2017. május 2., kedd

Állandóan költözöm, ez van



Átköltöztettem a jövőben a blogot a Rewoland oldalra, mert egyszerűbb kezelni, a html kezelőfelületében mostanában állandóan szétesik a formázás, nem küzdök vele tovább. Különben is a Google sorozatban kizár a postafiókjaimból, ha nem adom meg a telefonszámom és netán máshonnan jelentkezem be, mint amit megszokott (persze nem adom meg a számom, „kár hogy letedd, nincs értelme” :D), és különben is, mindig jobb, amit az ember magának kreál, még ha vannak hiányosságai is, jobb szeretem a saját házat, mint az albérletet.

Szóval a beígért cikkel, meg egy csomó régi és új írással várlak titeket AZ ÚJ BLOGON

És itt már lehet beszélgetni is, aki akar, mert az is kezelhetőbb a saját magunk által alkotott felületen, mint itt, ahol semmit nem lehetett ez ügyben beállítani.

Kicsit sajnálom, bevallom, fáj a szívem, mert amúgy nekem ez a blog nagyon sokat jelent, lassan hetedik éve írom kisebb-nagyobb megszakításokkal, iszonyat sokat dolgoztam vele, és hát szívemhez nőtt a kis hülye címe ezzel a nyuszival, meg a spenótszín, és az a totál béna fejléc, amit sebtében csináltam anno, a feeling, ahogy megnyitottam egy-egy új írás kedvéért, de hát ez van, tovább kell állni, különben is nem megszűnik, csak átköltözik egy másik kuckóba. Halad a vonat, nincs mese, az egész élet búcsúk sorozata, el kell fogadni, mert csak így jöhet az új, ami azonban mindig egy tabula rasa, ahogy egy régi barátom mondta mindig: új haj, új élet. :)

Summa summarum a Hamis túrógombóc c. írást már ott olvashatjátok.

Köszi a megértést és szeretettel várlak titeket!

(Persze a  régi írásokat meghagyom itt, hátha van, aki akar még itt is olvasgatni, ez az oldal elérhető marad.)

Update: Ilyen nincs. Tegnap ugye úgy döntöttem, befejezem a bűvészinasos, cilinderes kalandomat. Van egy kis eldugott second hand a városban, ahová rendszeresen benézek, jött-e olcsó gyerekruha, valami kis hasznos apróság. Erre mit találok pont tegnap a bolt kellős közepén? Egy kb 100 éves dobozt. Csak ott állt magában, kicsit misztikusan a sok csetresz között. Kinyitom, hát mi van benne? Egy eredeti, ősrégi, de gyönyörű állapotban lévő, igazi, fekete bársony cilinder! Nem ócska jelmezkellék, hanem egy originál, címeres darab! A hozzá tartozó elegáns kesztyűvel, nyaksállal, istenem, mint a mesében. Mintha csak egy időutazó hagyta volna véletlenül ott. Nyúl nem volt hozzá, de én hófehér pulcsiban voltam éppen. Na épp ez az, amit a Túrógombócos cikkben próbálok elmesélni: a misztikum sokszor a leghétköznapibb dolgokban ölt testet. Az amúgy nevetségesen olcsón kínált cilindert nyilván azonnal megvettem, s a szobám legfőbb díszévé vált: örök emléket állítva a Nyuszi a cilinderben korszakomnak. Ennél szebb ajándékot el se tudtam volna magamnak képzelni.  :)


2017. április 11., kedd

Kaleidoszkóp reload


Kicsit továbbgondolva az előzőeket, óhatatlanul felmerül a kérdés: no de mi a különbség? Mi a különbség a között, hogy a beteg igazi, vagy sem? Mi a különbség, ha azt gondoljuk a világról, amit a ma élő emberek nagy hányada, hogy ez egy adott tulajdonságokkal rendelkező, önmagában létező és a mi érzékszerveinkkel felfogható, megismerhető valóság, illetve ha azt mondjuk, ilyen nincs, hiszen az objektív valóság tulajdonképpen, ha úgy vesszük, épphogy szubjektív, hiszen a szubjektumon átszűrődve válik értelmezhetővé egyetemben mindazokkal, akik úgy tűnik, ugyanúgy észlelik azt? Röviden feltéve a kérdést: van különbség képzelet és valóság közt, és számít-e ennek megválaszolása bármit a hétköznapok megélésében?

Az én megoldásom e két kérdésre röviden: nincs és igen, nagyon is.

2017. április 1., szombat

Kaleidoszkóp



Tegnap berepült a garázsba (ami nem is igazi garázs, hanem egy nagy, szárnyas ajtós, sokablakos régi pajta) egy gyönyörű kismadár. Zöld volt a begye, sárgás, hosszú a csőre, szép, kecses lábain ott ugrándozott az ablakpárkányon, nézve kifelé az erdő felé. Na, gondoltam, hát te jól eltévedtél, bár arra van az erdő, de a kijárat mégis itt van, a másik irányban, háttal az erdőnek, ahol most állok. No de a madárka amint észrevette a nagy, sötét árnyékomat az ellenfényben, riadtan röpködni kezdett, verte magát az ablaküveghez, nem értette, ha látja az erdőt, miért nem tud kijutni? A pajta ajtaja sötétben volt, ráadásul ott álltam én, az ablak azonban csalóka fényben fürdött. Miközben a hatalmas duplakapu mögötti fán ott csiviteltek a társai, mintha csak hívogatnák, ó, te balga, erre, ne arra! Nem mentem be hozzá, nem zargattam, hagytam, találjon ki maga. Bíztam abban, lesz egy pillanat, amikor megérzi a friss levegő szagát, és a látvány ellenére a jó irányba fordul. Délután, mikor megnéztem, mi a helyzet, már nem volt bent. Pontosan, ahogy reméltem.

2017. január 13., péntek

The Frame


El se hiszem, de jövő héten megint költözünk, rövidke életem alatt immár tizedszer. Az összes nehézsége ellenére azért nem bánom, minden új hely egy teljesen új korszakot jelent, a tér, a lakóhelyeim olyanok számomra, mint megannyi rovátka egy hatalmas életórán: mutatja, mennyi állomáson haladtam már át az öreg lokomotívval. No és ennek kapcsán elmélkedtem, nézelődtem, átgondoltam, mit is szeretnék, mit hordozzon ez az új életszakasz? Ez már valami érett, leülepített, mély alapokra helyezhető ezüstös korszak kell legyen, ami az egyszerűséget és a belülről fakadó, könnyed eleganciát hivatott hordozni számomra, fizikailag és lelkileg is. S ennek a gondolatnak a kapcsán belefutottam egy skandináv blogba, ahol egy végtelenül szimpatikus fiatal pár sok magyar értelmiségihez hasonlóan azt mondta, elég a nagyvárosi nyüzsgésből, a túlfogyasztásból, a taposómalomból, menjünk vidékre, és csináljuk meg a magunk életét szabadon. Fantasztikusak voltak, pár hónap leforgása alatt a kis vidéki, úgy is mondhatnánk, isten háta mögötti tanyából a két kezükkel, iszonyat sok munkával virágzó kerámiaműhelyt, kávézót meg bioboltot kreáltak.

2016. november 13., vasárnap

Hologramot a királynak!

And you may find yourself
in another part of the world,
behind the wheel of
a large automobile.
And you may find yourself
in a beautiful house
with a beautiful wife.
And you may ask yourself,
where is that large automobile?
This is not my beautiful house,
this is not my beautiful wife!
(Talking Heads)


„Amikor ráébredsz, hogy már nem érzed magad otthon. Majd azon találod magad, hogy a nagy kocsidat bámulod. Aztán ráébredsz, hogy nincs gyönyörű házad. Nincs gyönyörű feleséged. És azt kérdezed magadtól: hát, hogy jutottam idáig? Ugyanúgy, ahogy mindig, ugyanúgy, ahogy mindig.”


2016. november 9., szerda

Upside-Down world




A legsűrűbb káoszra mindig akkor lehet rábukkanni, ha valaki a rend után kutat.
(Terry Pratchett)

Nem kísértem figyelemmel az amerikai elnökválasztási cirkuszt, sőt, úgy egyáltalán nem foglalkozom semmilyen szinten, még hétköznapi szinten sem politikával. Én azt gondolom, a politika olyasmi dolog, mint a hőmérő, nem alakítja az időjárást, csak jelzi a fokokat, ezért néha rápillantok, milyen az idő. Nyilván sokan ezt balgaságnak gondolják, mondván: a felelős ember maga alakítja a sorsát, és ha máshogy nem tudja, hát ezen hatalmas markolók látszólagos mozgatása által, de szerintem a felelősen gondolkodó ember épp azért az, mert tudja, attól, hogy a hőmérőt behozom az ablakból a szobába, még nem csináltam meleget.

