2016. november 13., vasárnap

Hologramot a királynak!

And you may find yourself
in another part of the world,
behind the wheel of
a large automobile.
And you may find yourself
in a beautiful house
with a beautiful wife.
And you may ask yourself,
where is that large automobile?
This is not my beautiful house,
this is not my beautiful wife!
(Talking Heads)


„Amikor ráébredsz, hogy már nem érzed magad otthon. Majd azon találod magad, hogy a nagy kocsidat bámulod. Aztán ráébredsz, hogy nincs gyönyörű házad. Nincs gyönyörű feleséged. És azt kérdezed magadtól: hát, hogy jutottam idáig? Ugyanúgy, ahogy mindig, ugyanúgy, ahogy mindig.”


2016. november 9., szerda

Upside-Down world




A legsűrűbb káoszra mindig akkor lehet rábukkanni, ha valaki a rend után kutat.
(Terry Pratchett)

Nem kísértem figyelemmel az amerikai elnökválasztási cirkuszt, sőt, úgy egyáltalán nem foglalkozom semmilyen szinten, még hétköznapi szinten sem politikával. Én azt gondolom, a politika olyasmi dolog, mint a hőmérő, nem alakítja az időjárást, csak jelzi a fokokat, ezért néha rápillantok, milyen az idő. Nyilván sokan ezt balgaságnak gondolják, mondván: a felelős ember maga alakítja a sorsát, és ha máshogy nem tudja, hát ezen hatalmas markolók látszólagos mozgatása által, de szerintem a felelősen gondolkodó ember épp azért az, mert tudja, attól, hogy a hőmérőt behozom az ablakból a szobába, még nem csináltam meleget.

2016. augusztus 26., péntek

Lostparabox



Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem a Kapcsolat című filmet egy akkori barátom unszolására, talán halványan, de megértettem valamit. Aztán telt-múlt az idő, és egyre jobban kiviláglott előttem: vannak az életben dolgok, amik jellegüknél fogva nem megoszthatók. Élmények, konkrét életesemények, olyan történések, amik miután nem tartoznak a kollektív tapasztalati kör nagy átlagába, a perifériára szorulnak mindaddig, amíg az a bizonyos 100. majom nem emeli be aztán az „objektív” valósághalmazba. De ehhez szükséges, hogy az a majom, amelyik rájött, hogy az édesburgonyát megmosva megszabadulhat a rátapadt kosztól, meg is tegye ezt, s ne szégyenkezzen emiatt a társai előtt. Mert elsőre nyilvánvaló, hogy hülyének nézik, kiröhögik, gúnyt űznek látszólag értelmetlen viselkedéséből, vagy valóban értelmetlenné silányítják azzal, hogy csupán a mozdulatot ellesve, faágakat, köveket és kakadarabokat hordanak megmosni a folyóhoz. Remélem, érthető az antropomorf párhuzam.

2016. augusztus 5., péntek

Go Pokemon, go!



„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”

Általában az Indexet szoktam naponta átfutni, hogy nagyjából képben legyek, mi zajlik a világban, nem is tudom, miért, talán mert 20 évvel ezelőtt, amikor megvettem az első gépem, ez volt a hírportál. Egyáltalán nem azonosulok az oldal szellemiségével, de épp ez benne a jó, mert így meglátom ezen a panorámaablakon keresztül, amit talán magamtól észre sem vennék. No és tegnap belefutottam az alábbi cikkbe. 

