2016. február 15., hétfő

A mellőzés meglepő ereje, avagy a Madárember születése



Az elmúlt időszakban elég sok feltámadós mozi jött ki, nyilván nem véletlenül. Olyan filmek, amikben a főhősről lemond a környezete, halottnak nyilvánítja, ám az nemhogy nem halott, hanem épphogy olyan különleges tudás birtokában van, amibe kapaszkodva megmutatja, hogy élőbb, mint bárki, aki gúnyosan röhögve sót akart hinteni a helyére.

A mellőzésnek, a halottnak nyilvánításnak valóban meglepő az ereje. Ez egy olyan kohó vagy kemence, ahol készre érik a személyiség. A keletlen, sületlen massza talán ezt nem érti, mi több, nem látja. Merthogy a kemence közelébe sem merészkedik, isten ments, inkább csinál egy gyors szelfit a feltunningolt virtuális világában. A kemence ugyanis nem épp egy „happy” vagy „trendi” hely. Ott forróság van, unalmasan kormos falak és magány. Kiég belőled minden szar, amiről eddig azt hitted, te vagy. Kívül megkeményedsz talán, de belül végre könnyű és laza leszel, lágy és omlós. Rugalmas. Illatos. De legfőképp tápláló, mondhatjuk úgy is, fogyasztható. Egészséges és tartós. És az a kemény héj ad tartást neked. Az is te vagy, az már nem egy külső tál, ami eddig összetartott. És ha a kohó után kikerülsz a konyhaasztalra nyilvánvaló lesz, te nem vagy sem liszt, sem vaj, sem víz, sem só, sem élesztő. De nem vagy letakart, bugyborékoló massza sem. Te egy teljesen más minőséggé váltál. Neked van saját formád, amit senki át nem gyúrhat. Önmagad lettél. Hagyod magad kicsit kihűlni. Aztán felszeletelni. Szétosztani. Mert tudod, téged önmagadtól már senki és semmi többet el nem vehet.