2011. szeptember 29., csütörtök

Teljesen „elfásulok”



Pár napja a következő kishírre bukkantam, ami hirtelen megállásra késztetett. (Itt a link az eredeti cikkről.)

„38 éve tartja az ég felé a kezét a jógi

Amar Bharti 1973 óta tartja fel jobb kezét, mely mára csonttá aszott, és mozdíthatatlanul égnek áll. Az indiai férfi saivita (azaz Siva-hívő), szent ember, életét 38 éve a vallásnak áldozta. Furcsa kéztartásával nem csak istene előtt tiszteleg, állítólag égnek emelt jobbjával a háborúk ellen is tiltakozik.
A férfi 1970-ig átlagos középosztálybeliként élt, felesége és három gyereke van, akiket otthagyott, amikor besokallt az anyagi világ hívságaitól és életét Sivának szentelte. Eleinte csak otthonát hagyta el, és elkezdett vándorolni, kezében Siva háromágú szigonyával (triszúla), de ez sem volt számára elég elszakadás a hétköznapi luxustól, úgyhogy 1973-ban kitalálta, hogy haláláig égnek tartja jobb kezét. A haridwari Kumbh Melában leült, és 38 éve tartja is karját. Mostanra példaképpé vált a saivisták közt, több hívő követte, van, aki 7-10-15 éve tartja magasba karját – írja a todayilearned.co.uk.
Mint Bharti elmondta, a kar magasba tartása nem csak kitartást és türelmet igényel, valójában nagyon fájdalmas is hosszú ideig. Most már persze nem érez semmit: karja beállt egy furcsa, félig függőleges pózba, mostanra hosszú, fekete köröm kunkorodik le ujjairól.”

Bevallom, többször elolvastam a cikket, majd rápillantottam a fotókra, s ezután csak néztem-néztem magam elé hosszasan, üres fejjel. Kis idő elteltével azonban elkezdtem töprengeni a dolgon. Leginkább az ragadott meg, hogy akadtak szép számmal követői is a jobbját az égbe tartó dicső férfiúnak. Kicsit meg is irigyeltem ezeket a követőket, mert nagyszerű dolog lehet ilyen mestert találni, s követni őt árkon-bokron át, csakhogy egy dolgot sehogy sem tudtam megérteni: miért nem végeznek teljes munkát, ha már belevágnak, miért elégednek meg afféle félmegoldásokkal? Micsoda dolog ez? S ekkor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, magam is beállok a szent férfiút követők táborába, csakhogy megpróbálom tökélyre vinni az eljárást, s bármennyire is kecsegtető lenne a könnyebbik utat választva 7-10-15 évig az ég felé tartanom a jobbomat, legyőzvén a rá ható gravitációt, én mégsem állok meg itt gyáván, hanem hozzáteszem a „rosszabbomat” is. Mi több, még ezen is túlmenve megkísérlem a lehetetlent, és megpróbálom az egész lényemet a magasba tartani, nem csupán a jobb kezemet. Azonban annak érdekében, nehogy később szégyenletes kudarcként fel kelljen adnom az elhatározásomat, mert csúfondárosan belebukom kissé maximalista vállalásomba, úgy döntöttem, felkészítem magam mindarra, ami ezzel jár.

2011. szeptember 27., kedd

Kafka és Bosch a bolhapiacon


  
Furcsa társasjátékra invitáltak, ami aztán minden képzeletet felülmúlt és igencsak tanulságosnak bizonyult. Mellesleg bárki kipróbálhatja, akit érdekel, hisz a játék nyitott, belépni szinte bárhol be lehet, ahol megjelenik a móka szlogenje, csak figyelni kell, hogy észrevedd, amíg még tart. No, de nem akarok a dolgok elébe menni, inkább elmesélem, velem hogy esett meg a dolog. Életem sokféle kalandja közben valahová elraktam gyermekkorom legfontosabb „kincsét”, amiről akkoriban nem is tudtam, milyen értékes, hisz oly természetes volt, hogy mindig velem van hol a zsebemben, hol a párnám alatt, hol pedig az iskolatáskám mélyén lapulva, s sosem gondolkodtam el azon, ez vajon mi is lehet a „felnőttek világában”. Ám ahogy növekedtem, már kicsit óvatosabbá váltam, s annak érdekében, hogy még véletlenül se veszítsem el, betettem egy gyönyörű, díszes dobozba zárva egy fiók aljára. Soha, egy percre sem feledkeztem meg róla, annyira kedves volt nekem, hisz végső soron épp a féltés tetette el velem, s így lassan megszületett bennem az eredetinek egy bennem élő, gyönyörű mása, ami miatt már nem is kellett annyira aggódnom. Ám amikor egy nap az épp aktuális rendrakási rohamomban a maga valóságában újra a kezembe akadt ez a szép ritkaság, hát be kell vallanom, a szívem majd kiugrott a helyéből, mert csak így hosszú évek múltán, felnőtt fejjel fogtam fel, atyaég, nekem mim van!