2016. június 30., csütörtök

Ex itinere


Különös éjszakám volt tegnap. Nem igazán tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, miközben a fejemben is komor gondolatok tekeregtek. Önkéntelenül visszagondoltam az életem főbb eseményeire, és mérhetetlen bánat lett rajtam úrrá. Elmerültem az éjféli bánatóceánban, amiről nem is tudtam eddig, hogy valóban létezik. És ott lent a mélyben valahogy egy pillanatra megláttam, hogy az a töméntelen méltánytalanság, ami az életemben ért, nemcsak az én ügyem, hanem egy konkrét embercsoporté, akik hasonló igazságtalanságokat kellett hogy elszenvedjenek egész életükön át. Nem tudom sajnos ezt jól megfogalmazni, csak inkább érzem, mint oly sok mindent ezen a világon: van egy szottyos, gennyedző, elfolyósodó, undorítóan vigyorgó, takony energia a világmindenségben, ami mint valami bűzös massza terjeszkedik, és nem is elsősorban konkrét emberekben ölt testet, hanem egyfajta viselkedésben, a mindent behálózó, unintelligens igazságtalanság iszapjában. Legfőbb jellemzője a negédesség, a hazug szentimentalizmus: minden kézigránátot virágnak álcázva nyújtottak át nekem, széles, baráti mosoly kíséretében. A legeslegnagyobb szemétségeket mindig a szeretet, a barátság és a sosem kért segítségnyújtás zörgős papírjába csomagolja ez az erő.

2016. június 13., hétfő

Holo(grafikus)bohóc



Sokféle impresszió ért mostanság, ami kapcsán elgondolkodtam pár dolgon, és valahogy ezek mintha egy gondolatkörbe csoportosultak volna, és szeretem az ilyen gubancokat kiírni magamból, mert én is csak így kiterítve tudom megvizsgálni, milyen fonálból vannak, milyen a színük, és mit tudnék belőlük a saját kis életpulcsimhoz kötni – bár ugye elvileg mi nem kötünk, hanem bontunk, de én mégis azt élem meg, kötök; ám néha tényleg egyre inkább bontásnak tűnik, na mindegy.

2016. május 10., kedd

Matrjoska virtual reality



Eljött az életemben végre a várva várt nap ezen a hétvégén: kipróbálhattam a vr sisakot. Volt a városban egy játékkiállítás, és ennek keretén belül ki lehetett próbálni 5-6 virtual reality játékot. Három játékot játszottam: hullámvasútoztam, kiszabadultam egy szobából, ahol csúf zombik akartak megölni, és háborús bevetésen is részt vettem a 2. világháborúban, ejtőernyősként. Idáig érleltem magamban a gondolataimat, amik nyilván nem magukról a buta játékokról szóltak, hanem arról az élményről, amit megtapasztalhattam általuk. Vegyük sorra. Tér, mozgás, idő, tudat. Ezek azok a fogalmak, amiket ez a technológia, amint eléri a fejlettségnek egy bizonyos fokát, helyre fog rakni az arra érdemes emberek buksijában. 

2016. április 18., hétfő

Az ezerarcú Rorschach-teszt



Egyik kedves olvasóm feltett egy kérdést az asztrológiáról. Pontosabban arról, hogy mi ez az állatövi rendszer, honnan származik, és mit jelenthet a nagy egészet nézve. Hetek óta ülök a kérdésen, mint fáradt tyúk a tojásokon, és az a nagy helyzet, nem tudok a kérdésre válaszolni. Tulajdonképpen azért, mert bár egy időben nagyon is érdekelt az asztrológia, sokat olvastam róla, ráadásul próbáltam a komolyabb végét megragadni a dolognak, de mostanra valahogy elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Fogalmazzak úgy, hogy már „nem hiszek benne”? Nem, mert ez így butaság, nincs értelme hinni az asztrológiában vagy a homeopátiában, netán nem hinni benne, ennél nagyobb badarságot elképzelni sem tudok. Szóval érdekes dolog valóban az asztrológia, elámultam a csodáin, imádtam a rendszert, amit feltárt, a teljességről mesélt nekem. Csak inkább elsodort mára mellőle a szél – s most megpróbálom megfogalmazni, miért.

