2017. május 2., kedd

Állandóan költözöm, ez van



Átköltöztettem a jövőben a blogot a Rewoland oldalra, mert egyszerűbb kezelni, a html kezelőfelületében mostanában állandóan szétesik a formázás, nem küzdök vele tovább. Különben is a Google sorozatban kizár a postafiókjaimból, ha nem adom meg a telefonszámom és netán máshonnan jelentkezem be, mint amit megszokott (persze nem adom meg a számom, „kár hogy letedd, nincs értelme” :D), és különben is, mindig jobb, amit az ember magának kreál, még ha vannak hiányosságai is, jobb szeretem a saját házat, mint az albérletet.

Szóval a beígért cikkel, meg egy csomó régi és új írással várlak titeket AZ ÚJ BLOGON

És itt már lehet beszélgetni is, aki akar, mert az is kezelhetőbb a saját magunk által alkotott felületen, mint itt, ahol semmit nem lehetett ez ügyben beállítani.

Kicsit sajnálom, bevallom, fáj a szívem, mert amúgy nekem ez a blog nagyon sokat jelent, lassan hetedik éve írom kisebb-nagyobb megszakításokkal, iszonyat sokat dolgoztam vele, és hát szívemhez nőtt a kis hülye címe ezzel a nyuszival, meg a spenótszín, és az a totál béna fejléc, amit sebtében csináltam anno, a feeling, ahogy megnyitottam egy-egy új írás kedvéért, de hát ez van, tovább kell állni, különben is nem megszűnik, csak átköltözik egy másik kuckóba. Halad a vonat, nincs mese, az egész élet búcsúk sorozata, el kell fogadni, mert csak így jöhet az új, ami azonban mindig egy tabula rasa, ahogy egy régi barátom mondta mindig: új haj, új élet. :)

Summa summarum a Hamis túrógombóc c. írást már ott olvashatjátok.

Köszi a megértést és szeretettel várlak titeket!

(Persze a  régi írásokat meghagyom itt, hátha van, aki akar még itt is olvasgatni, ez az oldal elérhető marad.)

Update: Ilyen nincs. Tegnap ugye úgy döntöttem, befejezem a bűvészinasos, cilinderes kalandomat. Van egy kis eldugott second hand a városban, ahová rendszeresen benézek, jött-e olcsó gyerekruha, valami kis hasznos apróság. Erre mit találok pont tegnap a bolt kellős közepén? Egy kb 100 éves dobozt. Csak ott állt magában, kicsit misztikusan a sok csetresz között. Kinyitom, hát mi van benne? Egy eredeti, ősrégi, de gyönyörű állapotban lévő, igazi, fekete bársony cilinder! Nem ócska jelmezkellék, hanem egy originál, címeres darab! A hozzá tartozó elegáns kesztyűvel, nyaksállal, istenem, mint a mesében. Mintha csak egy időutazó hagyta volna véletlenül ott. Nyúl nem volt hozzá, de én hófehér pulcsiban voltam éppen. Na épp ez az, amit a Túrógombócos cikkben próbálok elmesélni: a misztikum sokszor a leghétköznapibb dolgokban ölt testet. Az amúgy nevetségesen olcsón kínált cilindert nyilván azonnal megvettem, s a szobám legfőbb díszévé vált: örök emléket állítva a Nyuszi a cilinderben korszakomnak. Ennél szebb ajándékot el se tudtam volna magamnak képzelni.  :)


2017. április 11., kedd

Kaleidoszkóp reload


Kicsit továbbgondolva az előzőeket, óhatatlanul felmerül a kérdés: no de mi a különbség? Mi a különbség a között, hogy a beteg igazi, vagy sem? Mi a különbség, ha azt gondoljuk a világról, amit a ma élő emberek nagy hányada, hogy ez egy adott tulajdonságokkal rendelkező, önmagában létező és a mi érzékszerveinkkel felfogható, megismerhető valóság, illetve ha azt mondjuk, ilyen nincs, hiszen az objektív valóság tulajdonképpen, ha úgy vesszük, épphogy szubjektív, hiszen a szubjektumon átszűrődve válik értelmezhetővé egyetemben mindazokkal, akik úgy tűnik, ugyanúgy észlelik azt? Röviden feltéve a kérdést: van különbség képzelet és valóság közt, és számít-e ennek megválaszolása bármit a hétköznapok megélésében?

Az én megoldásom e két kérdésre röviden: nincs és igen, nagyon is.

2017. április 1., szombat

Kaleidoszkóp



Tegnap berepült a garázsba (ami nem is igazi garázs, hanem egy nagy, szárnyas ajtós, sokablakos régi pajta) egy gyönyörű kismadár. Zöld volt a begye, sárgás, hosszú a csőre, szép, kecses lábain ott ugrándozott az ablakpárkányon, nézve kifelé az erdő felé. Na, gondoltam, hát te jól eltévedtél, bár arra van az erdő, de a kijárat mégis itt van, a másik irányban, háttal az erdőnek, ahol most állok. No de a madárka amint észrevette a nagy, sötét árnyékomat az ellenfényben, riadtan röpködni kezdett, verte magát az ablaküveghez, nem értette, ha látja az erdőt, miért nem tud kijutni? A pajta ajtaja sötétben volt, ráadásul ott álltam én, az ablak azonban csalóka fényben fürdött. Miközben a hatalmas duplakapu mögötti fán ott csiviteltek a társai, mintha csak hívogatnák, ó, te balga, erre, ne arra! Nem mentem be hozzá, nem zargattam, hagytam, találjon ki maga. Bíztam abban, lesz egy pillanat, amikor megérzi a friss levegő szagát, és a látvány ellenére a jó irányba fordul. Délután, mikor megnéztem, mi a helyzet, már nem volt bent. Pontosan, ahogy reméltem.

2016. november 13., vasárnap

Hologramot a királynak!

And you may find yourself
in another part of the world,
behind the wheel of
a large automobile.
And you may find yourself
in a beautiful house
with a beautiful wife.
And you may ask yourself,
where is that large automobile?
This is not my beautiful house,
this is not my beautiful wife!
(Talking Heads)


„Amikor ráébredsz, hogy már nem érzed magad otthon. Majd azon találod magad, hogy a nagy kocsidat bámulod. Aztán ráébredsz, hogy nincs gyönyörű házad. Nincs gyönyörű feleséged. És azt kérdezed magadtól: hát, hogy jutottam idáig? Ugyanúgy, ahogy mindig, ugyanúgy, ahogy mindig.”


2016. november 9., szerda

Upside-Down world




A legsűrűbb káoszra mindig akkor lehet rábukkanni, ha valaki a rend után kutat.
(Terry Pratchett)

Nem kísértem figyelemmel az amerikai elnökválasztási cirkuszt, sőt, úgy egyáltalán nem foglalkozom semmilyen szinten, még hétköznapi szinten sem politikával. Én azt gondolom, a politika olyasmi dolog, mint a hőmérő, nem alakítja az időjárást, csak jelzi a fokokat, ezért néha rápillantok, milyen az idő. Nyilván sokan ezt balgaságnak gondolják, mondván: a felelős ember maga alakítja a sorsát, és ha máshogy nem tudja, hát ezen hatalmas markolók látszólagos mozgatása által, de szerintem a felelősen gondolkodó ember épp azért az, mert tudja, attól, hogy a hőmérőt behozom az ablakból a szobába, még nem csináltam meleget.