2011. szeptember 26., hétfő

Hallgatni arany - Richard Wagner: A valkürök lovaglása

A Nibelung gyűrűje (közismert nevén Ring-tetralógia) Wagner négy operából álló ciklusa, aminek szövegét is ő írta olyan germán és skandináv mítoszok alapján, mint az Edda-énekek, Völsunga saga, Thidriks saga és Nibelung-ének. A mű egy egész világ keletkezésének és elmúlásának, az elvakult hatalmi vágy és a szeretetlenség által okozott emberi katasztrófának gigászi, művészi látomása. A ciklus második részének harmadik felvonásában hallható a valkürök lovaglása. A valkürök Wotannak vagy más néven Odinnak a segítő istennői, szárnyas lovakon száguldó gyönyörű védelmező szüzek, sisakban, lándzsákkal felfegyverkezve. Odin vagy Wotan a főisten: atya és uralkodó, a mágia ura és mestere, a varázslás istene, a halottak vezetője. Teremtő isten is, a teremtésmondában ő ölte meg Ymir óriást, és testéből megalkotta a földet. Fél szemét áldozta fel azért, hogy megszerezze a tudást. Mágikus erőit a Yggdrasil-fától, a világot alkotó kőristől kapja, amelynek csúcsa az eget éri, ágai pedig átölelik a világot. Nyilvánvalóan a világ közepén álló és a három kozmikus szintet összekötő világfa közismert képéről van szó. A mítosz szerint felbukkanásától kezdve eleve elkerülhetetlen pusztulás fenyegeti Yggdrasilt, s majd ha kidől, az lesz a világ vége. A Yggdrasilban a lét példaértékű és egyetemes végzete ölt testet; minden létmód saját határain belül múlandó, ám mégis képes újjászületni e határon túl, egy új kozmikus ciklus kezdetén. Az utolsó időkben megremeg majd a föld, kiönt a tenger, és az egész világ a tűz áldozatává lesz. Később azonban új föld emelkedik a tenger habjából, új istenek veszik át az uralmat, és új emberi nemzetség népesíti be a földet.

Az idők végén, ha a harcos előtt megjelenik egy valkűr, akkor az azt jelenti, elérkezett ittlétének vége, mert ez az ég és föld között cikázó kísérő átvezeti őt a másik világba, ahol hatalmas lakomával ünneplik a hősöket, akik a világ végén az istenek oldalán vettek részt a nagy, utolsó küzdelemben. A közönséges halandók viszont a Helbe jutnak haláluk után, e név az angol hell, német Hölle szóban pokoljelentéssel maradt fenn. A valkűröket a „harci szüzek” mellett hívják még „védelmező szüzek”-nek vagy „hattyú hajadonoknak”, mivel ruháik a hattyúk tollaiból készültek, hogy tudjanak repülni. Léteznek azonban a mítoszokban ún. „földi valkűrök” is, akik a földön élve támogatják, segítik a vitézeket, védik a hősöket. Képesek alakot váltani (itt is a hattyú-motívum jelenik meg), ugyanis bár halandó nő képében teljesítik küldetésüket, végig visszavágyódnak régi életükbe, s 7-9 év múlva át is változnak eredeti hattyú-alakjukba.

(A zenerészlet elhangzik Coppola: Apokalipszis most c. filmjének egyik híres jelenetében is.) 


2011. szeptember 25., vasárnap

Sírba visztek?