2016. március 14., hétfő

Az út, ami nem szerepel a térképen


 
Tök jópofa kis filmet láttam pár napja, nem mai darab, mégis érdemes megnézni. A címe: Interstate 60: Episodes of the Road, s nagyon jól egybefog pár olyan gondolatot, amit magam is igaznak, mi több, követendőnek tartok. A film egyik fontos eleme egy biliárdgolyó, amit ha az ember megráz, választ ad a kérdéseire, és hogy folytatódjon a különös egybeesések láncolata, a film megnézése előtt két nappal egy retro játékkiállításon voltam a gyerekekkel, és ott volt egy ilyen golyó. Soha életemben nem láttam még ilyet, a lányom mutatta meg, hogyan működik, rázogattuk, hülyéskedtünk vele. Azon is nyolcas volt. Meg volt egy fali-hal, ami viccesen az ember felé fordulva azt énekelte vidám uszonycsapkodásokkal, hogy Don’t worry, be happy. Aztán két nappal rá ott volt ugyanaz a golyó a filmben, jé, gondoltam, de érdekes.

2016. március 8., kedd

Nyomás alatt



Bokros teendőim közepette kiolvastam a Sztrugackij testvérek egyik kisregényét, ami röviden arról szól, hogy pár, komolyabb kutatással foglalkozó ember észreveszi, hogy egy erő minduntalan útjukba áll, mintha meg akarná akadályozni, hogy ők ezekkel a számukra fontos dolgokkal foglalkozzanak. Van köztük csillagász, matematikus, de a humán szférában mozgó orientalista is. Téves hívások, az ajtón bekopogtató bomba csajok, munka közben rájuk törő erős fejfájás és egyéb bosszantó betegségek, hirtelen nyakukba varrt rokonok, konkrét rendőrségi vádak, ingyen kapott élvezeti cikkek: mind-mind arra hivatott, hogy őket eltérítsék a saját céljaiktól. A szereplők ezt úgy hívják, „nyomás alatt állnak”. Megvallom, döbbenten olvastam a sorokat, mostanában amúgy is érdekesen rímelnek az általam látott, olvasott dolgok a valósággal, pl. nemrégiben az Űrodüsszeia olvasását egyik este annál a pontnál hagytam abba, ahol az első digitális elektronikus gép, az ENIAC kerül szóba, a regény központi eleme, a mesterséges intelligencia, azaz a HAL kapcsán. Nem tudtam, miért nevezi ormótlan idiótának Clarke ezt a gépet. Becsuktam a könyvet, s még mielőtt kikapcsoltam volna a telefonom, rossz szokásomhoz híven rápillantottam az Indexre, s mit látok? A vezető hír nem más, minthogy épp aznap 70 éves az ENIAC – s alatta egy képgaléria a valóban ormótlan monstrumról. Pár nappal később már a fent említett Sztrugackij könyvet olvasva annál a pontnál tettem le a könyvet, amikor a könyvbéli macska leveri az ablakpárkányról a vázát. Fél óra múlva oltári csörömpölés hallatszik a nappaliból, hát Astro, a macskánk leverte az ablakpárkányról a vázát. Fáj a hátam, kéne egy kényelmesebb íróasztali szék, erre másnap mit dob ki a szomszéd? Egy kis reparálásra szoruló, ámde szuper irodaszéket. És még millió, nagyon apró, mégis figyelemfelkeltő egybeesés – vagy csupán a véletlen műve lenne mindez? Lehetséges és igazából nem is fontos az egész, csak annyiban, amennyiben én jelentőséget tulajdonítok neki. És Sztrugackijék mondanivalójának én most azt tulajdonítok, mert merem állítani, pontosan tudom, mi az a nyomás, amiről ők beszélnek. És abban is biztos vagyok, ezzel nem éppen vagyok egyedül.
Ugye?

2016. február 15., hétfő

A mellőzés meglepő ereje, avagy a Madárember születése



Az elmúlt időszakban elég sok feltámadós mozi jött ki, nyilván nem véletlenül. Olyan filmek, amikben a főhősről lemond a környezete, halottnak nyilvánítja, ám az nemhogy nem halott, hanem épphogy olyan különleges tudás birtokában van, amibe kapaszkodva megmutatja, hogy élőbb, mint bárki, aki gúnyosan röhögve sót akart hinteni a helyére.