2016. augusztus 26., péntek

Lostparabox



Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem a Kapcsolat című filmet egy akkori barátom unszolására, talán halványan, de megértettem valamit. Aztán telt-múlt az idő, és egyre jobban kiviláglott előttem: vannak az életben dolgok, amik jellegüknél fogva nem megoszthatók. Élmények, konkrét életesemények, olyan történések, amik miután nem tartoznak a kollektív tapasztalati kör nagy átlagába, a perifériára szorulnak mindaddig, amíg az a bizonyos 100. majom nem emeli be aztán az „objektív” valósághalmazba. De ehhez szükséges, hogy az a majom, amelyik rájött, hogy az édesburgonyát megmosva megszabadulhat a rátapadt kosztól, meg is tegye ezt, s ne szégyenkezzen emiatt a társai előtt. Mert elsőre nyilvánvaló, hogy hülyének nézik, kiröhögik, gúnyt űznek látszólag értelmetlen viselkedéséből, vagy valóban értelmetlenné silányítják azzal, hogy csupán a mozdulatot ellesve, faágakat, köveket és kakadarabokat hordanak megmosni a folyóhoz. Remélem, érthető az antropomorf párhuzam.

2016. augusztus 5., péntek

Go Pokemon, go!



„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”

Általában az Indexet szoktam naponta átfutni, hogy nagyjából képben legyek, mi zajlik a világban, nem is tudom, miért, talán mert 20 évvel ezelőtt, amikor megvettem az első gépem, ez volt a hírportál. Egyáltalán nem azonosulok az oldal szellemiségével, de épp ez benne a jó, mert így meglátom ezen a panorámaablakon keresztül, amit talán magamtól észre sem vennék. No és tegnap belefutottam az alábbi cikkbe. 

2016. június 30., csütörtök

Ex itinere


Különös éjszakám volt tegnap. Nem igazán tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, miközben a fejemben is komor gondolatok tekeregtek. Önkéntelenül visszagondoltam az életem főbb eseményeire, és mérhetetlen bánat lett rajtam úrrá. Elmerültem az éjféli bánatóceánban, amiről nem is tudtam eddig, hogy valóban létezik. És ott lent a mélyben valahogy egy pillanatra megláttam, hogy az a töméntelen méltánytalanság, ami az életemben ért, nemcsak az én ügyem, hanem egy konkrét embercsoporté, akik hasonló igazságtalanságokat kellett hogy elszenvedjenek egész életükön át. Nem tudom sajnos ezt jól megfogalmazni, csak inkább érzem, mint oly sok mindent ezen a világon: van egy szottyos, gennyedző, elfolyósodó, undorítóan vigyorgó, takony energia a világmindenségben, ami mint valami bűzös massza terjeszkedik, és nem is elsősorban konkrét emberekben ölt testet, hanem egyfajta viselkedésben, a mindent behálózó, unintelligens igazságtalanság iszapjában. Legfőbb jellemzője a negédesség, a hazug szentimentalizmus: minden kézigránátot virágnak álcázva nyújtottak át nekem, széles, baráti mosoly kíséretében. A legeslegnagyobb szemétségeket mindig a szeretet, a barátság és a sosem kért segítségnyújtás zörgős papírjába csomagolja ez az erő.

2016. június 13., hétfő

Holo(grafikus)bohóc



Sokféle impresszió ért mostanság, ami kapcsán elgondolkodtam pár dolgon, és valahogy ezek mintha egy gondolatkörbe csoportosultak volna, és szeretem az ilyen gubancokat kiírni magamból, mert én is csak így kiterítve tudom megvizsgálni, milyen fonálból vannak, milyen a színük, és mit tudnék belőlük a saját kis életpulcsimhoz kötni – bár ugye elvileg mi nem kötünk, hanem bontunk, de én mégis azt élem meg, kötök; ám néha tényleg egyre inkább bontásnak tűnik, na mindegy.

2016. május 10., kedd

Matrjoska virtual reality



Eljött az életemben végre a várva várt nap ezen a hétvégén: kipróbálhattam a vr sisakot. Volt a városban egy játékkiállítás, és ennek keretén belül ki lehetett próbálni 5-6 virtual reality játékot. Három játékot játszottam: hullámvasútoztam, kiszabadultam egy szobából, ahol csúf zombik akartak megölni, és háborús bevetésen is részt vettem a 2. világháborúban, ejtőernyősként. Idáig érleltem magamban a gondolataimat, amik nyilván nem magukról a buta játékokról szóltak, hanem arról az élményről, amit megtapasztalhattam általuk. Vegyük sorra. Tér, mozgás, idő, tudat. Ezek azok a fogalmak, amiket ez a technológia, amint eléri a fejlettségnek egy bizonyos fokát, helyre fog rakni az arra érdemes emberek buksijában. 

2016. április 18., hétfő

Az ezerarcú Rorschach-teszt



Egyik kedves olvasóm feltett egy kérdést az asztrológiáról. Pontosabban arról, hogy mi ez az állatövi rendszer, honnan származik, és mit jelenthet a nagy egészet nézve. Hetek óta ülök a kérdésen, mint fáradt tyúk a tojásokon, és az a nagy helyzet, nem tudok a kérdésre válaszolni. Tulajdonképpen azért, mert bár egy időben nagyon is érdekelt az asztrológia, sokat olvastam róla, ráadásul próbáltam a komolyabb végét megragadni a dolognak, de mostanra valahogy elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Fogalmazzak úgy, hogy már „nem hiszek benne”? Nem, mert ez így butaság, nincs értelme hinni az asztrológiában vagy a homeopátiában, netán nem hinni benne, ennél nagyobb badarságot elképzelni sem tudok. Szóval érdekes dolog valóban az asztrológia, elámultam a csodáin, imádtam a rendszert, amit feltárt, a teljességről mesélt nekem. Csak inkább elsodort mára mellőle a szél – s most megpróbálom megfogalmazni, miért.

2016. március 14., hétfő

Az út, ami nem szerepel a térképen


 
Tök jópofa kis filmet láttam pár napja, nem mai darab, mégis érdemes megnézni. A címe: Interstate 60: Episodes of the Road, s nagyon jól egybefog pár olyan gondolatot, amit magam is igaznak, mi több, követendőnek tartok. A film egyik fontos eleme egy biliárdgolyó, amit ha az ember megráz, választ ad a kérdéseire, és hogy folytatódjon a különös egybeesések láncolata, a film megnézése előtt két nappal egy retro játékkiállításon voltam a gyerekekkel, és ott volt egy ilyen golyó. Soha életemben nem láttam még ilyet, a lányom mutatta meg, hogyan működik, rázogattuk, hülyéskedtünk vele. Azon is nyolcas volt. Meg volt egy fali-hal, ami viccesen az ember felé fordulva azt énekelte vidám uszonycsapkodásokkal, hogy Don’t worry, be happy. Aztán két nappal rá ott volt ugyanaz a golyó a filmben, jé, gondoltam, de érdekes.

2016. március 8., kedd

Nyomás alatt



Bokros teendőim közepette kiolvastam a Sztrugackij testvérek egyik kisregényét, ami röviden arról szól, hogy pár, komolyabb kutatással foglalkozó ember észreveszi, hogy egy erő minduntalan útjukba áll, mintha meg akarná akadályozni, hogy ők ezekkel a számukra fontos dolgokkal foglalkozzanak. Van köztük csillagász, matematikus, de a humán szférában mozgó orientalista is. Téves hívások, az ajtón bekopogtató bomba csajok, munka közben rájuk törő erős fejfájás és egyéb bosszantó betegségek, hirtelen nyakukba varrt rokonok, konkrét rendőrségi vádak, ingyen kapott élvezeti cikkek: mind-mind arra hivatott, hogy őket eltérítsék a saját céljaiktól. A szereplők ezt úgy hívják, „nyomás alatt állnak”. Megvallom, döbbenten olvastam a sorokat, mostanában amúgy is érdekesen rímelnek az általam látott, olvasott dolgok a valósággal, pl. nemrégiben az Űrodüsszeia olvasását egyik este annál a pontnál hagytam abba, ahol az első digitális elektronikus gép, az ENIAC kerül szóba, a regény központi eleme, a mesterséges intelligencia, azaz a HAL kapcsán. Nem tudtam, miért nevezi ormótlan idiótának Clarke ezt a gépet. Becsuktam a könyvet, s még mielőtt kikapcsoltam volna a telefonom, rossz szokásomhoz híven rápillantottam az Indexre, s mit látok? A vezető hír nem más, minthogy épp aznap 70 éves az ENIAC – s alatta egy képgaléria a valóban ormótlan monstrumról. Pár nappal később már a fent említett Sztrugackij könyvet olvasva annál a pontnál tettem le a könyvet, amikor a könyvbéli macska leveri az ablakpárkányról a vázát. Fél óra múlva oltári csörömpölés hallatszik a nappaliból, hát Astro, a macskánk leverte az ablakpárkányról a vázát. Fáj a hátam, kéne egy kényelmesebb íróasztali szék, erre másnap mit dob ki a szomszéd? Egy kis reparálásra szoruló, ámde szuper irodaszéket. És még millió, nagyon apró, mégis figyelemfelkeltő egybeesés – vagy csupán a véletlen műve lenne mindez? Lehetséges és igazából nem is fontos az egész, csak annyiban, amennyiben én jelentőséget tulajdonítok neki. És Sztrugackijék mondanivalójának én most azt tulajdonítok, mert merem állítani, pontosan tudom, mi az a nyomás, amiről ők beszélnek. És abban is biztos vagyok, ezzel nem éppen vagyok egyedül.
Ugye?