Tegnap fél napra meghaltam, nem képletesen, hanem inkább amolyan bulgakovi értelemben. Mindig is vonzódtam a fekete humorhoz, ám sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem ér az a megtiszteltetetés, hogy céltáblája lehetek a legnagyobb mókamester zseniális iróniájának. Ráadásul a történet laza szálon kapcsolódik egy másik fekete komédiába illő helyzethez, amikor édesapám halálát követően elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, elintézni az elintézendőket. Nem volt üres az iroda, ugyanis előttünk volt épp soron egy megtört páros, talán anya és lánya, akik szintén közeli hozzátartozójuk – nevezzük most Bélának, nem emlékszem már a valódi nevekre – temetését intézték. Csakhogy a dolog nem volt valami egyszerű, mert Béla utolsó kívánságával jól megkavarta a kissé már poshadt állóvizet, ugyanis azt kérte, hogy hamvasszák őt össze korábban megboldogult, s hagyományosan eltemetett asszonyával – legyen most a neve Jolán –, aki egy sírban pihengetett valamely később meghalt férfirokonával, esetünkben most Jenő, s temessék a közös urnájukat Béla édesanyja sírjába – akinek adjuk az Irén nevet. Ezt a bonyolult ügyletet kellett a bolondos külsejű és negédességét tekintve leginkább egy valentin napi lufikkal teli ajándékboltba illő ügyintéző hölgynek ott helyben leszerveznie. Mi szépen illedelmesen ücsörögtünk, én igencsak fájó szívvel magamba roskadva, hiszen apámtól egyben mint legjobb barátomtól is búcsúztam, s már épp erőt vett volna rajtam a szűklátókörű önsajnálat, amikor az asztal felöl, ahol az ügyintéző hölgy már nagyon régóta telefonált fontoskodva magyarázván egy értetlenkedő illetékesnek a szövevényes helyzetet, a következő mondatok jelentése ütött rést gyásztól bezárult tudatomon:

2011. szeptember 24., szombat

Nyuszifüle: az UARS mint égi veszély



Ma reggeli hír:

„A legfrissebb tippek szerint valószínűleg Kanada felett semmisül meg az UARS, de a NASA hangsúlyozottan feltételes módban osztotta meg ezt az információt pár perccel reggel nyolc előtt. Az szinte biztos, hogy a kiszolgált műhold hat óra után léphetett be a Föld légkörébe. Legalábbis a NASA ezt gondolja, de azt továbbra sem lehet tudni, hogy hol zuhannak le a nagyobb darabjai. Elég nagy területet jósoltak még korán reggel is, Kanada, Afrika és a három óceán közül valamelyik van veszélyben. Hamarosan minden kiderül.”

Bizony, és épp ezért nem árt megint megállni és gondolkodni. Mi történik itt pontosan?

2011. szeptember 23., péntek

Hallgatni arany - Bedřich Smetana: A Moldva

A Moldva egy Csehországban eredő, Prágát is érintő folyó. A zenemű pedig a cseh Bedřich Smetana Hazám című szimfonikus ciklusának második darabja, amely a szimfonikus költeményekre jellemző módon jelenetekre tagolódik.

A mű elején lent, délen, az erdőben elindul egy kis forrás egy szólamban, s ahogy a többi patakocska beléfolyik, úgy nőnek a szólamok, majd egyszer csak megjelennek a mélyebb hangszerek: lám, a csörgedező patakból folyó lett, mely a gyönyörű, közismert melódiával folydogál tovább, végighaladva a mesés tájon. Egyre szélesedve hömpölyög a dombok közti réteken, s lassan, szinte észrevétlenül jelentőségteljes, örvénylő víztömeggé válik. Lassan  megjelenik az első komor hegyszoros, s a nagy folyó egy városba érkezik, ahol fölé magasodva ott áll a vár, jellegzetesen vidám cseh tánczenével illusztrálva. Ahogy az áramló víz a várost elhagyja, leszáll az éj, feljön a hold, és ő újra megbúvik a természetben. Ám hajnalban ismét megszólal a főtéma: először lágy mollban, mint ahogy a mű elején hallhattuk, aztán egyre harcosabb dúrban. Hisz most következik a nagy küzdelem a hegyekkel... A harcot csend követi, hogy aztán a semmiből futótűzként újra előtörhessen a főtéma, most már végig diadalittas, győzedelmes dúrban, hisz a folyó kijutott a sziklafalak mögül, s hamarosan eléri fent északon a tengert. Azonban a Moldva nem közvetlenül jut a tengerbe, hanem előtte egyesül az Elbával, hisz csak így, vele eggyé válva érheti el az otthonául szolgáló Északi-tengert.

Ha szánsz 10 percet arra, hogy játékból képzeletben folyóvá válj, és így újraéld a saját történetedet, szabadon áramolva amerre a zene sodor, akkor - lám - ismét lehetőséget teremtettél önmagadnak, hogy egy kis lépéssel közelebb kerülj a lényed lényegéhez.



