2012. augusztus 23., csütörtök

Ezzel vége…



„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) … Kétlem, hogy Shakespeare hitt volna bármiféle mennyben vagy pokolban, ahogy én sem hiszek. És így nem tudhatjuk, hogy jó hír vagy rossz. … Azonban nem véletlenül tartjuk a Hamletet mesterműnek: Shakespeare az igazságot mondta el, s az emberek olyan ritkán mondanak igazat ebben a felfutásban és hanyatlásban. Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk az életről, hogy még azt sem tudjuk, hogy melyik a jó hír, és melyik rossz.

Az emberi lények az elmúlt mintegy egymillió év során szinte mindennel kapcsolatban találgatásokra kényszerültek. Történelemkönyveink kiemelkedő alakjai voltak a leglenyűgözőbb, esetenként a legijesztőbb találgatóink. … Ám a találgatók valójában semmivel sem tudtak többet a hétköznapi embereknél, sőt néha kevesebbet, még akkor is, vagy különösen akkor, amikor azt az illúziót keltették bennünk, hogy irányíthatjuk a saját sorsunkat. Most rajtuk a sor, hogy folyvást találgassanak, és meg is hallgassák őket. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember. De önök csak azért is legyenek azok. Mentsenek meg életeket, mentsék meg a saját életüket is. Legyenek tisztességesek.

Albert Einstein és Mark Twain lemondott az emberiségről élete végén, pedig Twain még az I. világháborút sem látta. Kiváló elődeimhez, Einsteinhez és Twainhez hasonlóan most én is lemondok az emberiségről. Ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A titokzatos idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az I. világháború előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és 'az átkozott emberi fajt'. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit. … A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet... Aztán a végén már nem tudta tovább csinálni. … Lehetséges, hogy már én sem tudok viccelni – hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.

Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog. A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk – s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól – az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. … Akarnak az ellenállhatatlan dáridóról beszélni? Az egy pokolgép. Minden fény ki fog hunyni. Nem lesz többé áram. Minden közlekedési forma meg fog szűnni, és a Föld nevű bolygót hamarosan csontvázak és működésképtelen gépek alkotta kéreg fogja borítani. És ez ellen már senki nem tehet semmit. Túl késő. Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság. Jöhet hát a ballagás, de ez még mind semmi. … Hol kezdődött ez a vég? Egyesek szerint talán Ádámmal, Évával és a tudás almájával, ezzel a nyilvánvaló csőbe húzással. Én azt mondom, Prométheusszal, a Titánnal, az istenek fiával, aki a görög mitológiában ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az embereknek.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk – mármint azután, hogy emberek vagyunk – az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg – '1918. november 11, 11:00 óra' –, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

Lehet, hogy mindez már megtörtént. Tényleg nem tudom, milyen leszek ezentúl. Csak útitárs vagyok, aki kíváncsian nézi, mi fog történni ezzel a testtel és ezzel az aggyal.”

Kurt Vonnegut (1922. november 11. –  2007. április 11.)

2012. augusztus 15., szerda

Hallgatni arany - Andrew Lloyd Webber: Requiem



Pie Jesu,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Agnus Dei,
Qui tollis peccata mundi
Dona eis requiem

Dona eis requiem sempiternam

Irgalmas Jézus,
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Isten Báránya, 
Te elveszed a világ bűneit
Adj nekik nyugodalmat

Adj nekik örök nyugodalmat



 Hosanna in excelsis.
Benedictus qui venit
in nomine Domini.
  
 Hozsanna a magasságban.
Áldott, aki jő az Úr nevében.

2012. augusztus 9., csütörtök

Filmcsomag ajánló II.



Továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy próbáljon fölé emelkedni mindannak, ami itt a földön történik. Félelem, ellentét, gyűlölködés, állandó vitakényszer – ez mind-mind olyan alacsony nézőpontból fakad, ami biztos nem segít akkor, amikor épp magas küszöböket akarunk átlépni. Mindannyian egyek vagyunk, s ez nem csupán üres duma, hanem tényleg így van: egyetlen álmodó álmának a kivetülései vagyunk mind, s hiába hisszük azt, felébredtünk, ha még mindig hadakozunk egymással kétdimenziós árnyképként a cella falán. Mindig valaki vagy valakik ellen erősnek, nagynak, bölcsnek, netán felemelkedettnek lenni, számomra épp a végtelen kiszolgáltatottság, korlátoltság és gyengeség jele. Egyre elszomorítóbb a látvány, ami a szemem elé tárul, bármerre is nézek. Hisz hiába nem érint meg, mert hát valljuk be, nekem aztán mi közöm ahhoz, hogy hogyan él a szomszéd, mégis amikor azt látom, a csodás, vagyont érő antik komódot aprítja tüzelőnek a jobb sorsra érdemes hatalmas nappali közepén, csak elszorul a szívem. Látván az emberek létezési módját – hatalmas tisztelet az igazán nemes kivételnek – lassacskán szabályszerű szégyent érzek e létforma miatt, egyszerűen röstelkedem amiatt, hogy egy kis időre embernek kell vallanom magam; akkor is, ha sejtem, mi lehet az oka annak, hogy ezt a szűk és vicces jelmezt ideiglenesen magamra öltöttem. Hiszen akik a szeretet nevében prédikálnak, még ők is folyton egymás torkának esnek, konkrét személyeket, csoportokat pocskondiáznak, miközben azt hiszik, bármivel is felette állnak mindazoknak, akiket ily módon megállás nélkül energetikailag szapulnak. Számomra már csak egyetlen kiút van ebből a rémesen harsány, közönséges és mocskos disznóólból: mégpedig az a magányos, csendes és egyenes élet, ami során az ember egyszerűen nem vesz részt itt már szinte semmiben – legfőképp az állandó önmosdatásban és önáltatásban, a bűnbakkeresés és a másokra ujjal mutogatás most egyre divatosabbá váló, s az ébredés nevében zajló hisztériájában, valamint a szeretet nevében elkövetett ragacsos ocsmány aljasságokban. Hisz hamarosan úgyis véget ér ez az álom, ami, lám, ilyen láthatóvá és nyilvánvalóvá tette, hogy hogyan nem érdemes élni! S épp ezért, mert eljött a hajnal, most kivétel nélkül mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy egységbe olvadva a minket álmodóval felébredjen egy tisztább, szebb, igazabb, bátrabb, büszkébb és önállóbb létezőkből álló új valóságba – azaz egy még magasabb szintű álomba… S aki most mégis úgy dönt, hogy a megszűnt álomban marad, mert az egyesülés helyett továbbra is az elkülönülést, az osztódást választja, szintén „felébredhet”, csakhogy épp egy réteggel lejjebb. Ahonnan aztán addig bomlik-bomlik automatikusan tovább, mígnem eléri ennek a folyamatnak a nullpontját, hogy aztán újra elkezdhesse az egyesülés irgalmatlanul hosszú útját – megint teljesen elölről.

Az alábbi filmeket azért gyűjtöttem egy csokorba, mert mind valamilyen módon a fent említett kétféle irányról mesél, valamint kíméletlen tükröt tart az embernek, miközben mindegyik magában foglal egy konkrét – nevezzük úgy – jóslatot arra nézve, hogy melyik út hová vezet. Épp ezért nem állítom, hogy e pár alkotás a filmművészet legszívderítőbb darabjai közé tartozik – bár ez is csak nézőpont kérdése. Aki ugyanis végre el akar rugaszkodni e korlátolt létformától, kifejezetten üdvözítőnek fogja majd tartani mindazt, amit e kilencelemes, teleszkópos távcsőbe belenézve megláthat. Megpróbáltam olyan sorrendbe rakni a filmeket, hogy egy adott gondolati íven végighaladva rajzoljanak ki egy önmagukon is túlmutató összetett üzenetet, ami így talán konkrét segítséget nyújthat azoknak, akik valóban ki akarnak ebből a körforgásból most lépni, még mielőtt megtörténik mindaz, ami mind a kilenc filmben így-úgy megjelenik, mint várható vég. A legvégére pedig feloldásként beillesztettem egy amolyan levezető, magyarázó művet, ami apró pontként megnyugtatóan lezárja e kilenc filmből álló, ám azért remélem, nem túl nehezen értelmezhető „összetett mondatot”.

