2015. december 23., szerda

Hallgatni arany - Nils Landgren és barátai





 

Ingrid Sjöstrand:

ÓRIÁSI TERMEKBEN ROHANGÁLTUNK


Óriási termekben rohangáltunk,
a srácok meg én.
Minden teremnek három ajtaja volt,
olyasfélék, mint az étteremben,
csak be kellett lökni őket.
A három közül kettő
mindig koromsötétbe nyílt,
de a harmadik mögött újabb terem volt.
Rohantuk egyiktől a másikig,
tovább, tovább,
de sose volt vége.

Álmodtál már ilyesmit?

2015. december 19., szombat

A legkisebb egyben a legnagyobb



The Incredible Shrinking Man, 1957
A hihetetlenül zsugorodó ember
(Jack Arnold)
amerikai kalandfilm, sci-fi, thriller

Adva van egy menő üzletember, Scott Carey, akinek elég jól megy a sora. Mikor megismerjük, épp bájos feleségével ringatózik fizikai jólétének teljében egy hajón, miközben a legfőbb problémája, hogy fel kéne állnia egy sörért. Csakhogy történik valami, s míg az asszonyka bemegy a kabinba a sörért, jön egy különös felhő, áthalad a hajó felett, ezüstös port szórva a jóképű férfiúra.

Eltelik pár hónap a lehető leghétköznapibb módon. Csakhogy Carey lassan valami különös változást vesz észre magán: apránként kezd összemenni. Az átalakulás eleinte nem túl szembetűnő, tulajdonképpen csak hősünk veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A környezete nem is veszi komolyan a dolgot, ugyan, öregem, legalább lefogytál egy kicsit! Az orvos kijelenti, az 5 cm-es csökkenés lehet akár korábbi elmérés eredménye is, vagy egyéb hiba, mert olyan márpedig nincs, hogy valaki összemegy. Azonban Carey pontosan tudja, hogy valami történik vele, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd volt, ami beterítette őt a hajón. Telik-múlik tovább az idő, és Carey csak zsugorodik és zsugorodik. Már az orvosok is kénytelenek a tényt tudomásul venni. Nem tudom, hogy mi az oka, uram, de ön egyre jobban megy össze.

2015. december 3., csütörtök

Self-tamagocsi



Ha körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, meg kell állapítanom, mai világunk legnagyobb problémáit az okozza, ha az ember rápakol az életére egy olyan alternatív valóságot, aminek a fele sem igaz. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Sajnos ehhez a mai életstílus igazán kitűnő terepet szolgáltat, talán nem véletlenül: az illúziók lebontásának korát éljük, nyilvánvaló tehát, hogy most az emberiség legfőbb feladata az illúziókkal van. Mindenféle illúziókkal, a photoshoptól, a plasztikai műtéteken, a közösségimédia-álvilágon, a politikai hazugságokon, a hírek megkérdőjelezhetőségén át az egyéni, érzelmi illúziókig, tényleg végtelen a sor. (Megtapasztaltam például, hogy önmagában az, hogy az ember leteszi a voksát egy magasabb rendű, nevezzük úgy jobb híján, szellemi út mellett, még nem védi meg semmitől; az életét egyáltalán nem teszi sem kellemesebbé, sem könnyebbé. Sőt, tapasztalatom alapján bizonyos szempontból sokkal küzdelmesebbé válik az ilyen lét, hiába hirdetnek mást a lila felhőkön lebegő ezoterikusok, mert szerintem ez is egy ilyen csillivilli vetített illúzióréteg Neo szakadtpulcsis valódi világán, csak más szögből mutatva meg ugyanazt, amit a materialisták élvhajhász, HDR vetítései.)

Szóval körülnézek, és azt látom, nagy baj van minden szinten. Hiányzik a hiteles élet, ami megvédi az embert. A nagy álmok összeomlása, a többszörös hazugságrétegek néha kínos lefoszlása, a hősies vállalások és ígéretek hirtelen dugába dőlése, a hatalmas beharangozással és közönségovációval elinduló példamutatónak hitt „zarándokutak” vakvágányra futása, amit látok. Öngyilkosság, válás, csőd, betegség, összeomlás, háború sokszor e látszatvilágok vége az emberi lét minden színterén. Vagy mindezek ideiglenes leplezése, elodázása az újabb és újabb vetítések által. Én magam is átestem - ráadásul többször is - ezen a buktatón, szerencsére nem zakóztam túl nagyot, még időben észhez tértem. Legalábbis remélem.

2015. november 15., vasárnap

Hálózat



„Szóval egy gazdag, fehér hajú kisember meghalt. No de mi köze ennek a rizs árához, nem igaz? És miért volna ettől még jaj nekünk? Azért, mert ti, akik itt ültök és még 62 millió amerikai azzal foglalkozik, hogy engem hallgat. Mert közületek nem egészen 3% olvas könyveket. (...) Mert egy igazságot ismertek, ami a képcsövön át jut el hozzátok, mert él jelenleg egy teljes és egész generáció, ami semmi mást nem ismer, csak ami ebből a csőből jön ki. Ez a cső szentírás! A végső kinyilatkoztatás! Ez a cső teremt vagy porba dönt államelnököt, pápát, miniszterelnököt, ez a cső a legfélelmetesebb istenverte hatalom ezen az istentelen világon, és ezért jaj nekünk, ha nem megfelelő emberek kezébe kerül ez a leghatalmasabb istenverte propagandaeszköze az egész istentelen világnak, ki tudja milyen szart terjeszt majd igazság címén.

Épp ezért figyelem, hallgassatok meg! A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok. Oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”

2015. november 5., csütörtök

A fogváltás hősei



Manapság a hősök és a sztárok korát éljük. Lassan már mindenki egy kisebbfajta hős. Vagy sztár. Vagy leginkább a kettő együtt. Még a múlt hónapban azt a feladatot kaptuk, hogy mutassunk be rövid előadás keretében egy hőst. Bárkit lehetett választani, történelmi személytől a képregényhősön át a nagymamánkig, nem volt megkötés. Viszonylag jó kis reprezentatív minta ez az iskola, jól lefedjük a világtérképet, meg mindenféle szociológiai, demográfiai aspektust. Szép sorban mindenki kivonult a pulpitusra és tartott egy kb. 10 perces előadást a választott hősről. S miközben hallgattam a társaim előadását, egyre jobban körvonalazódott bennem a gondolat, ez a világ tényleg a feje tetején áll.

Mennyire jellemző már egy civilizációra, hogy kik a hősei, nem? Pontosabban, hogy kik az eszmények. Kik a példaképek. Honnan és hova mutatnak. Mit fejeznek ki a testükkel, a szavaikkal, a tetteikkel, a gondolataikkal. Kik veszik körül őket és hogyan. Miért harcolnak és milyen eszközökkel. Mi az alapvető üzenetük. Mit fognak megmutatni az utókornak: milyen volt az a világ, amelyik épp őket emelte piedesztálra. Eleve elgondolkodtató a kérdés, lehet-e hős valaki a saját korában? A hősöket nem épp az teszi hősökké, hogy valami, a saját személyük számára fontos dologról, önmaguk előrejutásáról, hírnevéről, kényelméről, jólétéről önként lemondanak egy rajtuk túlmutató eszmény érdekében? De ha ez így van, lehet-e sikeres, elismert személy egy hős a saját világában? Nem keverjük mi egy kicsit a fogalmakat mostanság? Egyáltalán fel tudjuk-e ismerni annak a szellemi nagyságát, akivel egy buszon utazunk reggelente, vagy kell némi időbeli és térbeli távolság is – mint pl. egy értékes festmény esetében – ahhoz, hogy rálássunk, mit is képviselt az adott ember a maga korában? Jeanne d’Arc egy melldöngető, sikeres selfmade hős volt az életében? Nem igazán. Az igazi hősök készek voltak meghalni általuk szentnek tartott eszmékért. Korcs korunk „hősei” meg minden áron élni akarnak, sőt: minél életképtelenebb, annál nagyobb hős, mint a fekete lovag a Gyaloggaloppban. Vagy ami még rosszabb: korunk hőse egy egyszerű politikai, üzleti koholmány olyan gyengelábakon álló sztorival, hogy tényleg csak a hülye nem veszi észre, mekkora átverés, pontosabban figyelemelterelés folyik itt. Tehát mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni azon, mi is a helyzet a mostani példaképeinkkel.

2015. november 1., vasárnap

Tizenkettedik szín




Egy hét Helsinki.
Erről a kalandunkról nem lehet barokkos körmondatokban írni, mint mondjuk Toscanáról, a kacskaringós dimbes-dombos utakról, a középkori csipkés, sikátoros városkákról, a hatalmas aranysárga napraforgómezőkről, vagy a hangulatos főterekről, ahol a többszintes gelato-kehely mögül lehetett mosolyogni az aranysportcipős, zselézett hajú fiúkon, akik mögött a színes mopedeken nagyfenekű lányok hajkoronája lengedezett a meleg, sós szélben.

Helsinki más. A tőmondatok városa. Korunk falanszter színének szimbóluma. Számomra legalábbis az volt.

2015. október 17., szombat

Bizarr hármas

 - filmajánló-


Három filmet ajánlanék, mindhárom nagyon aktuális mostanság. Közös bennük, hogy nyomasztó, akár „betegnek” is mondható alkotások, de nem, nem azok: csak annyira betegek, mint a világ, amiről szólnak. Mai napig zsong mind a három a fejemben, millió szituáció kapcsán ugrik be, ja, igen, ez is olyan, mint ahogy ezekben láttam. Mondjuk én eleve imádom az elvontabb dolgokat, szóval, előre szólok, ezek nem olyan Vissza a jövőbe-mozik. :)