2016. február 15., hétfő

A mellőzés meglepő ereje, avagy a Madárember születése



Az elmúlt időszakban elég sok feltámadós mozi jött ki, nyilván nem véletlenül. Olyan filmek, amikben a főhősről lemond a környezete, halottnak nyilvánítja, ám az nemhogy nem halott, hanem épphogy olyan különleges tudás birtokában van, amibe kapaszkodva megmutatja, hogy élőbb, mint bárki, aki gúnyosan röhögve sót akart hinteni a helyére.

A mellőzésnek, a halottnak nyilvánításnak valóban meglepő az ereje. Ez egy olyan kohó vagy kemence, ahol készre érik a személyiség. A keletlen, sületlen massza talán ezt nem érti, mi több, nem látja. Merthogy a kemence közelébe sem merészkedik, isten ments, inkább csinál egy gyors szelfit a feltunningolt virtuális világában. A kemence ugyanis nem épp egy „happy” vagy „trendi” hely. Ott forróság van, unalmasan kormos falak és magány. Kiég belőled minden szar, amiről eddig azt hitted, te vagy. Kívül megkeményedsz talán, de belül végre könnyű és laza leszel, lágy és omlós. Rugalmas. Illatos. De legfőképp tápláló, mondhatjuk úgy is, fogyasztható. Egészséges és tartós. És az a kemény héj ad tartást neked. Az is te vagy, az már nem egy külső tál, ami eddig összetartott. És ha a kohó után kikerülsz a konyhaasztalra nyilvánvaló lesz, te nem vagy sem liszt, sem vaj, sem víz, sem só, sem élesztő. De nem vagy letakart, bugyborékoló massza sem. Te egy teljesen más minőséggé váltál. Neked van saját formád, amit senki át nem gyúrhat. Önmagad lettél. Hagyod magad kicsit kihűlni. Aztán felszeletelni. Szétosztani. Mert tudod, téged önmagadtól már senki és semmi többet el nem vehet.

2016. január 17., vasárnap

Fejláb



Döbbenten és néha mosolyogva olvasom itt-ott mindenfelé, hogy az emberek mennyire meg akarják egymást győzni a maguk igazáról, legfőképp ideológiai kérdésekben. Mintha nekik nem lenne elég, hogy gondolnak valamit, netán ezt másoknak megmutatják, ahogy háziasszony tesz ki az asztalra egy tálca süteményt, aztán aki kér, vesz belőle, aki nem, feláll ettől az asztaltól.

Erről az Itt járt Henry Poole c. bugyuta filmecske jut az eszembe. Henry Poole mogorva, kiábrándult pasas, akinek egyetlen vágya, hogy elrejtőzzön az élet idegesítő nyüzsgése elől, így hát egy kellően unalmasnak tűnő kertvárosba költözik. Jó szándékú, ám minden lében kanál szomszédasszonya azonban egy-kettőre felfordulást okoz: felfedez ugyanis egy szokatlan alakú foltot Henry házának falán, melynek földöntúli erőt tulajdonít azt állítván, ez a folt nem más, mint Krisztus arca... Nos, innentől kezdve Henrynek egy perc nyugta sincs: özönleni kezdenek házába a zarándokok, hogy hódoljanak az égi jelenség előtt. De Henry nem hisz ebben az egészben és egy napon kifakad.

– Most mindenki higgye el, hogy a Messiás az udvaromra pottyant? Mire felocsúdok, az egész istenverte utca egy karnevál helyszínévé változik, ahol az őrült szektatagok apraja-nagyja sorban áll, hogy végre megtapogassa az én szentséges vakolatomat. Na, azt lesheti.
– Miért ilyen nehéz elfogadnia, hogy ilyesmi megtörténhet?
– Miért ilyen fontos magának, hogy elhiggyem, hogy megtörténhet?
– Azért, mert nekem...
– Nem! Majd én megmondom! Mert ha engem meg tud győzni, a maga hite is valóságosabb. Ugye? Minél több ember száll be az ,,lsten a falon'' című bulijába, annál sikeresebb a küldetés. És ameddig le nem nyeleti velem azt, amiben maga is hisz, soha nem lesz olyan a hite, mint szeretné. Mindig lesz egy icipici kétely. És nem tudja, hogy igaza van-e. Azon fog agyalni, hogy ahogy gondolkodik, az helyes-e. És ez szomorú.

2016. január 11., hétfő

Átlépés a titkos ajtón






 "A lehető legközelebb akarok maradni a peremhez, anélkül, hogy túlbuknék rajta. Onnan sok olyasmit lehet látni, amit középről nem." (Kurt Vonnegut)

Hatalmas főhajtás a zseniális David Bowie előtt.

2015. december 23., szerda

Hallgatni arany - Nils Landgren és barátai





 

Ingrid Sjöstrand:

ÓRIÁSI TERMEKBEN ROHANGÁLTUNK


Óriási termekben rohangáltunk,
a srácok meg én.
Minden teremnek három ajtaja volt,
olyasfélék, mint az étteremben,
csak be kellett lökni őket.
A három közül kettő
mindig koromsötétbe nyílt,
de a harmadik mögött újabb terem volt.
Rohantuk egyiktől a másikig,
tovább, tovább,
de sose volt vége.

Álmodtál már ilyesmit?

2015. december 19., szombat

A legkisebb egyben a legnagyobb



The Incredible Shrinking Man, 1957
A hihetetlenül zsugorodó ember
(Jack Arnold)
amerikai kalandfilm, sci-fi, thriller

Adva van egy menő üzletember, Scott Carey, akinek elég jól megy a sora. Mikor megismerjük, épp bájos feleségével ringatózik fizikai jólétének teljében egy hajón, miközben a legfőbb problémája, hogy fel kéne állnia egy sörért. Csakhogy történik valami, s míg az asszonyka bemegy a kabinba a sörért, jön egy különös felhő, áthalad a hajó felett, ezüstös port szórva a jóképű férfiúra.

Eltelik pár hónap a lehető leghétköznapibb módon. Csakhogy Carey lassan valami különös változást vesz észre magán: apránként kezd összemenni. Az átalakulás eleinte nem túl szembetűnő, tulajdonképpen csak hősünk veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A környezete nem is veszi komolyan a dolgot, ugyan, öregem, legalább lefogytál egy kicsit! Az orvos kijelenti, az 5 cm-es csökkenés lehet akár korábbi elmérés eredménye is, vagy egyéb hiba, mert olyan márpedig nincs, hogy valaki összemegy. Azonban Carey pontosan tudja, hogy valami történik vele, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd volt, ami beterítette őt a hajón. Telik-múlik tovább az idő, és Carey csak zsugorodik és zsugorodik. Már az orvosok is kénytelenek a tényt tudomásul venni. Nem tudom, hogy mi az oka, uram, de ön egyre jobban megy össze.