Íme a filmcsomag a filmek rövid leírásával:

2012. július 20., péntek

A sötét lovag és a felemelkedés

– avagy feltűnik a színen Mefisztó –



Minden valamirevaló történetben eljön az idő, amikor az eddig oly logikusnak tűnő történetvezetés egy éles kanyarral megfordul, ellenkezőjébe csap át, mi több, teljesen kiesik az eddigi menetéből. Mint mikor egy jól álcázott kétéltű jármű hirtelen az úttestről a levegőbe száll, s ezzel aztán minden – ha fogalmazhatok most így – a feje tetejére áll. Ez az a pont, amikor a hős általában kilép az eddigi történetéből, hogy egy másik szerepben folytassa azt már más módon – természetesen az író szándékai szerint, s továbbra is a keményfedél közé szorított lapok fogságában, puszta karakterekbe zárt jelentésként, ideaként. Ám ez a lépés közvetlenül előrevetíti az íróval történő végső azonosulást, ami a hőst kiemeli a könyv világából oda, ahol az ő története született. No de ezt meg kell előznie a mefisztói csavarnak, ahogy én magamban nevezem ezt a dolgot.

Ez egy elkerülhetetlen pont, egy amolyan utolsó próbatétel a hős számára, aki nagyon hosszú ideje keresgéli azt az ajtót, ami kivezeti őt a fekete karakterek látszólag szabad börtönéből. A minap az a hasonlat jutott eszembe, mikor az emberekről és az eléjük vetített látszatszabadságról gondolkodtam, hogy az ember nem más ezen a világon, mint a közlekedésben a trolibusz. Látszólag nem egy kötött pályán mozog, mint a villamos, a metró vagy a HÉV, s mégis sokkal közelebb áll ezen járművek mozgási szabadságához, mint egy sima busz, autó, motor – a levegőben repülő járművekről nem is beszélve. S ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a trolibusznak is megvan a maga létjogosultsága a közlekedésben – sőt, számos egyedi előnnyel rendelkezik a sima buszhoz képest –, no de ha a troli azt hiszi magáról csak azért, mert a kerekei nem egy sínpáron futnak, hogy ő bizony szabad, mint az autóbusz, és eszerint kíván mozogni, állandóan azt fogja érezni, lekapcsolódik valamiről ott fenn, ami számára a mozgásához, azaz a létezéséhez szükséges éltetető energiát biztosítja. Az ember az ember, és mint olyan egyáltalán nem szabad: az ember egy felső vezetékre csatlakoztatott jármű, és addig nem is lesz más, míg nem jön rá, mi okozza a létében ezt a szabadsághiányt.  Nézelődik ekkor az ember, alaposan körbenéz, majd homlokára csap: megvan! Nem kell mást tennie, mint az energiaforrását onnan kintről önmagába áthelyezni egy belső tank révén! Persze ekkor is szüksége lesz energiaforrásra, ez nem vitás, no de hatalmas különbség van a között, hogy egy áramszedővel kapcsolódik ehhez folyamatosan, vagy képes már bármelyik útjába eső benzinkútból saját magába energiát áramoltatni. S azt gondolja, első lépés a szabaduláshoz ez: a szabad közlekedés immár megállás, lefulladás nélkül. Azonban ehhez legelőször egy belső tankot kell létrehozni, a busz áramszedőit leszerelni és egy kis belső átalakítással igazi busszá varázsolni. Ez egy elég komoly átállítási munka, s mint minden ilyen folyamat végén, itt is, mielőtt kiengednék a buszt a forgalomba, meg kell győződni arról, valóban jól működik-e, azaz sikerült-e maradéktalanul az átalakítás. No és ennek a tesztfolyamatnak a végső állomásán jelenik meg a fő minőségellenőr, aki afféle stresszpróbát végez az átalakított járművön, hasonlatosan az autógyárak töréstesztjeihez. Csakhogy a dologban továbbra is van egy nagy csavar (ahogy fenti példámban is), ám egyelőre ezt a minőségellenőrön kívül senki sem tudja, hiszen épp ez a dolog lényege: a tudatlanság kontra tudás…

2012. július 11., szerda

Ez a kacsa inkább nyúl



Illúzió és valóság – a legaktuálisabb kérdés manapság. Nyilvánvaló, hogy minden e körül forog. Épp ezért most itt, ezen a blogon is megpróbálom úgyszólván „pontokba” szedve összegyűjteni, amit erről megtapasztaltam; úgy is mondhatnám, sok-sok tévedés és ráeszmélés során elsajátítottam. Nem állítom, hogy nem lehet már engem becsapni, de az biztos, hogy nagyon-nagyon ügyesnek kell lennie a trükknek ahhoz, hogy bedőljek neki.  Megint kénytelen vagyok valahol ismételni magam, de bízom benne, ez a kis összegzés is sokaknak nyújt kiindulópontot a saját módszerének elsajátításában, ami aztán egyfajta magabiztos tudást jelenthet számára a sok gyakorlás során. S e készség kifejlesztése révén aztán már mindig képes lesz az illúziót megkülönböztetni attól a valóságtól, aminek a talaján nyugszik. Ehhez azonban az első lépés annak felismerése, hogy minden csak illúzió, mert maga az észlelés – annak minden módja – csalás, hiszen a valóság önmagában megragadhatatlan, megfoghatatlan, azt is mondhatjuk rá, hogy nincs: csak az észlelő tudat által válik ilyenné-olyanná. Csakhogy ebből egyenesen következik az, hogy önmaga teljességében, valóságában megismerhetetlen. Ahány érzékelő, annyi valóság létezik, de ezt megfordítva közelebb jutunk a helyes nézőponthoz azt mondván: egyetlen egy észlelő létezik, akiben részleteződik, magyarán megteremtődik a világ, ami ezen a tudaton kívül nem létezik. Tehát nem sok észlelő van és sok valóság, hanem egyetlen Tudat, amely teleszkopikusan önmagában kibontja saját magát egy illúziórendszert létrehozva látszólag maga körül. S e Tudat egységes nézőpontja nem más, mint a Nagy Semmi, az egyetlen valóság, amin belül a Valami illúziója képes a Tudat belső vetítővásznán megjelenni. Nem bonyolult ez, csak szokatlan nézőpont nekünk, akik mindig a valamiből indulunk ki, kiforgatva így a dolgok természetes logikáját.

Gondoljunk csak egy sima, egyszínű keresztszemes mintára, ahol a „van hímzés” és a „nincs hímzés” bináris rendszere hozza létre az értelmezhető alakot. Ez egy viszonyrendszer csupán, és csak és kizárólag értelmezési kérdés, mit tekintünk mintának és mit háttérnek, ami az eddig megtapasztalt tudásunk eredménye lesz, s nem magából az anyagból és a rajta megjelenő minta természetéből fakadó eleve elrendelt jelentés. Eddig az öltésekre mondtuk, hogy ez a minta, de lassan ez meg fog fordulni, és a Tudat magasabb szintű perspektívájából nézve bele ebbe a teleszkópos kaleidoszkópba eljön egy világ, aminek mintája a háttér lesz, és ennek alapja az azon megjelenő hímzett négyzetek sokasága. Mert igazából épp a nemlét a létünk alapja, a nincs a „van-jaink” bázisa – ezt tényleg nem nehéz belátni. Nos, akkor ezután a kis elméleti fejtegetés után nézzük illúzió és valóság különbségeit pár „gondolatcsomóba” kötve!

2012. június 29., péntek

Ne dőlj be!



Minden illúzió legfőbb jellemzője, hogy fogva tart. Mégpedig nem direkt módszerekkel, hanem trükkös módon. Ott, ahol fogékony az ember. Ahol becsapható, ahol elhiszi, a dolog az, aminek látszik. Holott semmi sem az. A bölcs embereknek ez az alappremisszájuk. Olyan nincs, hogy valaki leleplezi az illúziót, ám mégis a törvényei alapján cselekszik mondván: ó, én tudom már, hogy ez nem valós, nem is veszek el benne, s épp ezért engedem meg magamnak a luxust, hogy belemerüljek. Ez nagyjából olyan, mintha a repülőtér várótermében udvariasan engem eligazító hostessnek továbbra is készségesen válaszolgatnék, miután meggyőződtem róla, hogy hologram, mondván: jó, jó, tudom, hogy nem valós a néni, de olyan jó mégis beszélgetni vele. Vagy ha az optikai trükk leleplezése után továbbra is csak a kacsát akarom látni a képen, a nyulat nem. Netán ha a 3D-s moziban a sokadik film megnézése után is riadtan nyúlkálok a felém lépegető alakok felé – és sorolhatnám még a példákat. Egyszerűen ez már egyszerűen butaság, erre nincs is jobb szó. Hiszen aki valósnak hiszi a hologram-hostesst, az joggal állhat le vele cseverészni, de annál nevetségesebb, mint aki mellét döngeti, hogy lám-lám, ő átlát a csapdán, aztán mégis titokban rákacsint a kivetülésre, számomra nincs.

Az alábbiakban megpróbálom ismét röviden összefoglalni azokat a pontokat, ahol – az én személyes tapasztalataim alapján – ez a világ a legnemesebb lelkeket is fogva tudja tartani. Ami azért veszélyes, mert ha a program bezárul – ez egy pillanat lesz: bumm! – elég egy rossz mozdulat, és bent reked még az is, aki azt hiszi, már rég ébren van. Az „utolsó ítélet bírája” nem mérleget készít az úgynevezett jó és rossz cselekedeteink alapján, mint valami rossz könyökvédős könyvelő, ez megint nagyon antropomorf szemlélet. Ez az ítélet csupáncsak annyi lesz, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban bezárul a program, téged épp hol talál. Ha te minden pillanatodban tudatos, emelkedett, tiszta és önazonos vagy, nincs mitől félned. Ezért kell mindig ébernek lenni és a nehezen elért szintet végig, minden pillanatban tartani. A tudatosság ugyanis egy folyamatosan fenntartott állapotot jelent, ez pont olyan, mint az egészséges izomtónus: nem kell érte plusz erőfeszítéseket tenni, de „elengedni” sem lehet egy másodpercre sem, mert aki így tesz, menten összecsuklik. S hiába áll fel minduntalan, esetében klasszikus értelemben vett tartásról mégsem beszélhetünk. Pontosan tudom, sokkal jobban hangzik mindaz, amit azok hirdetnek, akik az élet szeretetére buzdítanak, ám én azt mondom, az élet szeretetét még véletlenül sem szabad összekeverni e világ szeretetével. Persze én csak egyetlen hang vagyok a sok közül, ám amit hangoztatok, azt mind meg is élem, s végső soron nem is mutatok meg mást, mint hogy én magam hogyan keveredtem ki – merem remélni, végleg – a Pók fogságából. S azért ismétlem sokszor önmagamat, mert pontosan tudom, mindez milyen nehéz, de abban is hiszek, hogy amire egy ember képes ezen a földön, arra a többség is. Csak elhiteti velünk ez a világ, hogy gyengék és gyarlók vagyunk, de ez nincs így, mert mindig vannak olyanok, akik igenis megmutatják: az erő velünk van.

2012. június 27., szerda

Hallgatni arany - Háromszoros illúzió

„Ha az életben nincs már több móka
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
s édes lenne a halál
Hát ilyen értelemben
Énekeljük el azt, hogy vége…”










2012. június 7., csütörtök

Könyvajánló – Victor Pelevin: T.



Gyakran mondják: „az egyik tükör a másikat tükrözi”. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.

Bármikor, amikor a múltban a világ valós természetét szerettem volna megfejteni, azt hittem, ez egy ugyanolyan dolog, mint megtanulni a világtérképet országokkal, fővárosokkal, földrészekkel. Azt hittem, van egy erről már lefektetett tudás, amit nekem csak meg kell ismernem, és el kell sajátítanom. De arra soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen nincs, hanem azt, hogy mi is ez a világ, nekem kell kitalálnom! Pontosabban még ez sem jó megfogalmazás, mert ez azt sugallja, van valami, amire rá kell jönnöm, de ilyen sincs, legalább erre már rájöttem. Tehát az a nagy helyzet, a világot nekem kell megteremtenem azáltal, hogy meghatározom, hogy megélem, és ez egyáltalán nem olyan ördögtől való gondolat, csupán szokatlan: úgy is fogalmazhatnék, egy új irányt előrevetítő. Egyre inkább látható, hogy születendőben van egy új filozófiai irányzat, amelynek egymástól távol élő, teljesen más-más területeken alkotó képviselői, bár személyesen nem is ismerik egymást, ám a századik majom esetéhez hasonlóan egy időben a tér különböző pontjain jöttek rá ugyanarra. Azaz ezt is helyesebben megfogalmazva, ezek a gondolkodók egy időben teremtik meg önmaguk számára ugyanazt a világképet, közelítve annak valós természetéhez, s ezáltal emelik egy magasabb létsíkra az egész vetítést. De még mindig nem fogalmazok pontosan, hiszen a lényeg nem ez. A lényeg az, amit már régóta vallok és mondok: idővel mindenki rá fog jönni, egyetlen egy létező önmagára ébredésének eredménye az a szellemi evolúció, aminek mi – most a létünket e vetített vászon árnyfigurájaként megélő kétdimenziós alakok – is részesei vagyunk. 

2012. május 4., péntek

Avatárok alkímiája



„Egy darabig töprengtem rajta, hogyan is került hozzám, ki a szerzője, de hamar beleuntam, hogy ilyen jelentéktelen dolgokon törjem a fejem. Csak azt tudom, hogy a könyv levelei másik kertből valók, egy messzi-messzi, legendás, papírvékony kertből, olyan kertből, amely több ezer mérföldön keresztül kígyózik, akár egy tekergő fal, és nem tart senkit se benn, se kinn. Egy kert, melyről minden éjjel álmodom szűk cellámban, és melyről tudom, hogy valóságos, még ha elérhetetlen is. Nem szerepel semmilyen térképen, nem láthatja szem, de amikor gyanútlanul átcsusszansz zöldellő függönyén, megismered és többé sosem feleded. Lesz egy pillanat, a legeslegrövidebb pillanat, amikor minden érzéked beleremeg a végtelen gyönyörbe.”

(Thomas Wharton: Szalamandra)


Ha van egy labirintus, méghozzá egy igen furmányos és hatalmas labirintus, és én szeretném megmutatni, hogy hogyan lehet abból kiszabadulni, ehhez nyilvánvalóan nekem is be kell lépnem a hatalmas falakkal körbevett útvesztőbe, mert onnan kintről aztán mondhatom a magamét, egyrészt a bentiek ezt meg sem hallanák, másrészt, ha még hallanák is, akkor sem tudnának mit kezdeni az instrukcióimmal. Hiába lennék én a falakon kívül, ám miután a hangom csak a zárt rendszeren belül hallatszana, el sem hinnék, hogy van olyan, hogy „kint”, s ezért a hang forrását végig bent keresnék, azt hinnék ugyanis a „kintről” balgán, hogy az csupán a bent egy számukra egyelőre megfoghatatlan része; s ezen felül a kinti utasításokat is képtelenek lennének a benti viszonyokra átfordítani. Ennek az útvesztőnek a fala ugyanis belülről úgy van megfestve, hogy azt a látszatot keltse, ez egy végtelen tér, magyarán a fal saját magát álcázza egy nagyon ügyes trükk segítségével. S a labirintus belseje sem kevésbé trükkös: úgy van kialakítva, hogy az abban tévelygők azt higgyék, egy végtelen térben mozognak szabadon, s ne vegyék észre a szűk járatok, a millió zsákutca zárt rendszerét, ugyanis a járatok belső válaszfala végig mindkét oldalról tükröződő felülettel van bevonva, anyaguk a bennük bolyongók számára nem érzékelhető, amolyan energetikai fal, amin azonban csak látszólag lehet áthatolni. S van még egy igen fontos és mindent meghatározó sajátossága ennek a pszeudorealitásnak, ennek a pszeudotérnek: mégpedig, hogy nagyon erős belső gravitációs erővel rendelkezik, azaz a bent tartó vonzerő olyan hatalmas, hogy a benne tévelygők tetemes része számára a legborzasztóbb jövőbeli kilátás paradox módon épp e labirintus elhagyása.