A mellőzésnek, a halottnak nyilvánításnak valóban meglepő az ereje. Ez egy olyan kohó vagy kemence, ahol készre érik a személyiség. A keletlen, sületlen massza talán ezt nem érti, mi több, nem látja. Merthogy a kemence közelébe sem merészkedik, isten ments, inkább csinál egy gyors szelfit a feltunningolt virtuális világában. A kemence ugyanis nem épp egy „happy” vagy „trendi” hely. Ott forróság van, unalmasan kormos falak és magány. Kiég belőled minden szar, amiről eddig azt hitted, te vagy. Kívül megkeményedsz talán, de belül végre könnyű és laza leszel, lágy és omlós. Rugalmas. Illatos. De legfőképp tápláló, mondhatjuk úgy is, fogyasztható. Egészséges és tartós. És az a kemény héj ad tartást neked. Az is te vagy, az már nem egy külső tál, ami eddig összetartott. És ha a kohó után kikerülsz a konyhaasztalra nyilvánvaló lesz, te nem vagy sem liszt, sem vaj, sem víz, sem só, sem élesztő. De nem vagy letakart, bugyborékoló massza sem. Te egy teljesen más minőséggé váltál. Neked van saját formád, amit senki át nem gyúrhat. Önmagad lettél. Hagyod magad kicsit kihűlni. Aztán felszeletelni. Szétosztani. Mert tudod, téged önmagadtól már senki és semmi többet el nem vehet.

2016. január 17., vasárnap

Fejláb



Döbbenten és néha mosolyogva olvasom itt-ott mindenfelé, hogy az emberek mennyire meg akarják egymást győzni a maguk igazáról, legfőképp ideológiai kérdésekben. Mintha nekik nem lenne elég, hogy gondolnak valamit, netán ezt másoknak megmutatják, ahogy háziasszony tesz ki az asztalra egy tálca süteményt, aztán aki kér, vesz belőle, aki nem, feláll ettől az asztaltól.

Erről az Itt járt Henry Poole c. bugyuta filmecske jut az eszembe. Henry Poole mogorva, kiábrándult pasas, akinek egyetlen vágya, hogy elrejtőzzön az élet idegesítő nyüzsgése elől, így hát egy kellően unalmasnak tűnő kertvárosba költözik. Jó szándékú, ám minden lében kanál szomszédasszonya azonban egy-kettőre felfordulást okoz: felfedez ugyanis egy szokatlan alakú foltot Henry házának falán, melynek földöntúli erőt tulajdonít azt állítván, ez a folt nem más, mint Krisztus arca... Nos, innentől kezdve Henrynek egy perc nyugta sincs: özönleni kezdenek házába a zarándokok, hogy hódoljanak az égi jelenség előtt. De Henry nem hisz ebben az egészben és egy napon kifakad.

– Most mindenki higgye el, hogy a Messiás az udvaromra pottyant? Mire felocsúdok, az egész istenverte utca egy karnevál helyszínévé változik, ahol az őrült szektatagok apraja-nagyja sorban áll, hogy végre megtapogassa az én szentséges vakolatomat. Na, azt lesheti.
– Miért ilyen nehéz elfogadnia, hogy ilyesmi megtörténhet?
– Miért ilyen fontos magának, hogy elhiggyem, hogy megtörténhet?
– Azért, mert nekem...
– Nem! Majd én megmondom! Mert ha engem meg tud győzni, a maga hite is valóságosabb. Ugye? Minél több ember száll be az ,,lsten a falon'' című bulijába, annál sikeresebb a küldetés. És ameddig le nem nyeleti velem azt, amiben maga is hisz, soha nem lesz olyan a hite, mint szeretné. Mindig lesz egy icipici kétely. És nem tudja, hogy igaza van-e. Azon fog agyalni, hogy ahogy gondolkodik, az helyes-e. És ez szomorú.

2016. január 11., hétfő

Átlépés a titkos ajtón






 "A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem." (Kurt Vonnegut)

Hatalmas főhajtás a zseniális David Bowie előtt.