2015. december 17., csütörtök

Adventi léghajózás az Ákos-hiszti kapcsán



Ej, micsoda vita alakult ki a hazai sajtóban az Ákos-ügy kapcsán! Milyen tanulságos, mennyire jellemző a mai korra! Ám sem a pláza kontra jurta vitára, sem az emancipáció kontra középkor hisztériára nem válasz semmi, ami kívül van. Mert a kérdés nem az, hogy kivonuljak-e a társadalomból vagy fogyasszak és élvezkedjek, mint valami regrediált idióta, illetve szüljek-e hat gyereket erőmön felül, netán teljesen bedilizve karriert építsek és hitessem el magammal, én ezt akarom; a kérdés az, tudok-e magamban rendet tenni a dolgok között? Ott belül kell tudatosnak lenni, megtalálni az egységet, bőségben élni, bölcsnek lenni - ott kell tudni, minek hol a helye az életünkben az okostelefontól a munkán át a nemi identitásig, nem kint keresgélni szerepeket, eszközöket, helyzeteket. A kint mindehhez képest árnyjáték csupán. És ha ott belül rend van, akkor mindegy, mi folyik kint. Én például vallom, igazi hippiként élek a civilizáció kellős közepén. Van okostelefonom, számítógépem és autóm, de szigorúan a helyükön kezelve, a telefont szinte csak szótárnak és térképnek használom, a gépet legfőképp írógépnek, lexikonnak és zenegépnek, néha reggeli napilapnak a kávé mellé, az autóm meg öreg, egyszerű, tucatjárgány és nem azzal járok a boltba, de ha be kell mennem a városba, nem buszozom, nekem igenis számít az a több órányi kiesés, ami a helyi tömegközlekedés ára lenne. Nem mondhatnám, hogy kivonultam a civilizációból, de azt se nagyon, hogy úgy istenigazából részt veszek benne, fejben semmiképp. Úgy vagyok kint, hogy látszólag bent vagyok.

2015. december 3., csütörtök

Self-tamagocsi



Ha körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, meg kell állapítanom, mai világunk legnagyobb problémáit az okozza, ha az ember rápakol az életére egy olyan alternatív valóságot, aminek a fele sem igaz. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sajnos ehhez a mai életstílus igazán kitűnő terepet szolgáltat, talán nem véletlenül: az illúziók lebontásának korát éljük, nyilvánvaló tehát, hogy most az emberiség legfőbb feladata az illúziókkal van. Mindenféle illúziókkal, a photoshoptól, a plasztikai műtéteken, a közösségimédia-álvilágon, a politikai hazugságokon, a hírek megkérdőjelezhetőségén át az egyéni, érzelmi illúziókig, tényleg végtelen a sor. (Megtapasztaltam például, hogy önmagában az, hogy az ember leteszi a voksát egy magasabb rendű, nevezzük úgy jobb híján, szellemi út mellett, még nem védi meg semmitől; az életét egyáltalán nem teszi sem kellemesebbé, sem könnyebbé. Sőt, tapasztalatom alapján bizonyos szempontból sokkal küzdelmesebbé válik az ilyen lét, hiába hirdetnek mást a lila felhőkön lebegő ezoterikusok, mert szerintem ez is egy ilyen csillivilli vetített illúzióréteg Neo szakadtpulcsis valódi világán, csak más szögből mutatva meg ugyanazt, amit a materialisták élvhajhász, HDR vetítései.)

Szóval körülnézek, és azt látom, nagy baj van minden szinten. Hiányzik a hiteles élet, ami megvédi az embert. A nagy álmok összeomlása, a többszörös hazugságrétegek néha kínos lefoszlása, a hősies vállalások és ígéretek hirtelen dugába dőlése, a hatalmas beharangozással és közönségovációval elinduló példamutatónak hitt „zarándokutak” vakvágányra futása, amit látok. Öngyilkosság, válás, csőd, betegség, összeomlás, háború sokszor e látszatvilágok vége az emberi lét minden színterén. Vagy mindezek ideiglenes leplezése, elodázása az újabb és újabb vetítések által. Én magam is átestem - ráadásul többször is - ezen a buktatón, szerencsére nem zakóztam túl nagyot, még időben észhez tértem. Legalábbis remélem.

2015. november 26., csütörtök

November huszonhatodika



„- Miféle emberek laknak errefelé?
- Errefelé - mutatott a Fakutya jobbra - a Kalapos lakik. Arrafelé meg - mutatott balra - Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
- Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice.
- Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice.
- Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide.”

Ma, november 26-án van az Alice Csodaországban 150 éves születésnapja. E napon hazatérvén a dolgaimból leülök a gép elé, kitekintek ezen a kis ablakon, körülnézek a világban és rájövök, pontosan úgy érezem magam, mint Alice, benne egy végtelenül bolond álomban. De hát épp ez az igazság, efelől már többszörösen meggyőződtem, hiszen ahogy Mark Twain is megmondta, az egész tényleg olyan nyilvánvalóan és hisztérikusan esztelen – mint minden álom.

2015. november 15., vasárnap

Hálózat



„Szóval egy gazdag, fehér hajú kisember meghalt. No de mi köze ennek a rizs árához, nem igaz? És miért volna ettől még jaj nekünk? Azért, mert ti, akik itt ültök és még 62 millió amerikai azzal foglalkozik, hogy engem hallgat. Mert közületek nem egészen 3% olvas könyveket. (...) Mert egy igazságot ismertek, ami a képcsövön át jut el hozzátok, mert él jelenleg egy teljes és egész generáció, ami semmi mást nem ismer, csak ami ebből a csőből jön ki. Ez a cső szentírás! A végső kinyilatkoztatás! Ez a cső teremt vagy porba dönt államelnököt, pápát, miniszterelnököt, ez a cső a legfélelmetesebb istenverte hatalom ezen az istentelen világon, és ezért jaj nekünk, ha nem megfelelő emberek kezébe kerül ez a leghatalmasabb istenverte propagandaeszköze az egész istentelen világnak, ki tudja milyen szart terjeszt majd igazság címén.

Épp ezért figyelem, hallgassatok meg! A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok. Oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”

2015. november 5., csütörtök

A fogváltás hősei



Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyengelábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

2015. november 1., vasárnap

Tizenkettedik szín




Egy hét Helsinki.
Erről a kalandunkról nem lehet barokkos körmondatokban írni, mint mondjuk Toscanáról, a kacskaringós dimbes-dombos utakról, a középkori csipkés, sikátoros városkákról, a hatalmas aranysárga napraforgómezőkről, vagy a hangulatos főterekről, ahol a többszintes gelato-kehely mögül lehetett mosolyogni az aranysportcipős, zselézett hajú fiúkon, akik mögött a színes mopedeken nagyfenekű lányok hajkoronája lengedezett a meleg, sós szélben.

Helsinki más. A tőmondatok városa. Korunk falanszter színének szimbóluma. Számomra legalábbis az volt.

2015. október 17., szombat

Bizarr hármas

 - filmajánló-


Három filmet ajánlanék, mindhárom nagyon aktuális mostanság. Közös bennük, hogy nyomasztó, akár „betegnek” is mondható alkotások, de nem, nem azok: csak annyira betegek, mint a világ, amiről szólnak. Mai napig zsong mind a három a fejemben, millió szituáció kapcsán ugrik be, ja, igen, ez is olyan, mint ahogy ezekben láttam. Mondjuk én eleve imádom az elvontabb dolgokat, szóval, előre szólok, ezek nem olyan Vissza a jövőbe-mozik. :)

2015. október 14., szerda

Tudom, hogy tudni fogom, hogy nem tudtam



Elég hihetetlen, de ismét szembejött velem kétszer egymásután ugyanaz a téma: egy általam kedvelt blogot olvasva a hozzászólások közt valaki megemlítette a Kruger-Dunning hatást. Bevallom, gőzöm sem volt mi ez, utánanéztem, aztán hagytam a fenébe a dolgot, valahogy nem igazán érdekelt a téma. Másnap azonban belefutottam egy cikkbe, ami pont erről szólt.

2015. október 11., vasárnap

Amikor az idő kilép a térbe


 – az időhurok-paradoxon lehetséges megoldása –



„- Utaztál az időben.
- Hazamegyek és hívom a rendőrséget.
- Az isten szerelmére, nem mehetsz haza, hiszen már otthon vagy! Látod? Nem figyelsz rám. Az időben utaztál, a múltba, ezért látod önmagad.”

Isten látja a lelkem, hogy nem akartam már tovább foglalkozni a témával, meg fejtegetni itt a szőttest félhangosan, de tegnap este tök véletlenül annyira témába vágó és érdekes filmet láttunk, hogy csak nem tudom megállni, hogy ne írjak róla, hátha másnak is nyújt egy újabb aha-élményt. Persze, lehet, hogy csak nekem volt ez ekkora fless, nekem általában amúgy minden az, amit olvasok vagy látok, valamiért ilyen hülyén vagyok bekötve.

(Merthogy igazság szerint az a helyzet, hogy iszonyat sokszor fordul velem elő, hogy valamin töprengek épp, vagy beszélgetünk itthon egy témáról, netán valahol írok valamiről, majd teljesen véletlenül utamba akad egy könyv, egy cikk, egy film, ami pontosan, de szinte 100%-ban ugyanazt a témát magyarázza tovább, vagy értelmezi, mint valami gigantikus illusztráció. Tényleg néha olyan, mintha egy hatalmas előadáson ülne az ember, ahol mindig épp a megfelelő pillanatban következik egy kis szemléltetés. Nyilván van erre abszolút racionális magyarázat, hogy hajlamosak vagyunk mindenben azt látni, amit látni akarunk és akkor a dolog a szemünkben már azzá is válik, és ami meg nem passzol a képbe, azt figyelmen kívül hagyjuk, de még így is vicces a jelenség, hogy meglátja az ember a valós vagy vélt összefüggéseket az egyes elemek közt, ami talán nem is olyan rossz képesség. Vagy tényleg ily módon rímelnek egymásra a dolgok? Szerintem amúgy igen, és ez a világ legfantasztikusabb híre, mert sejtet a háttérben egy hatalmas erőt, ami magasabb rendű, mint ez a kis játszószoba, és ha valami, hát ez a tudat engem mindig végtelen boldogsággal tölt el. Mármint hogy nem ennyi a lét, ami itt az embert körülveszi, és van az embernél magasabb intelligencia. Mert ha nem lenne, az számomra kb. olyan érzés lenne, mintha kiderülne általános harmadikban, hogy már örökké csak azzal a vastag zsírkrétával lehet írni a füzetekbe is, amivel eddig rajzoltuk a pontpontvesszőcskét a hatalmas kartonra, és nincs rotring, meg töltőtoll, kihegyezett ceruzakészlet, rostiron, tűfilc és parker golyóstoll: nincs semmi, csak ez a zsíros, vastag, törékeny, négy randa színből álló maszatolós kréta-készlet. És akkor oldd meg ezzel egy életen át minden papírravetendődet, de hát, basszus, ezzel én néha a saját aláírásommal sem boldogulok, nemhogy egy bonyolultabb ábrával, de mindegy, most ez egyáltalán számít, csak úgy idevetettem mintegy asszociatíve. :D)

Szóval az történt, hogy olvastam valamikor a héten egy cikket az tíz „legokosabb” sci-firől. Szuper, mondom, ez jó lesz, okos sci-fi jöhet minden mennyiségben. Azonban sajnálattal láttam, hogy már mindegyiket kivégeztem korábban, leszámítva egy spanyol darabot. Időbűnök, Los Cronocrímenes. Oké, tegnap este megnéztük. És már a film nézése közben éreztem, vao, vao: de hisz ez pont azt mutatja meg, amit a múltkor nem tudtam talán jól megfogalmazni, főleg röviden nem, mert ha valamit körbe kell járni, nem lévén róla egységes, 3D-s panorámafotó, az nehézkes lesz és hosszú, körülményes, amit én is utálok, és nyugi, már sokszor én is kegyetlenül unom ám magam, de ez van, nincs mit tenni. Vagy megnézzük az építmény minden szegletét, vagy beérjük azzal a tömör megfogalmazással, hogy „kéremszépen ez egy épület”, no de így igazából semmit nem mondtunk róla, kár is volt talán megszólalni.

2015. október 6., kedd

Helycserés paradigmaváltás



Mostanában több oldalról jutott el hozzám a kérdés azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a mi világunkat.  Számomra olybá tűnik, hogy lassan, de biztosan omladozik, recseg-ropog a világról alkotott, eddig oly stabilnak hitt kép. Az az állványzat, ami az eddig érvényes világnézetet tartotta, alapjaiban inog meg, s hogy ez mennyire így van, azt az is jól mutatja, hogy kevés olyan színtere, szintje van az életnek, ahol ezt ne lehetne megtapasztalni kezdve a politikától egészen a mindennapi társas kapcsolatokig. A foteljébe belesüppedt jóléti chipsmajszoló világpolgár is kénytelen lesz idővel belátni, az a mód, ami a gondolkodását uralta, nem tartható fent tovább, hisz valami ott a gyökereknél nem stimmel. Ez már évekkel ezelőtt látható volt, de egy réteg ezt – mint a Titanic süllyedésénél a zenészek, akik már térdig a vízben álltak, de még csak játszottak tovább – idétlen rihegéssel-röhögéssel, a problémák elbagatellizálásával, azok lehülyézésével, akik mindezt megfogalmazták próbálták az egyre inkább láthatóvá válót eltakargatni. Mások meg meglovagolván a düledezéssel járó általános bizonytalanságot gyorsan színpadra pattantak, és az amúgy is zűrzavaros helyzetet csak fokozták egymásnak és sokszor önmaguknak is ellentmondó, hagymázos álmaik világgá kürtölésével. És persze, ahogy ez már lenni szokott, megjelentek a hívek is, akik merő jó szándékkal, igaz, de mégiscsak ezen hangadók mögé sorakozva rottyantottak még egyet az amúgy is bugyogó zavaros főzeten.

2015. szeptember 15., kedd

Doppler effektus

 

„A balesetek világa” – valahogy így tudnám lefordítani John Irving általam épp most olvasott egyik könyvének fejezetcímét. Egy világ, ami balesetek sorából áll össze.

Vasárnap délután érdekes jelenetnek lehettem szemtanúja. Fantasztikus idő volt, 20 fok, tűző napsütés. Elmentünk hát a városi múzeum parkjába sétálni és persze abszolválni az elmaradhatatlan kacsaetetést. A park rendezett, gyönyörű, kis tavakkal, dombocskákkal, fantasztikus játszótérrel és egy ösvénnyel, ami a folyópartra vezet. A parton – helyi szokáshoz híven – rendezett grillsütő placcok: egy nagy tűzrakó, körötte padok, asztalok, odakészített, felhasogatott tűzifa.

Egy fiatal – feltehetően szomáliai – férfi állt a tűzrakó betongyűrű mellett és piszkálta a parazsat. Fülében a fehér fülhallgató úgy világított, mint egy kiskanál tejszínhab a kávéban, s a srác valami különös táncfélét lejtett a zene ritmusára. Néztem is, milyen fura, nem süt semmit, csak tüzel ott magában, mi lehet ebben a jó így egyedül. Megálltam a folyóparton hogy átnézzek a túlpartra. Egyszer csak látom ám, egy hölgy érkezik biciklivel a tűzrakóhelyhez. Először azt hittem, a pasas ismerőse, annyira célzottan tartott felé, majd elég ingerülten odaszólt valamit. Ám a srác nem szólt vissza, hanem hátrált pár lépést és udvariasan közölte vele, jöjjön, csak jöjjön, ő ugyanis nem süt semmit, szívesen átadja a helyet. A nő leállította a biciklit a padoknál. Egy őszbeforduló, valaha szőke, középkorú hölgy volt, farmerban és virágos blúzban, elegáns piros biciklivel, melynek csomagtartóján jókora háncskosár foglalt helyet. Hirtelen mozdulattal előkapott a kosárból egy kisebb fahasábot, az egyik padra rakta, majd elővett egy baltát és irgalmatlan elánnal négyrétbe vágta a fát, mint valami vérszomjas inkvizítor, csak úgy zengett a csattogástól környék. A néger kissé távolabb állva, félrehajtott fejjel, szó nélkül nézte a műveletet. A nő, miután végzett a fahasáb brutális felnégyelésével, akkurátusan rárakta a fadarabokat az izzó parázsra. Vártam, mikor kerül elő a kolbász, a virsli, a pácolt hús vagy a botra húzott krumpli- és hagymaszemek, de nem, semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a nő mintha ő lenne maga a bősz Thor, visszahajította a baltát a kosárba, valamit odamorrantott a négernek, majd felpattant a biciklijére és elviharzott.

Döbbenten álltunk, én is, a srác is, aki rám nézett tanácstalanul, majd a nő után fordult, karjait széttárta, és csak annyit mondott, „Jézusom, ez totál beteg.” Én sem gondoltam egyebet. Mi lehetett vajon ez a kis közjáték? Valami demonstráció nyilván, egyfajta belső őrület kitörése, úgy is mondhatnánk, egy kis mindennapos, földi „baleset”.