Számos olyan, mellesleg igen tájékozott, autentikus, önállóan gondolkodó, a transzcendenciát kutató emberrel beszélgettem, aki belátta, megértette, felfogta a saját tapasztalatai alapján, hogy ez a világ tökéletlen, mi több, bizonyos mértékben képes volt azt is megérezni, hogy van ezen túl egy jobb, egy teljesebb és szebb világ, ám mégis ragaszkodik a labirintushoz – sokszor úgy látom, már maga sem tudja, miért. Pontosabban tudom én, miért: azért, mert igazából, ténylegesen még nem lát túl a falakon, s ezért elhiszi azt a hologramot, ami a falakat végtelen térré festi a szemei előtt, és hagyja magát kitenni a bent lévő, hihetetlenül erős gravitációnak, ami sok-sok mézédesnek tűnő, apró és csalfa kis jutalom rendszerré szerveződő mechanizmusán alapul. Tökéletesen megalkotott világ ez a maga módján, ez nem vitás: benne van mindaz a szépség, gyönyörűség, harmónia, teljesség, ízletes finomság, ami a falakon túli valóság lényegét képezi, ám csak töredékesen, darabokban, itt-ott összeragasztgatva, néhol meg hiányosan, mint egy antik amfora rekonstruált torzója a múzeum üvegvitrinje mögött. Ám ha nem látjuk az egészet, ha nincs a szemünk előtt a teljes korsó képzete, ha nem tudjuk, milyen egy ép, gyönyörűséges és használható amfora, joggal hihetjük, hogy ami a szemünk elé vetül, az önmagában úgy tökéletes, ahogy van. Igen, mint kiállítási tárgy, mint görög lelet, bizonyára, ám mint egy tökéletes és ép korsó, semmiképp. Számomra meglepő, hogy mennyi, földi viszonyrendszerben méltán öntudatos ember van, aki mégsem szégyenkezik amiatt, hogy teljesen elhisz valamit, ami nincs: valahogy nem érzi önmagával szembeni méltánytalanságnak azt, hogy bedől egy egyre nyilvánvalóbb érzéki csalódásnak, egy trükknek, ami lényegében épp azt a célt hivatott szolgálni, amit minden illúzió: megmutatni a valóság viszonylagosságát. Öntudatos, drága emberek, ám mégsem gondolkodnak el azon, hogy ragaszkodásuk az illúzióhoz milyen méltatlan helyzetbe sodorja a csodálatos és büszke lényüket, hogy csupán gyávaságból, kényelemből, megszokásból, a változtatás képtelenségének hitéből, a nehézkedési erővel szembeni erőtlenségtől vezérelve már-már nevetségessé válva ülnek egy árnyékszéken egy árnyékasztalnál, kezükben árnyékpohárral, amiből jólesőn kortyolgatják nem létező bódító italukat. Sokszor azt látom, a nem létező piknik képzetének fenntartásába lassan már jóval több energiát ölnek e kedves és gyenge emberek, mint amennyi erejükbe kerülne elengedni azt, amiről csak ezen elengedés során derülne ki valójában, hogy nincs is, pontosabban sosem volt az, aminek ők gondolták. 

2012. április 27., péntek

Hallgatni arany - Osibisa: Welcome home



You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

You've been kept on for much too long
Stand up please and say I am free
Don't forget you are welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

You've been gone it's an empty home
Come on back when you're ready to know
You are always welcome home
Welcome home

Come with me
On this happy trip back to the Promise Land
All will be happy again

Welcome home...

2012. április 24., kedd

Könyvajánló - Mark Twain: Sátán három könyve



"Nos, elmondom és neked meg kell értened, ha meg tudod. Egyedülálló fajtához tartozol. Minden ember egy szenvedő-gép és egy boldogság-gép ötvözete. E kettő nagy egyetértésben működik finom és tökéletes pontossággal, az adok-kapok elve alapján. Az egyik részleg minden egyes boldogságát a másik készen áll egy szomorúságra vagy fájdalomra cserélni – esetleg egy tucatra. Majd valamikor a jövőben megvizsgáljuk azt, amit az ember elmének nevez, és megmutatom neked a részleteit ennek a káosznak, akkor majd látni fogod és megérted. Az embernek semmiféle közös vonása nincs velem – nincs semmiféle érintkezési felület. Buta kis érzelmeik vannak, buta kis hiúságaik, haszontalanságaik, becsvágyaik; buta kis életük egy nevetés, egy sóhaj és megsemmisülés; és nincs nekik semmiféle érzékük. Csak az Erkölcsi Érzék. Megmagyarázom, hogy értem ezt. Itt van ez a vörös pók, nem nagyobb egy gombostű fejénél; el tudod-e képzelni, hogy az elefántot érdekli az ő élete; törődik-e ő azzal, hogy boldog, vagy nem; vagy hogy tehetős, vagy szegény; vagy hogy a szíve szerelme viszont szereti-e, vagy nem; vagy hogy az anyja beteg, vagy egészséges; vagy hogy felnéz-e rá a társadalom, vagy nem; vagy hogy az ellenségei eltiporják-e, vagy a barátai elpártolnak-e tőle; vagy hogy reményei füstbe mennek-e, vagy politikai ambíciói meghiúsulnak-e; vagy hogy a családja körében fog-e meghalni, vagy elfelejtve és megvetve idegen földön? Ezek a dolgok soha nem lehetnek fontosak az elefántnak, nem jelenetnek neki semmit, nem zsugoríthatja rokonszenvét erre a mikroszkopikus méretre. Az ember nekem olyan, mint a vörös pók az elefántnak. Az elefánt nem ellenséges a vörös pókkal, nem tud leereszkedni arra a távoli szintre – én sem vagyok ellenséges az emberekkel. Az elefánt közönyös, én is közönyös vagyok. Az elefánt soha nem veszi a fáradtságot, hogy rosszat tegyen a vörös póknak; ha éppen észreveszi, még jó szolgálatot is tehet neki, de csak, ha az útjába akad és neki semmibe nem kerül. Én sok jót tettem az emberekkel és soha semmi rosszat. Az elefánt egy évszázadot él, a vörös pók egy napot; ami hatalmat, intellektust, méltóságot illet, az egyik teremtmény olyan messze van a másiktól, amit egyszerűen csillagászatinak nevezhetünk. Mégis ezekben és minden más minőségben az ember mérhetetlenebbül van alattam, mint amennyire az apróka pók alacsonyabbrendű az elefántnál.

2012. április 2., hétfő

Könyvajánló – Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé



Kicsit szedett-vedett az itteni könyvajánlóm – a másik oldalamon egy fokkal koncepciózusabban tálalom ezt a műfajt –, mert csak az kerül ide, amit épp most olvasok, és hirtelen van róla valami új gondolatom, valamint azt érzem, az adott könyv most valamiért időszerű számunkra. Miután sokat olvasok, nem tudok mindent feltenni, marad szűrőként az intuíció. Így vagyok ezzel a lírai könyvvel is: annyira megfogott, legfőképp a hangulata, hogy gondoltam, írok róla, de aztán a velem zajló események hatására máshogy döntöttem: nem írok a könyvről, inkább csak utalok rá, ám írok a regény kapcsán az egyik legfontosabb dologról, a barátságról, pontosabban arról a bizonyos Nagy Találkozásról. Mert mindannyian úton vagyunk egy barát felé, azaz a Barát felé, akárcsak a mű főhőse, Vilgot. Úton vagyunk, de hogy megérkezünk-e, végső soron rajtunk múlik: azon, hogy akarunk-e, merünk-e szembenézni önmagunkkal. De nem csak úgy ímmel-ámmal; nem, hanem úgy istenigazából. Az igazi, isteni kapcsolat során tükörbe kell néznünk, mégpedig már nem egy összetört tükörbe, hanem abba, ami egész alakban mutat meg minket magunknak, ráadásul körkörösen. Hiába legyintenek most többen ezt olvasva mondván, micsoda közhely, hisz mi sem egyszerűbb ennél, ám miután az emberek zöme nemhogy egész alakban, de még félprofilban sem látta soha önmagát, nem is tudja felfogni, ez tulajdonképpen mit jelent. Egy kicsinyke kereszthalált, semmi többet.

Itt bolyongunk beburkolózva az énünk vastag posztókabátjába, kitűzve rá mindenféle színes érmét, jelvényt – minél több, annál jobb alapon –, s azzal áltatjuk magunkat, hogy mi éles szemünkkel e kabátok mögé látunk. Nagyon vicces ez annak fényében, hogy sokan még a gombokat sem ott keresik ezeken a kabátokon, ahol azok vannak, ráadásul valamiért sose a maguk kabátján kotorásznak, hanem mindig a másikén. S zavarja a képet még az is, hogy sokan vannak, akik állig begombolkozva azt állítják, márpedig nincs is rajtuk kabát, miközben tán maguk sem veszik észre, hogy épp ez a legnagyobb plecsni a vastag bundájukon. Nem, ez így biztos nem vezet sehová, ezt mindenkinek be kell látnia: itt bizony tényleg vetkőzni kell, ezt nem lehet megúszni az igazi Találkozás, a nagy esemény előtt. No de mivel jár a kabátlevétel? Nem akarom szépíteni a dolgot, hasonlatos ahhoz, mint amikor fizikailag elevenen megnyúzzák az embert. Rémes, iszonyatos fájdalom, s ráadásul épp, mikor azt gondolod, sikerült kibújni a kabátból és megkönnyebbülsz, jön a neheze: a kabátot ugyanis nem elég kigombolni és levetni, de ott kell majd állni meztelenül a bálon és így várni Őt – és ennek kínjairól megfeledkezünk mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk. Ez már nem plecsni, nem, ez egy valóban nagyon nehéz és kínosan meztelen pillanat.

