2012. január 27., péntek

Kettős hurok gondolataim margójára



Afféle intermezzóként – a Nagy Szabadulós Kaland térképrajzolásába beiktatott kis pihenőként – reagálnék két látszólag egymáshoz nem kapcsolható, ám minduntalan felmerülő kérdésre, amit azonban csodálatos elmém kötőtűjével össze is hurkolok, hogy egy füst alatt tudjam megválaszolni őket, s hogy e kis beiktatott gyöngyszem végén ismét igazoljam az eredetinek nem igazán, ám igaznak mindenképp nevezhető azon megállapítást, miszerint, lám, minden mindennel összefügg. S akkor lássuk a két kérdést, ami így-úgy eljutott hozzám, úgy is mondhatnám, minden résen beszivárog, mint rossz cipőbe az esővíz.

Az egyik kérdés az általános kedélyállapotomra irányul, úgy is fogalmazhatnék, többször és többféle módon ért az a vád, hogy én rosszkedvű, szomorú, lehangoló írásokat teszek közzé, s ezért sajnálatra, vigaszra, netán – urambocsá – segítségre szorulok. Hogy is fogalmazzam meg röviden azt, ami mindezzel kapcsolatban átsuhan ilyenkor agyam fényes ganglionokból álló alagútján, talán a legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám: ugyan, ne röhögtessetek már! De érzem, ezzel a szegényes érvvel nem tudtam kétségbevont kedélyállapotomat megvédeni az igen tisztelt bíróság előtt, s nem győztem meg kellőképpen az esküdteket sem arról, hogy amiről most azt gondolják, nincs, az igenis van – mindaddig, amíg egy átlátszó nejlonzacskóban nem lóbálom meg fizikai lenyomatát az idegesen szimatoló orruk előtt. Úgyhogy látszólag nem létező vígkedélyem vehemens védőügyvédeként most – csiribí-csiribá – előveszem a létét bizonyító „corpus delictit”, s kezükbe adom, hogy körbeadogatva közelebbről is megvizsgálhassák, nem valami olcsó utánzattal szúrom-e ki lézerpontossággal mindent átmetsző szemüket. Tehát igen tisztelt bíróság, egy kis példával szeretnék élni, megvilágítandó a helyet, ahol a keresett minőség látható. Mindannyian voltunk már elfuserált születésnapi buliban, ahol az idő múlásával, a sötétség térnyerésével és az alkoholszint általános emelkedésével exponenciálisan megnőtt az egy főre jutó szánalmas idiotizmus mértéke. Ilyenkor van az, hogy a kezdetekkor még takaros ház berendezése kezd olyanná válni, mint egy 3 dimenziós Dali-festmény: a különféle tárgyak olyan szürreális installációja jelenik meg a véreres szemek előtt, ami minden kétséget kizáróan jelzi, közeleg a hajnal. A kedvesen cseverésző csoportok észrevétlen átalakuláson mennek keresztül, gyöngyöző arcok torzulnak el a gyenge fényben, nyálcsöppeket szórva szét maguk körül súlyos mondanivalójuk világgá kürtölése során, egyre gyakrabban támasztva ezt alá alpári, ordenáré kötőszavakkal és nyerítő vihogással, ideges csapkodással. A tegnap még jólfésült házigazda immár zilált hajjal, csimbókosan, farzsebében csokikrémes villával, lapockájára cuppant nedves pólóján egy fél parizerrel támolyog, egyre bambább vigyorral, a szőnyegbe taposott marcipánmalac fején át a radiátorra helyezett rúzsfolttal s csikkekkel ékesített poharakig, hogy találjon egy bármilyen még pohárként értelmezhető tégelyt, amibe újabb adagot tölthet magának.

