2015. december 17., csütörtök

Adventi léghajózás az Ákos-hiszti kapcsán



Ej, micsoda vita alakult ki a hazai sajtóban az Ákos-ügy kapcsán! Milyen tanulságos, mennyire jellemző a mai korra! Ám sem a pláza kontra jurta vitára, sem az emancipáció kontra középkor hisztériára nem válasz semmi, ami kívül van. Mert a kérdés nem az, hogy kivonuljak-e a társadalomból vagy fogyasszak és élvezkedjek, mint valami regrediált idióta, illetve szüljek-e hat gyereket erőmön felül, netán teljesen bedilizve karriert építsek és hitessem el magammal, én ezt akarom; a kérdés az, tudok-e magamban rendet tenni a dolgok között? Ott belül kell tudatosnak lenni, megtalálni az egységet, bőségben élni, bölcsnek lenni - ott kell tudni, minek hol a helye az életünkben az okostelefontól a munkán át a nemi identitásig, nem kint keresgélni szerepeket, eszközöket, helyzeteket. A kint mindehhez képest árnyjáték csupán. És ha ott belül rend van, akkor mindegy, mi folyik kint. Én például vallom, igazi hippiként élek a civilizáció kellős közepén. Van okostelefonom, számítógépem és autóm, de szigorúan a helyükön kezelve, a telefont szinte csak szótárnak és térképnek használom, a gépet legfőképp írógépnek, lexikonnak és zenegépnek, néha reggeli napilapnak a kávé mellé, az autóm meg öreg, egyszerű, tucatjárgány és nem azzal járok a boltba, de ha be kell mennem a városba, nem buszozom, nekem igenis számít az a több órányi kiesés, ami a helyi tömegközlekedés ára lenne. Nem mondhatnám, hogy kivonultam a civilizációból, de azt se nagyon, hogy úgy istenigazából részt veszek benne, fejben semmiképp. Úgy vagyok kint, hogy látszólag bent vagyok.

 

És nő vagyok, bár ritkán hordok szoknyát, mert kényelmetlen és inkább sportosan öltözködöm (a farmert is farmerral hordom), nem sminkelem magam, sőt volt, hogy menő karriert is építettem, mi több karatéztam hosszú éveken át, de életem legcsodásabb pillanatai egész életemben mégis azok voltak, amik valamilyen módon a családhoz köthetőek. Alapvetően férfias természet vagyok, impulzív, robbanékony, kemény, ám az egész lényem legmeghatározóbb minősége mégis a női. Mert minden, amit valaha tettem, ebből a minőségből tettem: egy monitornak tartom magam, ami által megjelenhet minden, amire a belső adóvevőm hangolva van. Ami általam válik láthatóvá. Legyen az egy filozófiai írás, egy tálca almás pite a vasárnapi asztalon, netán egy klassz kirándulás, vagy a két fantasztikus gyerekem. Én csak összefogom, egybefoglalom a dolgokat, mondjuk úgy, formába öntöm.

 

„Itt most nőiességről annak az átfogó princípiumnak a jegyében beszélünk, mely a női pólust jelenti a világban, amit a kínaiak ‘Jin’-nek neveznek, az alkimisták a Holddal szimbolizálnak, a mélypszichológia a víz szimbólumán keresztül fejez ki. Ebből a szempontból minden nő csak ennek az archetipikusan nőinek egy megjelenési formája. A női princípiumot befogadóképességként definiálhatnánk. A Ji csing így fogalmaz: ‘A teremtő út a férfié, a befogadó a nőié.’ És másutt: ‘A befogadó a legodaadóbb a világon.’

Az odaadás képessége a nőiség központi tulajdonsága; minden további női képesség alapja: így a megnyílás, a befogadás, a fogamzás, az önmagába zárás, elrejtés képességéé is. Az odaadás képessége ugyanakkor az aktív cselekvésről való lemondást is jelenti. Vizsgáljuk csak meg a nőiség archetipikus szimbólumait, a Holdat és a Vizet. Mindkettő lemond arról, hogy aktívan sugározzon, kibocsásson valamit, mint ellentétük, a Nap és a Tűz. Ezáltal válnak azonban képessé arra, hogy fényt és meleget vegyenek fel, bocsássanak be magukba, és visszatükrözzék őket. A víz lemond egyéni formai igényéről – felvesz bármely formát. Beilleszkedik, odaadja magát.

A Nap és a Hold, a Tűz és a Víz – a férfi és a nő polaritása mögött nem áll értékelés.
Az értékelés teljességgel értelmetlen lenne, hiszen önmagában mindegyik pólus csak fél és tökéletlen – a tökéletességhez szüksége van ellenpólusára. Ez a tökéletesség azonban csak úgy érhető el, ha mindkét pólus a maga egyediségét teljességgel reprezentálja. Bizonyos emancipációs okfejtések könnyen megfeledkeznek az archetipikus törvényekről. Nagy marhaság, ha a Víz panaszkodik, hogy nem tud égni és világítani, s ebből saját alacsonyabb rendűségére következtet. Éppen azért tud befogadni, mert nem tud égni, a befogadásról viszont a Tűznek kell lemondani. Egyik sem jobb, mint a másik, csak más. A pólusok eme másságából ered az a feszültség, amelyet ‘Élet’-nek nevezünk. A pólusok nivellálása nem vezet az ellentétek egyesüléséhez. Az a nő, aki teljesen elfogadja, s megéli nőiségét, sosem fogja magát ‘alacsonyabb rendűnek’ érezni.”

(Thorwald Dethlefsen, Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez)

 

Én hiszek abban, hogy ezt a világot kizárólag magunkban tudjuk megváltani, jobbá tenni, a látszólagos ellentéteit kiegyensúlyozni. Kint csak maszatolni tudunk, míg belül valóban varázsolhatunk. Akár ki is, ha láthatóvá akarunk tenni valamit. Szóval afféle titkos, kvázi "androgün hippiként" azt mondom innen a kis világvégi kuckómból, ez olyan, mint a léghajó: a kosárban ég a tűz, az felmelegíti a levegőt, ami a kosárra szerelt ballont aztán kosarastul felemeli az égbe. Nem kell azt alulról lökdösni, de még felülről húzni sem, ha bent lobog a láng, és nincs tele egy rakat felesleges teherrel a kosár, fel fog emelkedni, kizárólag belülről merítve energiát ehhez. Még hinni sem kell benne, mégis megtörténik.

(Illusztráció: Hana Pesut)