2015. december 23., szerda

Hallgatni arany - Nils Landgren és barátai





 

Ingrid Sjöstrand:

ÓRIÁSI TERMEKBEN ROHANGÁLTUNK


Óriási termekben rohangáltunk,
a srácok meg én.
Minden teremnek három ajtaja volt,
olyasfélék, mint az étteremben,
csak be kellett lökni őket.
A három közül kettő
mindig koromsötétbe nyílt,
de a harmadik mögött újabb terem volt.
Rohantuk egyiktől a másikig,
tovább, tovább,
de sose volt vége.

Álmodtál már ilyesmit?

2015. december 19., szombat

A legkisebb egyben a legnagyobb



The Incredible Shrinking Man, 1957
A hihetetlenül zsugorodó ember
(Jack Arnold)
amerikai kalandfilm, sci-fi, thriller

Adva van egy menő üzletember, Scott Carey, akinek elég jól megy a sora. Mikor megismerjük, épp bájos feleségével ringatózik fizikai jólétének teljében egy hajón, miközben a legfőbb problémája, hogy fel kéne állnia egy sörért. Csakhogy történik valami, s míg az asszonyka bemegy a kabinba a sörért, jön egy különös felhő, áthalad a hajó felett, ezüstös port szórva a jóképű férfiúra.

Eltelik pár hónap a lehető leghétköznapibb módon. Csakhogy Carey lassan valami különös változást vesz észre magán: apránként kezd összemenni. Az átalakulás eleinte nem túl szembetűnő, tulajdonképpen csak hősünk veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A környezete nem is veszi komolyan a dolgot, ugyan, öregem, legalább lefogytál egy kicsit! Az orvos kijelenti, az 5 cm-es csökkenés lehet akár korábbi elmérés eredménye is, vagy egyéb hiba, mert olyan márpedig nincs, hogy valaki összemegy. Azonban Carey pontosan tudja, hogy valami történik vele, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd volt, ami beterítette őt a hajón. Telik-múlik tovább az idő, és Carey csak zsugorodik és zsugorodik. Már az orvosok is kénytelenek a tényt tudomásul venni. Nem tudom, hogy mi az oka, uram, de ön egyre jobban megy össze.

2015. december 17., csütörtök

Adventi léghajózás az Ákos-hiszti kapcsán



Ej, micsoda vita alakult ki a hazai sajtóban az Ákos-ügy kapcsán! Milyen tanulságos, mennyire jellemző a mai korra! Ám sem a pláza kontra jurta vitára, sem az emancipáció kontra középkor hisztériára nem válasz semmi, ami kívül van. Mert a kérdés nem az, hogy kivonuljak-e a társadalomból vagy fogyasszak és élvezkedjek, mint valami regrediált idióta, illetve szüljek-e hat gyereket erőmön felül, netán teljesen bedilizve karriert építsek és hitessem el magammal, én ezt akarom; a kérdés az, tudok-e magamban rendet tenni a dolgok között? Ott belül kell tudatosnak lenni, megtalálni az egységet, bőségben élni, bölcsnek lenni - ott kell tudni, minek hol a helye az életünkben az okostelefontól a munkán át a nemi identitásig, nem kint keresgélni szerepeket, eszközöket, helyzeteket. A kint mindehhez képest árnyjáték csupán. És ha ott belül rend van, akkor mindegy, mi folyik kint. Én például vallom, igazi hippiként élek a civilizáció kellős közepén. Van okostelefonom, számítógépem és autóm, de szigorúan a helyükön kezelve, a telefont szinte csak szótárnak és térképnek használom, a gépet legfőképp írógépnek, lexikonnak és zenegépnek, néha reggeli napilapnak a kávé mellé, az autóm meg öreg, egyszerű, tucatjárgány és nem azzal járok a boltba, de ha be kell mennem a városba, nem buszozom, nekem igenis számít az a több órányi kiesés, ami a helyi tömegközlekedés ára lenne. Nem mondhatnám, hogy kivonultam a civilizációból, de azt se nagyon, hogy úgy istenigazából részt veszek benne, fejben semmiképp. Úgy vagyok kint, hogy látszólag bent vagyok.