Csacska macska farka



(Nem épp nyúlfarknyi, inkább méretes macskafaroknyi elbeszélés létről és nemlétről, aminek csupán bizonyos részeit írtam én, az idézőjelben lévő szövegrészletek ugyanis közvetlenül a szereplőtől származnak.)


Lucifer cicám emlékére
  

 Pénteken tudatosítottam magamban, hogy eltűnt a macska, amikor este eltávolítottam a tálkájában maradt, már erősen rohadó konzerv-macskaeledelt. Mellbevágó érzés volt, holott az egész olyan banális: a macska nem ette meg a neki kikészített ételt, az megromlott a tálban, legyek lepték el és megbüdösödött. Mégis, amint a számára annyira kedvelt eledelt a kukába borítottam, hasonlóan éreztem magam, mint amikor – nem is olyan rég – a kórházban a kezembe nyomták azt a bizonyos, holmikkal teli nejlonzacskót. Nincs. Furcsa egy állapot. Mert ami nincs, annak mégiscsak valahol lennie kell, ez nem vitás – különben mire mondjuk, hogy nincs? Leültem a teraszra, élveztem az esti hűsítő szellőt és elkezdtem visszaemlékezni, mikor is láttam utoljára a macskát.

2011. szeptember 21., szerda

Könyvajánló - Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország



Számomra ez egy letehetetlen, kissé szürreális, ám épp ezért zseniális olvasmány: betekintést nyújt a párhuzamos világok rejtelmeibe, mindezt egyfajta letisztult, időtlen, mágikus realista stílusban, s olyan elképesztően varázslatos atmoszférával, ami szabályszerűen elvarázsolja az embert. Bevallom, végig egyfajta fogalmakon túli, meditatív állapotban olvastam el a könyvet, s nagyon bántam, hogy gyorsan haladok vele, mégsem tudtam lerakni. Mintha Murakami Haruki nagyon közeli jóbarátomként elvitt volna vitorlásozni egy csodás partszakasz mentén: én végig hanyatt fekve ringatóztam, gyönyörködtem a tájban, miközben pontosan tudtam, merre is megy velünk a hajó. Azóta szinte minden könyvét elolvastam, de számomra ezen egyik sem tesz túl. Két szálon fut látszólag a cselekmény, ám ezek valami mesteri módon összesodródnak a regény végére egy erős fonallá: van egy afféle cyberpunk sztori, aminek matematikus-numerátor főhőse keveredik egy David Lynchet is meghazudtoló abszurd thrillerbe; s van egy másik, lírai, álomszerű, szinte pszichedelikus történet. A „Keményre főtt csodaország” harsány neon színeinek amolyan szépia változata a „Világvége”, de lehet, hogy épp a cyberpunk történet az, ami monokróm hatást vált ki a lágyan hullámzó, pasztellárnyalatú fantasyhoz képest….  Azt hiszem, ez is ránk van bízva, mint megannyi más a könyvben, az azonban biztos, az író valóban lát és képes láttatni is: tudja, hogy ez a világ nem az a világ, s ennek megfelelően hősét sorsán keresztül kíméletlenül el is tereli a másik világ felé, aki a kalandjai végén be is lép az ismeretlenbe. S hogy mi vár rá? Kiderül a mű legvégén. A filozófiai, történelmi, biológiai, régészeti esszébetétekkel váltakozó kalandtörténet a modern felfogású Murakamira jellemző módon bővelkedik irodalmi illusztrációkban, zenei utalásokban, hisz holisztikus világában békésen megfér egymás mellett Bob Dylan és Dosztojevszkij.

Beszéljenek azonban helyettem inkább az idézetek, hisz egy könyv legjobb ajánlója csakis saját maga lehet.

