2016. június 30., csütörtök

Ex itinere


Különös éjszakám volt tegnap. Nem igazán tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, miközben a fejemben is komor gondolatok tekeregtek. Önkéntelenül visszagondoltam az életem főbb eseményeire, és mérhetetlen bánat lett rajtam úrrá. Elmerültem az éjféli bánatóceánban, amiről nem is tudtam eddig, hogy valóban létezik. És ott lent a mélyben valahogy egy pillanatra megláttam, hogy az a töméntelen méltánytalanság, ami az életemben ért, nemcsak az én ügyem, hanem egy konkrét embercsoporté, akik hasonló igazságtalanságokat kellett hogy elszenvedjenek egész életükön át. Nem tudom sajnos ezt jól megfogalmazni, csak inkább érzem, mint oly sok mindent ezen a világon: van egy szottyos, gennyedző, elfolyósodó, undorítóan vigyorgó, takony energia a világmindenségben, ami mint valami bűzös massza terjeszkedik, és nem is elsősorban konkrét emberekben ölt testet, hanem egyfajta viselkedésben, a mindent behálózó, unintelligens igazságtalanság iszapjában. Legfőbb jellemzője a negédesség, a hazug szentimentalizmus: minden kézigránátot virágnak álcázva nyújtottak át nekem, széles, baráti mosoly kíséretében. A legeslegnagyobb szemétségeket mindig a szeretet, a barátság és a sosem kért segítségnyújtás zörgős papírjába csomagolja ez az erő.

2016. június 13., hétfő

Holo(grafikus)bohóc



Sokféle impresszió ért mostanság, ami kapcsán elgondolkodtam pár dolgon, és valahogy ezek mintha egy gondolatkörbe csoportosultak volna, és szeretem az ilyen gubancokat kiírni magamból, mert én is csak így kiterítve tudom megvizsgálni, milyen fonálból vannak, milyen a színük, és mit tudnék belőlük a saját kis életpulcsimhoz kötni – bár ugye elvileg mi nem kötünk, hanem bontunk, de én mégis azt élem meg, kötök; ám néha tényleg egyre inkább bontásnak tűnik, na mindegy.