2015. december 3., csütörtök

Self-tamagocsi



Ha körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, meg kell állapítanom, mai világunk legnagyobb problémáit az okozza, ha az ember rápakol az életére egy olyan alternatív valóságot, aminek a fele sem igaz. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sajnos ehhez a mai életstílus igazán kitűnő terepet szolgáltat, talán nem véletlenül: az illúziók lebontásának korát éljük, nyilvánvaló tehát, hogy most az emberiség legfőbb feladata az illúziókkal van. Mindenféle illúziókkal, a photoshoptól, a plasztikai műtéteken, a közösségimédia-álvilágon, a politikai hazugságokon, a hírek megkérdőjelezhetőségén át az egyéni, érzelmi illúziókig, tényleg végtelen a sor. (Megtapasztaltam például, hogy önmagában az, hogy az ember leteszi a voksát egy magasabb rendű, nevezzük úgy jobb híján, szellemi út mellett, még nem védi meg semmitől; az életét egyáltalán nem teszi sem kellemesebbé, sem könnyebbé. Sőt, tapasztalatom alapján bizonyos szempontból sokkal küzdelmesebbé válik az ilyen lét, hiába hirdetnek mást a lila felhőkön lebegő ezoterikusok, mert szerintem ez is egy ilyen csillivilli vetített illúzióréteg Neo szakadtpulcsis valódi világán, csak más szögből mutatva meg ugyanazt, amit a materialisták élvhajhász, HDR vetítései.)

Szóval körülnézek, és azt látom, nagy baj van minden szinten. Hiányzik a hiteles élet, ami megvédi az embert. A nagy álmok összeomlása, a többszörös hazugságrétegek néha kínos lefoszlása, a hősies vállalások és ígéretek hirtelen dugába dőlése, a hatalmas beharangozással és közönségovációval elinduló példamutatónak hitt „zarándokutak” vakvágányra futása, amit látok. Öngyilkosság, válás, csőd, betegség, összeomlás, háború sokszor e látszatvilágok vége az emberi lét minden színterén. Vagy mindezek ideiglenes leplezése, elodázása az újabb és újabb vetítések által. Én magam is átestem - ráadásul többször is - ezen a buktatón, szerencsére nem zakóztam túl nagyot, még időben észhez tértem. Legalábbis remélem.

2015. november 26., csütörtök

November huszonhatodika



„- Miféle emberek laknak errefelé?
- Errefelé - mutatott a Fakutya jobbra - a Kalapos lakik. Arrafelé meg - mutatott balra - Április Bolondja. Menj el hozzájuk. Egyik olyan bolond, mint a másik.
- Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice.
- Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice.
- Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide.”

Ma, november 26-án van az Alice Csodaországban 150 éves születésnapja. E napon hazatérvén a dolgaimból leülök a gép elé, kitekintek ezen a kis ablakon, körülnézek a világban és rájövök, pontosan úgy érezem magam, mint Alice, benne egy végtelenül bolond álomban. De hát épp ez az igazság, efelől már többszörösen meggyőződtem, hiszen ahogy Mark Twain is megmondta, az egész tényleg olyan nyilvánvalóan és hisztérikusan esztelen – mint minden álom.

2015. november 15., vasárnap

Hálózat



„Szóval egy gazdag, fehér hajú kisember meghalt. No de mi köze ennek a rizs árához, nem igaz? És miért volna ettől még jaj nekünk? Azért, mert ti, akik itt ültök és még 62 millió amerikai azzal foglalkozik, hogy engem hallgat. Mert közületek nem egészen 3% olvas könyveket. (...) Mert egy igazságot ismertek, ami a képcsövön át jut el hozzátok, mert él jelenleg egy teljes és egész generáció, ami semmi mást nem ismer, csak ami ebből a csőből jön ki. Ez a cső szentírás! A végső kinyilatkoztatás! Ez a cső teremt vagy porba dönt államelnököt, pápát, miniszterelnököt, ez a cső a legfélelmetesebb istenverte hatalom ezen az istentelen világon, és ezért jaj nekünk, ha nem megfelelő emberek kezébe kerül ez a leghatalmasabb istenverte propagandaeszköze az egész istentelen világnak, ki tudja milyen szart terjeszt majd igazság címén.

Épp ezért figyelem, hallgassatok meg! A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok. Oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”

2015. november 5., csütörtök

A fogváltás hősei



Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyengelábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

2015. november 1., vasárnap

Tizenkettedik szín




Egy hét Helsinki.
Erről a kalandunkról nem lehet barokkos körmondatokban írni, mint mondjuk Toscanáról, a kacskaringós dimbes-dombos utakról, a középkori csipkés, sikátoros városkákról, a hatalmas aranysárga napraforgómezőkről, vagy a hangulatos főterekről, ahol a többszintes gelato-kehely mögül lehetett mosolyogni az aranysportcipős, zselézett hajú fiúkon, akik mögött a színes mopedeken nagyfenekű lányok hajkoronája lengedezett a meleg, sós szélben.

Helsinki más. A tőmondatok városa. Korunk falanszter színének szimbóluma. Számomra legalábbis az volt.

2015. október 17., szombat

Bizarr hármas

 - filmajánló-


Három filmet ajánlanék, mindhárom nagyon aktuális mostanság. Közös bennük, hogy nyomasztó, akár „betegnek” is mondható alkotások, de nem, nem azok: csak annyira betegek, mint a világ, amiről szólnak. Mai napig zsong mind a három a fejemben, millió szituáció kapcsán ugrik be, ja, igen, ez is olyan, mint ahogy ezekben láttam. Mondjuk én eleve imádom az elvontabb dolgokat, szóval, előre szólok, ezek nem olyan Vissza a jövőbe-mozik. :)

2015. október 14., szerda

Tudom, hogy tudni fogom, hogy nem tudtam



Elég hihetetlen, de ismét szembejött velem kétszer egymásután ugyanaz a téma: egy általam kedvelt blogot olvasva a hozzászólások közt valaki megemlítette a Kruger-Dunning hatást. Bevallom, gőzöm sem volt mi ez, utánanéztem, aztán hagytam a fenébe a dolgot, valahogy nem igazán érdekelt a téma. Másnap azonban belefutottam egy cikkbe, ami pont erről szólt.

2015. október 11., vasárnap

Amikor az idő kilép a térbe


 – az időhurok-paradoxon lehetséges megoldása –



„- Utaztál az időben.
- Hazamegyek és hívom a rendőrséget.
- Az isten szerelmére, nem mehetsz haza, hiszen már otthon vagy! Látod? Nem figyelsz rám. Az időben utaztál, a múltba, ezért látod önmagad.”

Isten látja a lelkem, hogy nem akartam már tovább foglalkozni a témával, meg fejtegetni itt a szőttest félhangosan, de tegnap este tök véletlenül annyira témába vágó és érdekes filmet láttunk, hogy csak nem tudom megállni, hogy ne írjak róla, hátha másnak is nyújt egy újabb aha-élményt. Persze, lehet, hogy csak nekem volt ez ekkora fless, nekem általában amúgy minden az, amit olvasok vagy látok, valamiért ilyen hülyén vagyok bekötve.

(Merthogy igazság szerint az a helyzet, hogy iszonyat sokszor fordul velem elő, hogy valamin töprengek épp, vagy beszélgetünk itthon egy témáról, netán valahol írok valamiről, majd teljesen véletlenül utamba akad egy könyv, egy cikk, egy film, ami pontosan, de szinte 100%-ban ugyanazt a témát magyarázza tovább, vagy értelmezi, mint valami gigantikus illusztráció. Tényleg néha olyan, mintha egy hatalmas előadáson ülne az ember, ahol mindig épp a megfelelő pillanatban következik egy kis szemléltetés. Nyilván van erre abszolút racionális magyarázat, hogy hajlamosak vagyunk mindenben azt látni, amit látni akarunk és akkor a dolog a szemünkben már azzá is válik, és ami meg nem passzol a képbe, azt figyelmen kívül hagyjuk, de még így is vicces a jelenség, hogy meglátja az ember a valós vagy vélt összefüggéseket az egyes elemek közt, ami talán nem is olyan rossz képesség. Vagy tényleg ily módon rímelnek egymásra a dolgok? Szerintem amúgy igen, és ez a világ legfantasztikusabb híre, mert sejtet a háttérben egy hatalmas erőt, ami magasabb rendű, mint ez a kis játszószoba, és ha valami, hát ez a tudat engem mindig végtelen boldogsággal tölt el. Mármint hogy nem ennyi a lét, ami itt az embert körülveszi, és van az embernél magasabb intelligencia. Mert ha nem lenne, az számomra kb. olyan érzés lenne, mintha kiderülne általános harmadikban, hogy már örökké csak azzal a vastag zsírkrétával lehet írni a füzetekbe is, amivel eddig rajzoltuk a pontpontvesszőcskét a hatalmas kartonra, és nincs rotring, meg töltőtoll, kihegyezett ceruzakészlet, rostiron, tűfilc és parker golyóstoll: nincs semmi, csak ez a zsíros, vastag, törékeny, négy randa színből álló maszatolós kréta-készlet. És akkor oldd meg ezzel egy életen át minden papírravetendődet, de hát, basszus, ezzel én néha a saját aláírásommal sem boldogulok, nemhogy egy bonyolultabb ábrával, de mindegy, most ez egyáltalán számít, csak úgy idevetettem mintegy asszociatíve. :D)

Szóval az történt, hogy olvastam valamikor a héten egy cikket az tíz „legokosabb” sci-firől. Szuper, mondom, ez jó lesz, okos sci-fi jöhet minden mennyiségben. Azonban sajnálattal láttam, hogy már mindegyiket kivégeztem korábban, leszámítva egy spanyol darabot. Időbűnök, Los Cronocrímenes. Oké, tegnap este megnéztük. És már a film nézése közben éreztem, vao, vao: de hisz ez pont azt mutatja meg, amit a múltkor nem tudtam talán jól megfogalmazni, főleg röviden nem, mert ha valamit körbe kell járni, nem lévén róla egységes, 3D-s panorámafotó, az nehézkes lesz és hosszú, körülményes, amit én is utálok, és nyugi, már sokszor én is kegyetlenül unom ám magam, de ez van, nincs mit tenni. Vagy megnézzük az építmény minden szegletét, vagy beérjük azzal a tömör megfogalmazással, hogy „kéremszépen ez egy épület”, no de így igazából semmit nem mondtunk róla, kár is volt talán megszólalni.

2015. október 6., kedd

Helycserés paradigmaváltás



Mostanában több oldalról jutott el hozzám a kérdés azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell elképzelni ezt a mi világunkat.  Számomra olybá tűnik, hogy lassan, de biztosan omladozik, recseg-ropog a világról alkotott, eddig oly stabilnak hitt kép. Az az állványzat, ami az eddig érvényes világnézetet tartotta, alapjaiban inog meg, s hogy ez mennyire így van, azt az is jól mutatja, hogy kevés olyan színtere, szintje van az életnek, ahol ezt ne lehetne megtapasztalni kezdve a politikától egészen a mindennapi társas kapcsolatokig. A foteljébe belesüppedt jóléti chipsmajszoló világpolgár is kénytelen lesz idővel belátni, az a mód, ami a gondolkodását uralta, nem tartható fent tovább, hisz valami ott a gyökereknél nem stimmel. Ez már évekkel ezelőtt látható volt, de egy réteg ezt – mint a Titanic süllyedésénél a zenészek, akik már térdig a vízben álltak, de még csak játszottak tovább – idétlen rihegéssel-röhögéssel, a problémák elbagatellizálásával, azok lehülyézésével, akik mindezt megfogalmazták próbálták az egyre inkább láthatóvá válót eltakargatni. Mások meg meglovagolván a düledezéssel járó általános bizonytalanságot gyorsan színpadra pattantak, és az amúgy is zűrzavaros helyzetet csak fokozták egymásnak és sokszor önmaguknak is ellentmondó, hagymázos álmaik világgá kürtölésével. És persze, ahogy ez már lenni szokott, megjelentek a hívek is, akik merő jó szándékkal, igaz, de mégiscsak ezen hangadók mögé sorakozva rottyantottak még egyet az amúgy is bugyogó zavaros főzeten.

2015. szeptember 15., kedd

Doppler effektus

 

„A balesetek világa” – valahogy így tudnám lefordítani John Irving általam épp most olvasott egyik könyvének fejezetcímét. Egy világ, ami balesetek sorából áll össze.

Vasárnap délután érdekes jelenetnek lehettem szemtanúja. Fantasztikus idő volt, 20 fok, tűző napsütés. Elmentünk hát a városi múzeum parkjába sétálni és persze abszolválni az elmaradhatatlan kacsaetetést. A park rendezett, gyönyörű, kis tavakkal, dombocskákkal, fantasztikus játszótérrel és egy ösvénnyel, ami a folyópartra vezet. A parton – helyi szokáshoz híven – rendezett grillsütő placcok: egy nagy tűzrakó, körötte padok, asztalok, odakészített, felhasogatott tűzifa.

Egy fiatal – feltehetően szomáliai – férfi állt a tűzrakó betongyűrű mellett és piszkálta a parazsat. Fülében a fehér fülhallgató úgy világított, mint egy kiskanál tejszínhab a kávéban, s a srác valami különös táncfélét lejtett a zene ritmusára. Néztem is, milyen fura, nem süt semmit, csak tüzel ott magában, mi lehet ebben a jó így egyedül. Megálltam a folyóparton hogy átnézzek a túlpartra. Egyszer csak látom ám, egy hölgy érkezik biciklivel a tűzrakóhelyhez. Először azt hittem, a pasas ismerőse, annyira célzottan tartott felé, majd elég ingerülten odaszólt valamit. Ám a srác nem szólt vissza, hanem hátrált pár lépést és udvariasan közölte vele, jöjjön, csak jöjjön, ő ugyanis nem süt semmit, szívesen átadja a helyet. A nő leállította a biciklit a padoknál. Egy őszbeforduló, valaha szőke, középkorú hölgy volt, farmerban és virágos blúzban, elegáns piros biciklivel, melynek csomagtartóján jókora háncskosár foglalt helyet. Hirtelen mozdulattal előkapott a kosárból egy kisebb fahasábot, az egyik padra rakta, majd elővett egy baltát és irgalmatlan elánnal négyrétbe vágta a fát, mint valami vérszomjas inkvizítor, csak úgy zengett a csattogástól környék. A néger kissé távolabb állva, félrehajtott fejjel, szó nélkül nézte a műveletet. A nő, miután végzett a fahasáb brutális felnégyelésével, akkurátusan rárakta a fadarabokat az izzó parázsra. Vártam, mikor kerül elő a kolbász, a virsli, a pácolt hús vagy a botra húzott krumpli- és hagymaszemek, de nem, semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a nő mintha ő lenne maga a bősz Thor, visszahajította a baltát a kosárba, valamit odamorrantott a négernek, majd felpattant a biciklijére és elviharzott.

Döbbenten álltunk, én is, a srác is, aki rám nézett tanácstalanul, majd a nő után fordult, karjait széttárta, és csak annyit mondott, „Jézusom, ez totál beteg.” Én sem gondoltam egyebet. Mi lehetett vajon ez a kis közjáték? Valami demonstráció nyilván, egyfajta belső őrület kitörése, úgy is mondhatnánk, egy kis mindennapos, földi „baleset”.

Minderre mintegy véletlen rímként este megnéztünk találomra egy már régóta talonban tartogatott filmet, az első Jarmuscht, A permanens vakációt. A lassú sztori röviden arról szól (már ha beszélhetünk Jarmusch esetében egyáltalán sztoriról), hogy egy magányos, a saját útját járó, mondhatni egyedi és formabontó new yorki srác, Allie, aki egy lepusztult lakásban él egy semmitmondó kapcsolatban a bamba barátnőjével, kis nyűglődés után úgy dönt, megkeresi a romos házat, ahol született, valamint az anyját az elmegyógyintézetben, azaz a gyökereit, majd felkutatja azokat a pontokat, amik az élethez kötik és létrehozza a kapcsolódásait ehhez a világhoz. Csakhogy bárhova megy, mindenütt pusztulás, mocsok. És hát sajnos a tömény agybaj, merthogy mindenki sültbolond. A csávó, aki nem létező bombázógépek elől menekül, a saját anyja, aki nem ismeri meg a felnőtt fiát, az anyuka szobatársa, aki csak idétlenül vihog mindenen, mint egy betépett sziamang,  az utcazenész, aki képtelen egy normális dallamot kicsikarni a hangszeréből, miközben azt hiszi, ő valami baromi nagy művész, a mozipénztáros csaj, aki épp olyan elborult, mint a Millió dolláros hotelben Milla Jovovich, a gazdag pár, aki a saját álmatag hülyesége miatt elveszti a szép kis luxusautóját, a csaj, aki csak szenved, de már azt se tudja, miért – és a néger, aki a következő sztorit meséli hősünknek: