegéből fakadóan. Ez a valami ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember megnéz egy agyonhájpolt filmet, ami tulajdonképpen semmiről sem szól. Vagy amikor bemutatják neki azt a gyönyörű nőt netán elképesztően jóképű pasit. És ránéz, megállapítja, oké-oké, a szeme szép, a pofija bájos vagy valóban sármos az a mosoly a háromnapos borosta alatt, de ennél sajnos nem több. Vagy amikor közömbösen nézegeti a luxusboltok kirakatát azt gondolván, ha lenne rá pénze se venné meg az aranykarórát. Van ebben a felismerésben egyszerre valami fájó és felszabadító.

 

„- Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: Légy az, aminek látszani akarsz. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.
- Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném - mondta udvariasan Alice. - Kicsit nagyon hosszú.
- Ez még semmi - dicsekedett a Hercegnő. - Még sokkal hosszabbakat is tudok.”

Mindig, amikor azt hittem, történt a világban valami „Nagy Dolog”, utólag kiderült, nem, nem történt az égvilágon semmi. Nem történik ott kint soha semmi, még ami valaminek tűnik is, tulajdonképpen lényegtelen. Az események végtelen egyhangúságban és monotóniában ismétlődnek, s ami jelentőségteljesnek, nagyszabásúnak tűnik, az idő távlatában összemegy, mazsolává zsugorodik, „eljelentéktelenedik”. Ám vannak valóban nagy horderejű dolgok, de azokról nem igazán tudósítanak a hírek, csak jóval később tudjuk meg őket. De megtudjuk. Mert az idő valóban nagy ítész. Megítél örök vagy talmi szépséget, nagy vagy épp jelentéktelen tetteket, ítél az összes cselekedetünk felett, s megmutatja önmaga által – azaz idővel – ki kicsoda volt valójában ebben a rosszul összetákolt szekérszínházban. Az idő mindenről és mindenkiről lerántja a leplet, nincs senki és semmi, ami rejtve maradhat előtte. Szeretem ezt a gyorsan múló időt, szeretem, mert felrántja a tökös menyasszonyok szoknyáját, és bevallom, imádom, amikor a féltve takargatott, szőrös igazság napvilágra kerül, és nem lehet már tovább leplezni álszent félmosollyal. Amikor csak tehetem, magam is fel-felrántom ezeket a rakott-szoknyákat, mérhetetlen dühöt zúdítva így magamra, de minél nagyobb a düh, tudom, annál nagyobb volt a bugyiban a rejtegetnivaló.


„- Komolyan mondom, olyan ez, mint egy nagy sakktábla! - mondta végül Alice. - Valahol itt kell lenniük a figuráknak... Ott is vannak, ni! - tette hozzá elégedetten, és a szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Hiszen egy nagy sakkjátszma folyik itt az egész világon át, mármint ha valóban a világ ez, amit látok. De jó mulatság lehet! De szeretnék köztük lenni én is! Azt se bánnám, ha csak gyalog lennék, csak játszhassak. Persze leginkább királynő szeretnék lenni.
Mikor ez kiszaladt a száján, félénken pillantott az igazi Királynőre, de az csak kedvesen mosolygott, és így szólt:
- Ezt könnyű megoldani. Te lehetsz a Fehér Királynő gyalogja, mert a kis Lily még fiatal a játékhoz. A második mezőn vagy, ez a kezdéshez épp megfelel, s ha a nyolcadikra lépsz, királynő lesz belőled... - És hirtelen, ki tudja, miért, egyszerre szaladni kezdtek.
(…)
A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a sok fa és minden egyéb körülöttük végig egy helyben maradt: bármilyen sebesen száguldottak, nem hagytak maguk mögött semmit. 'Vajon ezek mind velünk együtt rohannak?' - töprengett magában szegény, megzavart Alice. És mintha a Királynő megsejtette volna, hogy mire gondol, rákiáltott:
- Gyorsabban! Ne próbálj beszélni!
Alice-nek persze eszébe sem jutott ilyesmi. Úgy érezte, soha életében nem lesz képes többé megszólalni, úgy elfulladt a lélegzete, de a Királynő egyre csak sürgette:
- Gyorsabban! Gyorsabban! - és vonszolta magával.
- Nemsokára odaérünk? - kérdezte végül Alice lihegve.
- Nemsokára? - ismételte a Királynő. - Hiszen már tíz perce elhagytuk! Gyorsabban!
Azután egy darabig megint némán száguldottak, csak a szél fütyült Alice fülében, és úgy érezte, mindjárt letépi a haját a fejéről.
- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta a Királynő. - Gyorsabban! Gyorsabban! - és már olyan sebesen futottak, hogy szinte úsztak a levegőben, a lábuk alig érintette a talajt, míg végül, épp amikor Alice teljesen kimerült, hirtelen megálltak. A kislány lehuppant a fűbe, szédelgett, levegő után kapkodott.
A Királynő egy fa törzsének támasztotta, és gyöngéden így szólt hozzá:
- Most pihenhetsz egy keveset.
Alice meglepődve körülnézett.
- De hiszen egész idő alatt itt voltunk, ennek a fának a tövében! Minden ugyanolyan, mint azelőtt!
- Hát persze - felelte a Királynő. - Miért, milyen legyen?
- A mi országunkban - mondta Alice még mindig lihegve -, ha az ember ilyen sokáig ilyen gyorsan szalad, mint mi az előbb, akkor rendszerint egy másik helyre jut.
- Lassú egy ország lehet - mondta a Királynő. - Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj. Ha máshová akarsz jutni, legalább kétszer olyan gyorsan kell futnod!”