Minderre mintegy véletlen rímként este megnéztünk találomra egy már régóta talonban tartogatott filmet, az első Jarmuscht, A permanens vakációt. A lassú sztori röviden arról szól (már ha beszélhetünk Jarmusch esetében egyáltalán sztoriról), hogy egy magányos, a saját útját járó, mondhatni egyedi és formabontó new yorki srác, Allie, aki egy lepusztult lakásban él egy semmitmondó kapcsolatban a bamba barátnőjével, kis nyűglődés után úgy dönt, megkeresi a romos házat, ahol született, valamint az anyját az elmegyógyintézetben, azaz a gyökereit, majd felkutatja azokat a pontokat, amik az élethez kötik és létrehozza a kapcsolódásait ehhez a világhoz. Csakhogy bárhova megy, mindenütt pusztulás, mocsok. És hát sajnos a tömény agybaj, merthogy mindenki sültbolond. A csávó, aki nem létező bombázógépek elől menekül, a saját anyja, aki nem ismeri meg a felnőtt fiát, az anyuka szobatársa, aki csak idétlenül vihog mindenen, mint egy betépett sziamang,  az utcazenész, aki képtelen egy normális dallamot kicsikarni a hangszeréből, miközben azt hiszi, ő valami baromi nagy művész, a mozipénztáros csaj, aki épp olyan elborult, mint a Millió dolláros hotelben Milla Jovovich, a gazdag pár, aki a saját álmatag hülyesége miatt elveszti a szép kis luxusautóját, a csaj, aki csak szenved, de már azt se tudja, miért – és a néger, aki a következő sztorit meséli hősünknek:

2012. augusztus 23., csütörtök

Ezzel vége…



„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) … Kétlem, hogy Shakespeare hitt volna bármiféle mennyben vagy pokolban, ahogy én sem hiszek. És így nem tudhatjuk, hogy jó hír vagy rossz. … Azonban nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el, s az emberek olyan ritkán mondanak igazat ebben a felfutásban és hanyatlásban. Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír, és melyik rossz.

Az emberi lények az elmúlt mintegy egymillió év során szinte mindennel kapcsolatban találgatásokra kényszerültek. Történelemkönyveink kiemelkedő alakjai voltak a leglenyűgözőbb, esetenként a legijesztőbb találgatóink. … Ám a találgatók valójában semmivel sem tudtak többet a hétköznapi embereknél, sőt néha kevesebbet, még akkor is, vagy különösen akkor, amikor azt az illúziót keltették bennünk, hogy irányíthatjuk a saját sorsunkat. Most rajtuk a sor, hogy folyvást találgassanak, és meg is hallgassák őket. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember. De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.

Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. Ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A titokzatos idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az I. világháború előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és 'az átkozott emberi fajt'. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit. … A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet... Aztán a végén már nem tudta tovább csinálni. … Lehetséges, hogy már én sem tudok viccelni – hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.

Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog. A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk – s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól – az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. … Akarnak az ellenállhatatlan dáridóról beszélni? Az egy pokolgép. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz többé áram. Minden közlekedési forma meg fog szűnni, és a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani. És ez ellen már senki nem tehet semmit. Túl késő. Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság. Jöhet hát a ballagás, de ez még mind semmi. … Hol kezdődött ez a vég? Egyesek szerint talán Ádámmal, Évával és a tudás almájával, ezzel a nyilvánvaló csőbe húzással. Én azt mondom, Prométheusszal, a Titánnal, az istenek fiával, aki a görög mitológiában ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az embereknek.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk – mármint azután, hogy emberek vagyunk – az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg – '1918. november 11, 11:00 óra' –, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Lehet, hogy mindez már megtörtént. Tényleg nem tudom, milyen leszek ezentúl. Csak útitárs vagyok, aki kíváncsian nézi, mi fog történni ezzel a testtel és ezzel az aggyal.”

Kurt Vonnegut (1922. november 11. –  2007. április 11.)

2012. augusztus 15., szerda

Hallgatni arany - Andrew Lloyd Webber: Requiem



Pie Jesu,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Agnus Dei,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Dona eis requiem sempiternam

Irgalmas Jézus,
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Isten Báránya, 
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Adj nekik örök nyugodalmat



 Hosanna in excelsis.
Benedictus qui venit
in nomine Domini.
  
 Hozsanna a magasságban.
Áldott, aki jő az Úr nevében.

2012. augusztus 9., csütörtök

Filmcsomag ajánló II.



Továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy próbáljon fölé emelkedni mindannak, ami itt a földön történik. Félelem, ellentét, gyűlölködés, állandó vitakényszer – ez mind-mind olyan alacsony nézőpontból fakad, ami biztos nem segít akkor, amikor épp magas küszöböket akarunk átlépni. Mindannyian egyek vagyunk, s ez nem csupán üres duma, hanem tényleg így van: egyetlen álmodó álmának a kivetülései vagyunk mind, s hiába hisszük azt, felébredtünk, ha még mindig hadakozunk egymással kétdimenziós árnyképként a cella falán. Mindig valaki vagy valakik ellen erősnek, nagynak, bölcsnek, netán felemelkedettnek lenni, számomra épp a végtelen kiszolgáltatottság, korlátoltság és gyengeség jele. Egyre elszomorítóbb a látvány, ami a szemem elé tárul, bármerre is nézek. Hisz hiába nem érint meg, mert hát valljuk be, nekem aztán mi közöm ahhoz, hogy hogyan él a szomszéd, mégis amikor azt látom, a csodás, vagyont érő antik komódot aprítja tüzelőnek a jobb sorsra érdemes hatalmas nappali közepén, csak elszorul a szívem. Látván az emberek létezési módját – hatalmas tisztelet az igazán nemes kivételnek – lassacskán szabályszerű szégyent érzek e létforma miatt, egyszerűen röstelkedem amiatt, hogy egy kis időre embernek kell vallanom magam; akkor is, ha sejtem, mi lehet az oka annak, hogy ezt a szűk és vicces jelmezt ideiglenesen magamra öltöttem. Hiszen akik a szeretet nevében prédikálnak, még ők is folyton egymás torkának esnek, konkrét személyeket, csoportokat pocskondiáznak, miközben azt hiszik, bármivel is felette állnak mindazoknak, akiket ily módon megállás nélkül energetikailag szapulnak. Számomra már csak egyetlen kiút van ebből a rémesen harsány, közönséges és mocskos disznóólból: mégpedig az a magányos, csendes és egyenes élet, ami során az ember egyszerűen nem vesz részt itt már szinte semmiben – legfőképp az állandó önmosdatásban és önáltatásban, a bűnbakkeresés és a másokra ujjal mutogatás most egyre divatosabbá váló, s az ébredés nevében zajló hisztériájában, valamint a szeretet nevében elkövetett ragacsos ocsmány aljasságokban. Hisz hamarosan úgyis véget ér ez az álom, ami, lám, ilyen láthatóvá és nyilvánvalóvá tette, hogy hogyan nem érdemes élni! S épp ezért, mert eljött a hajnal, most kivétel nélkül mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy egységbe olvadva a minket álmodóval felébredjen egy tisztább, szebb, igazabb, bátrabb, büszkébb és önállóbb létezőkből álló új valóságba – azaz egy még magasabb szintű álomba… S aki most mégis úgy dönt, hogy a megszűnt álomban marad, mert az egyesülés helyett továbbra is az elkülönülést, az osztódást választja, szintén „felébredhet”, csakhogy épp egy réteggel lejjebb. Ahonnan aztán addig bomlik-bomlik automatikusan tovább, mígnem eléri ennek a folyamatnak a nullpontját, hogy aztán újra elkezdhesse az egyesülés irgalmatlanul hosszú útját – megint teljesen elölről.

Az alábbi filmeket azért gyűjtöttem egy csokorba, mert mind valamilyen módon a fent említett kétféle irányról mesél, valamint kíméletlen tükröt tart az embernek, miközben mindegyik magában foglal egy konkrét – nevezzük úgy – jóslatot arra nézve, hogy melyik út hová vezet. Épp ezért nem állítom, hogy e pár alkotás a filmművészet legszívderítőbb darabjai közé tartozik – bár ez is csak nézőpont kérdése. Aki ugyanis végre el akar rugaszkodni e korlátolt létformától, kifejezetten üdvözítőnek fogja majd tartani mindazt, amit e kilencelemes, teleszkópos távcsőbe belenézve megláthat. Megpróbáltam olyan sorrendbe rakni a filmeket, hogy egy adott gondolati íven végighaladva rajzoljanak ki egy önmagukon is túlmutató összetett üzenetet, ami így talán konkrét segítséget nyújthat azoknak, akik valóban ki akarnak ebből a körforgásból most lépni, még mielőtt megtörténik mindaz, ami mind a kilenc filmben így-úgy megjelenik, mint várható vég. A legvégére pedig feloldásként beillesztettem egy amolyan levezető, magyarázó művet, ami apró pontként megnyugtatóan lezárja e kilenc filmből álló, ám azért remélem, nem túl nehezen értelmezhető „összetett mondatot”.

Íme a filmcsomag a filmek rövid leírásával:

2012. augusztus 5., vasárnap

Légy résen!

Könyvajánló – Murakami Haruki: 1Q84


– Akár ugyanabba a világba érkeztünk, ahonnan indultunk, akár egy teljesen újba, ugyan, mitől kellene rettegnünk? Ha új megpróbáltatások várnak ránk, csak megint le kell győznünk őket. Ennyi az egész. És legalább már nem vagyunk magányosak… Azáltal, hogy összetalálkoztunk, beteljesedett ideérkezésünk célja. Ez egy veszélyes hely. Te pedig tudod, hol a kijárat.
– Szerintem igen. Ha nem tévedek.