2016. augusztus 26., péntek

Lostparabox



Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem a Kapcsolat című filmet egy akkori barátom unszolására, talán halványan, de megértettem valamit. Aztán telt-múlt az idő, és egyre jobban kiviláglott előttem: vannak az életben dolgok, amik jellegüknél fogva nem megoszthatók. Élmények, konkrét életesemények, olyan történések, amik miután nem tartoznak a kollektív tapasztalati kör nagy átlagába, a perifériára szorulnak mindaddig, amíg az a bizonyos 100. majom nem emeli be aztán az „objektív” valósághalmazba. De ehhez szükséges, hogy az a majom, amelyik rájött, hogy az édesburgonyát megmosva megszabadulhat a rátapadt kosztól, meg is tegye ezt, s ne szégyenkezzen emiatt a társai előtt. Mert elsőre nyilvánvaló, hogy hülyének nézik, kiröhögik, gúnyt űznek látszólag értelmetlen viselkedéséből, vagy valóban értelmetlenné silányítják azzal, hogy csupán a mozdulatot ellesve, faágakat, köveket és kakadarabokat hordanak megmosni a folyóhoz. Remélem, érthető az antropomorf párhuzam.

2016. augusztus 5., péntek

Go Pokemon, go!



„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”

Általában az Indexet szoktam naponta átfutni, hogy nagyjából képben legyek, mi zajlik a világban, nem is tudom, miért, talán mert 20 évvel ezelőtt, amikor megvettem az első gépem, ez volt a hírportál. Egyáltalán nem azonosulok az oldal szellemiségével, de épp ez benne a jó, mert így meglátom ezen a panorámaablakon keresztül, amit talán magamtól észre sem vennék. No és tegnap belefutottam az alábbi cikkbe. 

2016. június 13., hétfő

Holo(grafikus)bohóc



Sokféle impresszió ért mostanság, ami kapcsán elgondolkodtam pár dolgon, és valahogy ezek mintha egy gondolatkörbe csoportosultak volna, és szeretem az ilyen gubancokat kiírni magamból, mert én is csak így kiterítve tudom megvizsgálni, milyen fonálból vannak, milyen a színük, és mit tudnék belőlük a saját kis életpulcsimhoz kötni – bár ugye elvileg mi nem kötünk, hanem bontunk, de én mégis azt élem meg, kötök; ám néha tényleg egyre inkább bontásnak tűnik, na mindegy.

2016. március 14., hétfő

Az út, ami nem szerepel a térképen


 
Tök jópofa kis filmet láttam pár napja, nem mai darab, mégis érdemes megnézni. A címe: Interstate 60: Episodes of the Road, s nagyon jól egybefog pár olyan gondolatot, amit magam is igaznak, mi több, követendőnek tartok. A film egyik fontos eleme egy biliárdgolyó, amit ha az ember megráz, választ ad a kérdéseire, és hogy folytatódjon a különös egybeesések láncolata, a film megnézése előtt két nappal egy retro játékkiállításon voltam a gyerekekkel, és ott volt egy ilyen golyó. Soha életemben nem láttam még ilyet, a lányom mutatta meg, hogyan működik, rázogattuk, hülyéskedtünk vele. Azon is nyolcas volt. Meg volt egy fali-hal, ami viccesen az ember felé fordulva azt énekelte vidám uszonycsapkodásokkal, hogy Don’t worry, be happy. Aztán két nappal rá ott volt ugyanaz a golyó a filmben, jé, gondoltam, de érdekes.

2016. március 8., kedd

Nyomás alatt



Bokros teendőim közepette kiolvastam a Sztrugackij testvérek egyik kisregényét, ami röviden arról szól, hogy pár, komolyabb kutatással foglalkozó ember észreveszi, hogy egy erő minduntalan útjukba áll, mintha meg akarná akadályozni, hogy ők ezekkel a számukra fontos dolgokkal foglalkozzanak. Van köztük csillagász, matematikus, de a humán szférában mozgó orientalista is. Téves hívások, az ajtón bekopogtató bomba csajok, munka közben rájuk törő erős fejfájás és egyéb bosszantó betegségek, hirtelen nyakukba varrt rokonok, konkrét rendőrségi vádak, ingyen kapott élvezeti cikkek: mind-mind arra hivatott, hogy őket eltérítsék a saját céljaiktól. A szereplők ezt úgy hívják, „nyomás alatt állnak”. Megvallom, döbbenten olvastam a sorokat, mostanában amúgy is érdekesen rímelnek az általam látott, olvasott dolgok a valósággal, pl. nemrégiben az Űrodüsszeia olvasását egyik este annál a pontnál hagytam abba, ahol az első digitális elektronikus gép, az ENIAC kerül szóba, a regény központi eleme, a mesterséges intelligencia, azaz a HAL kapcsán. Nem tudtam, miért nevezi ormótlan idiótának Clarke ezt a gépet. Becsuktam a könyvet, s még mielőtt kikapcsoltam volna a telefonom, rossz szokásomhoz híven rápillantottam az Indexre, s mit látok? A vezető hír nem más, minthogy épp aznap 70 éves az ENIAC – s alatta egy képgaléria a valóban ormótlan monstrumról. Pár nappal később már a fent említett Sztrugackij könyvet olvasva annál a pontnál tettem le a könyvet, amikor a könyvbéli macska leveri az ablakpárkányról a vázát. Fél óra múlva oltári csörömpölés hallatszik a nappaliból, hát Astro, a macskánk leverte az ablakpárkányról a vázát. Fáj a hátam, kéne egy kényelmesebb íróasztali szék, erre másnap mit dob ki a szomszéd? Egy kis reparálásra szoruló, ámde szuper irodaszéket. És még millió, nagyon apró, mégis figyelemfelkeltő egybeesés – vagy csupán a véletlen műve lenne mindez? Lehetséges és igazából nem is fontos az egész, csak annyiban, amennyiben én jelentőséget tulajdonítok neki. És Sztrugackijék mondanivalójának én most azt tulajdonítok, mert merem állítani, pontosan tudom, mi az a nyomás, amiről ők beszélnek. És abban is biztos vagyok, ezzel nem éppen vagyok egyedül.
Ugye?

2016. február 15., hétfő

A mellőzés meglepő ereje, avagy a Madárember születése



Az elmúlt időszakban elég sok feltámadós mozi jött ki, nyilván nem véletlenül. Olyan filmek, amikben a főhősről lemond a környezete, halottnak nyilvánítja, ám az nemhogy nem halott, hanem épphogy olyan különleges tudás birtokában van, amibe kapaszkodva megmutatja, hogy élőbb, mint bárki, aki gúnyosan röhögve sót akart hinteni a helyére.

A mellőzésnek, a halottnak nyilvánításnak valóban meglepő az ereje. Ez egy olyan kohó vagy kemence, ahol készre érik a személyiség. A keletlen, sületlen massza talán ezt nem érti, mi több, nem látja. Merthogy a kemence közelébe sem merészkedik, isten ments, inkább csinál egy gyors szelfit a feltunningolt virtuális világában. A kemence ugyanis nem épp egy „happy” vagy „trendi” hely. Ott forróság van, unalmasan kormos falak és magány. Kiég belőled minden szar, amiről eddig azt hitted, te vagy. Kívül megkeményedsz talán, de belül végre könnyű és laza leszel, lágy és omlós. Rugalmas. Illatos. De legfőképp tápláló, mondhatjuk úgy is, fogyasztható. Egészséges és tartós. És az a kemény héj ad tartást neked. Az is te vagy, az már nem egy külső tál, ami eddig összetartott. És ha a kohó után kikerülsz a konyhaasztalra nyilvánvaló lesz, te nem vagy sem liszt, sem vaj, sem víz, sem só, sem élesztő. De nem vagy letakart, bugyborékoló massza sem. Te egy teljesen más minőséggé váltál. Neked van saját formád, amit senki át nem gyúrhat. Önmagad lettél. Hagyod magad kicsit kihűlni. Aztán felszeletelni. Szétosztani. Mert tudod, téged önmagadtól már senki és semmi többet el nem vehet.

2016. január 17., vasárnap

Fejláb



Döbbenten és néha mosolyogva olvasom itt-ott mindenfelé, hogy az emberek mennyire meg akarják egymást győzni a maguk igazáról, legfőképp ideológiai kérdésekben. Mintha nekik nem lenne elég, hogy gondolnak valamit, netán ezt másoknak megmutatják, ahogy háziasszony tesz ki az asztalra egy tálca süteményt, aztán aki kér, vesz belőle, aki nem, feláll ettől az asztaltól.

Erről az Itt járt Henry Poole c. bugyuta filmecske jut az eszembe. Henry Poole mogorva, kiábrándult pasas, akinek egyetlen vágya, hogy elrejtőzzön az élet idegesítő nyüzsgése elől, így hát egy kellően unalmasnak tűnő kertvárosba költözik. Jó szándékú, ám minden lében kanál szomszédasszonya azonban egy-kettőre felfordulást okoz: felfedez ugyanis egy szokatlan alakú foltot Henry házának falán, melynek földöntúli erőt tulajdonít azt állítván, ez a folt nem más, mint Krisztus arca... Nos, innentől kezdve Henrynek egy perc nyugta sincs: özönleni kezdenek házába a zarándokok, hogy hódoljanak az égi jelenség előtt. De Henry nem hisz ebben az egészben és egy napon kifakad.

– Most mindenki higgye el, hogy a Messiás az udvaromra pottyant? Mire felocsúdok, az egész istenverte utca egy karnevál helyszínévé változik, ahol az őrült szektatagok apraja-nagyja sorban áll, hogy végre megtapogassa az én szentséges vakolatomat. Na, azt lesheti.
– Miért ilyen nehéz elfogadnia, hogy ilyesmi megtörténhet?
– Miért ilyen fontos magának, hogy elhiggyem, hogy megtörténhet?
– Azért, mert nekem...
– Nem! Majd én megmondom! Mert ha engem meg tud győzni, a maga hite is valóságosabb. Ugye? Minél több ember száll be az ,,lsten a falon'' című bulijába, annál sikeresebb a küldetés. És ameddig le nem nyeleti velem azt, amiben maga is hisz, soha nem lesz olyan a hite, mint szeretné. Mindig lesz egy icipici kétely. És nem tudja, hogy igaza van-e. Azon fog agyalni, hogy ahogy gondolkodik, az helyes-e. És ez szomorú.

2015. december 23., szerda

Hallgatni arany - Nils Landgren és barátai





 

Ingrid Sjöstrand:

ÓRIÁSI TERMEKBEN ROHANGÁLTUNK


Óriási termekben rohangáltunk,
a srácok meg én.
Minden teremnek három ajtaja volt,
olyasfélék, mint az étteremben,
csak be kellett lökni őket.
A három közül kettő
mindig koromsötétbe nyílt,
de a harmadik mögött újabb terem volt.
Rohantuk egyiktől a másikig,
tovább, tovább,
de sose volt vége.

Álmodtál már ilyesmit?

2015. december 19., szombat

A legkisebb egyben a legnagyobb



The Incredible Shrinking Man, 1957
A hihetetlenül zsugorodó ember
(Jack Arnold)
amerikai kalandfilm, sci-fi, thriller

Adva van egy menő üzletember, Scott Carey, akinek elég jól megy a sora. Mikor megismerjük, épp bájos feleségével ringatózik fizikai jólétének teljében egy hajón, miközben a legfőbb problémája, hogy fel kéne állnia egy sörért. Csakhogy történik valami, s míg az asszonyka bemegy a kabinba a sörért, jön egy különös felhő, áthalad a hajó felett, ezüstös port szórva a jóképű férfiúra.

Eltelik pár hónap a lehető leghétköznapibb módon. Csakhogy Carey lassan valami különös változást vesz észre magán: apránként kezd összemenni. Az átalakulás eleinte nem túl szembetűnő, tulajdonképpen csak hősünk veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A környezete nem is veszi komolyan a dolgot, ugyan, öregem, legalább lefogytál egy kicsit! Az orvos kijelenti, az 5 cm-es csökkenés lehet akár korábbi elmérés eredménye is, vagy egyéb hiba, mert olyan márpedig nincs, hogy valaki összemegy. Azonban Carey pontosan tudja, hogy valami történik vele, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd volt, ami beterítette őt a hajón. Telik-múlik tovább az idő, és Carey csak zsugorodik és zsugorodik. Már az orvosok is kénytelenek a tényt tudomásul venni. Nem tudom, hogy mi az oka, uram, de ön egyre jobban megy össze.

2015. december 3., csütörtök

Self-tamagocsi



Ha körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, meg kell állapítanom, mai világunk legnagyobb problémáit az okozza, ha az ember rápakol az életére egy olyan alternatív valóságot, aminek a fele sem igaz. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sajnos ehhez a mai életstílus igazán kitűnő terepet szolgáltat, talán nem véletlenül: az illúziók lebontásának korát éljük, nyilvánvaló tehát, hogy most az emberiség legfőbb feladata az illúziókkal van. Mindenféle illúziókkal, a photoshoptól, a plasztikai műtéteken, a közösségimédia-álvilágon, a politikai hazugságokon, a hírek megkérdőjelezhetőségén át az egyéni, érzelmi illúziókig, tényleg végtelen a sor. (Megtapasztaltam például, hogy önmagában az, hogy az ember leteszi a voksát egy magasabb rendű, nevezzük úgy jobb híján, szellemi út mellett, még nem védi meg semmitől; az életét egyáltalán nem teszi sem kellemesebbé, sem könnyebbé. Sőt, tapasztalatom alapján bizonyos szempontból sokkal küzdelmesebbé válik az ilyen lét, hiába hirdetnek mást a lila felhőkön lebegő ezoterikusok, mert szerintem ez is egy ilyen csillivilli vetített illúzióréteg Neo szakadtpulcsis valódi világán, csak más szögből mutatva meg ugyanazt, amit a materialisták élvhajhász, HDR vetítései.)

Szóval körülnézek, és azt látom, nagy baj van minden szinten. Hiányzik a hiteles élet, ami megvédi az embert. A nagy álmok összeomlása, a többszörös hazugságrétegek néha kínos lefoszlása, a hősies vállalások és ígéretek hirtelen dugába dőlése, a hatalmas beharangozással és közönségovációval elinduló példamutatónak hitt „zarándokutak” vakvágányra futása, amit látok. Öngyilkosság, válás, csőd, betegség, összeomlás, háború sokszor e látszatvilágok vége az emberi lét minden színterén. Vagy mindezek ideiglenes leplezése, elodázása az újabb és újabb vetítések által. Én magam is átestem - ráadásul többször is - ezen a buktatón, szerencsére nem zakóztam túl nagyot, még időben észhez tértem. Legalábbis remélem.

2015. november 15., vasárnap

Hálózat



„Szóval egy gazdag, fehér hajú kisember meghalt. No de mi köze ennek a rizs árához, nem igaz? És miért volna ettől még jaj nekünk? Azért, mert ti, akik itt ültök és még 62 millió amerikai azzal foglalkozik, hogy engem hallgat. Mert közületek nem egészen 3% olvas könyveket. (...) Mert egy igazságot ismertek, ami a képcsövön át jut el hozzátok, mert él jelenleg egy teljes és egész generáció, ami semmi mást nem ismer, csak ami ebből a csőből jön ki. Ez a cső szentírás! A végső kinyilatkoztatás! Ez a cső teremt vagy porba dönt államelnököt, pápát, miniszterelnököt, ez a cső a legfélelmetesebb istenverte hatalom ezen az istentelen világon, és ezért jaj nekünk, ha nem megfelelő emberek kezébe kerül ez a leghatalmasabb istenverte propagandaeszköze az egész istentelen világnak, ki tudja milyen szart terjeszt majd igazság címén.

Épp ezért figyelem, hallgassatok meg! A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok. Oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”

2015. november 5., csütörtök

A fogváltás hősei



Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyengelábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

2015. november 1., vasárnap

Tizenkettedik szín




Egy hét Helsinki.
Erről a kalandunkról nem lehet barokkos körmondatokban írni, mint mondjuk Toscanáról, a kacskaringós dimbes-dombos utakról, a középkori csipkés, sikátoros városkákról, a hatalmas aranysárga napraforgómezőkről, vagy a hangulatos főterekről, ahol a többszintes gelato-kehely mögül lehetett mosolyogni az aranysportcipős, zselézett hajú fiúkon, akik mögött a színes mopedeken nagyfenekű lányok hajkoronája lengedezett a meleg, sós szélben.

Helsinki más. A tőmondatok városa. Korunk falanszter színének szimbóluma. Számomra legalábbis az volt.

2015. október 17., szombat

Bizarr hármas

 - filmajánló-


Három filmet ajánlanék, mindhárom nagyon aktuális mostanság. Közös bennük, hogy nyomasztó, akár „betegnek” is mondható alkotások, de nem, nem azok: csak annyira betegek, mint a világ, amiről szólnak. Mai napig zsong mind a három a fejemben, millió szituáció kapcsán ugrik be, ja, igen, ez is olyan, mint ahogy ezekben láttam. Mondjuk én eleve imádom az elvontabb dolgokat, szóval, előre szólok, ezek nem olyan Vissza a jövőbe-mozik. :)

2012. augusztus 23., csütörtök

Ezzel vége…



„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) … Kétlem, hogy Shakespeare hitt volna bármiféle mennyben vagy pokolban, ahogy én sem hiszek. És így nem tudhatjuk, hogy jó hír vagy rossz. … Azonban nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el, s az emberek olyan ritkán mondanak igazat ebben a felfutásban és hanyatlásban. Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír, és melyik rossz.

Az emberi lények az elmúlt mintegy egymillió év során szinte mindennel kapcsolatban találgatásokra kényszerültek. Történelemkönyveink kiemelkedő alakjai voltak a leglenyűgözőbb, esetenként a legijesztőbb találgatóink. … Ám a találgatók valójában semmivel sem tudtak többet a hétköznapi embereknél, sőt néha kevesebbet, még akkor is, vagy különösen akkor, amikor azt az illúziót keltették bennünk, hogy irányíthatjuk a saját sorsunkat. Most rajtuk a sor, hogy folyvást találgassanak, és meg is hallgassák őket. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember. De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.

Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. Ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A titokzatos idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az I. világháború előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és 'az átkozott emberi fajt'. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit. … A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet... Aztán a végén már nem tudta tovább csinálni. … Lehetséges, hogy már én sem tudok viccelni – hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.

Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog. A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk – s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól – az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. … Akarnak az ellenállhatatlan dáridóról beszélni? Az egy pokolgép. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz többé áram. Minden közlekedési forma meg fog szűnni, és a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani. És ez ellen már senki nem tehet semmit. Túl késő. Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság. Jöhet hát a ballagás, de ez még mind semmi. … Hol kezdődött ez a vég? Egyesek szerint talán Ádámmal, Évával és a tudás almájával, ezzel a nyilvánvaló csőbe húzással. Én azt mondom, Prométheusszal, a Titánnal, az istenek fiával, aki a görög mitológiában ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az embereknek.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk – mármint azután, hogy emberek vagyunk – az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg – '1918. november 11, 11:00 óra' –, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Lehet, hogy mindez már megtörtént. Tényleg nem tudom, milyen leszek ezentúl. Csak útitárs vagyok, aki kíváncsian nézi, mi fog történni ezzel a testtel és ezzel az aggyal.”

Kurt Vonnegut (1922. november 11. –  2007. április 11.)

2012. augusztus 15., szerda

Hallgatni arany - Andrew Lloyd Webber: Requiem



Pie Jesu,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Agnus Dei,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Dona eis requiem sempiternam

Irgalmas Jézus,
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Isten Báránya, 
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Adj nekik örök nyugodalmat



 Hosanna in excelsis.
Benedictus qui venit
in nomine Domini.
  
 Hozsanna a magasságban.
Áldott, aki jő az Úr nevében.

2012. augusztus 9., csütörtök

Filmcsomag ajánló II.



Továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy próbáljon fölé emelkedni mindannak, ami itt a földön történik. Félelem, ellentét, gyűlölködés, állandó vitakényszer – ez mind-mind olyan alacsony nézőpontból fakad, ami biztos nem segít akkor, amikor épp magas küszöböket akarunk átlépni. Mindannyian egyek vagyunk, s ez nem csupán üres duma, hanem tényleg így van: egyetlen álmodó álmának a kivetülései vagyunk mind, s hiába hisszük azt, felébredtünk, ha még mindig hadakozunk egymással kétdimenziós árnyképként a cella falán. Mindig valaki vagy valakik ellen erősnek, nagynak, bölcsnek, netán felemelkedettnek lenni, számomra épp a végtelen kiszolgáltatottság, korlátoltság és gyengeség jele. Egyre elszomorítóbb a látvány, ami a szemem elé tárul, bármerre is nézek. Hisz hiába nem érint meg, mert hát valljuk be, nekem aztán mi közöm ahhoz, hogy hogyan él a szomszéd, mégis amikor azt látom, a csodás, vagyont érő antik komódot aprítja tüzelőnek a jobb sorsra érdemes hatalmas nappali közepén, csak elszorul a szívem. Látván az emberek létezési módját – hatalmas tisztelet az igazán nemes kivételnek – lassacskán szabályszerű szégyent érzek e létforma miatt, egyszerűen röstelkedem amiatt, hogy egy kis időre embernek kell vallanom magam; akkor is, ha sejtem, mi lehet az oka annak, hogy ezt a szűk és vicces jelmezt ideiglenesen magamra öltöttem. Hiszen akik a szeretet nevében prédikálnak, még ők is folyton egymás torkának esnek, konkrét személyeket, csoportokat pocskondiáznak, miközben azt hiszik, bármivel is felette állnak mindazoknak, akiket ily módon megállás nélkül energetikailag szapulnak. Számomra már csak egyetlen kiút van ebből a rémesen harsány, közönséges és mocskos disznóólból: mégpedig az a magányos, csendes és egyenes élet, ami során az ember egyszerűen nem vesz részt itt már szinte semmiben – legfőképp az állandó önmosdatásban és önáltatásban, a bűnbakkeresés és a másokra ujjal mutogatás most egyre divatosabbá váló, s az ébredés nevében zajló hisztériájában, valamint a szeretet nevében elkövetett ragacsos ocsmány aljasságokban. Hisz hamarosan úgyis véget ér ez az álom, ami, lám, ilyen láthatóvá és nyilvánvalóvá tette, hogy hogyan nem érdemes élni! S épp ezért, mert eljött a hajnal, most kivétel nélkül mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy egységbe olvadva a minket álmodóval felébredjen egy tisztább, szebb, igazabb, bátrabb, büszkébb és önállóbb létezőkből álló új valóságba – azaz egy még magasabb szintű álomba… S aki most mégis úgy dönt, hogy a megszűnt álomban marad, mert az egyesülés helyett továbbra is az elkülönülést, az osztódást választja, szintén „felébredhet”, csakhogy épp egy réteggel lejjebb. Ahonnan aztán addig bomlik-bomlik automatikusan tovább, mígnem eléri ennek a folyamatnak a nullpontját, hogy aztán újra elkezdhesse az egyesülés irgalmatlanul hosszú útját – megint teljesen elölről.

Az alábbi filmeket azért gyűjtöttem egy csokorba, mert mind valamilyen módon a fent említett kétféle irányról mesél, valamint kíméletlen tükröt tart az embernek, miközben mindegyik magában foglal egy konkrét – nevezzük úgy – jóslatot arra nézve, hogy melyik út hová vezet. Épp ezért nem állítom, hogy e pár alkotás a filmművészet legszívderítőbb darabjai közé tartozik – bár ez is csak nézőpont kérdése. Aki ugyanis végre el akar rugaszkodni e korlátolt létformától, kifejezetten üdvözítőnek fogja majd tartani mindazt, amit e kilencelemes, teleszkópos távcsőbe belenézve megláthat. Megpróbáltam olyan sorrendbe rakni a filmeket, hogy egy adott gondolati íven végighaladva rajzoljanak ki egy önmagukon is túlmutató összetett üzenetet, ami így talán konkrét segítséget nyújthat azoknak, akik valóban ki akarnak ebből a körforgásból most lépni, még mielőtt megtörténik mindaz, ami mind a kilenc filmben így-úgy megjelenik, mint várható vég. A legvégére pedig feloldásként beillesztettem egy amolyan levezető, magyarázó művet, ami apró pontként megnyugtatóan lezárja e kilenc filmből álló, ám azért remélem, nem túl nehezen értelmezhető „összetett mondatot”.

Íme a filmcsomag a filmek rövid leírásával:

2012. július 20., péntek

A sötét lovag és a felemelkedés

– avagy feltűnik a színen Mefisztó –



Minden valamirevaló történetben eljön az idő, amikor az eddig oly logikusnak tűnő történetvezetés egy éles kanyarral megfordul, ellenkezőjébe csap át, mi több, teljesen kiesik az eddigi menetéből. Mint mikor egy jól álcázott kétéltű jármű hirtelen az úttestről a levegőbe száll, s ezzel aztán minden – ha fogalmazhatok most így – a feje tetejére áll. Ez az a pont, amikor a hős általában kilép az eddigi történetéből, hogy egy másik szerepben folytassa azt már más módon – természetesen az író szándékai szerint, s továbbra is a keményfedél közé szorított lapok fogságában, puszta karakterekbe zárt jelentésként, ideaként. Ám ez a lépés közvetlenül előrevetíti az íróval történő végső azonosulást, ami a hőst kiemeli a könyv világából oda, ahol az ő története született. No de ezt meg kell előznie a mefisztói csavarnak, ahogy én magamban nevezem ezt a dolgot.

Ez egy elkerülhetetlen pont, egy amolyan utolsó próbatétel a hős számára, aki nagyon hosszú ideje keresgéli azt az ajtót, ami kivezeti őt a fekete karakterek látszólag szabad börtönéből. A minap az a hasonlat jutott eszembe, mikor az emberekről és az eléjük vetített látszatszabadságról gondolkodtam, hogy az ember nem más ezen a világon, mint a közlekedésben a trolibusz. Látszólag nem egy kötött pályán mozog, mint a villamos, a metró vagy a HÉV, s mégis sokkal közelebb áll ezen járművek mozgási szabadságához, mint egy sima busz, autó, motor – a levegőben repülő járművekről nem is beszélve. S ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a trolibusznak is megvan a maga létjogosultsága a közlekedésben – sőt, számos egyedi előnnyel rendelkezik a sima buszhoz képest –, no de ha a troli azt hiszi magáról csak azért, mert a kerekei nem egy sínpáron futnak, hogy ő bizony szabad, mint az autóbusz, és eszerint kíván mozogni, állandóan azt fogja érezni, lekapcsolódik valamiről ott fenn, ami számára a mozgásához, azaz a létezéséhez szükséges éltetető energiát biztosítja. Az ember az ember, és mint olyan egyáltalán nem szabad: az ember egy felső vezetékre csatlakoztatott jármű, és addig nem is lesz más, míg nem jön rá, mi okozza a létében ezt a szabadsághiányt.  Nézelődik ekkor az ember, alaposan körbenéz, majd homlokára csap: megvan! Nem kell mást tennie, mint az energiaforrását onnan kintről önmagába áthelyezni egy belső tank révén! Persze ekkor is szüksége lesz energiaforrásra, ez nem vitás, no de hatalmas különbség van a között, hogy egy áramszedővel kapcsolódik ehhez folyamatosan, vagy képes már bármelyik útjába eső benzinkútból saját magába energiát áramoltatni. S azt gondolja, első lépés a szabaduláshoz ez: a szabad közlekedés immár megállás, lefulladás nélkül. Azonban ehhez legelőször egy belső tankot kell létrehozni, a busz áramszedőit leszerelni és egy kis belső átalakítással igazi busszá varázsolni. Ez egy elég komoly átállítási munka, s mint minden ilyen folyamat végén, itt is, mielőtt kiengednék a buszt a forgalomba, meg kell győződni arról, valóban jól működik-e, azaz sikerült-e maradéktalanul az átalakítás. No és ennek a tesztfolyamatnak a végső állomásán jelenik meg a fő minőségellenőr, aki afféle stresszpróbát végez az átalakított járművön, hasonlatosan az autógyárak töréstesztjeihez. Csakhogy a dologban továbbra is van egy nagy csavar (ahogy fenti példámban is), ám egyelőre ezt a minőségellenőrön kívül senki sem tudja, hiszen épp ez a dolog lényege: a tudatlanság kontra tudás…

2012. július 11., szerda

Ez a kacsa inkább nyúl



Illúzió és valóság – a legaktuálisabb kérdés manapság. Nyilvánvaló, hogy minden e körül forog. Épp ezért most itt, ezen a blogon is megpróbálom úgyszólván „pontokba” szedve összegyűjteni, amit erről megtapasztaltam; úgy is mondhatnám, sok-sok tévedés és ráeszmélés során elsajátítottam. Nem állítom, hogy nem lehet már engem becsapni, de az biztos, hogy nagyon-nagyon ügyesnek kell lennie a trükknek ahhoz, hogy bedőljek neki.  Megint kénytelen vagyok valahol ismételni magam, de bízom benne, ez a kis összegzés is sokaknak nyújt kiindulópontot a saját módszerének elsajátításában, ami aztán egyfajta magabiztos tudást jelenthet számára a sok gyakorlás során. S e készség kifejlesztése révén aztán már mindig képes lesz az illúziót megkülönböztetni attól a valóságtól, aminek a talaján nyugszik. Ehhez azonban az első lépés annak felismerése, hogy minden csak illúzió, mert maga az észlelés – annak minden módja – csalás, hiszen a valóság önmagában megragadhatatlan, megfoghatatlan, azt is mondhatjuk rá, hogy nincs: csak az észlelő tudat által válik ilyenné-olyanná. Csakhogy ebből egyenesen következik az, hogy önmaga teljességében, valóságában megismerhetetlen. Ahány érzékelő, annyi valóság létezik, de ezt megfordítva közelebb jutunk a helyes nézőponthoz azt mondván: egyetlen egy észlelő létezik, akiben részleteződik, magyarán megteremtődik a világ, ami ezen a tudaton kívül nem létezik. Tehát nem sok észlelő van és sok valóság, hanem egyetlen Tudat, amely teleszkopikusan önmagában kibontja saját magát egy illúziórendszert létrehozva látszólag maga körül. S e Tudat egységes nézőpontja nem más, mint a Nagy Semmi, az egyetlen valóság, amin belül a Valami illúziója képes a Tudat belső vetítővásznán megjelenni. Nem bonyolult ez, csak szokatlan nézőpont nekünk, akik mindig a valamiből indulunk ki, kiforgatva így a dolgok természetes logikáját.

Gondoljunk csak egy sima, egyszínű keresztszemes mintára, ahol a „van hímzés” és a „nincs hímzés” bináris rendszere hozza létre az értelmezhető alakot. Ez egy viszonyrendszer csupán, és csak és kizárólag értelmezési kérdés, mit tekintünk mintának és mit háttérnek, ami az eddig megtapasztalt tudásunk eredménye lesz, s nem magából az anyagból és a rajta megjelenő minta természetéből fakadó eleve elrendelt jelentés. Eddig az öltésekre mondtuk, hogy ez a minta, de lassan ez meg fog fordulni, és a Tudat magasabb szintű perspektívájából nézve bele ebbe a teleszkópos kaleidoszkópba eljön egy világ, aminek mintája a háttér lesz, és ennek alapja az azon megjelenő hímzett négyzetek sokasága. Mert igazából épp a nemlét a létünk alapja, a nincs a „van-jaink” bázisa – ezt tényleg nem nehéz belátni. Nos, akkor ezután a kis elméleti fejtegetés után nézzük illúzió és valóság különbségeit pár „gondolatcsomóba” kötve!

2012. június 29., péntek

Ne dőlj be!



Minden illúzió legfőbb jellemzője, hogy fogva tart. Mégpedig nem direkt módszerekkel, hanem trükkös módon. Ott, ahol fogékony az ember. Ahol becsapható, ahol elhiszi, a dolog az, aminek látszik. Holott semmi sem az. A bölcs embereknek ez az alappremisszájuk. Olyan nincs, hogy valaki leleplezi az illúziót, ám mégis a törvényei alapján cselekszik mondván: ó, én tudom már, hogy ez nem valós, nem is veszek el benne, s épp ezért engedem meg magamnak a luxust, hogy belemerüljek. Ez nagyjából olyan, mintha a repülőtér várótermében udvariasan engem eligazító hostessnek továbbra is készségesen válaszolgatnék, miután meggyőződtem róla, hogy hologram, mondván: jó, jó, tudom, hogy nem valós a néni, de olyan jó mégis beszélgetni vele. Vagy ha az optikai trükk leleplezése után továbbra is csak a kacsát akarom látni a képen, a nyulat nem. Netán ha a 3D-s moziban a sokadik film megnézése után is riadtan nyúlkálok a felém lépegető alakok felé – és sorolhatnám még a példákat. Egyszerűen ez már egyszerűen butaság, erre nincs is jobb szó. Hiszen aki valósnak hiszi a hologram-hostesst, az joggal állhat le vele cseverészni, de annál nevetségesebb, mint aki mellét döngeti, hogy lám-lám, ő átlát a csapdán, aztán mégis titokban rákacsint a kivetülésre, számomra nincs.

Az alábbiakban megpróbálom ismét röviden összefoglalni azokat a pontokat, ahol – az én személyes tapasztalataim alapján – ez a világ a legnemesebb lelkeket is fogva tudja tartani. Ami azért veszélyes, mert ha a program bezárul – ez egy pillanat lesz: bumm! – elég egy rossz mozdulat, és bent reked még az is, aki azt hiszi, már rég ébren van. Az „utolsó ítélet bírája” nem mérleget készít az úgynevezett jó és rossz cselekedeteink alapján, mint valami rossz könyökvédős könyvelő, ez megint nagyon antropomorf szemlélet. Ez az ítélet csupáncsak annyi lesz, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban bezárul a program, téged épp hol talál. Ha te minden pillanatodban tudatos, emelkedett, tiszta és önazonos vagy, nincs mitől félned. Ezért kell mindig ébernek lenni és a nehezen elért szintet végig, minden pillanatban tartani. A tudatosság ugyanis egy folyamatosan fenntartott állapotot jelent, ez pont olyan, mint az egészséges izomtónus: nem kell érte plusz erőfeszítéseket tenni, de „elengedni” sem lehet egy másodpercre sem, mert aki így tesz, menten összecsuklik. S hiába áll fel minduntalan, esetében klasszikus értelemben vett tartásról mégsem beszélhetünk. Pontosan tudom, sokkal jobban hangzik mindaz, amit azok hirdetnek, akik az élet szeretetére buzdítanak, ám én azt mondom, az élet szeretetét még véletlenül sem szabad összekeverni e világ szeretetével. Persze én csak egyetlen hang vagyok a sok közül, ám amit hangoztatok, azt mind meg is élem, s végső soron nem is mutatok meg mást, mint hogy én magam hogyan keveredtem ki – merem remélni, végleg – a Pók fogságából. S azért ismétlem sokszor önmagamat, mert pontosan tudom, mindez milyen nehéz, de abban is hiszek, hogy amire egy ember képes ezen a földön, arra a többség is. Csak elhiteti velünk ez a világ, hogy gyengék és gyarlók vagyunk, de ez nincs így, mert mindig vannak olyanok, akik igenis megmutatják: az erő velünk van.

2012. június 27., szerda

Hallgatni arany - Háromszoros illúzió

„Ha az életben nincs már több móka
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
s édes lenne a halál
Hát ilyen értelemben
Énekeljük el azt, hogy vége…”










2012. június 7., csütörtök

Könyvajánló – Victor Pelevin: T.



Gyakran mondják: „az egyik tükör a másikat tükrözi”. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.

Bármikor, amikor a múltban a világ valós természetét szerettem volna megfejteni, azt hittem, ez egy ugyanolyan dolog, mint megtanulni a világtérképet országokkal, fővárosokkal, földrészekkel. Azt hittem, van egy erről már lefektetett tudás, amit nekem csak meg kell ismernem, és el kell sajátítanom. De arra soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen nincs, hanem azt, hogy mi is ez a világ, nekem kell kitalálnom! Pontosabban még ez sem jó megfogalmazás, mert ez azt sugallja, van valami, amire rá kell jönnöm, de ilyen sincs, legalább erre már rájöttem. Tehát az a nagy helyzet, a világot nekem kell megteremtenem azáltal, hogy meghatározom, hogy megélem, és ez egyáltalán nem olyan ördögtől való gondolat, csupán szokatlan: úgy is fogalmazhatnék, egy új irányt előrevetítő. Egyre inkább látható, hogy születendőben van egy új filozófiai irányzat, amelynek egymástól távol élő, teljesen más-más területeken alkotó képviselői, bár személyesen nem is ismerik egymást, ám a századik majom esetéhez hasonlóan egy időben a tér különböző pontjain jöttek rá ugyanarra. Azaz ezt is helyesebben megfogalmazva, ezek a gondolkodók egy időben teremtik meg önmaguk számára ugyanazt a világképet, közelítve annak valós természetéhez, s ezáltal emelik egy magasabb létsíkra az egész vetítést. De még mindig nem fogalmazok pontosan, hiszen a lényeg nem ez. A lényeg az, amit már régóta vallok és mondok: idővel mindenki rá fog jönni, egyetlen egy létező önmagára ébredésének eredménye az a szellemi evolúció, aminek mi – most a létünket e vetített vászon árnyfigurájaként megélő kétdimenziós alakok – is részesei vagyunk. 

2012. május 4., péntek

Avatárok alkímiája



„Egy darabig töprengtem rajta, hogyan is került hozzám, ki a szerzője, de hamar beleuntam, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon törjem a fejem. Csak azt tudom, hogy a könyv levelei másik kertből valók, egy messzi-messzi, legendás, papírvékony kertből, olyan kertből, amely több ezer mérföldön keresztül kígyózik, akár egy tekergő fal, és nem tart senkit se benn, se kinn. Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”

(Thomas Wharton: Szalamandra)


Ha van egy labirintus, méghozzá egy igen furmányos és hatalmas labirintus, és én szeretném megmutatni, hogy hogyan lehet abból kiszabadulni, ehhez nyilvánvalóan nekem is be kell lépnem a hatalmas falakkal körbevett útvesztőbe, mert onnan kintről aztán mondhatom a magamét, egyrészt a bentiek ezt meg sem hallanák, másrészt, ha még hallanák is, akkor sem tudnának mit kezdeni az instrukcióimmal. Hiába lennék én a falakon kívül, ám miután a hangom csak a zárt rendszeren belül hallatszana, el sem hinnék, hogy van olyan, hogy „kint”, s ezért a hang forrását végig bent keresnék, azt hinnék ugyanis a „kintről” balgán, hogy az csupán a bent egy számukra egyelőre megfoghatatlan része; s ezen felül a kinti utasításokat is képtelenek lennének a benti viszonyokra átfordítani. Ennek az útvesztőnek a fala ugyanis belülről úgy van megfestve, hogy azt a látszatot keltse, ez egy végtelen tér, magyarán a fal saját magát álcázza egy nagyon ügyes trükk segítségével. S a labirintus belseje sem kevésbé trükkös: úgy van kialakítva, hogy az abban tévelygők azt higgyék, egy végtelen térben mozognak szabadon, s ne vegyék észre a szűk járatok, a millió zsákutca zárt rendszerét, ugyanis a járatok belső válaszfala végig mindkét oldalról tükröződő felülettel van bevonva, anyaguk a bennük bolyongók számára nem érzékelhető, amolyan energetikai fal, amin azonban csak látszólag lehet áthatolni. S van még egy igen fontos és mindent meghatározó sajátossága ennek a pszeudorealitásnak, ennek a pszeudotérnek: mégpedig, hogy nagyon erős belső gravitációs erővel rendelkezik, azaz a bent tartó vonzerő olyan hatalmas, hogy a benne tévelygők tetemes része számára a legborzasztóbb jövőbeli kilátás paradox módon épp e labirintus elhagyása.

Számos olyan, mellesleg igen tájékozott, autentikus, önállóan gondolkodó, a transzcendenciát kutató emberrel beszélgettem, aki belátta, megértette, felfogta a saját tapasztalatai alapján, hogy ez a világ tökéletlen, mi több, bizonyos mértékben képes volt azt is megérezni, hogy van ezen túl egy jobb, egy teljesebb és szebb világ, ám mégis ragaszkodik a labirintushoz – sokszor úgy látom, már maga sem tudja, miért. Pontosabban tudom én, miért: azért, mert igazából, ténylegesen még nem lát túl a falakon, s ezért elhiszi azt a hologramot, ami a falakat végtelen térré festi a szemei előtt, és hagyja magát kitenni a bent lévő, hihetetlenül erős gravitációnak, ami sok-sok mézédesnek tűnő, apró és csalfa kis jutalom rendszerré szerveződő mechanizmusán alapul. Tökéletesen megalkotott világ ez a maga módján, ez nem vitás: benne van mindaz a szépség, gyönyörűség, harmónia, teljesség, ízletes finomság, ami a falakon túli valóság lényegét képezi, ám csak töredékesen, darabokban, itt-ott összeragasztgatva, néhol meg hiányosan, mint egy antik amfora rekonstruált torzója a múzeum üvegvitrinje mögött. Ám ha nem látjuk az egészet, ha nincs a szemünk előtt a teljes korsó képzete, ha nem tudjuk, milyen egy ép, gyönyörűséges és használható amfora, joggal hihetjük, hogy ami a szemünk elé vetül, az önmagában úgy tökéletes, ahogy van. Igen, mint kiállítási tárgy, mint görög lelet, bizonyára, ám mint egy tökéletes és ép korsó, semmiképp. Számomra meglepő, hogy mennyi, földi viszonyrendszerben méltán öntudatos ember van, aki mégsem szégyenkezik amiatt, hogy teljesen elhisz valamit, ami nincs: valahogy nem érzi önmagával szembeni méltánytalanságnak azt, hogy bedől egy egyre nyilvánvalóbb érzéki csalódásnak, egy trükknek, ami lényegében épp azt a célt hivatott szolgálni, amit minden illúzió: megmutatni a valóság viszonylagosságát. Öntudatos, drága emberek, ám mégsem gondolkodnak el azon, hogy ragaszkodásuk az illúzióhoz milyen méltatlan helyzetbe sodorja a csodálatos és büszke lényüket, hogy csupán gyávaságból, kényelemből, megszokásból, a változtatás képtelenségének hitéből, a nehézkedési erővel szembeni erőtlenségtől vezérelve már-már nevetségessé válva ülnek egy árnyékszéken egy árnyékasztalnál, kezükben árnyékpohárral, amiből jólesőn kortyolgatják nem létező bódító italukat. Sokszor azt látom, a nem létező piknik képzetének fenntartásába lassan már jóval több energiát ölnek e kedves és gyenge emberek, mint amennyi erejükbe kerülne elengedni azt, amiről csak ezen elengedés során derülne ki valójában, hogy nincs is, pontosabban sosem volt az, aminek ők gondolták. 

2012. április 27., péntek

Hallgatni arany - Osibisa: Welcome home



You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

You've been kept on for much too long
Stand up please and say I am free
Don't forget you are welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

Welcome home...

2012. április 24., kedd

Könyvajánló - Mark Twain: Sátán három könyve



"Nos, elmondom és neked meg kell értened, ha meg tudod. Egyedülálló fajtához tartozol. Minden ember egy szenvedő-gép és egy boldogság-gép ötvözete. E kettő nagy egyetértésben működik finom és tökéletes pontossággal, az adok-kapok elve alapján. Az egyik részleg minden egyes boldogságát a másik készen áll egy szomorúságra vagy fájdalomra cserélni – esetleg egy tucatra. Majd valamikor a jövőben megvizsgáljuk azt, amit az ember elmének nevez, és megmutatom neked a részleteit ennek a káosznak, akkor majd látni fogod és megérted. Az embernek semmiféle közös vonása nincs velem – nincs semmiféle érintkezési felület. Buta kis érzelmeik vannak, buta kis hiúságaik, haszontalanságaik, becsvágyaik; buta kis életük egy nevetés, egy sóhaj és megsemmisülés; és nincs nekik semmiféle érzékük. Csak az Erkölcsi Érzék. Megmagyarázom, hogy értem ezt. Itt van ez a vörös pók, nem nagyobb egy gombostű fejénél; el tudod-e képzelni, hogy az elefántot érdekli az ő élete; törődik-e ő azzal, hogy boldog, vagy nem; vagy hogy tehetős, vagy szegény; vagy hogy a szíve szerelme viszont szereti-e, vagy nem; vagy hogy az anyja beteg, vagy egészséges; vagy hogy felnéz-e rá a társadalom, vagy nem; vagy hogy az ellenségei eltiporják-e, vagy a barátai elpártolnak-e tőle; vagy hogy reményei füstbe mennek-e, vagy politikai ambíciói meghiúsulnak-e; vagy hogy a családja körében fog-e meghalni, vagy elfelejtve és megvetve idegen földön? Ezek a dolgok soha nem lehetnek fontosak az elefántnak, nem jelenetnek neki semmit, nem zsugoríthatja rokonszenvét erre a mikroszkopikus méretre. Az ember nekem olyan, mint a vörös pók az elefántnak. Az elefánt nem ellenséges a vörös pókkal, nem tud leereszkedni arra a távoli szintre – én sem vagyok ellenséges az emberekkel. Az elefánt közönyös, én is közönyös vagyok. Az elefánt soha nem veszi a fáradtságot, hogy rosszat tegyen a vörös póknak; ha éppen észreveszi, még jó szolgálatot is tehet neki, de csak, ha az útjába akad és neki semmibe nem kerül. Én sok jót tettem az emberekkel és soha semmi rosszat. Az elefánt egy évszázadot él, a vörös pók egy napot; ami hatalmat, intellektust, méltóságot illet, az egyik teremtmény olyan messze van a másiktól, amit egyszerűen csillagászatinak nevezhetünk. Mégis ezekben és minden más minőségben az ember mérhetetlenebbül van alattam, mint amennyire az apróka pók alacsonyabbrendű az elefántnál.

2012. április 2., hétfő

Könyvajánló – Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé



Kicsit szedett-vedett az itteni könyvajánlóm – a másik oldalamon egy fokkal koncepciózusabban tálalom ezt a műfajt –, mert csak az kerül ide, amit épp most olvasok, és hirtelen van róla valami új gondolatom, valamint azt érzem, az adott könyv most valamiért időszerű számunkra. Miután sokat olvasok, nem tudok mindent feltenni, marad szűrőként az intuíció. Így vagyok ezzel a lírai könyvvel is: annyira megfogott, legfőképp a hangulata, hogy gondoltam, írok róla, de aztán a velem zajló események hatására máshogy döntöttem: nem írok a könyvről, inkább csak utalok rá, ám írok a regény kapcsán az egyik legfontosabb dologról, a barátságról, pontosabban arról a bizonyos Nagy Találkozásról. Mert mindannyian úton vagyunk egy barát felé, azaz a Barát felé, akárcsak a mű főhőse, Vilgot. Úton vagyunk, de hogy megérkezünk-e, végső soron rajtunk múlik: azon, hogy akarunk-e, merünk-e szembenézni önmagunkkal. De nem csak úgy ímmel-ámmal; nem, hanem úgy istenigazából. Az igazi, isteni kapcsolat során tükörbe kell néznünk, mégpedig már nem egy összetört tükörbe, hanem abba, ami egész alakban mutat meg minket magunknak, ráadásul körkörösen. Hiába legyintenek most többen ezt olvasva mondván, micsoda közhely, hisz mi sem egyszerűbb ennél, ám miután az emberek zöme nemhogy egész alakban, de még félprofilban sem látta soha önmagát, nem is tudja felfogni, ez tulajdonképpen mit jelent. Egy kicsinyke kereszthalált, semmi többet.

Itt bolyongunk beburkolózva az énünk vastag posztókabátjába, kitűzve rá mindenféle színes érmét, jelvényt – minél több, annál jobb alapon –, s azzal áltatjuk magunkat, hogy mi éles szemünkkel e kabátok mögé látunk. Nagyon vicces ez annak fényében, hogy sokan még a gombokat sem ott keresik ezeken a kabátokon, ahol azok vannak, ráadásul valamiért sose a maguk kabátján kotorásznak, hanem mindig a másikén. S zavarja a képet még az is, hogy sokan vannak, akik állig begombolkozva azt állítják, márpedig nincs is rajtuk kabát, miközben tán maguk sem veszik észre, hogy épp ez a legnagyobb plecsni a vastag bundájukon. Nem, ez így biztos nem vezet sehová, ezt mindenkinek be kell látnia: itt bizony tényleg vetkőzni kell, ezt nem lehet megúszni az igazi Találkozás, a nagy esemény előtt. No de mivel jár a kabátlevétel? Nem akarom szépíteni a dolgot, hasonlatos ahhoz, mint amikor fizikailag elevenen megnyúzzák az embert. Rémes, iszonyatos fájdalom, s ráadásul épp, mikor azt gondolod, sikerült kibújni a kabátból és megkönnyebbülsz, jön a neheze: a kabátot ugyanis nem elég kigombolni és levetni, de ott kell majd állni meztelenül a bálon és így várni Őt – és ennek kínjairól megfeledkezünk mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk. Ez már nem plecsni, nem, ez egy valóban nagyon nehéz és kínosan meztelen pillanat.

2012. március 26., hétfő

Érintsd meg a monolitot!


Van egy nagyon kedves ismerősöm, akivel sok-sok évvel ezelőtt a másoddiplomáinkért koptattuk együtt az egyetem padjait, mi több, még vicces riportokat is készítettünk a Pollack Mihály téren az utca emberével a rádió reggeli műsorába, afféle rádiós gyakorlat gyanánt. Aztán elszakadtunk egymástól, ki-ki élte a maga életét, s csak néhány éve botlottunk az interneten újra egymásba pár levélváltás erejéig. Neki is, nekem is családom lett; ő is, én is elköltöztünk a fővárosból, s azt gondolom, hasonló elveket vallunk erről az élet nevű játékról. Mindkettőnk számára fontosak a hagyományok, az egyszerű, tiszta élet, a magyarságunk megélése, a gyermekeink, s legfőképp a – nevezzük most jobb híján úgy – szellemi életünk aktív ápolása. Mégis a napokban kellett rájönnöm, fényévek választanak el minket egymástól, mégpedig egyetlen apróság miatt. S erre az apróságra akkor jöttem rá, amikor március idusán besétáltam egy alagútba, amiben több mint egy hétig haladtam, hogy kibukkanjak egy újabb fontos felismeréssel a tarsolyomban egy számomra is ismeretlen táj kellős közepén. Úgy esett ugyanis, hogy egy kellemes kirándulás és a márciusban igen meglepően tűző nap elvezetett egy barlang bejáratához, amibe szabályszerűen beleestem, s ami átvezetett az utamat álló hegy másik oldalára, csakhogy az eddigi útirányom ezzel teljesen értelmét vesztette, mert ahol kibukkantam, ott az az ösvény, amin eddig magától értetődően haladtam, eltűnt. A barlangból kibukkanva most csak olyan utakat látok magam előtt, amin nem kívánom folytatni ezt a kirándulást, s ezt felismerve láttam meg kedves és szép ismerősöm és az én világom közti hatalmas szakadékot.

A legutóbbi bejegyzésemben megpróbáltam összegezni azokat a most erőteljesen megnyilvánuló szellemi irányzatokat, amik megkísérelnek választ adni e zűrös világ legfőbb kérdésére. Azt azonban kihagytam a felsorolásból, hogy ezek a válaszok milyen gyakorlati következménnyel járnak az egyes ember életét tekintve, holott az igazán lényeges kérdés éppen ez: mit lép az ember mindarra, ami most körülveszi, s ezzel a lépésével miről ad számot önmagának? S a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, ha egy hasonlathoz fordulunk megint a jobb megértést elősegítendő. (Egy népszerű fórumon olvastam a következő igen sommás, ám azt gondolom, rendkívül meggondolatlan és ezért buta kijelentést: aki azt állítja, hogy szavakkal képes leírni az univerzum működését, az élet értelmét és egyéb, úgynevezett magasabb rendű valóságot, nemes egyszerűséggel hazudik, mert ez lehetetlen. Nem kívánok vitába szállni a fórum öntudatos gazdájával, de annyit azért megjegyeznék, hogy azért képtelenség, amit állít, mert szem elől téveszti azt az egyszerű és józan ésszel belátható tényt, hogy az átjárás lefelé mindig lehetséges. Magyarán az ötéves gyerek nekem soha nem fogja tudni elmagyarázni a Pitagorasz-tételt, ám én igenis az ő saját szintjén meg tudom vele értetni a tétel lényegét, amennyiben veszem ehhez a fáradságot. Ha azt állítom, hogy erre képtelen vagyok, az csak azt bizonyítja, hogy én magam sem értem igazán e tételt, és ezért nem tudom azt több síkon értelmezve bárkinek elmagyarázni. Egy magasabb valóságsík tudását egy alacsonyabb valóság talaján bármikor képes vagyok lefektetni, ehhez csak az kell, hogy az adott valóság nyelvét használjam, és képes legyek kiindulni annak meglévő tudásszintjéből. Mellesleg az összes régi tanítómester a saját szavaival és szimbólumaival tanított, s elég nagy tiszteletlenség ily módon elvitatni mondjuk Jézus módszereit, akinek nem állt rendelkezésére a Google, saját mondandóját alátámasztandó. Ettől ő még egy magasabb igazság magvait ültette a földbe, s egyáltalán nem hazudott.)

2012. március 14., szerda

Időben vagyunk!


Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bőrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögből, ahonnan ő tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetősek, látványosak, figyelemfelkeltők, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor „kitalálja” az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idővel tényként kezelje. Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb művészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a művének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mű magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mű alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit ők belemagyaráztak az alkotásba.

Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyőződésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplők következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy miről szól a film, értelemszerűen nem képesek elmesélni – csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a néző tud megfelelően értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó „szerszámos ládikámat”.