Mi extrán különös időket élünk, úgyhogy nagyon észnél kell lenni annak, aki valóban látni akarja a jelenben azt, amit majd a jövőben válik csak láthatóvá, nyilvánvalóvá. Ehhez valamiféle különleges képesség kell: az, amikor ösztönösen ráérzünk a dolgok lényegére. A sok komolykodó, bölcsnek ható kijelentés mögött megbúvó tapasztalatlanságra, gyarló kisemberi attitűdre, a félelmetes látványtechnikával alátámasztott giccses tettek mögött az aljas és rém buta manipulációs szándékra, az emberkerülő mufurc bácsi álarca mögé bújt derűs és örökifjú bölcsre, a látszólagos rend mögötti káoszra és az ijesztő rendetlenségben a struktúrára. Emlékszem, anno Egerszegi Krisztinát érte sokszor az a vád, nem örül a győzelmeinek, nem rázza az öklét, nem harapdálja viccesen az aranyérmeit, nem ugrál a dobogó legtetején, mint egy gibbon és nem mesél arról hosszasan, könnyek között, mennyire kemény munka előzte meg a valóban fantasztikus teljesítményét. Ő csak szerényen és komolyan intett egyet a medencéből, miután több testhosszal legyőzte az egész mezőnyt, és ugyanilyen komolyan „csak állt” a dobogó legmagasabb fokán, miközben sokadszor hirdették ki győztesnek. Ő veszteni is ugyanolyan méltósággal tudott, mint nyerni. Aztán miután végzett a feladataival, új célokat tűzött ki magának, csendesebbeket, kevésbé látványosakat, s ennek fényében összepakolta az érmeit és felvitte egy hatalmas dobozban a padlásra, meglepően bölcs gondolattól vezérelve. Igenis meg kell tudni látni épp ebben az attitűdben azt a nagyságot, ami a karlengető, melldöngető, öntömjénező, saját magát a végtelenségig ünneplő, érmekkel a falat teleaggató társaikból hiányzik. Ennek a világnak az a fonákja, hogy minden épp az ellenkezője annak, ami, azaz minden épp annak mutatja magát, ami nem, vagyis épp azt próbálja palástolni, ami valójában. 


„A Hernyó meg Alice egy darabig némán nézték egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát, s unott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:
- Hát te kicsoda vagy?
Kezdetnek nem volt valami biztató. Alice félénken rebegte:
- Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.
- Hogy érted ezt? - szólt a Hernyó szigorúan. - Értelmesen beszélj.
- Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
- Nekem semmit se tetszik látni - mondta a Hernyó.
- Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni - felelt Alice illedelmesen -, mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, nagyon megzavarja az embert, ha napjában többször átváltozik.
- Már miért zavarná meg?
- Lehet, hogy még nem tetszett megismerni ezt az érzést - mondta Alice -, de nemsokára majd meg tetszik. Ha majd be tetszik gubózni, és előbb bábbá változni, aztán meg pillangóvá, bizonyára furcsán tetszik majd érezni magát.
- Egy csöppet sem - vetette oda a Hernyó.
- Embere válogatja - állapította meg Alice. - Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.
- Te? Hát kicsoda vagy te? - kérdezte félvállról a Hernyó.”

Nézzünk csak körül és látni fogjuk, nem átvitt értelemben, hanem valóban minden a feje tetején áll: a bölcs balga, a szép randa, a félelmetes és komoly végtelenül komikus, a valóságos nem is létezik, és ami észrevétlen, ami inkább bujkál mintsem mell döngetve hajlong a fejlámpák fényében a színpadon, az hordozza a legnagyobb és legértékesebb titkokat számunkra. Csakhogy sajnos nem elég, hogy mindent megfordítunk, mert ez így sokszor újabb illúziórétegeket szül csupán. Egyszerűen meg kell látni a formák mögött a valós tartalmakat, s ez szerintem az éberségi foktól függ, minél jobban magába szippant a matéria, az illúzió, ez a súlyosan lehúzó és néha incselegve csábító valóságshow, annál mélyebb az álom, s annál felszínesebb a látás. Nem lehet szemünket dörzsölve akarni látni a dolgok valós természetét, mert ami eredménye, nevezzük úgy, terméke valaminek, azt sosem tehetjük az őt létrehozó tettek helyére. Fel kell ébredni, és akkor automatikusan minden valóban láthatóvá válik, és úgy már nem hisszük azt egy adott dologra vetített újabb illúziórétegről, hogy ez maga a lényeg, a megoldás, az „igazság”. 

 

„Látsz valakit?
- Senkit - mondta Alice.
- Bárcsak nekem volna ilyen szemem - sóhajtott fel a Király fájdalmasan. - Még Senkit is meglátja! Ráadásul ilyen távolságból! Én bezzeg csak igazi embereket látok meg ebben a világításban!”

No de amíg ez nem történik meg, mert itt botorkálunk bolond álomfiguraként ebben az abszurd, groteszk sztoriban, hogyan tájékozódjunk? Először is üljünk-, mi több álljunk, emelkedjünk fel. Ez nehéz, mert a tudatosság épp attól tudatos, hogy fenntartott, pontosan, mint az egészséges izomtónus a félájult állapothoz képest. Szóval ébredezzünk felfelé, amit csak magunkban tudunk megtenni, mert az nem ébredés, ha az álomban „ébredünk” fel, az ottani logikát követve. Ébredni az álomból kifelé lehet, ami mindig összetöri az álomszövedék logikusnak tűnő struktúráját. Minél abszurdabb, minél logikátlanabb és következetlenebb a hozzáállásunk a „normális élethez”, annál kijjebb vagyunk belőle. Én sokszor azt látom, akik azt hiszik, megtalálták a bölcsek kövét, nem fogdosnak egyebet, mint az álomdíszlet egy fiktív darabkáját, mert az ágy széle, amit markolni vágynak nem lehet az álomlogika része. Én magamnak csak azt szoktam mondogatni: menj csak a magad útján és ne félj attól, hogy ez az út nem vezet sehova. Minden olyan út, ami megmutatja már önmagán belül a célt hamis, hazug út, úgyhogy ne válassz ilyet. Tudd, addig vagy jó úton, amíg nem tudod, az hová vezet. Amíg úgy érzed, nem vagy képes (nem nem akarod, az más!) elfogadni ennek a világnak a buta logikáját, hatalmi rendjét, erkölcseit és megmondó embereit, nem tudod csodálni a jelenben eléd tolt eszményeit, „sztárjait” és nem tudsz rettegni az úgynevezett hatalmasságaitól, addig nincs is mitől tartanod, mert alapvetően ez biztosít arról, te kint vagy és csak bekukucskálsz ebbe a kis pajtaszínházba. És közben bízz az időben, ami a szövetségesed, mert olyan, mint a tüske az ösvényen: minden, ami kilóg, mert nem az adott dolog szerves része, az beleakad, leszakad és lemarad. Ha érzed a fájdalmat, éppen az jelenti azt, te önmagad vagy, akinek a csupasz bőrét sebzi a tövis, de pont ez a fájdalom tudósít arról, hogy valóságos vagy és hamarosan felébredsz egy magasabb rendű valóságrétegbe.

Boldog születésnapot, kicsi Alice!


„- Fakutya - kezdte félénken, mert nem tudta, szereti-e, ha a nevén nevezik.
  De a Fakutya csak még szélesebben vigyorgott.
’Nini, tetszik neki’ - gondolta Alice, s így folytatta: - Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?
- Az attól függ, hová akarsz jutni - felelte a Fakutya.
- Ó, az egészen mindegy - mondta Alice.
- Akkor az is egészen mindegy, hogy merre mégy - mondta a Fakutya. - Csak menj, menj, ameddig...
- Ameddig valahová el nem jutok - fejezte be Alice.
- Valahová okvetlen eljutsz - mondta a Fakutya -, ha elég sokáig mégy.
(…)
- Ez tréfa volt! - kiáltotta dühösen a Király, s erre mindenki kacagni kezdett, jobbra-balra dűlve a nevetéstől. - Ezek után vonuljatok vissza ítélethirdetésre - mondta már vagy huszadszor a Király az esküdteknek.
- Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni - szólt közbe a Királynő.
- Ostoba szamárság! - kiáltott Alice. - Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!
- Fogd be a szád - ordította rákvörösen a Királynő.
- Nem fogom! - felelte Alice.
- Üssétek le a fejét - őrjöngött a Királynő.
De senki se mozdult.
- Nem ijedek meg tőletek - mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. - Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok!
Erre a szóra az egész csomag játékkártya a levegőbe röppent és rázáporozott. Alice dühösen, s egyben riadtan fölsikoltott, s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent, s a nénje nagy vigyázva éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Alice arcába.”