Egyre nő az emberek körében valami megfoghatatlan, feszült várakozás. Még azoknál is tapasztalom ezt, akik a világ minden kincséért sem lépnének le a pragmatikus materialista racionalizmus szűk, előre lebetonozott ösvényéről. Nő-nő ez a feszültség, aminek csak egy mélyen rejlő kollektív tudás fektetheti le ilyen széles körben az alapját. Mint a kisgyerek esetében a fokozódó izgalom karácsony közeledtével. Tudja, hogy valami történni fog, hisz minden erre utal: a kivilágított utcák, valami halványan derengő tavalyi emlékkép, a szülei néha furcsa és számára még érthetetlennek tűnő meséje Jézusról, csodavárásról, ünnepről, de nem is ez számára az igazán meghatározó, hanem a felszín alatt mozgolódó készülődés mindenre kiható rejtett izgalma. Tulajdonképpen ezt érzi a gyerek, és a felszín feletti eseménysor csak a benne is megjelenő izgatott várakozást támogatja meg egyfajta mentális állványzattal. Sokan most azért izgulnak, hogy ne történjen semmi. Még többen azért, hogy történjen már végre valami. Ám mindkét csoport biztosan érzi, valami zajlik a mélyben: ott lent, a láthatatlan régiókban bugyog már a víz – ami ebből következően biztos, hogy hamarosan a felszínt is mozgásba lendíti, mi több, a fazék fedelét is nagy zajjal lerepíti.

– Mindketten azért jöttünk el ebbe a világba, hogy összetalálkozzunk. Mi magunk sem tudtunk róla, de ezzel a céllal érkeztünk. Mindenféle nehézségeken kellett túljutnunk. Logikátlan és megmagyarázhatatlan eseményeken. Furcsákon, véreseken, szomorúakon. Néha szépeken. Ígéretet kértek tőlünk, mi megtettük ígéretünket. Próbára tettek, mi kiálltuk a próbát. Így teljesedett be ideérkezésünk célja. Most azonban veszély közelít… A nyomunkban vannak. Egész közel. Hallani lehet a lépteiket.

Erre az eseményre azonban nem árt felkészülni. Pont úgy, ahogy az ember a közelgő viharra felkészül. Becsukja az ablakokat, bezárja az állatokat, beviszi a kiteregetett ruhákat, kihúzza a tévét a konnektorból, kikapcsolja a számítógépét, s gyertyákat vesz elő egy estleges hosszabb áramszünet esetére. Majd ha mindezzel megvan, nincs is más dolga, mint a biztonságossá vált házában ülni és várni. Ám sokan egyáltalán nem figyelik a meteorológiai előrejelzéseket, mi több, még az égre is restek feltekinteni. S aztán csodálkoznak, ha „váratlanul” lecsap rájuk a vihar, s netán súlyosan megsebesülnek, vagy beléjük csap a villám. Mindig van olyan, aki a vészjelzéseket hallván csak legyint: ugyan, milyen viharról beszéltek? Nem lesz itt semmi, hisz kristálytiszta az ég!  Csakhogy általában épp közülük kerülnek ki a viharvert áldozatok, akiket aztán úgy kell innen-onnan másoknak kimenteni a bajból – már ha ez egyáltalán sikerül. Sokszor épp azok szenvednek balesetet, akik azt hiszik, őket aztán nem érheti soha bántódás, s ezért nem is kellően elővigyázatosak. Akinek van gyereke, pontosan tudja, mikor jön el az a pont, amikor a szülő tisztán látja, ennek a játéknak bizony sírás lesz a vége. És általában a jóslat be is igazolódik. Körülnézek a világban, és ugyanezt érzem: sírás lesz ennek a vége, mégpedig nagyon nagy. Ámde azt is tudja minden bölcs szülő, hiába minden szó, csak a személyes tapasztalat fogja meggyőzni az oktondi gyereket arról, hogy hol (volt) a határ. Ennek ellenére kevés gondviselő tudja megállni, hogy ne szóljon, amikor azt látja, a gyerek nem képes az orránál tovább nézni, s a viselkedésének következményeit egy szélesebb perspektívából felmérni, valamint a helyzetet teljes egészében átlátni. Mindenesetre, én tudatosan élek úgyszólván a meteorológia adta előnyökkel, és ha a műszerem vihart jósol, mi több, már látom is, hogy gyülekeznek a viharfelhők, bizony felkészülök: mert megtapasztaltam, nincs is annál rosszabb érzés, mint mikor a vész beköszöntével utólag felfogjuk, egy kis odafigyeléssel, előrelátással és kellő önuralommal a minket ért károkat könnyedén elkerülhettük volna. Ráadásul most a lelkünk a tét, s nem pedig a háztetőnk. Mégis sokan ennek ellenére egyáltalán nem törődnek a figyelmeztető jelzésekkel, s kigúnyolják azokat, akik becsuknak az ajtót-ablakot, kihúzzák a tévét s gyertyát tesznek az asztalra. Holott abból még senkinek sem származott kára, hogy felkészült a viharra, még ha az netán mégis elkerülte a házát. Azonban most ennek nagyon kicsi a valószínűsége.

2012. július 31., kedd

Te fogod megcsinálni

– az olimpiai megnyitó rendhagyó elemzése –




Amikor a hűtőszekrényen egy üzenetet találsz, két eset lehetséges: vagy neked szól az üzenet, vagy nem. Az első esetben pontosan tudod, hogy ki írta azt, mire utal, és hogy konkrétan téged szólít meg az a rejtélyes pár sor, a másik esetben csak találgatni fogsz az eddig megszerzett tudásod fényében minderről. Tegyük fel, egy nagy apartmanházban laksz, ahol már egy ideje szemmel tartod a vendégeket, s kezd benned kirajzolódni egy kép, hogy ki kihez tartozik, milyen viszonyban vannak egymással ez egyes lakók, ki melyik szobában lakhat. S ekkor egyik este a ház központi hűtőjéhez lépve egy cetlit találsz, rajta következő üzenettel: „A mászóka tetejéről látszik igazán, ma felmásztam és láttam, amit tegnap csak félig tudtunk megvizsgálni, s meggyőződtem róla, nem a szemünk káprázott.” S ha nem neked szól az üzenet, joggal hiheted, az egyik gyerek üzente ezt a másiknak, mert tegnap láttad, hogy felrepült a papírsárkányuk egy fa tetejére a játszótér tövében. De az is lehet, az az ipse volt, aki állandóan egy távcsővel a nyakában mászkál, s egyik nap mesélte is neked, hogy ornitológus és egy különleges fészket keres. S ezekre a lehetőségekre azért fogsz gondolni, mert csak következtetsz, s nem pedig tudsz valamit. S megpróbálsz mozaikdarabkákból összerakni egy képet, csakhogy ha mindeközben nincs a birtokodban a kirakós doboza, ami ábrázolja a kirakandó egész képet, akkor, míg nem kerül helyére minden egyes darab, igazából a kép egészét sem fogod a maga teljességében megérteni. Aki úgy áll neki egy kirakósnak, hogy előtte van az eredeti kép, ugyanúgy keresgeti a helyére illő darabokat, de értelmezési nehézségekbe ritkán ütközik, és épp ezért talán könnyedebben és gyorsabban is halad, mert nem a kis elemekből indul ki, hanem a nagy képből. Ha én tudom, hogy tegnap a játszótér környékén kémleltem az eget egy szintén a házban lakó kedves barátommal, hogy egy furcsa, szinte hihetetlen alakú égitestet vegyünk szemügyre, de sehol sem találtunk megfelelő rálátást a dologra, joggal érezhetem érintettnek magam az üzenetben – bár még ekkor is előfordulhat, hogy tévedek. Csakhogy az üzenet előzményeire és a köztünk lévő párbeszédekre történő közvetlen utalás minimálisra csökkenti ennek valószínűségét. Magyarán, kevés olyan ember van, aki nem ismeri fel a neki szóló, személyes üzenetet a hűtő ajtaján – a többiek azonban csak találgatni tudnak.

2012. július 25., szerda

Egy skicc az Olimpia-thriller borítójára


  
Egyre nagyobb a felhajtás a londoni olimpia körül, ami egy elágazó, s mindkét irányban megdöntött dominófal részeként fut a végkifejlet felé. Az egyik dominósor azt mondja: a feszültebb politikai helyzet okozza e sima sportesemény körüli valóban kissé hisztérikus légkört, ám ez csak egyfajta „költői túlzás”, hiszen a játékok minden gond nélkül a maguk menetében lezajlanak, s nincs mögöttük az égvilágon semmi olyan többletjelentés, amit a másik oldal tulajdonít neki paranoiás elképzeléseket és összeesküvés-elméleteket gyártva köré. A másik sor állítása szerint ez az egész mostani cirkusz olyan rituális, előre eltervezett, valószínűsíthetően véres fordulóponttá válik, mely a világuralomra törő emberellenes hatalmi elit számára újabb apropóul szolgál majd az emberiség végső leigázásának és megritkításának – láthatjuk, elég nehezen s nyögvenyelősen kibontakozó – végső megvalósításához.