2011. szeptember 20., kedd

Az időutazó kézitükre



Kicsit el vagyok keseredve, mert azt látom, akivel negyven éve megosztom az életem, nagyon rossz bőrben van. Elvesztette valahogy a fényét, azt a mágikus sugárzást, aminek annyit köszönhetek. Épp olyanná vált, mint távozása előtt a kis herceg, vagy szegény E.T., az űrmanó, mielőtt végre hazatalál, netán Murakami Haruki Világvégéjében a főhős árnyéka, de megemlíthetném Bulgakov Mesterét is. Halovány lett, alig pislákol, medúzaszerűen átlátszóvá vált. Félő, a folyamat visszafordíthatatlan, bár rajta azt látom, ezzel nincs teljesen tisztában, mégis sok dolog arra utal, valamit talán mégis érez. A viselkedése árulja el, hogy ha nem is úgy, mint én, de ő is látja magán mindezt. Beköti a cipőjét, kifűzi, mint aki nem is tudja, épp megjött vagy elmegy; van, hogy összepakolja a cókmókját abba a nagy sárga bőröndbe, amit valaha jól megtömve s kezében szorongatva betoppant hozzám, aztán lerakja maga elé a földre, és összetett kézzel ülve nézi-nézi órákon át. Majd hirtelen kinyitja, hevesen pakol a lazán elhelyezett holmik között, párral kirohan a kertbe, gyorsan behajítja őket a kukába, aztán újabb lázas pakolás következik. Most már szinte alig maradt valami e sok viharos selejtezés után, amit a bőröndbe rakhatna, s ahol nem is lehet biztonságosan rögzíteni a dolgokat, mert azok a legkisebb mozdulatra is óhatatlanul összekeverednek a hatalmas és merev táska alján. Általában aztán az az egésznek a vége, hogy mindent visszapakol a szekrénybe, ledől a kanapéra, mosolyogva néz maga elé, mintha már otthon lenne, és Margarita szavait hallgatná: 

„Hallgasd a csendet (…). Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat...”

S közben tényleg egyre haloványabb, néha az az érzésem, egyik reggel arra ébredek, kialszik, mint egy rossz égő, pedig tudom, azért ez nem így fog történni, búcsúzás nélkül ő nem megy el. Mindenesetre az aggodalom olyannyira erőt vett rajtam, hogy egyik este, mikor már aludt, az ágyához lopóztam és kiloptam a párnája alól a kis kézitükrét, amit mindig magánál hord, s amitől egy másodpercre sem válna meg, hisz ő ezen keresztül nézi a világot. Mindezidáig rém őrült dolognak tartottam, hogy valaki egy kis tükröt tartva az arcához mindig csak maga mögé tekintve élje az életét, de ő, amikor kérdőre vontam ez ügyben, csak annyit mondott, ez számára afféle kamera és valóság-napló egyben, egy holografikus rögzítőeszköz, nem pedig tükör, és különben se okvetetlenkedjek, mert csak a tudatlanságomról teszek minduntalan tanúbizonyságot a buta kérdéseimmel. Így hát ráhagytam a dolgot, s a tükör témát egyszer és mindenkorra ejtettem, még azt sem kérdeztem meg, miért keletkezik idővel annyi repedés a tükrén, ami miatt mára már csak nagyon töredezett képet láthat benne.

Miután kiloptam tehát a tükröcskét a párnája alól – azzal a magam előtt sem titkolt szándékkal, hogy ebből a hozzá legközelebb álló személyes holmiból talán megtudhatok róla valamit –, s belenéztem, szavak nélkül is megértettem, mit értett az alatt, hogy ez számára nem holmi magamutogató hóbort, hanem amolyan „munkaeszköz”. Nagyon nehéz lesz a fogalmak síkján mindazt visszaadnom, amit a tükörbe nézve megláttam, de megpróbálom mégis valahogy összefoglalni, hátha egyszer valakinek kezébe kerül ez a jegyzet, és általa ő is belenézhet abba a tükörbe, amibe belenézni nem volt számomra valami nagy öröm. Mégsem bánom, hogy megtettem e nem igazán elegáns lépést – hiszen ő sosem mutatta volna így meg nekem a tükrét, mert pontosan tudja, nagyon fájó mindaz, amit abban láthatok –, hiszen e kép akkor is létezik, ha nem tekintettem volna meg, s így legalább tisztába jöttem sok mindennel, aztán majd kezdek vele, amit tudok. Most épp azt, hogy leírom. Nos, akkor jöjjön a tükör képe szavakban, s miután az üveg szanaszét van repedezve, az én összegzésem sem lesz talán túlontúl egységes, de legalább híven visszaadja, amit én, mint egy kaleidoszkópban egyidejűleg láttam:

2011. szeptember 19., hétfő

Ez alkalommal lezártuk a témát



Még mielőtt leesnék róla, és csúnyán összetörném magam, gyorsan szeretném kivágni magam alól azt a vadfacsemetét, amire felmásztam; épp annak érdekében, hogy továbbra is elücsöröghessek kényelmes ágán, de már ne kelljen lóbázni a lábam, hanem békésen a földre helyezhessem azokat ismét. Egy pillanatra megint olybá tűnt előttem, mintha fontosnak tartanám a gondolataimat megosztani másokkal, de ez számomra egy olyan időről időre felbukkanó téves elképzelés, amit már jól ismerek, akár egy rakoncátlan kutyát, amelyről pontosan tudom, mikor kell egy hirtelen pórázrántással a helyére tennem. Mert a kellemes közös sétának az a feltétele részemről, hogy soha ne feszüljön a póráz: ez kutyának, gazdának is egyaránt így a jó.