2012. március 26., hétfő

Érintsd meg a monolitot!


Van egy nagyon kedves ismerősöm, akivel sok-sok évvel ezelőtt a másoddiplomáinkért koptattuk együtt az egyetem padjait, mi több, még vicces riportokat is készítettünk a Pollack Mihály téren az utca emberével a rádió reggeli műsorába, afféle rádiós gyakorlat gyanánt. Aztán elszakadtunk egymástól, ki-ki élte a maga életét, s csak néhány éve botlottunk az interneten újra egymásba pár levélváltás erejéig. Neki is, nekem is családom lett; ő is, én is elköltöztünk a fővárosból, s azt gondolom, hasonló elveket vallunk erről az élet nevű játékról. Mindkettőnk számára fontosak a hagyományok, az egyszerű, tiszta élet, a magyarságunk megélése, a gyermekeink, s legfőképp a – nevezzük most jobb híján úgy – szellemi életünk aktív ápolása. Mégis a napokban kellett rájönnöm, fényévek választanak el minket egymástól, mégpedig egyetlen apróság miatt. S erre az apróságra akkor jöttem rá, amikor március idusán besétáltam egy alagútba, amiben több mint egy hétig haladtam, hogy kibukkanjak egy újabb fontos felismeréssel a tarsolyomban egy számomra is ismeretlen táj kellős közepén. Úgy esett ugyanis, hogy egy kellemes kirándulás és a márciusban igen meglepően tűző nap elvezetett egy barlang bejáratához, amibe szabályszerűen beleestem, s ami átvezetett az utamat álló hegy másik oldalára, csakhogy az eddigi útirányom ezzel teljesen értelmét vesztette, mert ahol kibukkantam, ott az az ösvény, amin eddig magától értetődően haladtam, eltűnt. A barlangból kibukkanva most csak olyan utakat látok magam előtt, amin nem kívánom folytatni ezt a kirándulást, s ezt felismerve láttam meg kedves és szép ismerősöm és az én világom közti hatalmas szakadékot.

A legutóbbi bejegyzésemben megpróbáltam összegezni azokat a most erőteljesen megnyilvánuló szellemi irányzatokat, amik megkísérelnek választ adni e zűrös világ legfőbb kérdésére. Azt azonban kihagytam a felsorolásból, hogy ezek a válaszok milyen gyakorlati következménnyel járnak az egyes ember életét tekintve, holott az igazán lényeges kérdés éppen ez: mit lép az ember mindarra, ami most körülveszi, s ezzel a lépésével miről ad számot önmagának? S a kérdésre a válasz nagyon egyszerű, ha egy hasonlathoz fordulunk megint a jobb megértést elősegítendő. (Egy népszerű fórumon olvastam a következő igen sommás, ám azt gondolom, rendkívül meggondolatlan és ezért buta kijelentést: aki azt állítja, hogy szavakkal képes leírni az univerzum működését, az élet értelmét és egyéb, úgynevezett magasabb rendű valóságot, nemes egyszerűséggel hazudik, mert ez lehetetlen. Nem kívánok vitába szállni a fórum öntudatos gazdájával, de annyit azért megjegyeznék, hogy azért képtelenség, amit állít, mert szem elől téveszti azt az egyszerű és józan ésszel belátható tényt, hogy az átjárás lefelé mindig lehetséges. Magyarán az ötéves gyerek nekem soha nem fogja tudni elmagyarázni a Pitagorasz-tételt, ám én igenis az ő saját szintjén meg tudom vele értetni a tétel lényegét, amennyiben veszem ehhez a fáradságot. Ha azt állítom, hogy erre képtelen vagyok, az csak azt bizonyítja, hogy én magam sem értem igazán e tételt, és ezért nem tudom azt több síkon értelmezve bárkinek elmagyarázni. Egy magasabb valóságsík tudását egy alacsonyabb valóság talaján bármikor képes vagyok lefektetni, ehhez csak az kell, hogy az adott valóság nyelvét használjam, és képes legyek kiindulni annak meglévő tudásszintjéből. Mellesleg az összes régi tanítómester a saját szavaival és szimbólumaival tanított, s elég nagy tiszteletlenség ily módon elvitatni mondjuk Jézus módszereit, akinek nem állt rendelkezésére a Google, saját mondandóját alátámasztandó. Ettől ő még egy magasabb igazság magvait ültette a földbe, s egyáltalán nem hazudott.)

2012. március 14., szerda

Időben vagyunk!


Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bőrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögből, ahonnan ő tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetősek, látványosak, figyelemfelkeltők, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor „kitalálja” az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idővel tényként kezelje. Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb művészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a művének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mű magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mű alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit ők belemagyaráztak az alkotásba.

Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyőződésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplők következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy miről szól a film, értelemszerűen nem képesek elmesélni – csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a néző tud megfelelően értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó „szerszámos ládikámat”.

2012. március 4., vasárnap

V mint való




Ha valamit nem látsz, amit más meg igen, az még nem jelenti azt, hogy az illető őrült, s az adott dolog nincs is, netán van, csak nem „úgy”, ez inkább annyit jelent: másik irányba nézel, vagy csukva a szemed. S ha mégis meglátod, még ez sem jelenti azt, hogy tényleg a valót látod, ugyanis ezt nem tudhatod addig biztosan, míg a látásodat nem függetleníted: amikor végre magát az igazi, élő formát vizsgálod kritikusan mindazzal együtt, amit magában rejt, és nem azt, amit mások festenek neked a falra róla.


„– Biztosíthatom, hogy tőlem nem kell tartania.
– Ki maga?
– A "ki" csupán egy alak, mely a "mi" szerepét követi; ami vagyok, az pedig egy álarcos ember.
– Azt látom.
– Természetesen, nem kételkedem megfigyelői képességében, mindössze rámutatnék a paradoxonra, miszerint egy álarcos embertől kérdezi, hogy ki ő.
– Ó… igen…
– De ezen sikeres este alkalmán engedje meg, hogy bemutassam e drámai szereplő jellemét. Voilá! Vessük szemünket a varieté vén veteránjára, kiből a vak végzet által egyszerre vált vad és vadász. E verselő végrehajtó a válságban vergődő veszni látszó vox populi védnöke, s e jelmez nem vajmi világi hiúság, hanem végső véleménynyilvánítás, mely veszőben van. Viszont íme visszatért váratlan a letűnt vitézség. Vivát. Célom, hogy végezzek a vandál, vérszívó vigécekkel, kik a védteleneken vihogva végigvágtázva vak igába verték a világot. A végítélet: vérbosszú, vendetta; véres váltságdíj a vehemens vadorzásért, hogy végül a vihart váltó vákuumban a vitézség és világosság új kora virradjon. De hogy e virtuóz verbális viaskodásnak véget vessek, csak annyit tennék hozzá, hogy végtelenül örülök a találkozásnak, és szólítson csak V-nek.”


Többféle maszk létezik. Van, amelyik annyira egybemosódik viselőjével, hogy megelevenedve szinte valóságos arccá válik. Kifejező, kifinomult mimikával. Az emberek többsége ilyen gumimaszkot visel. Aztán van, amelyik elválik viselőjétől, s épp ezért kifejezéstelen, merev, kemény. Mögüle néz ki az, aki már önmaga. Az ilyen álarcosok nagyon izgalmas személyiségek, a maszk mögötti igazság, a valódi és létező arc teszi őket azzá. Nem lehet nem beléjük szeretni, ha találkoztál csak eggyel is közülük, pontosan tudod: mágikus titokzatosságuk, keresetlenségük, elementáris erejük, energikusságuk, szenvedélyességük, egyenességük, mély emberismeretük, könnyedségük, eleganciájuk, magabiztos távolságtartásuk lenyűgöző. Mélységük van, hiszen a maszk mögött rejlik mindaz, ami a lényegük, és épp az álarc merevsége teszi ezt a lényeget láthatóvá. S létezik egy harmadik maszkfajta is, ami már e világon túli: az, amelyik megsokszorozza magát. Afféle maszk-mém. Nevezzük eszmének, bár annál sokkal többről van szó: minden ember lényegéről. Menj el az állatkertbe, időzz el egy kicsit a majomketrecnél, és azonnal megérted, mindez mit jelent.


„E maszk mögött nem csak hús van, e maszk mögött egy eszme él, Mr. Creedy. És az eszmék golyóállóak.”

2012. február 21., kedd

A középpontból a végtelenbe



A legutóbbi írásom után azon morfondíroztam magamban, hogy milyen irgalmatlanul nehéz mindazt, ami bennem egy egységben felismerésként megjelenik, kibontanom a fogalmak szintjén, mennyire nehézkes szavakba önteni valamit, ami szavak nélkül olyan nyilvánvaló. Egy régebbi, igen kedves és tartalmas levélváltásom során írtam levelezőpartneremnek erre példaként – idézem –: „Van bennem egy tömör fémgolyó. Pontosan tudom, érzem a méretét, a súlyát, a hőmérsékletét, az anyagát, látom a színét: itt van egyben bennem az egész. Olyan nyilvánvalóan, és magától értetődően, hogy ennél konkrétabb már nem lehet. És erre képletesen veszek egy papírt és egy grafitceruzát, mondván: megpróbálom magamnak lerajzolni a síkban ezt a golyót a maga teljességében, hogy lássam itt kint is. Legyen teljesen élethű, lássam az anyagát, színét(!), méretét, tömörségét, hőmérsékletét – és én próbálom kiteríteni, a súlyát beszámozni, az anyagából valamit odapingálni, de színeim nincsenek, csak ez a tompa grafitom –, s magam is érzem, nehézkes a rajzom, nem adja át a golyó lényegét, tán még azt sem sikerül érzékeltetnem, ez egy golyó, azt meg, hogy egy meleg fém, hát még úgy sem. Tehát minden van a papíron, csak az a narancssárga, 36 fokos, tömör, fénylő, rücskös felületű, 10 kilós golyó nem.”

S épp azon töprengtem tegnap, hogy hogyan tudnám ezt a golyót valóban pár tömör mondattal ábrázolni, amikor is ma délután az alábbi levél várt a postafiókomban (a levelet javítás és mindenféle módosítás nélkül közlöm, sajnos a fűzöld betűszínt nem tudom visszaadni, csak szóban jelezni, hogy a betűk meglepően zöldek):

„Kedves végtelen!

Mély szeretettel olvastam soraidat már nagyon régóta. Bámulatos az elmének ez az eszement túl bonyolultsága. Nem tudom meddig lehet az őrület határáig elmenni. Nem hiszem nincs egy jel a rendszeren belül, hogy ez az egész katasztrófa úgy ahogy van.
Ebben a világban amelyben élsz vagy élteted magad nem hiszem hogy nem látod nem lehet benne se élni se létezni. Ez egy halott világ.
Az igazi világ végtelenül egyszerű: EGYSZERŰ!!!!!!!!!!! Könnyű és szabad.
A te világod csak kötésekből áll. Az igaz igaz világ pedig szabádságból minden irányban.
Nincsmár szükség ezekre a bonyoult agyoncsavart gondolatokra. Engedjük már meg végre az egyszerű könnyű gondolkodást magunknak.
Légyszives tedd fel a kérdést magadnak MIÉRT gondolkodom ilyen bonyolultan?
Hiszem, hogy a válasz ott van benned!

De ennek a világnak vége!!!!!!!  Köszönjük neki létezését mert nélküle az az egy létező nem tudott volna önmagára ismerni, sokat köszönhetünk neki. Aki önmagára ismert az magával húzza az egész rendszert, hogy beolvadhasson egy újabb rendszerbe és megtapasztalja a létezés teljes örömét egészben.

Köszönet mindenért örökre!

Középpont”

Nos, először nem is fogtam fel a levél jelentését, már léptem volna is tovább, két perc múlva el is felejtve ezt az egész csacskaságot, amikor szöget ütött a fejembe, hogy hohó, nem úgy van az: hiszen több, mostanában a fejemben keringő gondolatra adott választ ez a levélzöld iromány. Úgyhogy nem csuktam le azonnal a gépet, hanem újra elolvastam a levelet. Majd újra és újra. És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy ez a zöldség egész egyszerűen zseniális! Lehetőséget ad ugyanis számomra, hogy ne csak a fémgolyót rajzolhassam le talán végre valóban kicsit élethűbben, hanem azt a hátteret is láttassam egyidejűleg, ami eddig számomra is csak valami zavaros massza volt, nem tudtam strukturálni. De most itt a korlát, amibe kapaszkodva – remélem egyszerűen – sikerül megmutatnom, hogy hogyan is kell azon a bizonyos lajtorján lépésenként felmászni. Aki  ezt sem érti, annak nem tudok mást mondani, minthogy ha valaki síugrást akar élőben megtekinteni, nem mondhatja, de kérem, ez olyan gyors, nem lehetne kicsit lassabban? Akkor inkább nézzen mást, az ő műfaja valószínűleg inkább a sífutás lesz.

Vágjunk is bele, s az alábbiakban vizsgáljuk meg mondatonként a mi kis korlátunkat!

2012. február 17., péntek

Hat lépés az illúzió erdejéből



Nehéz fába vágom most a fejszém, ugyanis elérkezettnek látom önmagam számára az időt, hogy rendszerezzem mindazt, amit a világról feltérképeztem, azaz a sok általam bejárt ösvény, tisztás, völgy, forrás és domboldal kidolgozott ábráját egy komplett térképbe összerendezzem. Ez a térkép persze így csak nagyon vázlatos és elnagyolt lesz, de nem is az a célom, hogy most a legapróbb részletekbe menően kidolgozzak valamit, hiszen ezzel már az egyes részek esetében megvolnék, hanem az, hogy ezeket a részletgazdag elemeket egy egységes rendszerbe foglaljam. S ezzel lényegében meghatározom önmagamat, a világhoz való viszonyomat, valamint konkretizálom azt az ösvényt is, ami a térképemen az erdőből kivezető utat jelöli. Ehhez pár lépésben meg kell a dolgokat nevezni, mert csak így lehet mindent egy egységes rendben elhelyezni. Ádám és Éva óta tudjuk, hogy ennél nincs fontosabb aktus, s ha ez kimarad, bár az ösvény ettől még végigjárható, de csak tévelygő kóválygás lesz belőle, a kilátóhoz történő céltudatos túra biztosan nem. (Ha úgy megyek el Afrikába, hogy azt hiszem életem végéig, én Amerikában voltam, voltam én egyáltalán Afrikában? A kérdés mindenesetre elgondolkodtató.) Lehet, hogy elsőre mindez nem tűnik valami, hej de izgalmas dolognak, de nem baj: ugyanis azzal, hogy egyre inkább konkretizálom a mondanivalómat, óhatatlanul meghatározom (önkéntelenül leszűkítem) azoknak a körét is, akiknek az ösvénye párhuzamosan fut az enyémmel – és még véletlenül sem azonos vele, mert ez metafizikailag lehetetlen. Úgyhogy amolyan tölcsér is ez a mostani, igen hosszú és talán elsőre nehéz olvasmánynak tűnő irományom; s hogy mi a tölcsér funkciója, azt gondolom, nem kell elmagyarázni. Csak azt fogja ugyanis igazán érdekelni az alábbi okfejtés, aki maga is aktív térképrajzolóként eljutott ahhoz a ponthoz, ahonnan már csak pár lépés a szép napfényes tisztás: izgalmasnak fogja találni, hogy megnézheti egy másik kartográfus munkáját, összevetve a sajátjával.

Egy szó mint száz, ma Umberto Eco nyomán (pontosabban a Hat séta a fikció erdejében c. művében kifejtett gondolatmenetét némileg átalakítva) szeretnék hat lépést tenni az illúzió erdejében, amely remélhetőleg egy magasabbrendű valóság mezejére vezet annak a kilátónak a tövéhez, melynek megmászásával véget is ér majd e mostani kirándulásom. Nos akkor e rövid bevezető után lássuk a hat, kifejezetten gondolatébresztőnek szánt aprócska lépést!

2012. február 10., péntek

Hallgatni arany - Rachmanyinov: II. C-moll zongoraverseny



Romain Rolland Jean Christophe-ját olvasom épp, amiben egy zeneszerző sorsán keresztül pillanthatunk bele az alkotó szellem küzdelmeibe, hogy megértsük annak sokszor szomorú, szenvedélyesen vad vagy épp lehangolóan üres pillanatait, miközben általa a saját kis életünk hasonló viharait is megtanuljuk talán kicsit más szemmel nézni.

„Elérkezett a nagy nap. Christophe egy cseppet sem nyugtalankodott. Annyira betöltötte lelkét a zenéje, hogy nem tudott ítéletet alkotni róla. Számolt azzal, hogy egy-egy műve itt-ott nevetséges hatást kelthet. Hát aztán? A nevetség kockázata nélkül nem alkothat nagyot az ember. Csak úgy hatolhatunk a dolgok mélyére, ha szembeszállunk a tekintélyekkel, az udvariassággal, a szeméremmel s a társadalmi hazugságokkal, amelyek alatt fuldoklik a szív. Ha senkit sem akarsz megharagítani, egész életedre bele kell törődnöd abba, hogy csak középszerű igazságokkal ajándékozz meg középszerű embereket, mert ezek csak ilyesmit tudnak megemészteni; innen kell maradnod az életen. Nagyra csak akkor nőhetsz, ha az efféle aggályokat lábad alá tiprod.”

Az igen terebélyes regénynek ehhez a részéhez érve eszembe jutott Rachmanyinov története.  

2012. február 5., vasárnap

Prológusra epilógus



Úgy látszik, valamiért Karinthy szelleme most elkezdett körözni körülöttem, pedig szó, ami szó, nem igazán voltam soha túl lelkes rajongója. Néha-néha elővettem és olvasgattam, de a verseit és regényeit eddig csak félig-meddig ismertem, valahogy nem találtam rájuk. Aztán pár hete az egyik kötete „bekéredzkedett” hozzám, s most hétvégén épp el akartam ismét búcsúzni tőle – visszarakva a vaskos könyvet a helyére –, mikor felfigyeltem a könyvespolcomon egy kis verseskötetre, amit nem tudom, kinyitottam-e valaha, mindenesetre nem emlékeztem rá. Levettem, s csak úgy találomra belelapoztam, amikor is az alábbi verset elolvasva megfordult velem a szoba. Nemcsak a filmes hasonlat miatt, s nem is azért, mert a Camera obscurához eredetileg mindenképp cirkuszos képet szerettem volna betenni – végig ott motoszkált ugyanis a fejemben kérlelőn, hogy keressek egy századfordulós cirkuszképet, és ennek köszönhetően egy teljes estét régi cirkuszplakátok nézegetésével töltöttem, csak aztán nem találtam megfelelőt –, hanem mert a vers folytatott valamit, amit épp most kívántam abbahagyni. Mindenesetre a dolog nem hagyott nyugodni, s úgy éreztem, szabályszerűen provokál ez a kis költemény, ez az oly ismerős hang, hogy gyerünk, gyerünk, csak vigyük tovább a megkezdett párbeszédet, és ne törődjek most sem azzal a fenntartásommal, hogy azért ez így mégiscsak butaság, sem pedig azzal a mindig jelenlévő óvatosságommal, ami nem engedi, hogy bárminél is hosszabb ideig leragadjak. Gyerekkoromat leszámítva soha nem írtam még verset (könnyen giccsbe hajló, nagyon nehéz műfajnak tartom),  de most tényleg nem bírtam ellenállni az engem körbelengő incselkedő, provokatív atmoszférának, úgyhogy elhatároztam: felveszem a kesztyűt és válaszolok a versre – pontosabban kiegészítem a magam módján a formába öntött gondolatot; persze csak játékból, afféle stílusgyakorlatként. 

2012. február 1., szerda

Camera obscura



– … a gondolkodók tulajdonképpen csak egymással társalognak.
– Úgy is van. Ezt a társalgást úgy hívják: irodalom.
– Más szóval: az előbb említett kiválóknak, az emberi fajta képviselőinek levelezése egymással, téren és időn át, a fölösleges és haszontalan csőcselék feje fölött. Nem gondolja azonban, hogy ennek a társalgásnak van egy nagy hátránya, egy ki nem küszöbölhető nehézség?
– Tudom, mit akar mondani. Hogy a levelezés egyoldalú, mivel az időt nem tudjuk megfordítani, a múltból érkező levelekre nincs mód szellemtársainknak válaszolni: meg kell elégednünk vele, hogy meg nem született szellemtársunkhoz intézzük a reménytelen üzenetet „add tovább” kiáltással, akik viszont nekünk nem tudnak felelni. Így aztán hogy egyeztessük össze a tanulságot, hogy tanuljunk egymástól, hogy oldjuk meg tökéletesen a feladatokat?
– Hacsak…
– Hacsak?
Egymásra nézünk. Megpróbálunk elfordulni, hogy el ne nevessük magunkat.

***

Kérem az olvasó különösebb figyelmét. Szükségem van rá, legalább eleinte. Nem is a tárgy miatt. Minden tárgy egyforma, események és benyomások. Ezen a ponton, ha már kezébe vette a lapot, nincs mitől tartanom. Nyilván érdekli az a Lehetőség, ahonnan beszélek.
Bizonyos nehézséget kell leküzdenem, ez a nehézség leginkább ahhoz hasonlít, amit különböző nyelvek átültetése okoz.
Azzal a különbséggel, hogy itt nem szavak, hanem fogalmak átültetéséről van szó.
Igyekezni fogok az olvasó fogalomkörének nyelvére fordítani tapasztalataim közlését. Gyakran kell majd hasonlatokkal dolgoznom. Mint újságíró (régebbi olvasóim tudják) ezeket lehetőleg kerültem. Ami a „színes riportot” illeti, úgy vettem észre, a jó szemmel meglátott valóság színesebb szokott lenni, mint a halvány emlékképekből hozzáadott mártás.
Ezúttal, úgy látom, más feladatot kell megoldanom. Bizonyos mértékben tompítanom kell. A színek túl erősek. Furcsán hangzik: túl világosak. Kápráztatnák az olvasót, nem látná a formát. Vigyázni kell az expozícióval.
Hasonlatokra van szükségem, ama homályosabb világítás közegéből, ahol az olvasó tartózkodik. Most jut eszembe, valaki említett is effélét, talán Goethe. Lehet, hogy rosszul idézem. „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss.” „Minden mulandó annyi csak, mint egy hason­lat.”
Hozzátenném: „mint egy rossz hasonlat.”
Ezért kérem az olvasó kivételes türelmét. Én az ő nyelvén fejezem ki magam. Ha közben hasonlataimat erőltetettnek vagy affektáltnak tartaná, ennek nem én vagyok az oka, hanem az ő furcsa fogalmai. Az én hasonlataim jók, ő látja rosszul a tárgyat, amit hasonlítok. Igye­kezzék másképpen nézni a modellt, mint ahogy eddig nézte (talán oldalról vagy felülről), akkor élethűbbnek találja majd a portrét. …
Mást mondok.
Olyanféle nehézséggel küzdök, mint valaki, aki közös szobában (ezt jól jegyezzék meg!) előbb ébred fel, mint alvótársa. Szeretné vele közölni, hogy nemsokára megérkeznek (lehet ez a közös szoba egy hajókabin vagy hálófülke), de az illető olyan jóízűen alszik még, hogy nincs szíve felkelteni. Az illető azonban nyugtalan alvó, álmában beszél, és mintha olyasfélét mo­tyog­na, ami a megérkezésre vonatkozik. Tehát felel valamit, már amit egy álmában motyogó­nak felelni lehet, igyekezvén kitalálni, vajon mit álmodik ebben a percben. Az alvó bólint, mintha értené, másik oldalára fordul, felel valamit.
Tessék elképzelni egy ilyen társalgást.
Annyi bizonyos, hogy az ébredezőnek nehezebb a dolga, neki kell alkalmazkodni.
Abban a reményben, hogy az olvasó olyasfélét álmodik éppen, amiben magam is szerepelek, megpróbálom elmondani, hogy történt elutazásom …egy túlvilági utazásról van szó, valódi útról a másvilágra, ebből a földi életből indulva, s ugyanide visszatérve, ennek az útnak élményeit és tapasztalatait ajánlom fel … itt nem arról van szó, hogy egy halott, hanem arról, hogy egy eleven ember jusson át a másvilágra, aminek két előnye volna … az eleven embernek ugyanis egyrészt módjában van fenntartani az érintkezést embertársaival, ami egy halott számára legalábbis nagyon meg van nehezítve, másrészt – ami a legfontosabb – lehetősége nyílik a visszatérésre, hogy híradását megerősítse. Ez az, amit a technika mai állása mellett még nem sikerült megoldani, igaz, nem is nagyon igyekeztek – s amire való szerény vállalkozásomat most volt szerencsém bejelenteni…
Még csak egyet jegyzek meg. (Jó, hogy eszembe jutott!) Egyszerű szavakat keresek. Mindig lenéztem (s most már tudom is, miért) a rejtelmeskedőket, akik a homályt homállyal világítják.
Erre semmi szükség.…

2012. január 27., péntek

Kettős hurok gondolataim margójára



Afféle intermezzóként – a Nagy Szabadulós Kaland térképrajzolásába beiktatott kis pihenőként – reagálnék két látszólag egymáshoz nem kapcsolható, ám minduntalan felmerülő kérdésre, amit azonban csodálatos elmém kötőtűjével össze is hurkolok, hogy egy füst alatt tudjam megválaszolni őket, s hogy e kis beiktatott gyöngyszem végén ismét igazoljam az eredetinek nem igazán, ám igaznak mindenképp nevezhető azon megállapítást, miszerint, lám, minden mindennel összefügg. S akkor lássuk a két kérdést, ami így-úgy eljutott hozzám, úgy is mondhatnám, minden résen beszivárog, mint rossz cipőbe az esővíz.

Az egyik kérdés az általános kedélyállapotomra irányul, úgy is fogalmazhatnék, többször és többféle módon ért az a vád, hogy én rosszkedvű, szomorú, lehangoló írásokat teszek közzé, s ezért sajnálatra, vigaszra, netán – urambocsá – segítségre szorulok. Hogy is fogalmazzam meg röviden azt, ami mindezzel kapcsolatban átsuhan ilyenkor agyam fényes ganglionokból álló alagútján, talán a legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám: ugyan, ne röhögtessetek már! De érzem, ezzel a szegényes érvvel nem tudtam kétségbevont kedélyállapotomat megvédeni az igen tisztelt bíróság előtt, s nem győztem meg kellőképpen az esküdteket sem arról, hogy amiről most azt gondolják, nincs, az igenis van – mindaddig, amíg egy átlátszó nejlonzacskóban nem lóbálom meg fizikai lenyomatát az idegesen szimatoló orruk előtt. Úgyhogy látszólag nem létező vígkedélyem vehemens védőügyvédeként most – csiribí-csiribá – előveszem a létét bizonyító „corpus delictit”, s kezükbe adom, hogy körbeadogatva közelebbről is megvizsgálhassák, nem valami olcsó utánzattal szúrom-e ki lézerpontossággal mindent átmetsző szemüket. Tehát igen tisztelt bíróság, egy kis példával szeretnék élni, megvilágítandó a helyet, ahol a keresett minőség látható. Mindannyian voltunk már elfuserált születésnapi buliban, ahol az idő múlásával, a sötétség térnyerésével és az alkoholszint általános emelkedésével exponenciálisan megnőtt az egy főre jutó szánalmas idiotizmus mértéke. Ilyenkor van az, hogy a kezdetekkor még takaros ház berendezése kezd olyanná válni, mint egy 3 dimenziós Dali-festmény: a különféle tárgyak olyan szürreális installációja jelenik meg a véreres szemek előtt, ami minden kétséget kizáróan jelzi, közeleg a hajnal. A kedvesen cseverésző csoportok észrevétlen átalakuláson mennek keresztül, gyöngyöző arcok torzulnak el a gyenge fényben, nyálcsöppeket szórva szét maguk körül súlyos mondanivalójuk világgá kürtölése során, egyre gyakrabban támasztva ezt alá alpári, ordenáré kötőszavakkal és nyerítő vihogással, ideges csapkodással. A tegnap még jólfésült házigazda immár zilált hajjal, csimbókosan, farzsebében csokikrémes villával, lapockájára cuppant nedves pólóján egy fél parizerrel támolyog, egyre bambább vigyorral, a szőnyegbe taposott marcipánmalac fején át a radiátorra helyezett rúzsfolttal s csikkekkel ékesített poharakig, hogy találjon egy bármilyen még pohárként értelmezhető tégelyt, amibe újabb adagot tölthet magának.

2012. január 23., hétfő

Újabb kapun innen, nyúlon túl



Ez a bejegyzés nem rólam szól, bár elsőre talán úgy tűnhet. Csakhogy ez egy olyan tévedés, ami sok másikat szül. Itt semmi sem szól „rólam”. A káprázatot csupán az okozza, ami engem is megzavart, s most megmutatom, mi volt ez – csakhogy ehhez majd a végén kicsit át kell bucskáznunk önmagunkon, s ez nem lesz egyszerű. Azzal kezdem, hogy mostanában nem alszom valami jól. Pontosabban nincs is ebben semmi „rossz”, inkább csak szokatlan számomra, a nagy hétalvó számára a dolog. Eddig nekem az este volt az egyik kedvenc napszakom, amikor elnyújtózva az ágyamban egy könyvvel a kezemben komótosan és jólesőn elsétáltam a tengerbe nyúló mólóig, majd a könyvet lerakva leültem a szélére lábamat belelógatva a kellemesen langy vízbe, s megvártam a hatalmas rózsaszín gumimatracot, amit a szél finoman a lábaimhoz sodort. Lassan ráfeküdtem, miközben a hullámok lágyan körbevettek, s ringatózva, észrevétlenül kisodródtam a nyílt tengerre a hatalmas matrac rózsaszín ölelésében, s reggelig kellemesen és édesen lebegtem, mígnem ismét a lágy szél segítségével visszatértem óvatosan a mólóig, s lassan kimászva rá visszasétáltam a partra. No ez most pár hete egyáltalán nem így néz ki, hanem az óramutatóhoz igazodva fekszem le, mert magától nem is jön az álmosság: lassan egy hónapja semmi ilyet nem érzek, valamiért éberségem estére sem lankad. Majd az ágyban behunyom a szemem, s minden este szomorúan konstatálom: a mólót elbontották, és a matracom is kipukkadhatott, mert sehol sem látom, bármerre is keresem a nyílt tengeren. Ráadásul teljes szélcsend van. A víz frissítően hideg, s nem langyosan andalító: ebben nem lehet kellemesen mélyen és édesen ringatózni, csak energikus mozdulatokkal sportosan úszni. Sebaj, akkor maradunk a parton – gondolom minden este –, s fekszem az ágyban, miközben csukott szemhéjam mögött tágra nyílt szemem nézi a két fülem közé kifeszített homorú vásznat, amin lázasan futnak a sorok, a butuskának tűnő monológok. Pont, ahogy a Star Wars elején a szöveg, amit képtelenség volt rendesen elolvasni, legalábbis én a „Valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban” félmondat után mindig elveszettem a fonalat, és egyáltalán nem tudtam követni, hogy most mi is történt a lázadókkal, a Galaktikus Birodalommal, és a droidokkal. Csak bámultam a futó sorokat, és édesdeden pihentem, míg el nem kezdődött a film. Csakhogy a fejemben most egy IMAX 3D-s multiplex mozi keletkezett térhatású hanggal, s amikor indul a vetítés, képtelenség ellankadni. Sőt éles fény világítja meg belülről a vásznat, végleg minden álmot kiűzve ezzel a szememből. 

2012. január 18., szerda

Hallgatni arany - Ki minek gondol; Vágtass velem







S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
burkok, mi nyilván fordítottjai,
feszültség, bélés, töltés, homorú
tükrötökben tükrözve domború
párhuzamosság: a vér s hús szeme,
a tapintás két gömbfelülete
egymásra zárúl, s ikertükre, vak
káprázata visszára látja, vagy
egyszerre úgy is látja – mit?   magát
s a másikat: villámtükörcsaták
gyúlnak a belső éjben, s ez az a
varázslat, az a geometria,
amely miatt mint felhő boritasz,
mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
én gyönyöröm is mint teljes burok
borulhat a tiédre: Itt meg Ott
nincs többé, s mint a világegyetem,
csap szét bennünk valami végtelen.

(Szabó Lőrinc: Egymás burkai)