Nos, ahogy ez már lenni szokott, én egyik oldal álláspontjával sem tudok maradéktalanul azonosulni, mert ahonnan én nézem a dolgokat, onnan azt látom: mindkét félnek igaza lesz a maga módján, mert a két dominósor a végén újra összeér, ám az így kirajzolódott alakzatot majd csak akkor látják meg az emberek, amikor már megszűnt a mozgás, az egyes kis elemek megszaladt láncreakcióhoz hasonlatos folyamatos ledőlése. Egy nagyon kis bugyuta, de tán szemléletes példával azonban megpróbálom ennek az alakzatnak a vázlatát idepingálni, hátha lesz olyan, akit megnyugvással tölt el e viharos idők közepette az a szellemi, filozófiai „láthatatlan menedék”, amit én mutatni tudok – s ami alá a legvégén nagyon sokan bebújnak majd.

2012. július 20., péntek

A sötét lovag és a felemelkedés

– avagy feltűnik a színen Mefisztó –



Minden valamirevaló történetben eljön az idő, amikor az eddig oly logikusnak tűnő történetvezetés egy éles kanyarral megfordul, ellenkezőjébe csap át, mi több, teljesen kiesik az eddigi menetéből. Mint mikor egy jól álcázott kétéltű jármű hirtelen az úttestről a levegőbe száll, s ezzel aztán minden – ha fogalmazhatok most így – a feje tetejére áll. Ez az a pont, amikor a hős általában kilép az eddigi történetéből, hogy egy másik szerepben folytassa azt már más módon – természetesen az író szándékai szerint, s továbbra is a keményfedél közé szorított lapok fogságában, puszta karakterekbe zárt jelentésként, ideaként. Ám ez a lépés közvetlenül előrevetíti az íróval történő végső azonosulást, ami a hőst kiemeli a könyv világából oda, ahol az ő története született. No de ezt meg kell előznie a mefisztói csavarnak, ahogy én magamban nevezem ezt a dolgot.

Ez egy elkerülhetetlen pont, egy amolyan utolsó próbatétel a hős számára, aki nagyon hosszú ideje keresgéli azt az ajtót, ami kivezeti őt a fekete karakterek látszólag szabad börtönéből. A minap az a hasonlat jutott eszembe, mikor az emberekről és az eléjük vetített látszatszabadságról gondolkodtam, hogy az ember nem más ezen a világon, mint a közlekedésben a trolibusz. Látszólag nem egy kötött pályán mozog, mint a villamos, a metró vagy a HÉV, s mégis sokkal közelebb áll ezen járművek mozgási szabadságához, mint egy sima busz, autó, motor – a levegőben repülő járművekről nem is beszélve. S ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a trolibusznak is megvan a maga létjogosultsága a közlekedésben – sőt, számos egyedi előnnyel rendelkezik a sima buszhoz képest –, no de ha a troli azt hiszi magáról csak azért, mert a kerekei nem egy sínpáron futnak, hogy ő bizony szabad, mint az autóbusz, és eszerint kíván mozogni, állandóan azt fogja érezni, lekapcsolódik valamiről ott fenn, ami számára a mozgásához, azaz a létezéséhez szükséges éltetető energiát biztosítja. Az ember az ember, és mint olyan egyáltalán nem szabad: az ember egy felső vezetékre csatlakoztatott jármű, és addig nem is lesz más, míg nem jön rá, mi okozza a létében ezt a szabadsághiányt.  Nézelődik ekkor az ember, alaposan körbenéz, majd homlokára csap: megvan! Nem kell mást tennie, mint az energiaforrását onnan kintről önmagába áthelyezni egy belső tank révén! Persze ekkor is szüksége lesz energiaforrásra, ez nem vitás, no de hatalmas különbség van a között, hogy egy áramszedővel kapcsolódik ehhez folyamatosan, vagy képes már bármelyik útjába eső benzinkútból saját magába energiát áramoltatni. S azt gondolja, első lépés a szabaduláshoz ez: a szabad közlekedés immár megállás, lefulladás nélkül. Azonban ehhez legelőször egy belső tankot kell létrehozni, a busz áramszedőit leszerelni és egy kis belső átalakítással igazi busszá varázsolni. Ez egy elég komoly átállítási munka, s mint minden ilyen folyamat végén, itt is, mielőtt kiengednék a buszt a forgalomba, meg kell győződni arról, valóban jól működik-e, azaz sikerült-e maradéktalanul az átalakítás. No és ennek a tesztfolyamatnak a végső állomásán jelenik meg a fő minőségellenőr, aki afféle stresszpróbát végez az átalakított járművön, hasonlatosan az autógyárak töréstesztjeihez. Csakhogy a dologban továbbra is van egy nagy csavar (ahogy fenti példámban is), ám egyelőre ezt a minőségellenőrön kívül senki sem tudja, hiszen épp ez a dolog lényege: a tudatlanság kontra tudás…

2012. július 11., szerda

Ez a kacsa inkább nyúl



Illúzió és valóság – a legaktuálisabb kérdés manapság. Nyilvánvaló, hogy minden e körül forog. Épp ezért most itt, ezen a blogon is megpróbálom úgyszólván „pontokba” szedve összegyűjteni, amit erről megtapasztaltam; úgy is mondhatnám, sok-sok tévedés és ráeszmélés során elsajátítottam. Nem állítom, hogy nem lehet már engem becsapni, de az biztos, hogy nagyon-nagyon ügyesnek kell lennie a trükknek ahhoz, hogy bedőljek neki.  Megint kénytelen vagyok valahol ismételni magam, de bízom benne, ez a kis összegzés is sokaknak nyújt kiindulópontot a saját módszerének elsajátításában, ami aztán egyfajta magabiztos tudást jelenthet számára a sok gyakorlás során. S e készség kifejlesztése révén aztán már mindig képes lesz az illúziót megkülönböztetni attól a valóságtól, aminek a talaján nyugszik. Ehhez azonban az első lépés annak felismerése, hogy minden csak illúzió, mert maga az észlelés – annak minden módja – csalás, hiszen a valóság önmagában megragadhatatlan, megfoghatatlan, azt is mondhatjuk rá, hogy nincs: csak az észlelő tudat által válik ilyenné-olyanná. Csakhogy ebből egyenesen következik az, hogy önmaga teljességében, valóságában megismerhetetlen. Ahány érzékelő, annyi valóság létezik, de ezt megfordítva közelebb jutunk a helyes nézőponthoz azt mondván: egyetlen egy észlelő létezik, akiben részleteződik, magyarán megteremtődik a világ, ami ezen a tudaton kívül nem létezik. Tehát nem sok észlelő van és sok valóság, hanem egyetlen Tudat, amely teleszkopikusan önmagában kibontja saját magát egy illúziórendszert létrehozva látszólag maga körül. S e Tudat egységes nézőpontja nem más, mint a Nagy Semmi, az egyetlen valóság, amin belül a Valami illúziója képes a Tudat belső vetítővásznán megjelenni. Nem bonyolult ez, csak szokatlan nézőpont nekünk, akik mindig a valamiből indulunk ki, kiforgatva így a dolgok természetes logikáját.

Gondoljunk csak egy sima, egyszínű keresztszemes mintára, ahol a „van hímzés” és a „nincs hímzés” bináris rendszere hozza létre az értelmezhető alakot. Ez egy viszonyrendszer csupán, és csak és kizárólag értelmezési kérdés, mit tekintünk mintának és mit háttérnek, ami az eddig megtapasztalt tudásunk eredménye lesz, s nem magából az anyagból és a rajta megjelenő minta természetéből fakadó eleve elrendelt jelentés. Eddig az öltésekre mondtuk, hogy ez a minta, de lassan ez meg fog fordulni, és a Tudat magasabb szintű perspektívájából nézve bele ebbe a teleszkópos kaleidoszkópba eljön egy világ, aminek mintája a háttér lesz, és ennek alapja az azon megjelenő hímzett négyzetek sokasága. Mert igazából épp a nemlét a létünk alapja, a nincs a „van-jaink” bázisa – ezt tényleg nem nehéz belátni. Nos, akkor ezután a kis elméleti fejtegetés után nézzük illúzió és valóság különbségeit pár „gondolatcsomóba” kötve!