Tehát még egyszer önmagam előtt leszögezendő, s magamat figyelmeztetendő: egyáltalán nem tartom fontosnak, hogy az emberek nyilvános fórumokon megosszák egymással a gondolataikat – a megosztás lehetséges okairól épp ezért nem is téve említést. Számomra az írás az egyenlő a légzéssel: ha állandóan csak belélegeznék, hiába nem szenvedek légszomjtól, ugyanúgy megfulladnék, mintha nem jutnék levegőhöz. Alapvetően jellemző, hogy csak szívom-szívom a levegőt, s egész egyszerűen néha muszáj kilélegeznem – és ehhez közeg kell, ez tény. Nem tudok egy légüres térben lélegezni, csakhogy a közeg egy percre sem tévesztendő össze a közönséggel – no ezt a kettőt könnyű összekeverni, hisz olyan hajszálnyi a különbség. S miután közegről beszélünk, a világ legtermészetesebb dolga az, hogy az általam kilélegzett levegő annak részévé válik, és van e közegnek olyan eleme, aki önmaga számára ezt valamilyen módon hasznosítja, de ezzel már nekem a továbbiakban semmi dolgom nincs. Meglátásom szerint ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek, aki a gondolatait mások elé kiteregeti. Ez alapvetően szén-dioxid és nem oxigén, ami nagyon hasznos dolog az egész rendszer szempontjából, de csak addig, amíg egyensúlyban és a maga helyén van. Baj csupán akkor keletkezik, ha frissnek hisszük egy zárt szobában a teljesen elhasznált levegőt, s épp ezért eszünkbe sem jut, hogy netán ki kéne nyitni végre az ablakot, ehelyett egyre jobban szédelegve tántorgunk egyik faltól a másikig.

Tegnap olvastam el Jostein Gaarder A történetárus című zseniális regényét, épp miután megfogalmaztam magamnak a fentieket. Ismét ott voltak pont a megfelelő pillanatban előttem a gondolataim csodálatosan megírva – e gyönyörű és orbitális társastánc újabb fontos lépéseként –, szinte szó szerint úgy, ahogy magam is gondolom. Köszönet illeti részemről Jostein Gaardert e beteljesítő élményért!

„Az élet leírhatatlanul rövid. Talán ezért nem akartam a nevemet egy könyv borítójára tetetni. A kultúrából, becsvágyból és ostobaságból álló vékony máz elvesztette jelentőségét a hatalmas kaland láttán, amelyben szempillantásnyi ideig a Földön tartózkodtam. Megtanultam elnézni a lényegtelen dolgok fölött. Már gyermekként is egy másik időszámítás szerint éltem, mint a magazinoké és az őszi könyvheteké. Gyermekként láttam egy sok millió éves borostyánrögöt, a rögbe egy ugyanannyi idős pók volt bezárva. Itt voltam a Földön, mielőtt négymillió évvel ezelőtt kialakult az élet. Tudtam, hogy a Nap rövidesen vörös óriássá változik, és a Földből hosszú idővel azelőtt kiszáradt, élettelen bolygó lesz. Aki egyszer tudatosítja magában mindezt, nem fog többé festőtanfolyamra jelentkezni. Nincs már meg benne a szükséges lelki nyugalom. Nem jelentkezik írói tanfolyamra sem, nem lóg a kocsmákban, és nem állítja, hogy „ír valamit”. Talán ír, ebben nincs semmi kivetnivaló, de nem „ír”. Az ember azért ír, mert valami nyomja a szívét, mert szeretne egy másik embernek vigasztaló szavakat mondani, de nem ül le a Tejút egyik spirális karjában egy íróasztalhoz, és „ír”, csak azért, hogy „í-r-j-o-n” vagy hogy „í” "r" „j” "o" „n”. Ez a meggyőződésem. De a poéták a kifutón pózolnak. Csak tessék, tessék, befelé, Hölgyeim és Uraim! Isten hozta Önöket az új tavaszi kollekcióhoz! Ez a modell bizonyosan érdekelni fogja Önöket! Egy választékos Armani-regény, unikum a műfajában! És itt látják a költői divatfit – költősállal a nyakában természetesen… Dedikálja, kérem, írja alá a helyet és a dátumot!”  

