2017. május 2., kedd

Állandóan költözöm, ez van



Átköltöztettem a jövőben a blogot a Rewoland oldalra, mert egyszerűbb kezelni, a html kezelőfelületében mostanában állandóan szétesik a formázás, nem küzdök vele tovább. Különben is a Google sorozatban kizár a postafiókjaimból, ha nem adom meg a telefonszámom és netán máshonnan jelentkezem be, mint amit megszokott (persze nem adom meg a számom, „kár hogy letedd, nincs értelme” :D), és különben is, mindig jobb, amit az ember magának kreál, még ha vannak hiányosságai is, jobb szeretem a saját házat, mint az albérletet.

Szóval a beígért cikkel, meg egy csomó régi és új írással várlak titeket AZ ÚJ BLOGON

És itt már lehet beszélgetni is, aki akar, mert az is kezelhetőbb a saját magunk által alkotott felületen, mint itt, ahol semmit nem lehetett ez ügyben beállítani.

Kicsit sajnálom, bevallom, fáj a szívem, mert amúgy nekem ez a blog nagyon sokat jelent, lassan hetedik éve írom kisebb-nagyobb megszakításokkal, iszonyat sokat dolgoztam vele, és hát szívemhez nőtt a kis hülye címe ezzel a nyuszival, meg a spenótszín, és az a totál béna fejléc, amit sebtében csináltam anno, a feeling, ahogy megnyitottam egy-egy új írás kedvéért, de hát ez van, tovább kell állni, különben is nem megszűnik, csak átköltözik egy másik kuckóba. Halad a vonat, nincs mese, az egész élet búcsúk sorozata, el kell fogadni, mert csak így jöhet az új, ami azonban mindig egy tabula rasa, ahogy egy régi barátom mondta mindig: új haj, új élet. :)

Summa summarum a Hamis túrógombóc c. írást már ott olvashatjátok.

Köszi a megértést és szeretettel várlak titeket!

(Persze a  régi írásokat meghagyom itt, hátha van, aki akar még itt is olvasgatni, ez az oldal elérhető marad.)

Update: Ilyen nincs. Tegnap ugye úgy döntöttem, befejezem a bűvészinasos, cilinderes kalandomat. Van egy kis eldugott second hand a városban, ahová rendszeresen benézek, jött-e olcsó gyerekruha, valami kis hasznos apróság. Erre mit találok pont tegnap a bolt kellős közepén? Egy kb 100 éves dobozt. Csak ott állt magában, kicsit misztikusan a sok csetresz között. Kinyitom, hát mi van benne? Egy eredeti, ősrégi, de gyönyörű állapotban lévő, igazi, fekete bársony cilinder! Nem ócska jelmezkellék, hanem egy originál, címeres darab! A hozzá tartozó elegáns kesztyűvel, nyaksállal, istenem, mint a mesében. Mintha csak egy időutazó hagyta volna véletlenül ott. Nyúl nem volt hozzá, de én hófehér pulcsiban voltam éppen. Na épp ez az, amit a Túrógombócos cikkben próbálok elmesélni: a misztikum sokszor a leghétköznapibb dolgokban ölt testet. Az amúgy nevetségesen olcsón kínált cilindert nyilván azonnal megvettem, s a szobám legfőbb díszévé vált: örök emléket állítva a Nyuszi a cilinderben korszakomnak. Ennél szebb ajándékot el se tudtam volna magamnak képzelni.  :)


2017. április 11., kedd

Kaleidoszkóp reload


Kicsit továbbgondolva az előzőeket, óhatatlanul felmerül a kérdés: no de mi a különbség? Mi a különbség a között, hogy a beteg igazi, vagy sem? Mi a különbség, ha azt gondoljuk a világról, amit a ma élő emberek nagy hányada, hogy ez egy adott tulajdonságokkal rendelkező, önmagában létező és a mi érzékszerveinkkel felfogható, megismerhető valóság, illetve ha azt mondjuk, ilyen nincs, hiszen az objektív valóság tulajdonképpen, ha úgy vesszük, épphogy szubjektív, hiszen a szubjektumon átszűrődve válik értelmezhetővé egyetemben mindazokkal, akik úgy tűnik, ugyanúgy észlelik azt? Röviden feltéve a kérdést: van különbség képzelet és valóság közt, és számít-e ennek megválaszolása bármit a hétköznapok megélésében?

Az én megoldásom e két kérdésre röviden: nincs és igen, nagyon is.

2017. április 1., szombat

Kaleidoszkóp



Tegnap berepült a garázsba (ami nem is igazi garázs, hanem egy nagy, szárnyas ajtós, sokablakos régi pajta) egy gyönyörű kismadár. Zöld volt a begye, sárgás, hosszú a csőre, szép, kecses lábain ott ugrándozott az ablakpárkányon, nézve kifelé az erdő felé. Na, gondoltam, hát te jól eltévedtél, bár arra van az erdő, de a kijárat mégis itt van, a másik irányban, háttal az erdőnek, ahol most állok. No de a madárka amint észrevette a nagy, sötét árnyékomat az ellenfényben, riadtan röpködni kezdett, verte magát az ablaküveghez, nem értette, ha látja az erdőt, miért nem tud kijutni? A pajta ajtaja sötétben volt, ráadásul ott álltam én, az ablak azonban csalóka fényben fürdött. Miközben a hatalmas duplakapu mögötti fán ott csiviteltek a társai, mintha csak hívogatnák, ó, te balga, erre, ne arra! Nem mentem be hozzá, nem zargattam, hagytam, találjon ki maga. Bíztam abban, lesz egy pillanat, amikor megérzi a friss levegő szagát, és a látvány ellenére a jó irányba fordul. Délután, mikor megnéztem, mi a helyzet, már nem volt bent. Pontosan, ahogy reméltem.

2017. január 13., péntek

The Frame


El se hiszem, de jövő héten megint költözünk, rövidke életem alatt immár tizedszer. Az összes nehézsége ellenére azért nem bánom, minden új hely egy teljesen új korszakot jelent, a tér, a lakóhelyeim olyanok számomra, mint megannyi rovátka egy hatalmas életórán: mutatja, mennyi állomáson haladtam már át az öreg lokomotívval. No és ennek kapcsán elmélkedtem, nézelődtem, átgondoltam, mit is szeretnék, mit hordozzon ez az új életszakasz? Ez már valami érett, leülepített, mély alapokra helyezhető ezüstös korszak kell legyen, ami az egyszerűséget és a belülről fakadó, könnyed eleganciát hivatott hordozni számomra, fizikailag és lelkileg is. S ennek a gondolatnak a kapcsán belefutottam egy skandináv blogba, ahol egy végtelenül szimpatikus fiatal pár sok magyar értelmiségihez hasonlóan azt mondta, elég a nagyvárosi nyüzsgésből, a túlfogyasztásból, a taposómalomból, menjünk vidékre, és csináljuk meg a magunk életét szabadon. Fantasztikusak voltak, pár hónap leforgása alatt a kis vidéki, úgy is mondhatnánk, isten háta mögötti tanyából a két kezükkel, iszonyat sok munkával virágzó kerámiaműhelyt, kávézót meg bioboltot kreáltak.