2012. január 23., hétfő

Újabb kapun innen, nyúlon túl



Ez a bejegyzés nem rólam szól, bár elsőre talán úgy tűnhet. Csakhogy ez egy olyan tévedés, ami sok másikat szül. Itt semmi sem szól „rólam”. A káprázatot csupán az okozza, ami engem is megzavart, s most megmutatom, mi volt ez – csakhogy ehhez majd a végén kicsit át kell bucskáznunk önmagunkon, s ez nem lesz egyszerű. Azzal kezdem, hogy mostanában nem alszom valami jól. Pontosabban nincs is ebben semmi „rossz”, inkább csak szokatlan számomra, a nagy hétalvó számára a dolog. Eddig nekem az este volt az egyik kedvenc napszakom, amikor elnyújtózva az ágyamban egy könyvvel a kezemben komótosan és jólesőn elsétáltam a tengerbe nyúló mólóig, majd a könyvet lerakva leültem a szélére lábamat belelógatva a kellemesen langy vízbe, s megvártam a hatalmas rózsaszín gumimatracot, amit a szél finoman a lábaimhoz sodort. Lassan ráfeküdtem, miközben a hullámok lágyan körbevettek, s ringatózva, észrevétlenül kisodródtam a nyílt tengerre a hatalmas matrac rózsaszín ölelésében, s reggelig kellemesen és édesen lebegtem, mígnem ismét a lágy szél segítségével visszatértem óvatosan a mólóig, s lassan kimászva rá visszasétáltam a partra. No ez most pár hete egyáltalán nem így néz ki, hanem az óramutatóhoz igazodva fekszem le, mert magától nem is jön az álmosság: lassan egy hónapja semmi ilyet nem érzek, valamiért éberségem estére sem lankad. Majd az ágyban behunyom a szemem, s minden este szomorúan konstatálom: a mólót elbontották, és a matracom is kipukkadhatott, mert sehol sem látom, bármerre is keresem a nyílt tengeren. Ráadásul teljes szélcsend van. A víz frissítően hideg, s nem langyosan andalító: ebben nem lehet kellemesen mélyen és édesen ringatózni, csak energikus mozdulatokkal sportosan úszni. Sebaj, akkor maradunk a parton – gondolom minden este –, s fekszem az ágyban, miközben csukott szemhéjam mögött tágra nyílt szemem nézi a két fülem közé kifeszített homorú vásznat, amin lázasan futnak a sorok, a butuskának tűnő monológok. Pont, ahogy a Star Wars elején a szöveg, amit képtelenség volt rendesen elolvasni, legalábbis én a „Valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban” félmondat után mindig elveszettem a fonalat, és egyáltalán nem tudtam követni, hogy most mi is történt a lázadókkal, a Galaktikus Birodalommal, és a droidokkal. Csak bámultam a futó sorokat, és édesdeden pihentem, míg el nem kezdődött a film. Csakhogy a fejemben most egy IMAX 3D-s multiplex mozi keletkezett térhatású hanggal, s amikor indul a vetítés, képtelenség ellankadni. Sőt éles fény világítja meg belülről a vásznat, végleg minden álmot kiűzve ezzel a szememből. 

2012. január 18., szerda

Hallgatni arany - Ki minek gondol; Vágtass velem







S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
burkok, mi nyilván fordítottjai,
feszültség, bélés, töltés, homorú
tükrötökben tükrözve domború
párhuzamosság: a vér s hús szeme,
a tapintás két gömbfelülete
egymásra zárúl, s ikertükre, vak
káprázata visszára látja, vagy
egyszerre úgy is látja – mit?   magát
s a másikat: villámtükörcsaták
gyúlnak a belső éjben, s ez az a
varázslat, az a geometria,
amely miatt mint felhő boritasz,
mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
én gyönyöröm is mint teljes burok
borulhat a tiédre: Itt meg Ott
nincs többé, s mint a világegyetem,
csap szét bennünk valami végtelen.

(Szabó Lőrinc: Egymás burkai)

2012. január 16., hétfő

Sosincs vége, fuss el véle



Amikor az ember kipakolja a konyhaszekrényét és kidobál belőle minden romlott, oda nem illő dolgot, lemossa a polcokat, újrafesti az ajtókat és új fogantyúkat tesz rá; kicseréli az agyonkaristolt konyhapultot, a mocskos mosogatótálcát, majd szép rendet rak, bepakolva pár frissen beszerzett konyhai eszközt is, joggal érezheti, új konyhája van. A háziasszony megteheti azt is annak érdekében, hogy új konyhája legyen a már-már elviselhetetlen régi helyett, hogy keres egy másik házat, s a rendetlenséget elegánsan maga mögött hagyva átköltözik. Ebben az esetben azt fogja megélni, mozog a két konyha között. Azonban a bölcs háziasszony – az, aki mellesleg egy dalocskát dúdolgat magában – már megtanulta, ez a keservesebb út. Mert amit maga mögött hagy, az újrateremtődik az újban, valamint ha azt választja, ő mozog a két konyha között, akkor addig, amíg rá nem jön arra, ez milyen balga szemléletmód, számára nem lesz megállás az állandó házcserék körforgásában, ráadásul egyre kisebb és kisebb otthonokban találva így magát. Mert ez olyan, mint az Iciri-piciri-dal: az icipici házban élő Lencsi lánynak az anyukája egy icipici házban lévő Lencsi lányról mesél, s a mesében az icipici házban élő anyuka mesél a Lencsi lányról egy mesét, amely arról az icipici házról szól, ahol az az icipici Lencsi lány lakik, akinek az anyukája a Lencsi lányról mond mesét. Szegény-szegény Lencsi lány: egyre valószínűtlenebbé válik, hiszen a végére ő nem lesz más, mint egy mesefigurának mesélt mesefigura mesefigurájának a mesefigurája, ráadásul, ahogy a mesében egyre jelennek meg az újabb és abban is újabb mesék, úgy lesz ez az icipici házikó egyre kisebb és kisebb, mígnem el nem tűnik a szemünk elől. Ez a karma. Az ismétlődés véget nem érő kényszere. Nevezhetjük reinkarnációnak is, a tarot szerencsekerekének, vagy bármi egyébnek, amivel ezt a folyamatot illetni szokták, ám az biztos, ez a körkörös spirálmozgás most ér el egy olyan fokot a folyamatosan önmagába forduló történetek során, hogy fekete lyukként összeroskad és megsemmisül, ugyanis a ház olyan nagyon iciri-piciri lett, s Lencsi lány az anyukájával és a lencsibabájával már oly áttetsző és halovány, hogy az énekes jobbnak látja lezárni a nótát mondván: „ma sincs vége a mesének, ma sincs vége, sosincs vége, fuss el véle”. Ma sincs vége, sosincs vége –­ s ez a vége. Egyidejűleg. Lencsi lány meg már így bezárva a dalba várhat arra, hogy valaki végre elkezdje elölről az éneklést, hogy aszondja: „Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó…” , s akkor ő talán már okulva az esetből, még mielőtt – fuss el véle – elfutna a daloló, végre kiléphessen abból. S hogyan tud Lencsi lány kilépni ebből a spirálból, hogy immár ne róla szóljon a mese, hanem ő maga daloljon róla? 

2012. január 10., kedd

Könyvajánló - Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre



Szeretném magával megosztani egynémely következtetésemet. Emberek helyett holmi nyomorult fantomok vesznek körül. Úgy gyötörnek, ahogy csak a rossz álmok, zagyva látomások, lázálmok szemete, lidérc-lom gyötörheti az embert. Mindaz, ami életszámba megy. Elméletileg szeretnék felébredni. Csakhogy külső segítség nélkül nem tudok, de rettentően rettegek ettől a segítségtől, meg aztán a lelkem is lusta lett, megszokta szűk lepleit.”

Épp akkor olvastam ezt a könyvet, amikor az Átlépés című írásomban feltárt folyamat kellős közepén voltam. Ott tartottam épp, hogy tudtam, ez az egész élet, beleértve ezt a nyomorultnak megélt emberi formámat is, így már nem maradhat – hisz a külső, belső nyomás csak nő-nő, de sehol egy kézzelfogható, valós kijárat. S ebben a gyötrő állapotban lassan beláttam, én magam egyedül ebből ki nem tépem saját kezűleg magam, főleg ez alatt az egyre növekvő nyomás alatt roskadozva. Éreztem, hogy bezár, egyre jobban bezár a félelem, ami a komfortzónám elvesztésére irányul – ami persze ekkor már csak látszólagos volt, hisz ez mindennek nevezhető állapot, csak nem komfortosnak. Hóhérként, engem ítélő gonosz bíróként tekintettem a potenciális segítőkre, féltem a véres késeiktől és a fájdalomtól, amit okozni fognak; féltem, elveszik a még megmaradt pici (látszat)szabadságomat is. S közben nem is értettem, hogyan kerültem e cella szűkös falai közé hirtelen: egyáltalán, miért is kell most nekem bármiféle rémségre várnom – amit most már nyilvánvalóan csak elodázva tologatok magam előtt –, amikor nem sokkal ezelőtt még azt hittem, büszkén s elszántan gyalogolok az általam kinézett kijárat felé? Csakhogy észre kellett vennem, ez az öntudatosnak tűnő séta épp e cellába vezetett. Hát ez csúcs – gondoltam cinikusan –, valamit mégiscsak elrontottam ezek szerint. S félve néztem körül, hogy vajon létezik-e egyáltalán igazi, most már nem csak a képzeletemben létező szabadulás innen? Vagy csak délibáb volt mindaz, amit erről láttam, hallottam, tapasztaltam, s csak árnyék az a láthatatlan kéz is, amit végig szorítottam, s melynek gazdájával oly valóságos, közvetlen, kézzelfogható és már-már fizikailag is körülhatárolható kapcsolatban állok?

2012. január 8., vasárnap

Könyvajánló - Murakami Haruki: IQ84



"– Tehát én az 1Q84-esnek elnevezett évben élek, és nem az igazi 1984-esben. Így van?
– Hogy mi a valóságos világ, az egy rendkívül nehéz kérdés, tulajdonképpen metafizikai feladvány. De ez itt valóságos világ. Ebben az ügyben tévedés kizárva. Az a fájdalom, amibe ezen a világon kóstolunk bele, valóságos fájdalom. A halál, ami elkövetkezik ránk, valóságos halál. A kiontott vér is valóságos. Ez itt nem utánzat-világ. Nem is képzelt világ. Nem is metafizikai világ. Erről kezeskedem. De ez itt nem az az 1984, amit ön ismer.
– Akkor egy párhuzamos világ?
– Attól tartok, túl sok sci-fit olvasott! Nem, ez itt nem is egy párhuzamos világ. Nem úgy néz ki, hogy ott van 1984, itt meg belőle kinőve 1Q84, és ezek a világok egymás mellett haladnak. 1984 már sehol sem létezik. Az ön számára se, az én számomra se létezik már semmi egyéb idő, mint ez az 1Q84.
– Mi beléptünk ebbe az időbe.
– Úgy van. Beléptünk ide. Vagy az idő lépett belénk. És amennyire képes vagyok felfogni, az ajtó csak egyfelé nyílik. Nincs visszaút.
– És ebben az 1Q84-es évben két hold van az égen, ugye?
– Úgy bizony, két hold lebeg. Ez jelzi, hogy a váltót átállították. Ennek segítségével lehet a két világot megkülönböztetni. De nem mindenki látja ám a két holdat, aki ebben a világban él. Sőt, a legtöbb ember észre sem veszi. Más szóval: nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy most 1Q84 van. 

2012. január 3., kedd

Átlépés



Köszönettel kell kezdenem az újévet, nem is akármilyennel. Azonban ennek története van, amit most úgy osztok meg, hogy kerülve minden konkrétumot, bárki a maga életében felfedezhesse ugyanezt, talán egy kicsit könnyedebben megtéve ezt a fontos lépést, mint ahogy nekem sikerült. Aki látta a Truman Show-t, az tudja, hogy Truman úgy tud kiszabadulni az őt körülvevő álvalóságból, ha a saját félelmeit legyőzve hajóra száll, és minden akadályozó tényező ellenére elhajózik a valóságának széléig. Elképzelni sem tudtam, mindez mit jelenthet az én életemben, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam egy drámai eseménysor révén, melynek kezdete hónapokkal ezelőttre tehető, s aminek során persze megint egyáltalán nem úgy történtek a dolgok, ahogy erre számítottam. Talán épp ezért kellett megélnem azt az iszonyatos hánykolódást, ami során sokszor azt éreztem, elsüllyedek, s minden fontos felismerést elveszítek, amit nagy nehezen megszereztem a hosszú és fárasztó utam során.