S ahogy a regényben Méter, a kis álomember végleges eltűnése előtt velősen megjegyzi: „Ez alkalommal lezártuk a témát!”

2011. szeptember 15., csütörtök

Könyvajánló - Yann Martel: Pi élete



A spanyol születésű, Kanadában élő író harmadik könyve – amely 2002-ben megkapta a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Booker-díjat – három részben háromszorosan is mellbe vágja az embert. "Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben" – mondja a bevezetőben a narrátornak Francis Adirubasamy, Pi első igazi barátja, s névadója. Természetesen nem garantált, hogy a könyv elolvasását követően mindenki azonnal megfogja Isten kezét, de az biztos, hogy e többszörösen rétegzett történet után erős késztetést fog érezni a saját életén belül is megválaszolni a kérdést, hogy számára „melyik a jobb történet”, s nem lehetséges-e, hogy a hitetlenség épp a hit egyik vállfaja; azaz csupán egy másik, szabadon választható történet.

A regény indiai főhőse, a 16 éves Piscine Molitor Patel egy uszodáról kapta a nevét, ám ő saját nevet választ magának, lerövidítve az állandó gúny tárgyát képező Piscine-t Pi-re, s ezzel új identitást is választva magának: egy felfoghatatlan irracionális szám mögé bújt, csendes, magányos, amolyan könyvmoly istenkeresővé válik, akit már nem elégít ki csak egyetlen vallás. Ő nem lát ellentmondást a muszlim, a hindu és a keresztény hitben, ellentétben az őt terelgető egyházi személyekkel. "Jézus, Mária, Mohamed, Visnu…!" – kiált fel Pi, mikor egy mentőcsónakban találja magát, miután a családját és a család állatkertjét Indiából Kanadába szállító japán teherhajót elnyelte a tenger. Így kezdődik Pi 227 napos hányódása a Csendes-óceánon, kezdetben egy törött lábú zebra, egy nőstény orángután, egy foltos hiéna és egy bengáli tigris társaságában. Azonban a történet nem egy szokványos hajótörött sztori, hanem inkább egy szimbólumokba ágyazott, megfejtésre váró, talányos felvetés, amely épp oly szórakoztató és letehetetlen, mint amennyire inspiráló és elgondolkoztató.  "Meghoztam személyes döntésemet, hogy van magasabb értelem... És követem, természetesen kételyekkel… Ezekkel a gondolatokkal foglalkozni, és ezt a nyelvet beszélni engem boldogabb emberré tett… Az embernek döntenie kell, egyszerűen egzisztenciális okokból. Hoz egy döntést, él annak megfelelően, meggondolja magát, vagy bármi. De dönteni kell. Kényelmesen elkerülni a kérdést, nem kielégítő élet egy emberi állat számára." – állítja Martel, aki meglehetősen kiábrándult a nyugati kultúra értelem- és ténykultuszából. Szerinte Nyugaton az emberek megszállottan ragaszkodnak a tényekhez. "Kemény tényeket akarnak, mert valahogy megnyugtatják őket, és mindent gyanúsnak találnak, ami a képzelet és a hit közreműködését igényli. Pedig a valóság egy történet, és megválaszthatjuk a saját történetünket, hát miért ne választanánk a jobb történetet?"

Önmagában is inspiráló idézetek a regényből:

2011. szeptember 14., szerda

Az összeesküvés-elméletekről – 1. A szabadkőműves világuralmi törekvésekről



Számos teória kering – legfőképp a neten – mindazokról az okokról, amelyek ezt a rendkívül nonszensz és zűrös, mondhatni apokaliptikus világot okozzák. A következő kis sorozatban csak párat emelnék ki a sok közül: azokat, amelyekkel magam is lépten-nyomon találkozom, és amelyeken volt időm alaposan elgondolkodni, és ezáltal talán jutottam is valamire velük kapcsolatban. Ezt osztanám meg az alábbiakban – azzal a fontos kitétellel, hogy ezek csupán azok a gondolatok, amikre én magam jutottam, s nem végérvényes álláspontok, mert olyanok hitem szerint nem is léteznek. Hisz most így gondolom, aztán lehet, holnap majd máshogy; mint ahogy tegnap még magam is sokszor igazat adtam e felvetéseknek, vagy épp ellenkezőleg, nagy hévvel lesöpörtem őket az asztalról. Aztán addig forgattam magamban a szitákat, míg a sok rostálás során a következőkre jutottam:

1.
A legmarkánsabban most az a nézet jelenik meg az úgynevezett ébredező körökben, hogy van egy alapvetően szabadkőművesekből álló, illuminátus csoport a világon, mely az emberiséget leigázva, rabszolgaságba kényszerítve – mi több, látens népirtás keretében megtizedelve – amolyan világuralomra, világhatalomra törekszik. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, hiszen aki nem vak, és valóban szeretné megtudni, mi is zajlik tulajdonképpen itt a földön mostanság, nem tudja nem észrevenni ennek nyilvánvaló jeleit. Igen, aki hagyja, abból tényleg bégető rabszolga lesz. Igen, aki kívül keres valamit, amit ott amúgy sem talál, a pénz illúziója által megtévesztett biorobottá válik, aki mindig valaki mástól szeretné megtudni, milyen legyen. Igen, a politikusok rémesen „népellenesek”, a demokrácia egy nevetséges és abszurd átverés, és amerika, valamint a nyugati – ahogy mondani szokták cionista – világ szánalmasan művi, sokszor embertelen és ezáltal bosszantóan „igazságtalan”. Ezt mind valóban én magam is így látom. Azonban az is látható, hogy mostanában nem igazán úgy sülnek el ennek a „titkos” csoportnak a dolgai, ahogy azt feltételezhetően tervezték. Tehát itt az idő, érdemes ellenük felvenni a harcot, és nekikfeszülve felemelkedni – mondják sokan, egyre hangosabban. S ha az ember ezt a harcot a jó rajthoz elengedhetetlennek tartja, akkor most tényleg nagy segítséget kap az elrugaszkodáshoz, hisz ez az ellenerő nagyon komoly és profi rajtgép mindazok számára, akik szeretnének megfordulni és kihúzni végre az elzsibbadt karjukat a testük alól, amin eddig feküdtek. Csakhogy aki nem csupán ébredezni szeretne, hanem valóban egy másik valóságban önmagára rá is ébredni, nem állhat meg ezen a ponton, hisz a jelek ez ügyben – mármint, hogy nem szabad ezen a ponton megállni – is nyilvánvalóak. Hogy mire gondolok pontosan? Thomas Mann ír erről nagyon bölcsen az Egy szélhámos vallomásai című remekbeszabott regényében, amikor főhősünk ellátogat Lisszabonban az ottani természetrajzi múzeumba, és rácsodálkozik az ott kiállított ősállatokra, idézem:

Az összesküvés-elméletekről – 2. Chemtrail, Haarp; időjárás-befolyásolás, természeti katasztrófa-előidézés, agykontroll



2.
Mindenki tudja, mi ez a két fogalom, aki nem, az nézzen utána a Haarp-nak itt, a Chemtrailnek meg itt.

Miután a bevezetőben azt mondtam, én csak a saját magamban átszűrt gondolatokat teszem itt közzé, nem térnék ki arra, hogy most valójában mire is szolgálhat a Haarp, és miért vannak az égen a valóban gyakran látható csíkok, inkább beavatom az olvasót a saját tapasztalataimba és az ebből fakadó egyéni értelmezésbe. Kicsit lehet, kacskaringós lesz az eszmefuttatásom, de máshogy nem igazán tudom hatékonyan érzékeltetni a lényeget.

2011. szeptember 13., kedd

Az összesküvés-elméletekről – 3. Földönkívüliek, akik a földi kormányokkal egyezkednek



3.
A legizgalmasabb téma, és most egyre aktuálisabb. Sokáig csak legyintettem, amikor ilyesmiről hallottam, azt gondoltam, ha a földönkívüli intelligenciák meg kívánják mutatni magukat, simán képesek ezt úgy megtenni, hogy a dolog ne hagyjon semmiféle kétséget az emberekben, ha meg egyáltalán nem szeretnék megmutatni magukat, nincs szükségük bujkálásra, hiszen nálunk magasabbrendű civilizációról beszélünk. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy mi a helyzet akkor, ha egyik úgynevezett feltételezett szándék sem felel meg a valóságnak?

Nemrégiben láttam egy videót egy érdekes leánykérésről. A kreatív kérő egy nagyon jópofa ötlettel tette örökre nevezetessé ezt a mindennapos szituációt: